Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-10-03 / 40. szám

„Erőről erőre jutnak...” Gondolatok a gyermekáldásról A kötcsei gyülekezet ünnepe „Somogyország északi” ré­szében, a Balatontól mintegy 10 km távolságban fekszik Kötcse. Itt már nem olyan sík a terület, mint a „ma­gyar tenger” déli partján. Megjelennek a Somogyra annyira jellemző dombok. A falu maga is részben völgy­ben, részben ezeken a dombo­kon épült. Bár az evangélikus templom dombon épült és így annak tornya messziről is fel­tűnik az országútról, mégsem lehet azt „toronyiránt” meg­közelíteni: előbb le kell „száll­ni” a völgybe, hogy aztán a virágzó bokrok által övezett emelkedőn át eljuthassunk a templomhoz és a parókiához. Ha aztán a templomajtóból visszafordul az ember, maga előtt látja a varázslatos so­mogyi tájat szinte „sűrítve”: dombokat és völgyeket, a gyü­mölcsfák zöld erdejéből kite­kintő fehér falú házakat... A somogymeggyesi filiával együtt 747 lelket számláló kötcsei gyülekezet az elmúlt nyáron lázas munkával igye­kezett templomát megújítani. Ez a gyülekezet mindenben a rendet, a tisztaságot és a szépséget szereti. Nem tudták már nézni, hogy templomuk külseje „nem olyan szép, mint amilyennek lennie kellene”. Nem vártak semmiféle „templomjubileumra”, hanem hozzákezdtek a renováláshoz. A kis gyülekezet 40 000 forin­tot áldozott a szép célra. Nem volt könnyű a munka, mert akkor végezték, amikor a ga­bonák is értek már és hozzá kellett kezdeniük az aratás­hoz. De az aratásban sem ma­radtak le ezek a szorgalmas emberek és közben a templo­mot is megújították. Közben arra is törekedtek, hogy lehetőség szerint akkor­ra fejezzék be a munkát, ami­kor szeretett lelkészük, Szen­de Sándor kötcsei szolgálatá­nak 20-ik évfordulóját ün­nepli. Augusztus 29-re meghívták D. Káldy Zoltán püspököt és feleségét, a kettős ünnepre. Az érkező püspök házaspárt a presbitérium élén a gyüleke­zet felügyelője köszöntötte szívből jövő szavakkal. Hamarosan kitűnt, hogy a templom 167 éve áll fenn. Maga a gyülekezet 1730-ban alakult. Akkor a hívek Thü- ringiából és Pfalzból vándo­roltak ki és telepedtek itt le. Sok gyermekkel megáldott, szegény emberek voltak, akik szinte az éhhalál elől mene­kültek Magyarországra. Nem­sokára imaházat építettek fá­ból a falu közepén. Prédiká­tort is „szereztek”. Harangot vásároltak. De békés életük nem sokáig tartott. 1745. de­cember 25-én — tehát kará­csony napján! — Bíró Márton veszprémi róm. katolikus püs­pök parancsára a szolgabíró, a látrányi plébános, a vár­megye huszárai és a velük le­vő karádi emberek lerombol­ták az imaházat. Aztán ma­gukkal vitték „lelki tanítóju­kat” erőszakkal Karádra és mint a jegyzőkönyvek mond­ják „erőszakkal pápistává gyóntatták”. Ettől kezdve hosszú ideig sem prédikáto­ruk, sem tanítójuk, sem ima­házuk nem volt. Gyermekei­ket maguk a szülők tanítot­ták. Állandóan kérvényezték, hogy ezt az állapotot az ille­tékesek szüntessék meg: hiá­ba volt minden erőfeszítésük. Végre 1776-ban — tehát 32 évi szünetelés után! — enge­délyt kaptak arra, hogy taní­tót alkalmazhassanak, aki azonban semmiféle lelkészi funkciót nem végezhetett. Aztán mégis építhettek temp­lomot, iskolát és paplakot. A templom építését 1797-ben kezdték és 1798. november 21-én adták át rendeltetésé­nek. Nagy István püspök szentelte fel. Azóta a templom tetejét fazsindely helyett cse­réppel fedték be, a torony fei- ső részét pedig bádoggal. Többször renoválták kívülről és belülről. Így jutott el a gyülekezet 1965. augusztus 29-ig. D. Káldy Zoltán püspök Zsolt 84, 6—9 alapján hirdette Isten