Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-10-31 / 44. szám
Dr. Hermann Dietzfelbinger püspök látogatása a reformáció szava Péld. 23, 26 Az elmúlt napokban sok egyházi látogatásban volt részünk. Gondolok mindenekelőtt a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottsága budapesti ülésén részt vett nagyszámú külföldire. Közöttük igen sok volt az evangélikus (lutheránus) vallásé. A békekonferencia tagjait a zsúfolt és fontos program természetesen nagyon lekötötte. A vasárnapokat kivéve se idejük, se erejük nem igen maradt látogatásokra. Ezért külön ki kell emelnem annak a jelentőségét, hogy a tanácsadó bizottság egyik legtekintélyesebb tagja, Mitzen- “ heim thüningiai országos püspök, feleségével együtt meglátogatott hivatalomban Dr. Hertzsch jénai teológiai professzor kíséretében. Jelentősnek kell tartanunk, hogy meglátogatta egyházunkat a dán rádió és televízió egyik munkatársa, Kaj Erik Lindquist is, aki munkakörében az egyházi hírszolgálatot végzi. Kétségtelen azonban, hogy ezen az őszön egyházunk legjelentősebb látogatása az volt, amelyet az elmúlt héten Hermann Dietzfelbinger bajorországi országos püspök tett nálunk. Látogatásával kapcsolatban többen érdeklődtek aziránt, hogy milyen embernek, s főleg egyházi személyiségnek ismertem meg őt. Erre a kérdésire az ilyen gazdag lelki tulajdonságokkal biró ember esetében nem könnyű válaszolni. Hangsú- lyozzam-e, hogy milyen képzett teológus? Hangsúlyozzam, hogy milyen kitűnő igehirdető? Elmondjam, hogy az egyház és az élet mai problémái iránt mennyire nyitott a lelke? Vagy beszéljek családi életéről, kedves és rokonszenves feleségéről? Megemlítsem, hogy hét élő gyermekük van, s kettő közülük lelkész? Kiemeljem, hogy milyen meleg szívű őszinte és kiegyensúlyozott, kiforrott jellem? — Ezeket mind mondom és hangsúlyozom is azzal, hogy minden szavából higgadt, nyugodt, érett evangéliumi keresztyén lelkűiét sugárzik ki. Olyan ember ő, akinek a szavai, írásai elárulják, hogy intenzív lelki életet él, a saját szemével nézd az élet s a történelem jelenségeit, önállóan gondoskodik és állandóan tanul. Miskolcon és Egerben elhangzott prédikációd, budapesti előadása, német nyelvű cikkei, írásai, beszélgetései is erről tanúskodnak. Es milyen tisztán, tárgyilagosan és elfogulatlanul ítéli meg a keresztyén egységtörekvéseket, a vatikáni zsinatot, s az evangélikus keresztyénség jelenlegi helyzetét és feladatait! Md idehaza még aligha vettük észre, amit Dietzfelbinger püspök néhánynapos itt tartózkodása után megállapított, hogy t. i. a magyarországi protestantizmus és a bajorországi evangélikus egyház helyzete mennyire hasonlít egymásra. Többször szóvá tette, hogy Bajorországnak csaknem ugyanannyi a lakosa, mint Magyarországnak. Az ottani evangélikusok arányszáma pontosan olyan, mint a magyarországi protestánsoké. Ahogyan mi kisebbségi szórványegyház vagyunk, úgy a bajorországi evangélikus egyház is. Míg minket a Habsburg dinasztia támogatásával folytatott ellenreformáció keserített a múltban, őket a Wit- telsbach bajor katolikus királyi család. Voltaképpen a legjobban az érdekelte, hogy mint kisebbségi és szórvány egyház, hogyan tudunk létezni, hogyan tudjuk hittestvé- reinket, gyülekezeteinket gondozni a másvallásúak tengerében. Különösen fontosnak tartotta azonban, hogy a Vatikáni Zsinattal kapcsolatban tisztán lássuk egyházaink, gyülekezeteink és hittestvéreink helyzetét, kisértéseit és feladatait. Idevonatkozó nagyon fontos álláspontját nem a vele lefolytatott beszélgetések emlékezés alapján történő idézgetésével próbálom érzékeltetni, hanem azokból a cikkeiből, amelyekkel itt tartózkodása során megajándékozni szíves volt. Egy nemrég megjelent cikkében, melynek címe: „A zsinat és a reformáció egyháza”, rámutat a modern egyseatö- rekvések jelentőségére, illetve arra, hogy ennek a problematikáját az evangélikusok kezdettől fogva világosan látták. Óvatosságra int már az Egyházak Világtanácsa munkájával kapcsolatban is. Az a felfogása, hogy az ökumenikus mozgalomnak nem szabad olyan protestáns szünté- zisibe torkollania, mely középarányost jelent a baptisták, methodisták, kálvinisták és lutheránusok tanai között, elfogadva az anglikánok püspöki alkotmányát is, úgyhogy ezalatt a háztető alatt mindenkit össze lehet gyűjteni anélkül, hogy az evangélium igazsága felől a megfelelő világossággal és egyetértéssel rendelkezne. Nem lehet arról szó, hogy hitvallásainkat addig csűrjük-csavarjuk, amíg a mai körülményeknek megfelelnek, hanem csak arról, hogy a szentírásba foglalt evangélium igaza győzzön. Ezt a fontos követelményt Dietzfelbinger püspök az egyik neves jelenlegi lutheránus teológusra hivatkozva mondja ki, s bántja őt is, hogy VI. Pál pápa „bűnvallása” feltételes formában történt. (Folytatjuk) Dr. Vető Lajos A prédikáló Luther — ma Reformáció ünnepén hajoljunk Luther egyik prédikációja fölé. 440 év távolságából mutatja a reformátor jellegzetes felismeréseit, amelyek korában döntőek voltak a keresztyénség megújulásáról, s megfelelő áttétellel Isten friss szavává válhatnak a mi nemzedékünk számára. 1525 május 25-én prédikált Luther Márk 16, 14—16 alapján. Szokásához híven mondatról-mondatra vette a bibliai szöveget, és ahhoz fűzte magyarázatait. „Későbben, mikor asztalnál ültek, megjelent magának a tizenegynek, és szemükre vetette hitetlenségüket. ..” Nekünk, gyenge embereknek — mondja —, nagy vigasztalás, hogy a tizenegy tanítvány olyan erőtlen volt. Hányszor hallották Jézus feltámadását azoktól, akik látták már öt. Ez vigasztalásunkra íratott meg, hogy lásd, a hát nem is egyszerű dolog. A másik bátorító, hogy Krisztus a tanítványokat asztalnál találja, étkezésnél, és nem bibliai könyvek tanulmányozása közben. Mi mindnyájan az „asztallal” foglalkozunk: arról gondoskodunk, hogy az életben semmi ne hiányozzék. Miután Krisztus a tanítványokat korholta hitetlenségükért, rájuk bízza a szolgálatot. Láthatod itt a hűséges Üdvözítőt: milyen szíves és türelmes hitetlen és keményszívű emberekkel! Mindez azért íratott meg, hogy Krisztust irgalmasnak ismerjük. El kell hát tűnnie érdemünknek és dicsőségünknek. Hogyan érdemelték volna meg azok a tanítványok, hogy megbízatást kapjanak? Krisztus nem várt addig, míg az evés helyett mondjuk böjtöltek volna. Legfeljebb hitetlenségükkel és ke- ményszívűségükkel érdemelték meg, hogy az egyház fundamentuma legyenek. Amit Te adsz, kedves Uram, azt hitetlenségünknek és kaményszívűségünkjnek adod, hogy senki se dicsekedjék Előtted — fejezi be Luther e vers magyarázását. Ez a hang illik az egyházhoz. Az ige élének befelé fordítása.. A magunk méltatlanságának és gyengehitűségének tudata, ugyanakkor annak is őszinte beismerése, hogy mindnyájunkat lekötnek életünk dolgai; s közben Krisztus irgalmasságának ámuló magasztalása, aki reánk, erőtlen emberekre bízza az ö ügyét. „Menjetek e széles világra” — szól a következő vers, és Luther így folytatja: Több apostol Jeruzsálemben >maradt; mennyiben lett igaza ennek a mondatnak? Ezt a kijelentést nem az apostolok által személy szerint elérendő célként kell értelmeznünk, hanem az evangélium egész pályafutására vonatkoztatnunk. Menjetek — ez itt azt jelenti, hogy az apostolok kezdjék el a prédikációt, amely azután végig megy a világon. A prédikált ige menet közben van, és megy mindig tovább, hogy célhoz érjen. Eddig Luther. Nagyobb távlatban kellene néznünk nekünk is az evangélium futását. Tehát több reménységgel és belső