Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-10-24 / 43. szám
Vatikáni jelentésünk 1. Papai akciók az utolsó ülésszak kezdetén MINDEN KOMOLYAN GONDOLKOZÓ keresztyén ember számára — a római katolikus egyházon belül is — szomorú dolog mélyére nézni azoknak a jelenségeknek, amelyek a II. vatikáni zsinat negyedik ülésszakának szeptember közepén végbement kezdetét fémjelzik. VI. Pál pápa újabb megnyilatkozásai és cselekedetei, sajnos, megerősítenek minket abban az ismételten megfogalmazott látásunkban, hogy bár néha rendkívül ügyes taktikával, mégis felismerhetően eltér az új pápa XXIII. János lelki örökségétől, sőt ellensúlyozni akarja elődje irányvonalának a zsinaton jelentkező eredményeit. Jellegzetes „kétarcúságának”, „kétvágányúságának” — ahogyan emlegetik — egyesek azt a magyarázatot adják, hogy VI. Pál lépései pápaságának kezdete óta a saját magában végbemenő hasadásnak, az ó és az új tusájának jelei. Mások arra vezetik vissza megnyilvánulásait, hogy a pápa át akarja hidalni a római egyház konzervatív és megújuló szárnya között a szakadékot, s megóvni egyházát a belső ellentétek megrázkódtatásaitól. Ezek a jóakáratú magyarázatok is mutatják, hogy mennyire kiélezett a helyzet a római katolikus egyházban, de arra nem tudnak kielégítő, megnyugtató feleletet adni, hogy a pápa ténykedései egyre inkább a visszahúzó erőknek adnak segítséget a római egyházban. Most, az utolsó ülésszak elején, négy lépése is ebbe az irányba vág. Ezek közül hármat most, a negyediket sorozatunk következő folytatásában ismertetjük. 1. CSAK NÉHÁNY NAPPAL a zsinati ülésszak kezdete előtt tette közzé a pápa új encikli- káját ,a hit titká”-ról. Ebben elítéli a katolikus dogmák korszerű megfogalmazására irányuló törekvést. Ezt a törekvést a „racionalizmus mérgének” nevezi, s nemcsak a régi dogmák tartalmáért, hanem azok régi megszövegezéséért is síkra száll. A „hit titkainak” kutatásában „mint egy csillagot, az egyház tanítói hivatalát kell követni” — mondja, ami római katolikus fogalmak szerint a pápa döntő tanbeli irányítását jelenti. Ebben az oltár! szentséggel kapcsolatos enciklikájában a papi magánmise leértékelése ellen is küzd, amivel ellensúlyozza a misével kapcsolatban egyre inkább érvényesülő gyülekezetszerű követelményt. Nem azt kifogásoljuk, hogy a római pápa a katolikus dogmákat hirdeti, ez természetes. De az endklika tartalma, hangja, megjelenésének időpontja az ellen a helyes és szükséges római katolikus fáradozás ellen irányul, amely bibllkusabban és modernebbül szeretné megszólaltatni a régi tanokat. Ugyanakkor pedig a zsinati reformirányzat egyházi hitelét is megingatja, amikor pellengérre állítja az újabb holland, belga és francia teológiában jelentkező újító nézeteket. 2. A PAPA ZSINATI MEGNYITÓ BESZÉDE első pillanatra tartózkodó modorával és papi hangjával tűnik fel. Hármas felosztásban beszél arról, hogy ez a zsinat Isten, az egyház és az emberiség iránt fejezi ki szeretetét. A beszéd kerüli a szőnyegen levő zsinati kérdések érintését, azzal a megokolással, hogy a pápa nem akar elébevágni a zsinati atyák szabad véleménynyilvánításának. Erre azonban rögtön másnap rácáfolt azzal, hogy a „püspökök szinódusá”-nak váratlan felállításával lehetetlenné tette a zsinat tervezett vitáját ennek megvalósításáról, s ezenkívül — amint következő számunkban szólunk erről — nem a zsinat igazi elképzelését váltotta valóra. Különben is a