igéjét. Különösen is kiemelte a textusnak Isten vándorló népére vonatkozó szakaszát: „Erőről erőre jutnak, míg megjelennek Isten előtt a Sionon.” Szólt a püspök arról, hogy a gyülekezet küzdelmes múltjában újra és újra átél­hette mit jelent „erőről erőre jutni”. Nyilván voltak olyan szakaszai a múltban a gyüle­kezet életének, amikor már arra gondoltak: „nincs to­vább”. Aztán mégis volt „to­vább”! Erőről erőre jutot­tak ... Isten ereje elég volt arra, amire ember ereje nem volt elég. Isten népe ma is vándorló nép, amely soha nem tévesztheti szem elől, hogy neki „meg kell jelennie gyülekezet köszöntötte Szende Sándor lelkészt húsz éves kötcsei lelkészi szolgálata al­kalmából. Trimmel Henrik a gyülekezet presbitere — aki egyben a Somogy-Zalai egy­házmegye felügyelője — kö­szöntötte a jubiláló lelkészt. Elmondotta, hogy 20 eszten­dővel ezelőtt igen válságos napokat élt át a gyülekezet. Áldatlan lelkészválasztási Isten előtt a Sionon”. A cél felé tartva kísértésekkel, ku­darcokkal kell megküzdenie. Nemcsak a „világ” bűne, ha­nem saját bűne is sokszor megnehezíti útját. A saját so­raiban jelentkező engedetlen­ségek, önzések és hitetlensé­gek sokkal nagyobb terhet je­lentenek, mint a „kívülről” jelentkező akadályok. Isten mindig úgy ad erőt, hogy el­veszi bűneinket. Így tudunk „erőről erőre jutni”. Isten vándorló népe azonban a „végső cél” szem előtt tartá­sa közben arra is törekszik, hogy az a „völgy”, amelyen áthalad, „források”-kal legyen tele. Tehát munkálkodik a földi élet szebbé tételéért is. Nem „nézi le” ezt a földi éle­tet, hanem fáradozik azért. Olyan keresztyén emberekre van szükség, akik olyan áldás­sá tudnak lenni embertársaik számára, mint a szomjas ván­dor számára a friss forrás. Azért épülnek templomok, hogy azokban Isten igéjének hallgatása által ilyen „forrás­lelkű” emberek szülessenek. Az istentiszteletet követően a templomban igen meleg, csa­ládias ünnep volt, melyen a harc dúlt a gyülekezetben. Szinte már azt hitték, hogy végleg kettészakad a gyüleke­zet. Ekkor érkezett meg a gyülekezetbe Szende Sándor, aki csendes és szeretetteljes magatartásával, hűséges szol­gálatával megnyerte a gyüle­kezet szívét és bizalmát. Hely­reállt a rend. Azóta is a lel­kész sok áldással végzi mun­káját. A gyülekezet úgy néz rá „mint családfőre”. Megható jelenet volt, ami­kor Trimmel Henrik beszédé­nek végén egy új Luther- kabátot adott át a jubiláló lelkésznek és arra kérte, hogy ott a gyülekezet előtt vegye fel. Majd D. Káldy Zoltán püspök köszöntötte a lelkészt, kiemelve annak hűséges szol­gálatát. „Nyilván jó eszköze volt Istennek a lelkész abban, hogy a kötcsei gyülekezet egy családdá lett.” Szende Sándor lelkészt kö­szöntötte még Reicher Imre, a somogymeggyesi filia gond­noka is. A köszöntésekre vá­laszolva a lelkész azt mon­dotta, hogy „jobban szereti gyülekezetét, mint amikor el­kezdte munkáját”. —y —n BÉKÉT! „Csak ne olyan lassan, Kedves Testvérek! A világ már sikolt a békéért!” A Békekonferencia (1960) üzenetéből A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK EGYETLEN ÉSSZERŰ FORMÄJA „Meggyőződésünk szerint a békés egymás mellett élés olyan dinamikus állapot a különböző társadalmi rendszerű államok között, amelyben gazdasági verseny, tudományos együttműködés emberi találkozások, valamint kulturális és információs csere szolgálják a haladást. így az egymás mel­lett élés a jelenlegi helyzetben a nemzetközi kapcsolatok egyetlen ésszerű formája és minden feltételét megteremti az emberiség békés jövője felé vezető közös útnak.” A II. Béke-Világgyűlés felhívásából a