nyugalommal. Krisztus egyháza ma is „menet közben" van, s a mi dolgunk nem a kétségeskedés a feladat nagyméretű teljesüléséről, hanem a ránk eső részfeladat hűséges végzése a magunk helyén. Mi az evangélium, amelynek prédikáltatnia kell? — kérdezi továbbmenve Luther —, s válaszol Jézus soron következő mondatával: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül”. Még „Mózest” is, tehát az Ószövetség törvény-jellegű részeit — mondja —, úgy kell prédikálni, hogy az evangélium tanúja legyen. Az evangélium érvénytelenít minden cselekedetet és törvényt. Egyedül azt kívánja, hogy legyen bátorságom és bizalmam Isten iránt a szívemben. Kötelesek vagyunk a szere- tetre. Ez a hit személyes bizonyítéka azon kívül, amit a keresztyén ember a világi kormányzás területén nyilvánosan tesz. Azt, hogy üdvözülök, egyedül a hit teremti meg, minden cselekedet nélkül. A cselekedetek bizonyítják ugyan a hitet, ez azonban engem is, másokat is megtéveszthet. Aki hisz, az bizonyosan teszi a jó cselekedeteket. De mit számítana szüzesség vagy bármi szerzetesi erény, ha nem hinnék?! Sokan mondják: én hiszek. De mit hiszel? Például azt, hogy Krisztus feltámadt és mennybe ment. Az ördög is hiszi ezt, Neked azt kell hinned, hogy éretted történt feltámadása, mennybemenetele. Ezt a hitet Isten teremti. Ahol ez a hit megvan, ott nem árthat semmi bűn. Ez a hit erősebb minden jócselekedetnél. Megfordítva: ha ez a hit hiányzik, mit számít a legjobb élet is? Mindent a hit tesz. A keresztség Isten címere rajtunk, hogy az övé vagyunk. A hit keresztség nélkül is megment minket, de mert Isten akarja a keresztséget, maradjunk meg benne és vigasztalódjunk általa — fejezi be Luther prédikációját. Megfigyelhettük, hogy teológiailag milyen élesen fogalmaz Luther. Példát ad elénk is, hogy világosabbak és határo- zottabbak legyünk igehirdetésünkben. A merész teológia az igazi, és nem az, amely teológiai hibáktól félve nem mer lépni és egyértelműen hangsúlyt dobni arra, amire kell. A reformáció az Isten kegyelméről szóló evangéliumnak és az ebben bizakodó hitnek ilyen lélegzetállítóan merész hirdetéséből született. Erre van ma is szükség szószékeinken, s ez — mint most magánál Luthernél láttuk — magával hozza a szeretet személyes gyakorlásának, valamint a keresztyén ember társadalmi feladatainak hirdetését. így szólt hozzánk Luther prédikációja az egyház küldetéséről más korból a reformáció mai ünnepén. s. e. Reformáció ünnepén Isten ajkáról ez a szó szólítja meg az embert: „Fiam!” A reformáció ünnepén Isten nem azt mondja, hogy ember állj meg, mert mondani akarok néked valamit. Ez nem a kőtáblák parancsszava! Isten a reformáció ünnepén nem azt mondja: bűnösök álljatok meg, mert nem tűröm tovább hűtlen és hálátlan utaitokat. Ez a megszólítás nem az ítélet villámcsapása! Nem tömegek felé száll Istennek a szava, hanem egyenesen felénk jön és nekünk mondja ezt — fiam! Ez a szó a szeretet ajkáról való. Mindig azoknak mondják, akiket nagyon szeretnek. Szülő a gyermeknek, szerelmes a párjának. Milyen melegen száll felénk beszélő ajkáról, néha néma sírokból ez a drága szó: — fiam! Vajon érezzük-e a reformáció ünnepén, hogy Isten ilyen közel van hozzánk, hogy így szeret, hogy így szólít meg: — fiami De miért szólít meg az Isten?! — Az igéből nyilvánvaló, hogy azért, mert kérni akar valamit. Persze a reformáció minket megszólító szavának ez az első meglepetése, hogy ezt az Istent, a kérő Istent mi nem ismerjük. Mi ismerjük az ajándékozó Istent, Akitől kérni szoktunk és Aki mindig adni szokott: kenyeret és örömöt, álmokat és boldogságot, karácsonyestét és üdvösséget. Mi ismerjük a parancsoló Istent is. Aki két kőtáblát adott a Sinai hegyen és akinek akaratáról, örök törvényéről