megelőző, harmadik ülésszakon a zsinat folyásába oly módon avatkozott bele és a zsinat akaratát úgy húzta keresztül, hogy ezzel a katolikus egyházon belül is sok megütközést okozott. A harmadik ülésszak utolsó napjait e oápai belenvúKsok következtében még ma is mint „fekete hetet” emlegetik a zsinattal foglalkozó külföldi újságközlemények. A megnyitó beszéd két pontja világosan mutatja, hogy a „szeretet” hangsúlyozása mögött nem igazi szeretet törekvése rejlik. A pápa megállapította, hogy „a második vatikáni zsinat egyháza ökumenikus szívvel, azaz széles nyitottsággal, alázatosan és bensőségesen szeretett minden keresztyén testvért, akik még ezen a mi saját szent, katolikus, apostoli egyházunkkal való teljes egységen kívül állnak”. S hozzáfűzte, hogy az egység helyreállításának nagy problémája felé fordulás „nem a szeretet jele-e?” Mindenesetre különös szeretet az, amelyik úgy akar a magáévá tenni, hogy leigázza a másikat; mert ez a megnyilatkozás sem titkolja (gondoljunk csak a kis „még” szóra!), hogy az egység helyreállásának egyetlen lehetséges útja a másvallásúak visszatérése az önmagát egyetlen igazi egyháznak tartó római katolikus közösségbe. A keresztyén szeretet hangoztatásának összekapcsolása a római egyház uralmi hódító törekvésével — ez jellemző a pápa „ökumenikus” szempontjára. A szeretet mást kívánna, azt, hogy fogadjanak el minket Krisztus egyháza tagjának, noha kívül vagyunk és kívül is maradunk a római pápa fennhatóságán. Amint mi ezt tesszük a római katolikusokkal. Az „egesz emberiség iránti szeretet” hangoztatása közben szintén adódott zavaró jelenség a pápa beszédében. Többek között arról szólt, hogy az egyháznak ez a szeretete a világban „közönnyel, ellentmondással, lebecsüléssel, ellenségeskedéssel találkozik”. Ebben az összefüggésben utalt arra, hogy „a katolikus egyházat ném kevés országban elnyomják”. Noha a pápa az egyház ellenségeivel szemben is a szeretet gyakorlását kívánta, beszédének ez a része alkalmas volt arra, hogy megint tápot adjon az új „keresztesháború” eszméjének, amint hasonló irányban hatott az ülésszak megnyitása előtti vasárnapon egyik római katakombában tartott prédikációja. A mai feszült világpolitikai helyzetben az ilyen pápai megnyilvánulások a szeretet szavának felszíne alatt nem a megbékélést szolgálják, hanem az ellenségeskedést fokozzák. Ezen a ponton is nyilvánvaló az eltérés XXIII. János törekvésétől, amin a beszéd végén a béke gondolatának kiemelése már keveset változtat. 3. AZ ÜLÉSSZAK MEGNYITÁSÁNAK NAPJÁN a pápa feltűnést keltő körmenetet vezetett, amely ugyancsak ellentmondó érzéseket válthat ki. A Santa Croce bazilikában ereklyéket őriznek, amelyeket Krisztus keresztfája három darabjának, a megfeszítésből származó szögnek, a keresztfa feliratos táblájának, a töviskorona néhány tövisének tartanak, valamint Tamás apostol ujjának, amellyel megérintette a feltámadott Ür sebhelyeit. Ezeket az állítólagos darabokat vitte most a pápa körmenete Rómán keresztül, a kilencedik századra visszamenő hagyomány folytatásaként. Zsinati körökben és a sajtótudósítók között különböző találgatások folytak, miért kapcsolta össze a pápa a zsinat megnyitását ilyen látványos ereklye-tisztelettel. Ez az egész bűnbánati körmenet ugyanis a katolikus kultusznak arra a területére irányította a közfigyelmet, amely a népi kegyességben bizonyos országokban mindig elevenen élt, de amiről a modernizálódó