kormányokhoz. (1964) KRISZTUS EGYHAZA NEM ÖNMAGAÉRT VAN „Ma újra megtanulhatja a keresztyénség, hogy az az egy­ház, amelynek az Ura minden emberért meghalt a kereszten, nem önmagáért van. Akkor nyeri meg az életet, ha az öku­menikus szolgálat jegyében a béke szolgálatára szenteli az életét.” A Keresztyén Békekoníerencia határozatából 1960 Érdeklődéssel olvastam az Evangélikus Élet múlt heti számában D. KÁLDY ZOLTÁN püspöknek a túl­népesedéssel foglalkozó „Négyszáznyolcvan millió” cí­mű cikkét. Különösen is megragadott cikkének befejező szakasza, ahol a magyarországi viszonyokat érinti és megállapítja, hogy a mi népünknek „nem szabad úgy „segítenie” a világ túlnépesedésének a problémáját megoldani, hogy önmagát pusztítja el... Vétkes köny- nyelműség helyett „felelős családtervezés”-sei éljünk, ha más népek között élni akarunk”. E megállapítások­tól indíttatva a születés-korlátozással kapcsolatban szeretnék egy-két dolgot megemlíteni. Olvasóink előtt talán nem ismeretlen Malthus neve (1766—1834.), ö maga a cam- bridge-i egyetem elvégzése után pap, majd a Kelet-indiai Társaság kollégiumának taná­ra lett. 1798-ban jelent meg az a műve, amely a születés­korlátozással kapcsolatban ne­vét újra, meg újra emlékeze­tünkbe idézi. (Magyarra for­dítva a század elején jelent meg: „Tanulmány a népesedés törvényéről.”) Mi a rövid tar­talma elméletének? Malthus közgazdasági oldalról nyúl a kérdéshez, a kor közgazdasági érdeklődésének megfelelően. Azt állítja, hogy a népesség szaporodása mértani sorban történik, vagyis 1, 2, 4, 8 stb., míg az élelmiszerek termelése és előállítása számtani sorban, tehát 1, 2, 3, stb. Ennek kö­vetkeztében előbb utóbb föl­dünkön beáll a túlnépesedés vagyis, amikor az élelmisze­rek nem elegendők a népes­ség ellátására. Malthus kifejti, hogy a ter­mészet maga is gondoskodik arról, hogy késleltesse a túl­népesedés „katasztrófáját”. A járványok, a pestis, kolera, tí­fusz, — a múlt félelmetes be­tegségei —, a háborúk, az elemi csapások-, földrengés, tűz, ár —, stb. álltak a múlt­ban a túlnépesedés útjába. De végül is előzetes védeke­zést ajánl, mivel a természet korlátozása nem nyújt ele­gendő segítséget. Malthus elmélete nemcsak (Folytatás az 1. oldalról) alázott helyzetükben. És mi lesz akkor, ha a „fekete” többség egyszer megrohanja a „fehér” kisebbséget? Egy-egy országon belül is, lehet-e igé­nyelni a kizsákmányoltaktól, hogy „örökkön-örökké” tűrjék el a kiváltságosok uralmát? Nyilvánvalóan nem! De ezzel együtt azt is kell tudni, hogy egy-egy országon belüli harc kihatással lehet az egész vi­lág békéjére, illetőleg annak veszélybe kerülésére. Nem ez történik-e több Latin-Ameri­kai államban? Vajon a „domi­nikai válság” — amelyben a nép a maga igazságáért har­colt! —- nem hatott-e „zavaró körülményként” nemzetközi életben Amerika beavatkozá­sa révén? Mindez azt jelenti: ha a világ valóban békét akar akkor igazságosságot kell te­remteni, Meg kell szüntetni a szociális igazságtalanságot a fejlett és fejletlen országok között. — Másrészt az igazsá­gosságért való harcban min­den nép kötelezve van arra, hogy a béke „szent ügyét” lássa mindig összefüggésben, az igazságossággal. PL az ún. „német kérdés”-t az igazsá­gosság szellemében csak úgy lehet megoldani, ha nem csu­pán a német nép „érdekeit” tartjuk szem előtt valami ön­ző módon, hanem az európai biztonságot és a világbéke megszilárdítását is és azoknak a népeknek az érdekeit is, amelyek közvetlenül szenved­tek a németektől a hitleri há­ború idején. Csak így „ölel­kezhet az „igazságosság és a béke”. Mit tegyenek