Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
KP. BÉRM. BP. 72. Gyermeki Km. 8,18; Evangéliumunk szerint Jézus együtt van tanítványaival. A Hegyi Beszéd szavaiban, az ítélet zord szele csap meg; a tanítványnak szüntelenül tudnia kell, hogy Ura számonké- ri, mit tett meg, illetve mit mulasztott el abból, amit ö lelkére kötött. De még az ítélet emlegetése során is megmarad Isten „a Mennyei Atyá”-nak Jézus számára. Mi is ezt a Beiket kaptuk Tőle, s a fiú bizodalmával mondatja velünk: Abbá, Atyám! Pálban és az első keresztyénekben még erősen élt annak a tudata, hogy Jézus, a Fiú teszi gyermekien bizodalmassá a szívünket Isten iránt, s hogy ez a bizodalom egyben ragaszkodás is. Engedelmességünk úgy gyümölcsöző csak, ha nem az erősebb előtt való meghunyászkodás, az ijedtség és az érdek sarkalja, hanem Isten szeretete. Isten szeretetétől viszont nem elkanyarodás az emberszeretet, sőt egy további lépés egyenes irányban, ugyanezen az úton. Isten szeretetének továbbjuttatói lehetünk. Nagyszerű feladat! Isten szeretete Fiában embertestbe öltözött, emberközelbe jött. Jól vegyük észbe! Isten nem elfordult a világtól, szörnyülködve azon, ami itt van, hanem odafordult a világ felé, a Teremtő felé, hogy azt megváltsa. Mikor sokan ítéletet vártak és jövendőitek, csodálatosképpen a kegyelem jelent meg. A bűnre engesztelési adott Fia áldozatában. Nem 'azért új a szeretetpa- rancs Jézusnál, mintha elébb sehol, senki sem gondolt volna arra, hogy ilyet követeljen. Üj, mert új összefüggésben jön. Az Isten kegyelmességén csüngő hit gyümölcseképpen adja Isten az embernek és a világnak. Jegyezze meg minden hivő: Isten azt akarja, hogy a hitünk szeretetben aktivizálódjék. önmagára nézve ám vélekedjék így valaki: így rendelte el sorsomat az Isten. Ne akarjak mást, mint amit Ö rám mért. Állanom kell a próbát. Az egyetemes emberiből vállalnom kell a magam részét, megadással, türelemmel. De ha felebarátomra nézek és a hitem a szeretetben hallatja szavát, tettre késztet az, ami előbb megnyugvásomra szolgált. Nem a hitem ellenére, hanem éppen hitből nem hagyhatom sínylpdni a másikat. Nem mondhatok le arról, még a reménytelenség határán sem, hogy megtegyem érte mindazt, ami erőmtől es időmből telik. Meg vagyok győződve, hogy a vigaszt nyújtó szónak megvan a helye, hogy testvéri körben türelemre és megadásra intsem, de csak úgy, hogy az agy közben nem pihen, hanem azon tépe- lődik: hogyan segíthetnék és a két kéz se ereszkedik le tétlenül, hanem azon fárad, hogy változtathatna a sorsszerűnek látszón. Hiszen Isten kegyelme se rezignáltság, hanem aktív lelkülettel Mt. 21,23. belenyúlás annak elfordításá- ra, ami bűn és annak következményei formájában életünket nyomja. A segítés, a könnyítés, a veszély elhárítása a cél, nem pedig az, hogy a segítő kizárólag maga-magát tegye a tett hősévé. Ma fejlett kultúra, szervezett társadalom nyújt sok olyat, aminek a kiharcolásához és megtartásához többek, szinte a közösség minden tagja helytállására volt és van szükség. Az irgalmas szamaritánus arrajötte menthette csak meg az útszélen félholtra vertet, meg az, hogy volt egy vendég- fogadó az úton, ahol szükség esetén pénzért ágyat is vetettek a segélynyújtásra szorult- nak, és a vendégfogadós betegápolást is vállalt. Jézusnak volt egy tanítványa, akire rábízta anyját és az ott volt Máriával együtt a kereszt tövében, amikor az Űr végakaratát nyilvánította. Mai szemmel ez esetleges és személytől függő. A társadalom intézményessel és tervszerűvel váltja hát fel. A kénytelenség ridegségét viszont még így is csak az enyhíti, ha az ember társra talál, miközben segítenek rajta. Szív, szeretet semmivel sem pótolható, viszont sok hiányt pótol. A hit aktivizál a jóra. Vagyis arra, hogy — Jézus szavai szerint — cselekedjük Isten akaratát, Isten országa útját járva. Hadd essék itt egypár szó Isten országáról. Jézus a „mennyek országáénak mondja. Ezzel nem hélyét és időt jelöl meg, hanem azt, hogy Isten országa túl van az emberi lehetőségeken. Isten országát mi nem „megvalósítjuk”, hanem bemegyünk abba. Jézus rekeszti ki onnét azokat, akikkel leplezett engedetlenségük miatt nem vállalhat közösséget és nyitja meg azok előtt, akik a mennyei Atya akaratát igazán cselekszik, vagyis a szeretete útján járnak. Isten maga valósítja meg az ő uralmát, sőt Jézus íöldrejöt- tével máris elkezdte azt megvalósítani. Akik nagyon hajlamosak voltak Isten uralmát a maguk uralmával azonosítani, megkérdezték Jézust: mikor jő el az Isten országa? Jézus feleletül arra utalt, hogy Isten országa itt van, mert az emberek között van ő. Jézus tudott Isten országa kiterjedésének a reménységéről, de mégsem akarta, hogy a feladat, ami ezzel kapcsolatban az emberekre hárul a ködös jövő messzeségébe vesszen bele. Azt akarta, hogy az emberek értsék: már most időszerű engedni Istennek, aki szeretetével és bocsánatának készségével közelít az emberhez. . Szánjuk hát oda magunkat Isten megújító szeretetének! Krisztus szeretete arra szorongat minket, hogy lépjünk ki az elzárkózásból a felelős szeretet cselekvésének az útjára. * Szabó Lajos, kissomlyói esperes-lelkész rádiós-igehirdetéséből. Keresztyén békeszervezetek ütése Géniben A bosseyi ökumenikus intézet igazgatójának, Dr. Nissiotis professzornak az elnökletével a világ 25 államának kereken 100 keresztyén képviselője tanácskozott júliusban a keresztyén békemunka mai feladatairól. A résztvevők protestáns, ortodox és anglikán egyházakat, valamint különböző keresztyén békeszervezeteket képviseltek. Jelen voltak a Prágai Keresztyén Békekonferencia küldöttei is az ülésen, amely egyetértett abban. hogy az egyházaknak ki kell venniök részüket a békéért folytatott harcból, a konkrét lépések terén azonban megmutatkoztak a különböző vélemények. A felekezeti viszony új etikája felé D. May püspök emlékirata az osztrák római katolikus püspöki karhoz Régi történelmi kapcsolatok fűzik egyházunkat az osztrák evangélikus egyházhoz. A Habsburg-uralom alatt együtt szenvedtek egyházaink, a közös uralkodók mindkét országban kíméletlenül irtották a reformációt, és az államhatalommal szövetkezett római katolikus egyház a legutóbbi időkig éreztette többségi helyzetének súlyát. Az utóbbi időben felelevenedtek kapcsolataink az osztrák evangélikus egyházzal. Nemzetközi konferenciákon találkoztunk, küldöttségek kölcsönösen látogatták egyházainkat), személyes ismeretségek és barátságok fűződtek, és eközben nemcsak azt éreztük, hogy a szomszéd semleges állam evangélikusai’ fordulnak felénk őiszinte érdeklődéssel és testvéri megértéssel, hanem mi is rokon- szén v vei tudjuk kísérni munkájukat és állásfoglalásaikat sok kérdésben, nem utolsósorban talán azért, mert ők is kisebbségi egyház helyzetében vannak. Érdeklődéssel olvastuk ezért D. Gerhard May osztrák evangélikus püspök emlékiratát az osztrák római katolikus püspöki karhoz, amelynek elnöke n. Dr. Franz König bécsi kardinális-érsek. Az irat május 26-án kelt, de kölcsönös megállapodás, alapján most tették közzé. Mi adott alkalmat erre a lépésre? Magából az iratból tűnik ki, hogy Ausztriában a hitleri megszállás idején fűződtek az első pozitív ■ szálak az osztrák evangélikus és római katolikus egyház között. Azután ezt a szerény kezdetet az elmúlt húsz évben személyi kezdeményezések alapján tovább szélesítették, és így D. May püspök megállapítása szerint nemcsak az evangélikus egyháznak az osztrák államiban elfoglalt helyzetét lehetett lényegesen javítani, hanem sok súrlódást és ellentétet tudtak egymás között békésen elintézni. XXIII. János pápa magatartása és a II. Vatikáni Zsinat nemcsak igazolta római katolikus részről ezeket a kezdeményezéseket, hanem olyan új helyzetet is teremtett, amelyben az egyház egységét kereső emberek lelkesedése, kellően meg nem fontolt közös rendezvények, megbeszélések és istentiszteletek olyan új problémákat vetettek fel, amelyek az eddigi eredményeket is veszélyeztetik. Az irat hangsúlyozza, hogy a Vatikáni Zsinat működése nem ad reményt az egyházak egyesítésére a közel jövőben. De éppen ezért szükség van arra, hogy kialakuljon a fele- kezetközi érintkezésnek egy olyan etikája, amely mindkét félre kötelező, és amely biztosítja a becsületes emberi érintkezést a felekezetek között. Az emlékirat ennek érdekében egyrészt a régóta függőben levő kérdéseket, másrészt az újonnan felmerült problémákat tárja fel őszinte nyíltsággal, minden esetben olyan megoldásokat ajánlva, amely méltányosságánál fogva mindkét féltől elfogadásra számíthat. A feltételes keresztség szerepel mindjárt első helyen a régi fájó kérdések között. Ismerjük azt a gyakorlatot, hogy a római katolikus egyház a betérőket feltételesen újra mégkereszteli, azon a címen, hogy nem lehet tudni, nálunk a Szentháromság nevére és vízzel, érvényes ke- resztségben részesültek-e? Az irat helyesen állapítja meg: ha komolyan veszi a római katolikus egyház azt, amit a Vatikáni Zsinaton is kijelentett, hogy a ke- resztségben részesültek egy bizonyos értelemben egyházi közösségben vannak egymással, akkor a feltételes keresztséget is meg kell szüntetniük, hiszen tudniuk kell, hogy nálunk az érvényes egyházi rend szerint vízzel és a Szentháromság nevére történik a keresztség. A másik, a mi híveink számára is fájó kérdés, a vegyesházasság. Nem részletezi az emlékirat az ezzel kapcsolatos közismert panaszokat, csak arra utal, hogy egyik egyház sem kívánja a vegyesházasságokat, mert egyrészt vallásos közömbösségre vezet, másrészt a hitüket komolyan vevő emberek számára a mindennapos nehézségek és lelki- ismereti konfliktusok forrása. Kitűnően foglalja össze a vegyesházasságok egyházjogi rendezésének követelményeit: Ismerjék el az evangélikus lelkész előtt kötött házasságot érvényes házasságnak, és szüntessék meg az exkommunikációt (szentségektől való eltiltást) az ilyen házasságban élő római katolikus féllel szemben. Teljes mértékben érvényesítsék a szülők jogát arra, hogy gyermekeik vallásos neveléséről lelkiismereti döntésük szerint gondoskodhassanak. Mentsék fel a római katolikus felet az alól a kötelezettség alól, hogy másvallású hitvestársát áttérítse. Mindez nemcsak az érvényben levő osztrák törvényeknek felelne meg, hanem a lelkiismereti szabadság emberi törvényeinek is. Az áttérést az emlékirat ennek megfelelően szintén a felnőtt egyháztagok szabad jogának tekinti. De tiltakozik az ellen az emberiesség ellen vétő vallásos bigottság ellen, hogy kórházakban magukat mindvégig evangélikusnak valló hívekről haláltusájuk közben áttérési bizonylatot állítsanak ki. Az emlékirat az ilyen fájó esetek ellenére is reméli, hogy az eddigi karitatív, szociális, kulturális és kultúrpolitikai együttműködést a két egyház között nemcsak fenntartani, hanem tovább szélesíteni is lehet. Ennek érdekében szükségesnek tartja a nyilvános alkalmakon, szenteléseken, ünnepségeken stb. szereplő egyházi képviselők szolgálati rendjének szabályozását. Még inkább sürgeti a vallástanítási tankönyvek és tantervek felülvizsgálatát, mert a feleke- zetközi viszony javítása szempontjából elengedhetetlen követelmény az, hogy az egyháztagok a különböző felekezetekről torzítástól mentes valóságos képet kapjanak. Különösen tanulságos az emlékiratnak az a része, amely az új katolikus ökumenikus törekvésekből adódó problémákkal és feladatokkal foglalkozik. D. May püspök, mint a protestáns ökumenikus mozgalmának régi harcosa és kimagasló személyisége érezhető melegséggel és belső meggyőződéssel szól arról a törekvésről, hogy barátságos légkör alakuljon ki az evangélikus és a katolikus egyház között is. „Mégis a felelős egyházi vezetőségek kötelességének tartom — állapítja meg az iratban —, hogy az ilyen törekvéseknek ne engedjen egyszerűen szabad folyást. Vannak, akik azt hiszik, hogy nagyon gyorsan és könnyen elérhetik azt, ami csak hosszú alapos fáradozásnak és végső soron a Szentlélek munkájának eredménye lehet. Az ilyen elhamarkodottság következményei a torzképek, hamis benyomások, megtévesztő reménységek, és csalódások. Az ilyen csalódásokból bizalmatlanság támadhat az igazi ökumenizmus nagyszerű eszméjével szemben.” Teljességgel lehetetlennek tartja, hogy tervszerűtlenül, pusztán lelkesedésből jöjijenek össze egymáshoz nem illő csoportok, vagy hogy a tapasztalatlan ifjúság ki legyen szolgáltatva egy-egy nagyszerűen képzett másvallású szónok elseprő fölényének. Az ökumenikus dialógus feltétele az, hogy egyenlő színvonalú felek találkozzanak egymással. A közös istentiszteleti alkalmak minden szépségük ellenére is nagy veszélyt rejtenek magukban. Azt a benyomást kelthetik, hogy lényegében már megvan az egység, a valóságban pedig azonos szavak mögött más-más tartalom húzódik meg, vagy elhallgatják a különbségeket, hogy az összhangot ne zavarják. Az ilyen ökumenikus találkozásokhoz nemcsak mesz- szemenő tapintat, és a másik fél megértésére való készség, hanem szakértelem és hosszú távlatra néző tervszerűség is kell. Ezért javasolja D. May püspök egy szakértőkből álló vegyes katolikus-evangélikus bizottság kiküldését, amely ezeket a problémákat állandóan figyelemmel kísérné és megoldásukat irányítaná. JCihKlnwin Vannak szavak, amelyek nehezen formálódnak meg az emberi szívben. Ilyen szó a köszönöm szava is. A gyermek ezt a szót tanulja meg a legnehezebben. A felnőttek ezzel a szóval maradnak adósok egymásnak. A legtöbb csalódás indítórugója az, hogy elfelejtjük egymásnak megköszönni mindazt, amit kaptunk egymástól. Ezt a szót kellene jobban megtanulni és gyakrabban használni. Köszönöm, hogy szüleim neveltek és áldozatot hoztak értem. Köszönöm, hogy emberek álltak mellém, akik bátorítottak és segítettek, amikor az élet nehézségeiben harcolnom kellett. Köszönöm, hogy felsegítettek, amikor elbuktam a küzdelemben és kudarcot kudarcra halmoztam. Sokszor érezzük, hogy ajkunkat meg kellene nyitni, köszönetét kellene mondani, de amikor eljön annak az alkalma, akkor mindez csak terv maradt. Inkább hallgatunk és minden eredményt, sikert, előrehaladást magunknak könyvelünk el. Égy teszünk, mintha senkinek soha semmivel nem tartoznánk. És sokszor szégyelljük kimondani ezt a szót; köszönöm. Egyik mai igében arról hallunk, hogy Jézus Krisztus meggyógyít tíz olyan bélpok- lost, akik gyógyulásért könyörögtek hozzá. És amikor csodatevő erejével megáldja és meggyógyítja őket, akkor a tíz közül kilenc nem vesz tudomást gyógyítójáról. Mindössze csak egy érzi a szükségét annak, hogy visszamenjen Jézushoz és köszönetét mondjon. Köszöneté mélyebb és tartalmasabb, mint az általános emberi köszönetmondás. Mélyebb és tartalmasabb, mert nem csupán egészségét nyerte vissza ez a bélpoklos, hanem megerősödött hitében is. És ezért is hálát adott, ezért is köszönetét niondott Urának. A mindennapi kenyérért vajon hálát tudok-c adni? Megtudom-e köszönni Istennek a jóságát, hogy annyi nehézségen és kereszten átsegített és megtartott? Van-e erőm hálát adni Jézus Krisztusnak, hogy kegyelmével és szeretetével elfödözte és megbocsátotta bűnöm? Mindezek a kérdések mulasztással vádolnak. Isten Lelke napról napra újjászül és megelevenít, és ezek mellett az áldások mellett úgy megyek el, mint, aki elfelejti vagy éppenséggel nem akarja megköszönni szüleinek a jóságot, gondot, könnyet és erőt, amit nevelésére fordítottak. Nehezen formálódik szívemben a hálának és a köszönetnek a szava, amelyet Isten felé kellene elmondanom. Ennek ellenére az Ö kegyelme és szeretete, békessége és irgalmassága ma is körülvesz engem. Leikével ma is vezet, irányít és hívogat. Köszönöm ezt, mennyei Atyám! —r—n. Mintaszerűnek tekintjük D. May püspök emlékiratát az ökumenikus beszélgetések hangvétele szempontjából. Nemcsak utat mutat a felekezetközi viszony új etikája felé, hanem azt őszinteségével és emberiességével gyakorolja is. Teljes tudatában van annak, hogy a római katolikus és az evangélikus egyház között nem pusztán emberi gyöngeségekböl, hanem Jézus Krisztus evangéliumának és az egyház feladatának eltérő értelmezése miatt olyan különbségek vannak, amelyeket puszta lelkesedéssel vagy erőszakos lépésekkel kiküszöbölni nem lehet. De éppen ezért, az egyházak közös felelősségéért törekszik az emberi hibákból és meg nem értésből származó bajok méltányos orvoslására, hogy híveink az eltérések ellenére is békében élhessenek egymással, és egyházaink teljesíthessék feladataikat az emberiség javára. Egyetértünk az emlékiratnak ezzel a szándékával, és érdeklődéssel várjuk, hogy mi lesz a római katolikus egyház válasza. Dr. Prőhle Károly