ma is prédikál a bibliánk. Mi ismerjük az ítélő Istent is. Akiről meg van írva, hogy egyszer elébe kell állni mindnyájunknak, szentnek és bűnösnek, jónak és rossznak, aki ítélni fog mindnyájunk felett. Ma a reformáció szavának az a nagy meglepetése, hogy benne a kérő Isten áll meg előttünk. Isten ma a szívünkkel akar beszélni és a szeretet szótára van a kezében. Hogy szerethet minket az Isten és milyen nagy dologról lehet szó, hogy a kérő Isten csendben megáll előttünk és azt mondja: „Fiam, add nékem a te szívedet!” Isten a szívünket kéri! — Milyen nagy tévedése volt az embernek, hogy sokan azt hitték, hogy Isten a világot kéri el tőlük. Mintha Isten országának valami külön országútja •lenne és aki gyermeke kíván lenni, annak ki kell lépnie a világból. A reformációban éppen azt mondta el Isten, hogy az ö útja ezen a világon vezet keresztül. Nem valami külön felhőkben lebegő tejút az Isten útja, hiszen Jézus Krisztus ebben a világban volt az Isten gyermeke! Sokan azt hitték, hogy Isten a kincseiket kéri. Hogy abból az óriási gyémántból, amit Isten életnek ajándékozott nekünk, törjünk le egy darabot és adjuk vissza Neki jócselekedetben, imádságban, pénzben és templomi órában. Isten a reformációban mondta el, hogy nem ezt kéri az embertől! Nem gyümölcsöt kér az embertől, hanem a fát. Nem egy külön kis szobát, kápolnát az emberi szívben, hanem az egész szívet kéri. Egy kicsi gyermek, akit naggyá nevelt az a sok ajándék, amit az édesapjától kapott, ezt kérdezte tőle: — mit adjak én ezért a sok mindenért?! Az apa így felelt: — csak egyet kérek — a szívedet. Csak azt akarom, hogy szeress! Isten ma a szívünket kéri: „Fiam, add nékem a te szívedet!” Istennek ebben a kérésében benne van az is, hogy a szivünket úgy kéri, ahogy van. Örömeivel és gondjaival, bűneivel és köny- nyeivel. Nem parádés és nem ünnepi szívet kér, amit áhitatossá hangol fel a vasárnap, hanem azt a mindennapi, sokszor elfáradó, sokszor botorkáló, sokszor remegő és fájó szívet, melyik nem egyszer sírva dobog át bűneinken és életünkön. Jézus Krisztus minden megszólaló szavában Isten így ölel át újra gyermekké: — „Fiam, add nékem a te szívedet!” Istennek ebben a kérésében végül benne van az is, hogy azért kéri a szívünket, hogy visszaadja. Megtisztítva, megszépítve és megbékélve. Gazdagon és boldogan. Az édesanya azért hajol a bölcső fölé, mert tele van a szíve szeretettel és ebben az aranyos fényben meg akarja fürdetni gyermekét. A szerelmes azért mosolyog olyan boldogan a párjára, mert egyetlen nagy, boldog mosoly az élete és kell egy másik, akinek ezt odaadja, akinek a szeme és a szíve tovább tükrözi majd az örömét. Mert a szeretethez, a boldogsághoz és az üdvösséghez mindig két szívre van szükség! Isten azért kéri a szívünket, hogy ebben „ nagy szeretetben megújítsa, megerősítse, biz tos és boldog reménységre reformálja! Ezérí i mondja a reformáció kapujában: — „Fiam, add nékem a te szívedet!” A reformáció nem történelem, nem ünnep, hanem boldog találkozás! Az a gyönyörű pillanat, amikor Isten minket megtalál és az életünk Istenre boldogan rátalál. Friedrich Lajos A reformáció tükrében A reformáció tükrében annak az Istennek : arca látszik, Aki jót teremtett, jót akar és Aki örökké a jót mondja a Szentírás szavaiban éppen úgy, mint emberré született szavában, a Jézus Krisztusban. Isten szereti a világot és szereti az embert és számunkra a jót akarja. Luthernek a reformációban éppen az volt a nagy „felfedezése", „vidám világossága”, hogy Isten a mindennap megszólaló igében jót mond az embereknek. E. L. £ II reformfeió temploma A wittenbergi vártemplom A Vártemplom ajtaja, amelyre Luther tételeit kiszögezte A vártemplom belseje Luther síremléke a vár-templomban