egyházban már nem beszéltek. Mindenesetre a XX. század második felében, a római pápának ilyen jelentős alkalommal végbevitt ereklyeku'- tusza — méghozzá olyan tárgyakkal kapcsolatban, amelyeknek történeti hitelessége teljességgel kétséges — a római egyház maradi gondolko- zású irányzatának kedvez. V. I. Legyetek irgalmasok Tele van az élet alkalmakkal, mikor gyakorolhatjuk az irgalmasságot. Ma is lépten- nyomon találkozunk — akárcsak az irgalmas samaritánus a Jerikói úton — olyan emberekkel, akik irgalmasságra szorulnak. Az irgalmasság szép példája, amikor népünk, benne evangélikus híveink segítségére sietnek az árvízkárosultaknak. Falun és városon milliók gyűlnek össze irgalmas szívek adományaiból, munka és fizetésfelajánlásaikból. Az irgalmasság megindító cselekedete amikor kormányunk és társadalmunk hozzásegíti az otthontalanná váltakat új lakóházak építéséhez. Nem magukra hagyottak, út- szélre vetettek hazánkban a természeti erőktől sújtott emberek, hanem a társadalomtól felkaroltak. Az irgalmasság szép példája nemzetközi méretekben az is, hogy amikor a Duna gátja a . csehszlovákiai oldalon átszakadt, kormányunk azonnal kész volt a segítségre, jóllehet itthon is helyt kellett állni a gátakon. Az irgalmasságra igen sok alkalom van, csak észre kell vennünk. Sokszor meg kel! nékürik. Krisztusban hívőknek szégyenülnünk, mert mások előbb észre veszik az irgalmasság alkalmait, mint mi magunk. Mielőtt valakivel irgalmasságot cselekednénk, a legtöbbször feltesszük a kérdést, va- lyon megérdemli-e, hogy jót tegyünk vele? Amikor Jézus irgalmasságot gyakorolt velünk a kereszten, nem mérlegelte ezt. Nem a mi érdemünk szerint, hanem az O szeretete szerint cselekedett. Az a mérleg, amivel mi szoktuk mérni, ki érdemes az irgalmunkra, a legtöbbször hamis. Amikor a bűnös asszonyt vitték megkövezni, Jézus figyelmeztetett: az dobja az asszonyra az első követ, aki maga nem vétkes. Az irgalmas szeretet példája Jézus legyen számunkra. Őhozzá szabjuk magunkat. O cselekedettel szeretett minket. Az életét adta oda értünk. Nem elég, ha csak irgalmas szavaink vannak, de nincsenek irgalmas cselekedeteink! Az Istent dicsőítő élet az amelyik szavaiban és cselekedeteiben egyaránt irgalmasságot tükröz. Akkor tudunk igazán irgai- masak lenni, ha megértjük a világ sóvárgását. Ne azért gyakoroljuk az irgalmasságot hogy üdvözöljünk, hanem azért mert a szívünkben szeretet van. Aki önzésből gyakorolja az irgalmasságot, hogy vele kiérdemelje az üdvösséget, az önmagára néz, és olyat ad az irgalmasság cselekedete kép- pen, ami neki drága, aki pedig szeretetbői gyakorolja az irgalmasságot az a világra néz, és azt adja amire a só- várgó embereknek szüksége van. Ha igaz szeretet van bennünk, meg kell ismernünk, mire sóvárog korunk embere. Meg keli értenünk, hogy társadalmi igazságra, békére, félelemmentes életre vágyik, hogy szeretne szabadulni az atomhalál rémétől, szeretné, ha Távol-Keleten sem égne az a láng, amely felgyújthatja az egész világot fenyegető atomháborút, Az igaz irgalmasság az, ha irgalmas samaritánus- ként a világ égő sebeire igyekszünk gyógyírt hozni. Irgalmasságunk teljes legyen. Mi sohasem felejthetjük el, hogy emberi életünk gyökérbaja az Istennel megromlott viszony. A teljes irgalmasság ebben a földi életben boldogságot, az örök életben pedig üdvösséget akar adni. Jézus kereszten adott irgalmasságát, a bűntörlő életet, üdvösséget adó kegyelmet irgalmas szeretettel kínáljuk minden embernek. Benkő Béla Egy elfelejtett iskola nagynevű tanulói Száz évvel ezelőtt, 1865-ben vált meg az akkoriban híres miskolci evangélikus gimnáziumtól — és ezzel együtt Miskolc városától is — a szlovákság későbbi legnagyobb költője, Pável Országh-Hviez- doslav (1849—1921). A házat, amelyben három éven át lakott, születésének 110. évfordulóján emléktáblával jelölte meg Miskolc városa. Itt, Or- szágh Pál szabómesternél, édesapja testvérénél lakott mint diák, s nagybátyja hirtelen halála miatt — amelyről gyülekezetünk halotti anyakönyve 1865. július 14-i dátummal tudósít — haza kellett költöznie Árvába. Ennek az évfordulónak a kapcsán méltó megemlékeznünk az egykori híres iskoláról, annak néhány híres tanulójáról, főleg pedig a „Csillagdicsőítő” szlovák költőfejedelemről. A rebellis gimnázium Ma már kevesen ismerik hírét annak a miskolci evangélikus gimnáziumnak, amely kerek nyolc évtizeden keresztül működött a mai Szabó Lajos utca 5. szám alatti házban. A nemrég műemlékké nyilvánított épületet államunk néhány éve nagy anyagi áldozattal gondosan helyreállíttatta, a város egyik legszebb épülete lett. A hajdani iskolacsengő, amelyet az egykori híres igazgató, Máday Károly későbbi püspök és miskolci lelkész „a nagyobb rend fenntartása tekintetéből” felállíttatott, és a diákok egykor kedvelt udvari kútja nincs már többé. Évtizedek óta lakók élnek az épületben. De az emeleti sötét folyosón megkopott, piros római számokkal az ajtók fejfáján maradtak az osztályokat jelző tábláik ... Idézzük vissza néhány percre az egykori iskola életét... Nevezetes kulturális központja volt jó ideig a ma 600 éves Miskolcnak! II. József Türelmi Rendeleté után az 1782-ben megalakult. miskolci evangélikus egyházközség időrendben harmadik lelkésze, Rísz Pál négy évtizedre terjedő miskolci működésének 15. évében, 1808- ban a gyülekezetalapító felügyelővel, Radvánszky Ferenc. alispánnal az élen — akinek sírját és emlékét ma is híven ápolja a gyülekezet — kerületi „nemzeti gimnázium” létesítését határozta el. A Pesten tartott egyetemes gyűlés még az évben hozzá is járult a szép tervhez. Megvalósításában a nemzeti szempont nagy szerepet játszott. A magyar nyelv művelésére a lehető legnagyobb gondot fordították, ezért messze vidékről sok idegen ajkú gyermeket küldtek ebbe az iskolába. Működésének első negyed- százada — a reformkor és a szabadságharc dicső időszaka — volt a gimnázium fénykora. A szép, akkoriban ritka emeletes épület 1836 óta még az „esperességi főiskola” címmel is büszkélkedhetett. Amikor a kezdettől fogva tanító nagy nevű tanára, Dunay Imre meghalt (1839), nemsokára nem kisebb egyéniséget, mint Máday Károlyt sikerült igazgatónak megnyernie. Neki nagy része volt abban, hogy a magyar nyelv művelése mellett a 19. század nagy eszméi, a polgári forradalom és a szabadságharc levegője jellemezhette a gimnázium életét. Forradalmi magatartására jellemző, hogy — a nagy szemtanú. Herman Ottó leírása szerint — 1848-ban a dobogóról buzdította az első padsorban ülő rethoristákat a fegyverfogásra, a syntaxistáknak pedig Czu- ezor; „Riadó”-ját adta fel leckének ... Az iskola hazafias szellemének meg is lett a böjtje. Máday utódja — mivel ő a szabadságharc bukása után sze- pesbélai lelkész, majd az abszolutórium végén tiszakerü- leti püspök és miskolci lelkész lett — Lippay Endre igazgatósága alatt a zaklatások szakadatlan sora következett. Mikulás, a Bach-korszak tankerületi igazgatója és más központi küldöttek, gyakran be- látogattak az iskolába és főképp azt vizsgálták, milyen mértékben alkalmazzák itt a német nyelvet, és hogy nem tanítanak-e nemzeti költeményeket? Ilyen címen Szánthó János tanárt, későbbi igazgatót Komáromy József szuper- intendemsi adminisztrátor behívatta irodájába és hivatal- vesztés terhe alatt eltiltotta hazafias versek tanításától. Az ekkorra csak „algimnáziummá” lefokozott egykori esperességi főiskola a Ba call őrs zak elmúltával sem tudta többé régi fényét visszanyerni. Anyagi erőtlenség miatt nem tudta a felmerülő újabb kívánalmakat teljesíteni. A vallás- és közoktatásügyi minisztertől két ízben kapott megintés után Horváth Sándor igazgató kérésére helyt adtak a miskolci egyházközség felterjesztésének, s 1888- ban — születésének 80. évfordulóján — az egykori hegyaljai egyházmegye kimondta „a gimnáziumnak egy időre való beszüntetését”... A nagynevű tanulók Ha végiglapozzuk az egykori híres iskola tanulóinak névsorát, sok ismert néven akad meg a szemünk. Mielőtt a legnagyobbakat említenénk, hadd említsünk meg ezek közül néhányat. Itt tanult Pákh Albert, Haberern Jonathdn, Szentiványi Márton, Tahy Gusztáv. Kubinyi Kálmán, Csecsetka Sámuel, Lehotzky Egyed, Podmaniczky Frigyes, Payer Hugó, Kollár János, Haendel Vilmos és még sokan mások. És íme, a legnagyobbak. Szemere Bertalan (1812— 1869), a forradalom és a szabadságharc későbbi egyik vezetője a Miskolchoz közeli Vattán született, s 1824— 1826-ig ebben az iskolában tanult Pulszky Ferenc (1814— 1897), Kossuth diplomatája, aki Eperjesen született, és ott A völgyből felnéző magános lélek belső életét élte felnőtt korában. Eltemetkezett az árvái hegyek éj-tavában, talán ezért vette fel a Hviezdoslav — Csillag dicsőítő költői nevet. Miként gondolhatott forrón szeretett szüleire mint miskolci diák? Bizonyára hiteles képet kapunk, ha a magyarra még le nem fordított Fonónő (Priadka) című szép versére gondolunk, amely kényszerű miskolci elköltözése utáni késmárki diákéveinek élményéből született. Költeményében megjelenik a karácsony előtt otthonában fonó édesanya, az idősebb testvé- I rek gondja, az egész Országh család. Azt írja édesanyja leikéről, hogy „úgy szikrázik, mint a karácsonyi csillag”. Mint az élet fonalát fonó párka, úgy fon fáradhatatlanul, de néha fel-felhangzik ajkáról az ének: „Az Ür az én őriző pásztorom ...” Aztán az öregek a legkisebb fiúra gondolnak. Hol van most? Rendes-e a ruhája? Nem éhezik, nem fá- zik-e? Hű-e az otthon kapott szülői intelmekhez? Mert a gonoszság, mint ordító oroszlán, körbe jár és éppen a jót ragadja el... Az apa észreveszi az ablakból, hogy megjött a fiúk vakációra! De nem árulja el, sőt „megtréfálja” feleségét, hogy levél jött: ne várják karácsonyra ... A betoppanó fiút átölelő boldog édesanya túláradó szeretetének a leírása a mélyérzésű diák szép belső lelkivilágának mesteri tükörképe. Végül még egyet: talán nem tanulmányai és olvasmányai németek voltak, itt sajátította el igazán a magyar nyelvet. Hunfalvy Pál (1818—1891), a kiváló nyelvész, a nagyszalóki földműves-szülők gyermeke, aki a késmárki líceumban már a latin és francia nyelvet is elsajátította, csak magyarul nem tudott még 17 éves korában sem. Mielőtt a bölcsészet- re iratkozott vojna, öccsével, Hunfalvy Jánossal együtt ő is is ebben az iskolában tanult. Herman Ottó (1835—1914), a nagy természettudós — akit tavaly, halála 50. évfordulóján az egész haladó világ ünnepelt — 1847-től itt szívta magába a tudományok és a haza szeretetét. Előbb a szókötő, majd a szónokiköltészeti osztályt végezte, mindegyiket kitűnő eredménnyel. Bizonyítványát az írta alá, aki itt a legnagyobb hatással volt rá: Máday Károly... A szlovák költőóriás Itt tanult hát a magyar nevű, de szlovák anyanyelvű felsőkubini nemes szülők nagy tehetségű gyermeke, Pável Országh is, kinek a csizmás, pelyhedző szakállú képe fennmaradt miskolci evangélikus gimnazista korából. Tímár édesapja 1862-ben Miskolcra küldte magyar nyelvet tanulni. Itt ismerkedett meg Petőfivel és Arannyal, akik legkedvesebb költőivé váltak. A Sajó-parton az ő könyveiket olvasgatta diáktársaival. Petőfi költeményei ott voltak halálos ágyán is hosszú évtizedek múltán. Nem is olvashatjuk megilletődés nélkül hozzá írt vallomását: ; (Baranyi Ferenc fordítása) tévedünk, ha éppen a legfogékonyabb diákéveit formáló miskolci evangélikus gimnáziumnak nagy szerepet tulajdonítunk Hviezdoslav mély emberiességét illetően. Szalat- nai Rezső kitűnő új munkájában (A szlovák irodalom története) találóan írja, hogy a nagy költő „híd a szlovákok és csehek között, híd népe' és Európa között, s híd nemzete és a magyarság között. Nemcsak a szlovák nyelv költői lehetőségeit valósította meg, nemcsak a régi, ódon és népi szavakat avatta versképessé, hanem figyelmeztete népét; az emberiesség nemcsak szólam, önnön gyakorlatunkkal válik általános igazsággá! Klasszikusa volt nyelvének, klasszikusa volt a hazai népek szolidaritásának.” Ha az igaz emberségnek és a népek szolidaritásának az eszméjét csak csírájában is tudatosította, későbbi nagy tanítványainak a lelkében a miskolci evangélikus algimnázium, szolgálata nem volt hiábavaló. Dr. Fabiny Tibor ÓTESTAMENTUMI tüdősök kongresszusa A hollandiai Leidenben alakult meg 1950-ben az ótestá- mentomi tudósok nemzetközi társasága, amely minden harmadik esztendőben tartje kongresszusát a világ különböző városaiban. Koppenhága Strassburg, Oxford és Bonn után ebben az esztendőber. Genfben gyűlt össze mintegy 360 katolikus. protestáns, orthodox és zsidó tudós A MASOK ÜGYÉÉRT „Nincs meghatározott politikai receptünk és nincs világ- politikai akcióprogramunk. Mögöttünk nem áll politikai, gazdasági vagy katonai hatalom. Amit mi hozhatunk, az nerc több, mint „bizonyságtétel” a békéért. „Tanú”-nak lenni azonban éppen azt jelenti, hogy nem a magunk ügyében szólunk, hanem mások ügyéért lépünk fel. Az ügy a mi Urunké, aki a maga isteni felségében nem különítette el magát az emberi társadalom problémáitól, hanem aki éppen az által szolgált Istennek, hogy korlátlan szeretettel fordult az ember és annak élete felé. A mi fáradozásaink soha nem választhatók el Jézustól, aki feláldozta magát a világ megbékéléséért. Törekvéseink eredményét és hatékonyságát ezért nem a mi akcióinkban és határozatainkban szemlélhetjük, hanem abban, hogy Krisztus a mi valóban szerény értékű beszédünket és cselekvésünket a maga békeművében érvényesüléshez juttatja.’’ (W. Scherffig) Nyugszol ma már? ö nem! Te sose nyugszol, munkálkodói most is szívemben, itt, és bátorságot adsz, hogy — mint te .tetted — kiürítsem a kínok kelyheit. És megbocsáss köröttem lengő szellem, ha köpenyedbe megkapaszkodom, engedj alá, ha égetőn peregne Istókod könnyesője arcomon.
