Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-09-19 / 38. szám

A Keresztyén Békekonferencia teológiai jelentősége

TURS ÉRSEK 75 EVES

Az ökumenikus Tanács tagegyházainak lelkészkörei — a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának budapesti ülésére készülve — szeptemberi találkozóikon a keresztyén békeszolgálat kérdéseivel foglalkoznak. Az alábbiakban olvasóink elé tárjuk munkájuk teológiai vonatkozású részletének néhány alapvető gondolatát.

A Keresztyén Békekonferencia (továbbiakban: KBK) teológiai szempontból rendkívül gazdag és sokrétű mozgalom. Elég csak arra utalni, hogy a reformáció egyházainak, az ortodox egyházak nagy családjának és a történelmi békeegyházaknak teológiai öröksége találkozik benne. A KBK-ban résztvevő egyházak elsősorban

nem dogmatikai és egyházszervezeti kérdésekben törekszenek egyetértésre, hanem a béke ügyében való közös keresztyén bizonyságtétel nagy feladata hozta őket közel egymáshoz. Természetesen e feladat megközelítése közben teológiai párbeszédet is kezdtek egymással és így mély ökumenikus közösség jött létre közöttük.

A mozgalom a békéért végzett konkrét szolgálatban megtalálta az egyházak közötti gyakorlati együttmunkálkodás lehetőségét és ezzel a keresztyén egyházak közeledésének ügyét is nagy lépéssel vitte előre.

A Keresztyén Békekonferenciában résztvevő egyházak békeszolgálata , elsőrendű teológiai igényből, hitbeli elkötelezettségből fakad. Ebben a mozgalomban újra felszínre tör az a teológiai búvópatak, amely az egyház története során el-eltűnt: a béke teológiája.

Három forrást említsünk meg. amelyhez közvetlenül kapcsolódik a Keresztyén Békekonferencia.

A német teológiában a két világháború között új tájékozódás ment végbe a béke és háború kérdésében. Az elsősorban Bonhoeffer nevéhez fűződő új felismerések jelen-' tőségét két idézettel szeretnénk érzékeltetni:

„Mint keresztyén lelki- pásztor úgy gondolom, hogy éppen ebben áll az egyik legnagyobb feladat az egyház számára: erősíteni a békemunkát minden országban és az egész világon. Soha többé nem szabad megtörténnie annak, hogy keresztyén nép keresztyén nép ellen harcoljon, testvér testvér ellen, hiszen egy Atyánk van” — mondotta Bonhoeffer már 1930-ban.

Nagyon figyelemre méltó az is, amit 1932-ben egy ifjúsági konferencián így fogalmazott meg:

„A nemzetközi béke rendje ma Isten parancsolata számunkra. Ezzel Isten korunkra vonatkozó akaratának egészen konkrét felismerését mondtuk ki.”

A német teológiának ezt az előremutató irányzatát és annak mondanivalóját vitte bele a KBK-ba Hans Joachim Iwand, Heinrich Vogel és Martin 'Niemöller, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük.

Ha azokat az egyházi kez- deményezíéseket vizsgáljuk, amelyek a KBK előtt az egyházak békeszolgálatára irányították a figyelmet, meg kell említenünk az ökumenikus mozgalom egyik főágát, az Elet és Munka (Life and Work) mozgalmát is. Ez azokból a gyakorlati feladatokból nőtt ki, amelyekkel a keresz- tyénség az első világháború előtt, de főként az első világháború alatt szemben találta

magát. Söderblom érsek már közvetlenül a háború kitörése után összehívott egy konferenciát Svédországba, mely felhívással fordult a hadviselő országok egyházaihoz. Az Élet és Munka 1925-ben megtartott első konferenciája a keresz- tyénség nemzetközi és társadalmi területen való felelősségével foglalkozott. Mint ismeretes, az Élet és Munka és a Hit és Egyházalkotmány mozgalmak egyesüléséből jött létre később az Egyházak Világtanácsa. Sajnos, a második világháború után az ökumenikus mozgalmon belül az Élet és Munka bizonyságtétele nagyon elhalkult. A keresztyén egyházak békeszolgálatának a gondolatát azután 1958-tól nagy lendülettel a KBK tette magáévá és képviselte az ökumenikus mozgalomban.

