Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-11-07 / 45. szám
fcP. BÉRM. BP. It I# ■■ I ■■ I ■» rr r r r Kulonbozoseg es egyseg a keresztyénségben Ef 4,1—6 1. KÜLÖNBÖZŐSÉG A KERESZTYÉNSEGBEN A Jézus Krisztusban való hit nem jelent uniformizált- ságot, nem jelent egyformaságot. Maga a Szentírás is a különbözőségek gazdag skáláját ismeri. A Biblia is sokféleképpen és sokszínűén tesz bizonyságot Istenről. A Szentírás egyes könyvei is különböznek egymástól a Krisztusról való bizonyságtevés módjára nézve, de sohasem a. krisztushit lényegére nézve. Más-más színezete van Pál apostol teológiájának, Péter apostol tanításának, János apostol evangéliumának és leveleinek, ismét más tükröződik Jakab keresztyénségében. Másként írják le Jézus Krisztus életét, tanítását, halálát és feltámadását az egyes evangéliumok. Mint bibliaolvasó emberek, tudjuk, mennyire különbözik egymástól például Márk evangéliuma vagy János evangéliuma. Világosan fejezi ki ezt a görög szöveg, amikor azt mondja, hogy a Máté szerinti, Márk szerinti, Lukács szerinti, János szerinti evangélium, tehát legálisnak ismeri el az evangélisták különböző látásmódját Jézus Krisztusról. Ugyanígy különbözött egymástól már a bibliai korban a Palesztinái ösgyülekezet, vagy a görögökből álló hellénista gyülekezet. De különböztek egymástól maguk az apostolok is, származásra, képzettségre, vérmérsékletre, egyéniségre nézve. Mindez azt jelenti, hogy éppen a különféleségen és sokszínűségen keresztül válik nyilvánvalóvá a Krisztusról szóló bizonyságtétel gazdagsága. Hogyha ezt világosan látjuk, akkor elkerüljük sok vágyalomnak a kergetését, amelyek az egyházban egyformaságra törekednek. Hanem akkor valljuk, hogy az egyház egységén belül mindig lesznek tanítási és kegyes- ségi típusok, mivelhogy a történeti egyházakban „rész szerint” van az ismeret, „rész szerint” van a prófétálás, a látás pedig csak „tükör által, homályosan” történik. ^ 2. EGYSÉG A KERESZTYÉNSÉGBEN Az anyaszentegyház a Krisztusban hívők közössége. A szent nép, a keresztyének gyülekezete már így is egység, mert hiszen az egyház a Krisztus teste. Az Apostoli Hitvallás harmadik hitágazatában vallást teszünk az egy, egyetemes, keresztyén anyaszentegyházról. Erről mondja az Ágostai Hitvallás: „Az egy anyaszentegyház örökké megmarad, az egyház pedig a szentek közössége, melyben az evangéliumot tisztán hirdetik és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki." Az egyház egysége tehát Jézus Krisztusban már meglevő valóság. Az egyháztörténelem hosszmetszetében nézve mindenütt élt az egyház, ahol hangzott az apostoli ige, a Krisztus evangéliuma. Ahol ilyen értelemben apostoli maradt a történelem során az egyház, ott Krisztus egy, szent, egyetemes anyaszent- egyházának élete folytatódott az időben. Pál apostol egységre hívja mindazokat, akik Jézus Krisztustól elhívást nyertek a hitben járásra. Nem akarja ezzel a keresztyének között kiosztott különféle kegyelmi ajándékokat érvényteleníteni, mert az igazi egység nem az egyformaságban, hanem ugyanannak a Jézus Krisztusnak a hűséges szolgálatában van. így kell tehát értenünk Pál apostolnak egységre hívó szavait. Az egységre felszólítás legerősebb alapja az, hogy egy az Isten, aki mindnyájunk közös atyja. Az ősi zsidó hitvallásnak volt az alapja az egy Istenre utalás, ami azt jelentette, hogy a közös atyában