ebben a hely­zetben az egyházak és a ke­resztyén emberek? Mindenek előtt nem vonulhatnak „ele- fántcsonttornyok”-ba, nem ül­hetnek fel „oszlopokra”, mint valamikor az „oszlopszentek” és nem is nézhetik a vajúdó emberiséget úgy, mint a szfinkszek nézik a homokot az egyiptomi sivatagban. Az egyház istentiszteleti élete és különböző összegyülekezési alkalmai nem lehetnek a vi­lág problémái elől való me­nekülés vallásos alkalmai. Az egyház és annak tagjai nem „kívül” élnek az igazságos­ságért és békéért kiáltó és kora társadalmának a vélemé­nyét osztotta meg, de öntu­datlanul viaskodunk azóta is vele és jóslatával. Malthust igazolni látszik az alábbi néhány népesség-sza­porodási adat: Európa lakos­ságát a XV. században 80 mó- ra becsülik. Kurzynski pedig 1600-ban 100 mó-ban, 1700- ban 152,5 mó-ban, 1789-ben 173 mó-ban, 1934-ben 525 mó- ban állapítja meg. Ma kb. 580 mó. kontinensünk lakossága. Valójában az utóbbi száz év alatt megháromszorozódott Európa népessége. De Malthusnak válaszolt és pesszimizmusát felborította az ipari forradalom korszaka. Az ipari forradalom Európát emelte az élre és miközben az orvostudomány legyőzte a tömegpusztító betegségeket, Európát a hirtelen bekövetke­zett népesség gyarapodás el­lenére sem látogatták éhínsé­gek. A közgazdaság válasza tehát az volt, hogy még na­gyobb arányú népesség eltar­tására is képes a Föld, ha fej­lett iparral, korszerű műve­léssel nyúlunk az élelmisze­rek termeléséhez. A problémához még nap­jainkban is visszatérünk. Né­hány éve ismertettük lapunk­ban Fritz Baade: „Versenyfu­tás a 2000. évig” c. könyvét. Baade az ENSZ munkatársa, közgazdász. A számok vilá­gában azonban még ő is Malthus szellemével viasko­dik. De Baade higgadtságának munkálkodó világon, hanem azon belül élnek. És ott „be­lül” is, nem „elkülönülten”, hanem együtt az emberekkel. Azokkal az emberekkel, me­lyekből „kitevődnek” a gyü­lekezetek is. Az egyház, ha hű akar maradni Urához, Jézus Krisztushoz, csak egyet tehet: SZOLIDARITÁST kell vállal­nia az igazságosságért és bé­kéért küzdő emberiséggel. En­nek a szolidaritásnak az alap­ja Jézus Krisztusnak az a szolgálata, amellyel magára vette az egész emberiség min­den terhét és bűnét. A szoli­daritás nem pusztán együtt­érzést jelent részünkről, ha­nem az együvétartozás tuda­tát, a közösségvállalást, egyet­értést a jóakaratú emberekkel az igazságosságért és a bé­kéért váló szolgálatban és helytállást a felebarátért. De még ennél is többet Az a Krisztus, aki magára vette a romlást, a halált és a kárho-, zatot az emberért, arra hív bennünket, hagy mi is ne pusztán „szolidárisak le­gyünk” a mai emberiséggel, hanem valóban „vegyük ma­gunkra” annak minden terhét és úgy segítsünk mi is rajta. Az emberiség terheinek ma­gunkra vétele nem történhet passzív módon. „EGYÜTT- MUNKÁLKODÁS”-ra van szükség! Vagyis cselekvésre! Együtt kell munkálkodnia el­ső renden minden keresztyén­nek és keresztyén egyháznak. Legalább ebben kell „egy”- nek lennie most az egyházak­nak! Abban a „dialógus”-ban, amely ma az egyházak között folyik a gyakorlati együttmű­ködést meg lehet találni a bé­kéért és igazságosságért való közös munkában. De együtt kell munkálkodniuk a keresz­tyéneknek és egyházaknak, minden jóakaratú emberrel és világszervezettel is. Segíte­nünk kell olyan kezdeménye­zések és akciók megvalósítá­sában, amelyek biztosítani akarják az emberhez méltó életet, a szociális kiegyenlítő­dést, a népek közötti megér­tést és meg akarják szüntetni az ember méltóságának meg­csorbítását, a faji megkülön­böztetést és a gyarmatosítást.. Dl Káldy