A harmadik forrás, amely jelentősen meggazdagítotva a KBK’ főáramát, a Cseh Testvér-Egyház teológiai öröksége. Ebben az egyházban a reformáció kora óta szerepet játszott az egyház békeszolgálatának a gondolata. Comemus Ámos János, a harmincéves háború pusztításai láttán felismerte, hogy az egyházak egységtörekvésének a népek békéjét is szolgálni kell. Nem véletlen, hogy ennek a teológiai örökségnek modern képviselője és meg- szólaltatója, Hromádka professzor olyan nagy szerepet játszott kezdettől fogva a KBK-ban.

Amikor a KBK teológiai jelentőségéről beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Szentírás békéről szóló tanításának mélyebb megértése döntő jelentőségű volt a mozgalomra nézve. Különösen az ótestamentumi salom és az újtestamentumi eirérté szavak (mindkettőt a magyar „békesség” vagy „béke” szóval adhatjuk vissza) jelentés-tartalmának feltárása. Hromádka professzor az I. Keresztyén Béke-Világgyűlésen tartott referátumában hangsúlyozta:

„A békét úgy értjük, amint a próféták és az apostolok értették és amint az az evangélium tartalmát képezi. Útesta- mentumi értelemben a salom sokkal több mint külső béke..., mint háború és harc nélküli állapot: a béke Isten ajándékainak, szeretetcnek és kegyelmének, megbocsátásának és önmaga velünk való azonosulásának a teljessége. A béke, amint a karácsonyi evangéliumból ismerjük, annak a békének a beteljesülése, amelynek az előízét a próféták megtapasztalták, amely azután a Názáreti Jézusban az emberi élet és az emberi kapcsolatok legelrejtettebb zugaiba is eljutott. Ezt akarjuk a békéért való mai küzdelembe belevinni.”

Nagymértékben meggazdagította a KBK-t az Orosz Ortodox Egyház teológiai hozzájárulása. Az inkarnáció, a tes- tetöltés teológiája, amely az ortodoxiában mindig fontos szerepet játszott, a mozgalom egyik központi témájává vált. A teológiai bizottság legutóbbi leningrádi ülésén Nyikodim metropolita fejtette ki az inkarnáció tanának jelentőségét a keresztyén békeszolgálatban. Az inkarnáció — mondotta — a kulcsa az emberA Lutheránus Világszövetség elnöke Argentínában

A Jósé C. Pazi Teológiai Fakultás meghívására augusztus hónapban Argentínában tett látogatást dr. Fredrik A. Shiotz, a Lutheránus Világ- szövetség amerikai elnöke. Tárgyalásokat folytatott a különböző lutheránus egyházi csoportok képviselőivel és a fenti Teológiai Fakultás vezetőivel, amelynek rektora dr. Leskó Béla.

A tárgyalások központjában az a kérdés állt, hogy hogyan lehetne a különböző lutheránus egyházak közös szervezetét létrehozni Argentínában, illetve megteremteni a dél-f.merikai lutheránus tanács alapjait.

tannak, a megváltástannak, de egyben fő idege a keresztyén ember erkölcsi életének is. Krisztus testetöltése, mint Isten szeretetének teljes kijelentése, arra tanít, hogy nem a magunk érdekeit kell keresnünk, hanem másoknak kell szolgálnunk a szeretet törvénye szerint és békében kell élnünk. így ismerjük fel, hogy a szeretet és a béke ösz- szetartozik, mégpedig hármas értelemben: békesség a közel- valókkal és távoliakkal. A testetöltött Krisztus követése békeszolgálatra indít bennünket. — Ezek a gondolatok fontos szerepet fognak játszani a Tanácsadó Bizottság budapesti ülésén, amely a szolidaritás és együttműködés kérdéseit vizsgálja.

A KBK kezdettől fogva tudatában van annak, hogy szolgálatát csak a bűnbánat alázatosságában végezheti. A keresztyén egyházakat súlyos felelősség terheli azért, hogy nem tettek meg mindent a két világháború kitörésének megakadályozására. Nem tudtak utat mutatni azoknak a valóságos problémáknak a megoldásához sem, amelyek az emberiséget ebben a században foglalkoztatták. Semmi jogcímük nincs és nem is lehet arra, hogy ítélőszékbe üljenek és mások felett ítéletet mondjanak. „Egyetlen lépést sem tehetünk előre, ha mi, egyházaink hivő tagjai nem vetjük alá magunkat kritikának és nem nézünk bátran és reálisan szembe a társadalomban végbemenő változásokkal, mindazzal, ami a világban egyáltalán történik” — mondotta Hromádka professzor az I. Keresztyén Béke-Világgyű- lésen. Csak a bűnbánatban megtisztuló egyház nyerhet alkalmat Istentől szolgálatának végzésére a kialakuló új társadalomban.

Nagyon kedves fénykép került a kezünkbe: Gustav TURS lett evangélikus érseket ábrázolja hívei körében, 75 éves születésnapján. Ez a kép indított bennünket arra, hogy — kissé megkésve — megemlékezzünk a jubiláló Turs érsekről.

Gusztáv Turs, a Szovjet- unió-beli Lett Szocialista Köztársaságban élő evangélikus egyház érseke. 1890. május 24-én született. Előbb lelkészként szolgált a lett evangélikus egyházban, majd a második világháborút követő években érseki rangban egyházának vezetője lett. A második világháború alatt a lett nép sokat szenvedett és vele együtt a lett evangélikus egyház is. Számtalan lett falu és város semmisült meg vagy rongálódott meg nagyon erősen a német fasiszták harci tevékenysége, gyújtogatása következtében. A templomok közül 320 megrongálódott, illetőleg összedült. Igen sok lett férfi elesett a háborúban, illetőleg szétszóródott a világban. Ilyen veszteségek és nehézségek után kellett az egyházi

életet újra kezdeni és a lett népet talpraállítani. Turs érsek elöljárt a szolgálatokban. A templomokat helyreállították és az egyházi élet újra megindulhatott.

A magyarországi evangélikus lelkészek legtöbben csak 1952. májusában, illetőleg az

azt követő időben figyeltek fel Turs érsek nevére. 1952. má- jüs 9—12. között a Szovjetunió-beli egyházak vezetői békekonferenciát rendeztek Moszkvában és azon Kiivit észt érsek mellett részt vett Turs érsek is. Erről a békegyűlésről felvett filmet Magyarországon is láthatták a lelkészek és talán akkor figyeltek fel jobban Turs érsekre. A konferenciáról összeállított kiadványban közölt képen ott láthattuk Turs érseket Alexij moszkvai ortodox patriarcha jobbján. Ezen a békegyűlésen Turs érsek többek között ezeket mondta:

„A háború rettenetes következményeit jól ismerjük, hiszen szenvedtünk miattuk. Ezért semmi csodálni való nincs azon, ha az evangélikus

vallású lettek szilárdan ragaszkodnak a békéhez és igyekeznek magukat az apostol intéséhez tartani: Keressétek a békét minden emberrel és a megszentelődésl, mely nélkül senki sem látja meg az Urat (Zsid 12,14). Az Örökkévalóhoz könyörgünk hazánkért és vezetőinkért, hogy »békés és nyugodt« életet élhessünk. Egyházunk felhívja a többi egyházakat is, hogy kövessék Krisztusnak a békére vonatkozó parancsolatait. A lett evangélikus egyház hívja az összes hívőket, hogy imádkozzanak a békéért és dolgozzanak a béke javára, reménységüket az Úrba vetve."

Turs érseket 1961 novemberében ott láthattuk az Egyházak Világtanácsa Üj-Delhi- ben tartott harmadik nagygyűlésén. Itt még csak vendég volt. De 1962 nyarán Párizsban tartott Központi Bizottsági ülésen már kérte, hogy a lett evangélikus egyházat vegyék fel az Egyházak Világtanácsa tagjai sorába. Ez meg is történt. Turs érseket ott lehetett látni az elmúlt években a Keresztyén Békekonferencia szinte valamennyi megmozdulásán, a két Keresztyén Békevilággyűlésen és a munkagyűléseken. Örömmel üdvözölte a magyar egyházi delegációt ez év júniusában Moszkvában egy összejövetel alkalmával. Most pedig úgy tudjuk, hogy ez év őszén Budapestre jön, hogy részt vegyen a Keresztyén Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának ülésén. Örömmel várjuk!

A 75 éves Turs érsekre Isten gazdag áldását kérjük. Isten adjon néki sok erőt, hogy azzal a szeretettel és derűvel tudja vezetni továbbra is egyházát, amely annyira jellemző rá.

K. Z.

HÉTSZÁZ MILLIÓ

AZ UNESCO LEGÚJABB STATISZTIKAI ADATAI szerint a világ felnőtt lakosságának majdnem a fele,

kb. 700 millió ember, nem tud sem írni, sem, olvasni. Ezen kívül csaknem 300 millió ember ún. „félanalfabéta”, akik vagy nagyon kis mértékben tudnak írni és olvasni, vagy esetleg csak olvasni tudnak („szemial- fabéták”). Az analfabéták egy része szellemi vagy testi hiba miatt nem sajátíthatta el az írást és olvasást, de a túlnyomó része sokkal inkább azért, mert szociális vagy kulturális körülményeik akadályozták meg őket a tanulásban. Akármilyen oldalról is közelítjük meg ezeket a számokat, az a rideg valóság, hogy a világon minden második felnőtt ember nem tud írni és nem tud olvasni.

Az írástudatlanok legnagyobb része az afrikai, ázsiai területekre és a szigetvilágra esik. Az afrikai államok túlnyomó részében a lakosságnak mindössze 8—10— 15%-a tud írni és olvasni, de ezeknek is a legnagyobb része az önállóságra jutott államok óriási erőfeszítései nyomán felállított új iskolákban sajátította el az írásolvasást. Tehát a felnőtt lakosság — amely még nem élvezhette ezeknek az iskoláknak az előnyeit — jórészt írástudatlan ma is- Különösen is nagy harc folyik az írástudatlanság ellen Ghánában, ahol egyes statisztikai adatok szerint már a gyermekek 60—70 százaléka iskolába jár. Aránylag jó a helyzet a Délafrikai Unióban, ahol minden 5 bantu-néger gyermek közül ma már 4 iskolába jár. Ázsia egyes országaiban ugyancsak nagy erővel folyik az iskolák felállítása és a gyermekek tanítása.

AZ AFRIKAI ÉS ÁZSIAI ORSZÁGOKBAN nemcsak az iskolák hiánya okoz nehézségeket az írástudatlanság elleni küzdelemben, hanem a tanerők olyan méretű hiánya, amely jelen pillanatban szinte leküzd- hetetlennek látszik. Számtalan helyen olyan tanítók tanítanak ma Afrikában, akik elvégeztek esetleg 6 általános iskolai osztályt, és talán 3 évi szemináriumot. De még az ilyen nagyon gyengén képzett tanítókból is igen kevés van ahhoz a szükséghez képest, ami fennáll. Előbb természetesen olyan tanintézetekre és főiskolákra volna mindenütt szükség, ahol a tanítókat kiképezik. A tanítók kiképzéséhez viszont tanárok, tehát kiképző személyzetre volna szükség. Bár nagyon sok afrikai és ázsiai ifjú tanul afrikai és ázsiai főiskolákon és egyetemeken, sőt sokan mennek külföldi egyetemekre is diplomáik megszerzése céljából, mindez egyenlőre nagyon kevés a szügséghez képest. Az iskolák felállításához s igen nagy anyagi áldozat szükséges.

Az afrikai és ázsiai írástudatlansággal kapcsolatban két jelentős megállapítást kell tennünk. Az egyik a múltra, a másik o jelenre vonatkozik. Nem vitás, hogy éppen azokon az afrikai és ázsiai területeken legnagyobb fokú az írástudatlanság, amelyek nem is olyan régen még idegen gyarmatosítók hatalmában voltak. Ezek a gyarmatosítók legtöbbször „magas kultúrájú” népek soraiból kerültek ki. Mi az oka annak, hogy ezek a gyarmattartó hatalmak nem fordítottak nagyobb gondot az ún „bennszülött” lakosság iskoláztatására? Mi rejtőzik amögött, hogy az önállóságra jutott afrikai államokban szinte egyáltalában nem alakulhatott ki az értelmiségi réteg az önállóságra jutás idejéig? Legtöbb esetben száz vagy százötven év gyarmatosító munkája és az importált „nyugati kultúra” miért nem volt elég ahhoz, hogy olyan tanszemélyzet álljon most rendelkezésére az új független államoknak, amely legalább részben el tudja látni az általános iskolákban a legszükségesebb feladatokat. Alig lehet kétség a tekintetben, hogy e mögött szándékosság van; a gyarmattartók nem akarták, hogy vezető

állásokba afrikaiak vagy ázsiaiak kerüljenek• Ezeket

a helyeket ők maguk akarják betölteni, miközben a másod- és harmadrangú munkakörökbe engedtek csak be „bennszülötteket”. Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha nem hallgatjuk el azt sem, hogy az utóbbi 10—15 esztendőben már több iskolát is felállítottak a gyarmatosítók.

A másik megállapításunk a jelenre vonatkozik. Nem kétséges, hogy az új független afrikai és ázsiai államok csak akkor tudják önállóságukat megszilárdítani és megőrizni, csak akkor tudnak valóban úrrá lenni helyzetük felett, ha a szükséges műveltséget megszerzik. Olyan politikusokra, közgazdászokra, tanárokra és különböző területeken dolgozó szakemberekre van szüksége ezeknek az államoknak, akik műveltek és jól értik munkájukat. Ezen a ponton tűnik ki, hogy az írástudatlanság és ebből származó műveletlenség nem egyszerűen azért káros, mert az illető nem tud írni és olvasni, ’hanem azért is, mert a műveletlen nép nem tudja ma már megőrizni nemzeti függetlenségét sem.

Közbevetőleg kell örömmel megállapítanunk azt is, hogy elsősorban afrikai vonatkozásban a keresztyén egyházak igen sokat tettek azért, hogy az afrikai gyermekek iskolába kerüljenek és tanuljanak. Jórészt ennek lehet köszönni azt, hogy az államok függetlenné válásának idejében mégis volt a legtöbb afrikai államban egy szűk réteg, amely kezébe vehette az új államok megszervezését és vezetését.

A 700 MILLIÓ ANALFABÉTA PROBLÉMÁJA abból az alkalomból került elénk, hogy az UNESCO irányításával szeptember 8-án Teheránban egy világ- kongresszus nyílt meg, amely az írástudatlanság elleni harc problémáinak megbeszélésére jött össze. Erre a világkongresszusra több mint 70 ország küldötte el képviselőjét, köztük 40 népművelési minisztert. A kongresszuson megvitatják az írás-olvasás elsajátításának a legkorszerűbb módszereit is, és a segítés út- jait-módjait.

A magunk részéről örülünk ennek a vállalkozásnak, mert tudjuk, hogy az írás-olvasás problémája nem egyszerűen „újságolvasás vagy könyvolvasás megta- nulásá”-nak dolga, hanem hozzátartozik egy ember nagykorúságához, az emberiség nagy családjába való gyümölcsöző beilleszkedéshez, az elszigeteltségből való kiemelkedéshez, sőt egy nép önállóságához is. Ügy gondoljuk, hogy a nagy nemzetközi szervezeteknek mindent meg kell tenniük azért, hogy az írástudatlanság elleni harc eredményes legyen.

A keresztyén egytiáz azonban nem elégedhetik meg azzal, hogy másokat biztat a munkára, miközben maga esetleg csak szemléli a mások munkáját. Az írástudatlanság elleni harc éppen olyan terület, ahol a különböző keresztyén egyházak jól együttműködhetnek a „világi” szervezetekkel. Sokfelé vannak Afrikában és Ázsiában egyházi iskolák, amelyekben a keresztyén- ség jó szolgálatot tehet az afrikai és ázsiai népeknek nemcsak az evangélium hirdetése által, hanem a műveltség terjesztése által is- örvendetes, hogy az Egyházak Világtanácsa afrikai segélyprogramjában jelentős helyet foglal el az új iskolák építtetése és a megfelelő tanszemélyzet kiképzése. Szükséges, hogy az egyházaknak ez a szolgálata az UNESCO programmal egyeztetve történjék.

Azt is vegyük örömmel tudomásul, hogy Afrikában több magyar tanár segít a mi időnkben is — éppen jórészt Pedagógiai Főiskolákon — az új afrikai tanszemélyzet kiképzésében. Ez is jele az afrikai népekkel való szolidaritásunknak és segíteni akarásunknak.

D. Káldy Zoltán

s*

Turs lett evangélikus érseket köszöntik hívei

ti