való hit egybefűző erő mindazok számára, akik őt imádják. Ezt szólaltatja meg Pál apostol, mint már a saját korában is egybefűző erőt. Ennél továbbmegy, amikor azt mondja, hogy egy az Úr. A görög szövegben a kyrios, az úr mindig Jézus Krisztust jelenti. Itt tehát Pál apostol arra utal, hogy a keresztyéneket összefűzi az egy Krisztusban való hitük. Jézus Krisztus mindnyájunkért lett testté, jelent meg a földön, élt, tanított, gyógyított, szenvedett, meghalt és feltámadott. Az a kincs, amelyet ő hozott, egyformán mindnyájunké. Akik ebből a kincsből részesülnek, mindnyájan összetartoznak, a benne hívők testébe, az anyaszentegyházba, amelynek a feje ö maga, Jézus Krisztus. A benne való hit, a nevére történő keresztség köt össze mindnyájunkat, „mint szent aranyfonál”. 3. A SZOLGALAT EGYSÉGE Az első pünkösd napján a Szentlélek távoli országok lakóiból álló gyülekezetre áradt ki. Az egyház, amely hosszú ideig csak Izráelben működött, íme ökumenikussá lett, az első gyülekezet magába öleli a különböző népek fiait, mert Isten előtt nincsen személyválogatás, minden népből való kedves előtte, aki őt féli és benne hisz. Mindez azt jelenti, hogy a láthatatlan Istennek a szolgálata a látható embertárson keresztül valósul meg (1. Jn 4,20). Az Isten- és az emberszeretetnek ez a párhuzamosan haladó vonala teremti meg a keresztyének között a szolgálat egységét. Mindez sokféleképpen és sokszínűén valósul meg, történelmi időtől, helytől, körülményektől függően, de mindig ugyanazzal a Krisztus-követő szándékkal és felebaráti szeretettel. Akik egyek ebben a szolgálatban, azok élik a Krisztuskövetők egységét. A Jézus Krisztusban egységesen hivő keresztyének szükségképpen követik őt gyakorlati magatartásuk során is. Ö az emberszeretet Jézusa, aki ezt a lelkületet várja tanítványaitól. Az emberért és az emberiségért végzett keresztyén szeretetszolgálat egységbe fűző erőt jelent. Ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, mennyire kialakul a különböző egyházak felelőssége az emberiség jövőjét illető kérdésekben, az elnyomott és ezért elmaradt népekkel érzett szolidaritásban. Az emberért végzett szolgálat így jelent összefűző erőt a keresztyének között és az egyházak között, a közös feladatok végzésében. Íme, így hív minket, különböző kegyelmi ajándékokat nyert keresztyéneket Isten igéje: a Jézus Krisztusban való közös hit egységére, és az emberért végzett közös szolgálat egységére. Készletek Dr. Ottlyk Ernő ighehirdetéséből az Ökumenikus reformációi istentiszteleten A békéltetés szolgálata az egyházban és a világban Máté 5,1—10 Amikor igénk igazságaiban elmélyedünk, alig tudunk egyiknek-másiknak a hatása alól szabadulni. Mégis ezen a reformációi ünnepen, a legaktuálisabb közöttük az Isten békességre igyekező gyermekeiről szóló kinyilatkoztatás. Fordítsuk most erre figyelmünket! Vegyük szemügyre a békességre igyekvésnek ko- runkbeli legfontosabb eseményeit. Egyrészt azt, amely a vallásokat igyekszik közelebb hozni egymáshoz, s a keresztyén egységet munkálja. Másfelől azt, amit ez az ige hideg és meleg, háborúktól megtépett és meghasonlott, szenvedő világunknak jelent. I. Az első kérdésünk ez: mit jelent a békességre igyekvés- ről szóló ige számunkra? Tudjuk, hogy .az egyház jó ideje tele van egységmozgalmakkal. Elsősorban a protestánsok voltak azok, akik az úgynevezett ökumenikus mozgalomban elöljártak, mely kezdetben a keresztyén egységet egy emberöltő alatt akarta megvalósítani. Csatlakoztak hozzánk a keleti keresztyének is, A legutóbbi években pedig az egész világközvéleményt foglalkoztatja XXIII. János pápa kiállása óla és a II. Vatikáni Zsinat megnyitása óta a keresztyén egység problémája. Miről van itt szó? Arról, hogy a keresztyéneknek mindenekelőtt egymás között keik megbékélniük ahhoz, hogy Isten gyermekeinek lehessen mondani őket, s hogy ők is azoknak vallhassák magukat. A keresztyének eleinte nagy örömmel fogadták a keresztyén egység előmozdítását célzó világgyűlésekről szóló híreket. Voltak, akik úgy érezték, hogy már egészen közel van Jézus Krisztus dicsőséges új- raeljövetele, az idők vége, a végső beteljesülés kora. Akadtak rajongó lelkek, akik azt gondolták, csakhamar valósággá lesz az „egy akol és egy pásztor” evangéliuma. Voltak azonban olyanok is, akik kezdettől fogva óvatosságra intettek. Most pedig, a második Vatikáni Zsinat vége felé azt kell látnunk, hogy a kezdeti vérmes remények elhalványultak, megsápadtak. A Vatikáni Zsinat megpróbált a reformok, mondhatnánk a reformáció útjára lépni. Ezt eleinte nagy lelkesedéssel tette. Egyet-mást meg is valósított a hozzáfűzött váradalmakból. Ezek azonban kisebb jelentőségű reformok, szinte gyógyszertári mérlegen lehet csak őket lemérni. Olyanok, amilyeneket a protestáns reformátorok, mindenek előtt Luther Márton már 448 esztendővel ezelőtt sürgettek és sokkal gyökeresebben meg is valósítottak. Ami a lényeget illeti, maradt minden a régiben. Nemcsak protestáns, hanem ortodox körökben is csalódást okozott a jól indult vatikáni zsinat megtorpanása. Egyik tekintélyes, a minap nálunk járt nyugati vendégünk szerint ma már az egyházak újraegyesüléséről nincs is szó, hanem inkább csak a különböző egyházak békés együttélésének a sürgetéséről. Végeredményben pedig nyilvánvalóvá lett, hogy Isten az ő egyháza egyesítésének a dicsőségét nem engedi át embereknek, sem pápáknak, sem zsinatoknak. Annál inkább előtérbe kerül evangélikus vonalon az Ágostai Hitvallásnak az egyház egységére vonatkozólag kezdettől fogva világos álláspontja, ti. hogy az Egyház egységéhez elegendő az, ha Isten igéjét tisztán és igazán hirdetik és a szentségeket Krisztus Urunk rendelése szerint szolgáltatják ki. Ami ezen kívül van, az emberi kitalálás, külsőség, ceremónia, s nem tartozik az üdvösséghez. Ezzel az evangéliumi felfogással ellentétben azonban továbbra is megmaradt a vatikáni zsinat azon az állásponton, hogy az üdvösség elnyerésének elengedhetetlen feltétele a pápának, mint Krisztus földi helytartójának, az egyház látható fejének az elismerése. Úgyhogy most már, a második vatikáni zsinat vége felé meg kell állapítani, hogy mindösz- sze ennyi történt: még világosabbá lettek azok a határvonalak, amelyek a különböző keresztyén egyházakat elválasztják egymástól, másfelől erősödött evangéliumi egyhazunkban a belső öntudat, a reformáció értékeihez való odaadó ragaszkodás. Hiszen mi csak a reformáció által megtisztított evangélium alapján tudjuk elképzelni az egyház egységét, az egyház egyetlen fejének pedig a feltámadott és élő Jézus Krisztust valljuk. Az Apostoli Hitvallás harmadik hitágazatában hittételként teszünk bizonyságot az egyház egységéről, s ez így marad tovább is. Hisszük az egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a hívőknek közösségét. Az egyház egysége hitben megvan, s azt a tiszta szí- vűek látják is. Evangélikus egyházunk és hittestvéreink szempontjából tehát nem marad más hátra, mint ugyanaz, amiről kiemelt igénk beszél, hogy tanuljunk meg békében élni, mint egyházak, s mint keresztyének, mint olyanok, akik kiváltképpen is békességre és a békéltetés szolgálatára vagyunk elhivatva. A híveknek azzal kell kifejezésre juttatniok, hogy valóban Isten gyermekei, hogy komolyan, őszintén, hátsó gondolatok nélkül törekszenek a békés együttélésre és nemes emberi feladatok érdekében az együttmunkálkodásra. Ez jó iskolája annak is, hogy a világban szükséges békéltető szolgálatunkat jól és eredményesen tudjuk végezni. II. Ezzel azonban eljutottunk a második kérdéshez: mit jelent a békéltetés szolgálata a világban ma? Mit jelent Isten gyermekeinek békemunkája a mai körülmények között? Isten iránti hálával szeretnénk hangsúlyozni, hogy ma már nem állunk ebben a kérdésben olyan tanácstalanul, mint ahogyan akár 10—15 évvel ezelőtt is álltunk. Gondoljunk mindenek előtt arra, hogy az evangéliumi és ortodox keresztyénségnek ma már olyan erőteljes, világméretű békemozgalma van, mint amilyen a Keresztyén Békekonferencia, melynek népes tanácsadó bizottsága éppen az elmúlt napokban tartotta mozgalmas, eleven, nagy felelősségtudattal hordozott gyűlését I (Folytatás a 2. oldalon) Felelősségből szóltak D. Káldy Zoltán püspök nyilatkozata a kelet-berlini rádióban A kelet-berlini rádió kiküldött munkatársa felkereste D. Káldy Zoltán püspököt és megkérdezte, mi a véleménye azokról a sajtótámadásokról, amelyek a Németországi Evangélikus Egyház (EKD) közügyekkel foglalkozó hivatalát az általuk készített memorandum miatt a nyugatnémet sajtóban érik. A püspök a következőket mondotta: A nyugatnémet világi sajtóból értesültem arról, hogy a nyugatnémet evangélikus egyház egyik szerve, az ún. „közügyekkel foglalkozó kamara” emlékiratot adott ki, melyben a realitások talaján állva az Odera-Neisse határt a második világháború egyik következményének mondották és a régi helyzet visszaállítását lehetetlennek minősítették. Én magam még nem olvastam ezt a memorandumot, de a nyugatnémet sajtóközleményekből azt látom, hogy éles támadás indult a memorandum szerkesztőivel szemben, „kéretlen tanácsadók”-nak minősítik őket, „farizeizmus”-sal vádolják őket, mások „dilettan- tizműs”-ról beszélnek velük kapcsolatban. Magam részéről a sajtóból kapott híradás alapján megbecsüléssel és tisztelettel gondolok a memorandum szerkesztőire, mert volt bátorságuk szavukat felemelni a revizonizmus és közvetve a revansizmus ellen. Ügy ítélem meg a dolgot, hogy az egyházi embereknek, akkor is szabad és kell szavukat hallatni, még politikai kérdésekben is, ha arra „nem is kérik fel őket” de a lelkiismeretük kényszeríti őket a szólásra. Ügy vélem, hogy azok az egyházi vezetők, akik az Odera-Neisse határ ügyében megszólaltak nem egyszerűen „kéretlen tanácsadók” és nem is egyszerűen „politizáló lelkészek” és még csak nem is „dilettánsok”, sokkal inkább Isten előtt felelős emberek, akik felelősségből szóltak egy olyan ügyben, amely a legszorosabb kapcsolatban van az európai biztonság és ezzel ösz- szefüggésben a béke ügyével. Az európai biztonság és a béke ügyével foglalkozott a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának budapesti ülése is és megállapította, hogy milyen veszélyt jelent a békére az, hogy Európa „még mindig nem számolta fel a második világháború következményeit”. A határozat többek között kimondja: „Amíg Európában határrevízió követeléseket hangoztatnak, addig minden erőszakolt fegyverkezés és atomfegyverekre támasztott igény a béke különös veszélyeztetését jelenti. Ezért — folytatja a határozat —, javasoljuk az európai államok konferenciáját az Egyesült Államok bevonásával, amely a különböző javaslatok alapján minél előbb megvitatná az európai biztonság kérdését és a német kérdés rendezéséhez javaslatokat tenne a békeszerződésre”. Ügy gondolom, hogy a Keresztyén Békekonferencia határozata helyes volt és olyan irányt mutat, amely a megoldásokhoz vinne közelebb. Az egyházaknak segíteniük kell ebben a szellemben a megoldások megtalálásában. Hitünk Ezekben a napokban megtelnek a temetők a kegyelet virágaival és emlékező emberekkel. Talán egész esztendőben nem jutott eszünkbe a halál ténye és a földben porladó szeretteink, de ezekben a napokban rájuk gondolunk. Ott álltunk a sírok mellett, az évente csak egyszer fölkeresett mellett és a koszorúktól borított új mellett. Az élők világából jöttünk a múlandóság világába, hogy aztán újra visz- szatérjünk otthonainkba, munkahelyünkre, szórakozásainkhoz. Vajon a temetők csendjében feltoluló kérdésekre próbáltunk-e választ keresni és vajon próbálkozásunkat koro- názta-c siker? Tétovázó tekintettel helyeztük-e virágainkat a sírokra, vagy pedig hitünk fénye világosította meg előttünk az utat, amelyen elhalt szeretteink jártak életükben és amely útra hív bennünket Isten ma is igéjével. Vannak hitünknek olyan kérdései, amelyeket meg kell harcolnunk. Általában a köny- nyű megoldásokat szeretjük és kerüljük mindazt, ami küzdelemmel, elbukással, vereséggel fenyeget. De vajon haladt volna-e a tudomány előre csak egy lépésnyit is, ha mindenki ezen az állásponton volna. A hit sem valami „álló” folyamat, amelyet valahol beszerezhetünk; magunkba zárhatjuk, szívünkben porosodhat és minden problémától mentes. Pál apostol életét ismerjük. Tudjuk, hogy mennyi minden ellen kellett hitének harcolnia, mennyi kísértéssel, kudarccal, aggodalmaskodásra késztető okokkal találkozott életében. S csak ezekkel viaskodva mondta, hogy „a nemes harcot megkarcolta”. Ö sem kapott „kész” hitet. Nagyon sok keresztyén ember hitélete téved vakvágányra éppen azért, mert ilyen „kész”, „befejezett”; egyszer s mindenkorra „befejezett” ténynek tekinti isten ajándékát, a hitet. Miként a tudományokban, így a hitünkben is napról-napra keli újra és újra küzdeni, és küzdelmünket, imádságainkat és könyörgéseinket isten gazdagon megáldja sikerekkel: az Isten igazságának új és új felismerésével, reménységünk szilárd alapra helyezésével, szeretetünk kitárulkozó melegével. Erős, kísértésekben is diadalmaskodó hittel. A régi harcosnak be kellett öltözködnie a harchoz. Vért, és sisak és pajzs védte a harcost. A keresztyén embernek is „felöltözött” embernek kell lennie. Készen arra, hegy hite által mindig engedelmes eszköz legyen Ura kezében. Felvértezve az ellen, hogy hite önzővé és mozdulatlanná tegye. A halálra gondolva és ezzel a megváltozhatatlan ténynyel szembekerülve erős hittel bízzák Isten ígéretében, amely tud a feltámadásról és az örök életről. 4 * 4