Zoltán és optimizmusának már ob­jektív alapjai vannak. Korunk technikai vívmányai a túlné­pesedés „hajótörött emberisé­gét” meg tudják védeni. Baa­de is számol azzal, hogy az 1960-ban 3,2 milliárdnyi em­beriség 2000-re megduplázó­dik. Élelmiszerigénye is en­nek megfelelően kétszer ennyi lesz, és ha hozzá számítjuk az „alul” és „gyengén” táplált milliókat, akkor 2000-re a mai termelésnek 4—5-szörösére lesz szükség. Erre viszont minden lehetőség megvan. Persze adtunk más termé­szetű választ is Malthusnak. akinek sötét jóslata azóta is fejünk felett lebeg. (Madách az ember tragédiájában egy jelenetet szentel neki.) A ke­reszténység az isteni gondvi­selés és mindenhatóság, az Ige fegyverét szegezte szem­be vele. Korunk pedig a ha­dianyagok, hadiszerek, lesze­reléséből felszabaduló roppant tőkét és energiakészletet ál­dozná fel Malthus elméleté­nek végleges eltemetése érde­kében. De hát vajon Malthus ijesz­tett-e meg bennünket, amikor önkényesen a gyermektelen- ség, vagy kevésgyermekség útjára tértünk? Vagy valami más, sötét szellem ólálkodik a gyermekáldás megakadá­lyozása körül? Nem hiszem, hogy valakiben is Malthus jóslata volt a riasztó tényező. Hogyan is alakult a mi né­pesedésünk? A XV. században (Mátyás király idejében) 4 mó magyar volt. Ennyien vol­tak az angolok is. Ez Európa népességének 5 százaléka volt! A török kiűzésekor 1,1 mó-ra apadtunk le. A 150 esztendős török uralorp nagyobb pusz­títást jelentett népünk életé­ben, mint bármilyen termé­szeti csapás. A telepítés befe­jezésekor (a XVIII. századi kisebbség lettünk saját ha­zánkban. Ezidőtől. hála a ma­gyar föld kohéziójának, nao- jainkig elértük a 10 mó-t. ÉS itt megrekedtünk. Ez Európa lakosságának 1;5 százaléka! Kedvezőbb és kedvezőtlenebb feltételek mellett is azonban Európa népessége nagyobb arányú emelkedést mutat. Mi lehet az oka annak, hogy nálunk a stagnálás jelei mutatkoznak? Bizonyára nem az, hogy félnénk a jövőnktől, vagy hogy nem tudnánk gyer­mekeinknek kenyeret, vagy egzisztenciát biztosítani. A magyar állam olyan ked­vező feltételeket biztosított és nyújtott az ifjúságnak, ami­lyenről a múltban álmodni sem mertünk. A gyermek nemakarásának okai tehát másutt vannak. Az okok fel­derítése nemzeti kérdés és ügy lett. Egyetemlegesen érint­ve és érdekelve vagyunk mindannyian. E kérdés er­kölcsi oldalával szemben, ne­künk keresztyéneknek is fel kell vennünk a küzdelmet. A2 egyház a maga eszközeivel, Isten törvényével, parancsola­tával és igéjével lépjen a küz­dőtérre. A keresztyén erkölcs becsületét és hitelét e téren is ivssza kell állítanunk. A probléma nincs lezárva és nem is ajánlhatunk mód­szeres utat. Ha a felelősséget a gyermekáldás kérdésében felébresztettük, már maga is óriási szolgálat részünkről. Is­ten adjon világos látást min­den evangélikus családnak, hogy ebben a kérdésben őszintén és becsületesen tájé­kozódjék, Tájékozódását ha­tározza meg Isten igéje és a jövőbe vetett reménysége egy­aránt. Rédey Pál AZ ÖKUMENÉ FŐTITKÁRA 65 ÉVES Dr. Willem A. Visser’t Hooft, az Egyházak Világtanácsának főtitkára szeptember 20-án töltötte be 65. életévét. Vis­ser’t Hooft főtitkár több mint négy évtizede egyik előharco- sa az ökumenikus mozgalmak­nak. Életének legjelentősebb állomása volt az Egyházak Világtanácsa megalapítása Amsterdamban 1948-ban. 1961- ben bejelentette, hogy vissza akar vonulni a főtitkári tiszt­ségből, de az Egyházak Vi­lágtanácsa még nem tudta megtalálni az utódját. Szolidaritás és együttműködés az igazságosságért és a békéért

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents