Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-08-29 / 35. szám
Két interjú az egyház szolgálatáról EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM A Lutheránus Világszövetség „Sáfárság és evangélizáció” bizottsága budapesti ülése alkalmával lapunk munkatársai felkeresték DR. CARL H. MAU-t, a Lutheránus Világszövetség főtitkárhelyettesét, majd DR. HERBERT REICH, hannoveri lelkészt, a bizottság elnökét és beszélgetést folytattak velük a bizottság munkájával, budapesti ülésével és általában az egyház szolgálatával kapcsolatban. Az alábbiakban közöljük a két beszélgetést. Beszélgetés Dr. Carl H. Mau-val — Tekintettel arra, hogy a Lutheránus Világszövetség egyik bizottsága első ízben tartotta ülését Magyarországon, hogyan értékeli Főtitkárhelyettes úr ezt az eseményt? Ez jelentős esemény volt, mivel az első magyar földön tartott Lutheránus Világszövet- ség-i bizottsági ülés lehetővé tette sokaknak, — akik ugyancsak első ízben voltak itt — hogy kapcsolatba kerüljenek a magyar egyházzal, annak vezetőivel és több budapesti lelkészével. Ez által betekinthettünk egy olyan egyház munkájába, életébe és kérdéseibe, amely egy szocialista társadalomban él. — Miben látja ön a „Sáfárság és evangélizáció” bizottság szerepét a Lutheránus Világszövetségen belül? Ez a bizottság arra való, hogy segítse az illető egyházakat egyházi életük erősítésében arra a szolgálatra nézve, amelyre küldöttek a világnak éppen azon a részén. — Tekintettel arra, hogy a „Sáfárság és evangélizáció” bizottság budapesti ülésén több ízben került szóba az egyház diakóniai szolgálata éspedig világméretű vonatkozásban is, miben látja Főtitkár- helyettes úr a Lutheránus Világszövetség diakóniai szolgálatát világviszonylatban és a jelenlegi nemzetközi helyzetben? Az egyháznak szolgáló szerepéről minden korban tudtak és ez nem egyszer meg is mutatkozott. Mégis, ennek megértése ma különösen is célirányos. Az egyháznak tudnia kell magáról, hogy neki késznek kell lennie arra, hogy szolgálja a szenvedő emberiség nagy tömegét, olyan embereket, akik otthontalanok, vagy hátrányos helyzetben voltak, vagy vannak. (Faji megkülönböztetés, nyomor stb.) Szükséges, hogy a Lutheránus Világszövetség folytassa egyházainak ráébresztését a nagy szülcségek és a szolgálat lehetőségeinek felismerésére a fejlődő országok területén, a sürgős szükségek területén és minden területen, ahol csak emberi nyomorúság jelentkezik. Ugyancsak szükséges, hogy támogassa valamennyi egyházát azokban a törekvésekben, amelyek arra irányulnak, hogy a feszültségeket megszüntessék, a megértést növeljék minden nép között, hogy azok békében élhessenek, szabadsággal és igazságossággal. A „Sáfárság és evangélizáció” bizottság ülése. — Az elnöki asztalnál Dr. Reich lelkész Beszélgetés Dr. Herbert Reich-el — Tudna-e olvasóinknak rövid tájékoztatást adni a bizottság feladatairól és céljairól? Mi az a sáfárság és evangélizáció véleménye szerint? A sáfárság bibliai fogalom. Azt fejezi ki, hogy minden gyülekezeti tagnak feladata és egyben joga az, hogy gyakorlatilag elősegítse gyülekezeti szolgálatot úgy, ahogyan éppen tudja. Tehát nemcsak a lelkészek munkájáról van szó. A keresztyének a családban, a szomszédságban és a munkahelyen magatartásukkal jó példát adnak arra, hogy a keresztyén emberek hogyan élnek és dolgoznak, akkor ez már jó sáfárkodás. — Az evangélizáció fogalma ennél idősebb és ismeretesebb, de ugyanannak a dolognak másik oldalát mutatja, ti. azt a fáradozást, amelyet kifejtünk a gyülekezet „szélén” élők iránt. A bizottságunk feladata átgondolni ezeket a kérdéseket, tanulmányozni új útakat, kicserélni a tapasztalatokat, munkaülések tartására serkenteni és azokat a különböző kontinenseken megszervezni. A munka eredményei különféle módon kerülnek a nyilvánosság elé: nyomtatványok útján, egyházi vezetők kölcsönös tanulmányi cseréje útján. De ugyanígy törekszünk arra, hogy az anyagilag gyengébb egyházakat terveik megvalósításában támogassuk a világban élő több, mint 70 milliós luthe- ránusság égisze alatt. — Gyümölcsöző volt-e valamilyen módon a bizottság, ill. az Ön számára az a tény, hogy a bizottság ülését egyházunk meghívására Magyarországon tartotta? Erre a kérdésre különösen szívesen felelek. Nagyon boldogok vagyunk, hogy ez alkalommal Magyarországra jöhettünk. Mi világszervezet vagyunk, de nem csak a világ egyik felének a szervezete! Bizottságunk eddig még nem tartott ülést egyetlen Dél-Kelet Európa-i tagegyházunk területén sem. Mivel D. Káldy Zoltán püspök 1963 óta bizottságunk tagja, felhasználtuk az alkalmat, hogy az ő egyházához jöjjünk. Hasznos volt-e Budapestre jönni — folytatta Dr. Reich elnök a tájékoztatást. Egészen bizonyosan, noha egy ilyen bizottság a maga munkáját bármely helyen el tudja végezni. Így azonban lehetőségünk nyílt arra, hogy megismerjünk sok budapesti lelkészt, a professzorokat, néhány teológiai hallgatót és azt a kilenc gyülekezetei is, amelyek meghívtak minket, hogy ott prédikáljunk. Ide való utazásunknak ez volt a legnagyobb értéke! Meggyőződésem, hogy a mi mai világunkban sokminden könnyebbé válnék, ha elfogulatlanul találkozunk és jobban megismerjük egymást. — Tudna-e ön gyülekezeteinknek a most lefolyt ülésről és a bizottság munkájáról beszámolót adni? Különösen azért lennénk hálásak, ha nyilatkoznék arról, hogy a mai égető társadalmi, szociális és általános emberi problémát a sáfárság és evangélizációval kapcsolatban hogyan kerülnek előtérbe, illetve a bizottság további tervei szerint hogyan érvényesülnek a jövőben? Hat évre szóló munkánknak még csak az első felénél tartunk, így aligha várhatók már kész eredmények. Ezeket különben 1969. évi naggyűlés elé kell terjesztenünk és munkánk nagyrészét voltaképpen annak az előkészítésére fordítjuk. Ami a kérdés második részét illeti, bizonyára érdekli lapjuk olvasóit, hogy az egyház és társadalom viszonyának a kérdése éppen a mostani időszakban, munkánk középpontjában állott. Ehhez a témához két igen érdekes előadást kaptunk Magyarországról és a Német Demokratikus Köztársaságból (D. Káldy Zoltán püspök és Fritz Heidler egyházfőtanácsos előadásairól van itt szó. Szerk. megjegyzése.) és ezeknek folytatása lesz több előadás ázsiai, afrikai, latin-amerikai, észak-amerikai és nyugat-európai előadóktól. A gyors szociális fejlődés mostani időszakában — a világ minden részén — a keresztyén egyháznak teljes bizonyossággal igen nagy a feladata, tekintettel az emberiséget fenyegető egyes veszedelmekre, amelyek nemcsak a „hatalmasok”, hanem félelmetes hatalmaktól, erőktől is származnak. A Lutheránus Világ- szövetségnek több munkaága van. Mi — mint mondotta — a gyülkezeti élettel foglalkozunk. Természetesen fontos, hogy az idő ne fusson el a gyülekezet, az egyház felett. A sáfárság bibliai gondolata ebben az összefüggésben két dologra tanít meg minket: az egyik az, hogy a keresztyén embernek nem szabad tétlenül szemlélnie azt „ahogyan a dolgok történnek”, másrészt nem szabad az egyháznak régimódinak maradnia. I. 1. Az egyház Krisztus teste: földi világunknak az a része, ahol Isten egészen közel van hozzánk. Az igében és szentségekben Krisztus maga van köztünk, és végzi a megváltás-megszentelés munkáját. A kinyilatkoztatás szerint az egyház, a gyülekezet a Szentlélek Isten munkálkodásának eredménye (Csel 2,1 kk). Isten újjáteremtő erői az igén és a szentségeken át teszik újjá az embert, „új szívet és új lelket” teremtenek bennünk. Az anya- szentegyházban minden élet és erő forrása, alanya az a láthatatlanul jelenlevő Krisztus, aki az egyház egyetlen, igazi feje és Ura, és aki az igehirdetésben és keresztségben-úrvacso- rában árasztja szét állandóan emberek és gyülekezetek életébe a bűnbocsánat mérhetetlen isteni erejét. Mindezt nem láthatjuk, hanem hisszük. Ezért is mondjuk a hitvallásban: „Hiszek egy keresztyén anya- szentegyházat!” Ahol szól Isten igéje és élnek a szentségekkel, ott él az egyház a világban. Valljuk Lutherral, hogy az egyház egyetlen és elégséges kincse az evangélium 2. Az egyház Krisztus t e s - te: ez többek közt azt is jelenti, hogy evilági, látható tör150 éve született Veres Pálné a magyar nőnevelés úttörője Örömmel olvastuk a Népszabadság 1965. július 22-iki számában, hogy „Veres Pálné, a magyar nőnevelés úttörője születésének 150. évfordulóját ünneplik ősszel szülőfalujában, a Nógrád megyei Vanyarcon. A községben már készülődnek a jubileumra. A fenti hírhez kiegészítésül közöljük, hogy Veres Pálné, Beniczky Hermin, 1815 december 13-án nem Vanyarcon, hanem Láziban született (Vanyarcra ment férjhez és ott van eltemetve). Száz évvel. ezelőtt, 1865 október 28-án indította meg mozgalmát Jókai Hon című lapjában és 70 évvel ezelőtt, 1895 szeptember 28-án halt meg Váchartyánban. A buzgó evangélikus asszonyról, Veres Pálnéról, akinek szobra ma is látható az Engels téren és akinek nevét ma is az egyik budapesti gimnázium viseli, lapunk is meg fog em-; lékezni életének és munkásságának bemutatásával. A wittenbergi reformációi ünnepek előkészítése 1967. október 28-tól november 3-ig nagyszabású ökumenikus jubileumi ünnepélysorozat lesz Wittenbergben abból az alkalomból, hogy 450 esztendővel ezelőtt szögezte ki Luther világhírű tételeit a wittenbergi vártemplom ajtajára. Az előkészítő bizottság nemrég tartotta meg ezzel kapcsolatban első ülését Berlinben. Az egyiptomi kormány ajándéka Az egyiptomi kormány 100 000 fontot adományozott a kopt ortodox egyháznak egy székesegyháznak a fölépítésére. Nasser elnök VI. Kyrillos pátriarchával és a pátriarchá- tus más vezető embereivel való találkozásakor hozta nyilvánosságra a kormánynak ezt a nemes gesztusát. Az arab közvélemény sokra értékeli az egyiptomi kormánynak ezt a támogatását és az arab tola- rencia ékes példájának látja. téneti valóság. Része ennek a világnak: nem a jelen világ ,fölött" él, hanem egész létével, életével bele van ágyazva a körülötte élő világ és társadalom életébe, abban kell végeznie Istentől rábízott szolgálatát. Krisztus a világba küldi el tanítványait (Mk 16,15), nem veszi ki őket a világból (Jn 17,15). Az egyház maga is valóságos világ: az a része a világnak és társadalomnak, ahol a megváltás erői hatnak. Ahogyan Isten Fia itt a világban maga is történeti személlyé, valóságos emberré lett, ugyanúgy Isten egyháza min* dig benne él a történelemben, mindig magán hordozza a kor és társadalom jeleit, amelyben él. Az egyházat mindig formálja a körülötte élő társadalom és kor; amint az egyház is hat szolgálatával a korra és társadalomra, melyben benne él. Két tévedéstől kell itt óvakodnunk. Az egyház rajongó módon nem szakadhat ki a világból, mert ezzel isteni küldetését tagadná meg. De nem is azonosulhat a világgal, mert ezzel sajátmagát tette fölöslegessé. Egyházként kell a körülötte élő világban és társadalomban szolgálnia! Az „el- világiatlanodó egyház” földi életét, az „elvilágiasodó egyház” pedig örökéletét veszti el. Aki azt gondolja, hogy keresztyénnek lenni annyi, mint a „földtől elszakadni”, az embereket, a társadalmat és a világot sorsára hagyni, vagy a múltban élni, az nem veszi komolyan Krisztus emberré léteiét, és ugyancsak nincs tisztában az egyház életének feltételeivel. 3. Az egyházat Krisztus a mai világba, a körülöttünk élő társadalomba küldi el, hogy végezzük az evangélium hirdetése és a cselekvő szeretet szolgálatát. Keresztyén küldetésünknek csak akkor felelünk meg igazán, ha mind igehirdetésünkbe, mind magatartásunkba és cselekvésünkbe felvesszük a mai világ és a mi társadalmunk emberének kérdéseit, gondjait, a „szolgálat” életformájába kerülünk a mai világgal. Az egyház kettős mozgásban él; Krisztus összegyűjti az övéit („gyülekezet”), és szét- küldi őket a világba, szolgálatra. Ügy tartozik össze ez a kettő állandóan, mint a belég- zés és a kilégzés, elválaszthatatlanul. Az egyház szolgálatának ugyanígy elválaszthatatlan két ága van: az evangéliummal (igével és szentségekkel) való szolgálat, és az önzetlen, segítő, cselekvő szeretet-szolgá- lat. Igeszolgálatunk csak akkor felel meg az egyház előbb tárgyalt kettős lényegének, ha Isten igéjét adja, de nem elvont eszmei magasságokban, hanem mai életünkben, a szocialista társadalmi környezetben élő keresztyén ember számára. Szeretetszolgálatunk, a só és kovász szolgálata (Mt 5,13 és 13,33), csak akkor igazi, ha látó szemmel és cselekvő módon veszi magára a mellettem élő ember, mai társadalmunk és a mai világ minden gondját, adja oda értük a szolgálat ezer formájában az életét — a családban, a napi munkában, testvéri módon közösséget vállalva társadalmunkkal, népünkkel és az emberiség minden gondjával-öröméveL Két időszak véget ért az egyház történetében. Elmúlt az az idő, amikor az egyház volt a társadalom „koronája”, uralkodhatott a világban. De az az időszak is amikor csalódottan vagy önelégülten visz- szahúzódhatott „intra muros ecclesiae”, az egyházi élet falai közé, el a világtól. Ma az egész világon az egyház új életformájának a kialakítására van szükség. Minden „uralmi” és „vezetési” igény nélkül meg kell tanulnunk úgy élnünk és szolgálnunk társadalmunkban és mai világunkban, ahogyan Krisztus élt és szolgált a földön, önmagát odaadó szeretetben. A krisztusi szeretet mindig csak egyet lát: hol van szükség segítő szeretetünkre. És mire megkérdezné magától, már el is végezte, amit a szeretet parancsolt neki, ’T”’!r ^ ' Dr. Nagy GyuJa Mikor lesz ennek vége? A közelmúltban egy fotógyűjtemény került a kezembe — egy a sok hasonló közül. A gyermek — volt a címe. Így egyszerűen és semmi több. Semmi más, mert a vaskos album összeállítója nem tette a gyermek szó mellé az agyoncsépelt „őfelsége” minősítő jelzőt. Nem tette, mert ez szándékaival nem is egyezett volna. Nem tette, mert mást akart bizonyítani, mintsem a gyermeki életnek a megkopott jelzőben foglalt, óhajtott, varázslatos szépségét, üdeségét. A képek sora szokványosán indul. Alszik a baba, majd meg nagyot nyújtózkodik, de néhány lap után egyszeribe eltér a „mosolyalbumok” sémáitól. Mégpedig így: Úvónénik vigyázzák a jólöltözött csöppségek lépteit, valahol Amerikában. — Amerikai katona motoz egy csöppnyi kislányt Koreában. — Felhőtlen égbolt alatt hancúrozó apróságok Európában. — A dübörgő repülőgépek látványa előtt szemét eltakaró kisfiú Ázsiában. — Madonna arcú anya ölében szöszke apróság, Európában. — Halott édesanyja mellett síró kisfiú, Afrikában... Nem folytatom. E kettősség: az emberi gondoskodás képei váltogatják egymást ebben a könyvben az embertelenség, á feneketlen önzés akarta irtózat és nyomorúság képeivel. S mindez a legféltettebb és egyben az adott körülmények között a legtehetetlenebb, legszánalomraméltóbb gyermekek sorsán bemutatva és dokumentálva úgy, hogy az ember csak egyetlen gondolattal teheti le a könyvet: mikor lesz ennek vége? Igen, mikor lesz ennek vége? Mikor következik el az a kor, amikor az embernek — gyermeknek és felnőttnek egyformán — csak a természet erőivel, csak képességeinek, adottságainak korlátáival kell megmérkőznie és nem reménytelenül? Mikor jön el az az idő, amikor mindenütt nyugodtan játszhat a gyermek. Amikor terített asztal fogad mindenkit, mindenütt a világon. Ma még — és ez a mélységesen szomorú valóság — nincs itt ez az idő vagy legalábbis nem mindenüvé köszöntött be ez a kor. Nincs és ez nem Isten csapása rajtunk, hanem emberek egyes csoportjának önzése, gyűlölete, hatalomvágya, vagy mindez együtt. Mert mi mással magyarázhatnák azt, hogy embereknek, mégpedig védtelen embereknek kell értelmetlenül meghalniok Vietnamban? Hogy irtóhadjárat folyik Dominikában? Hogy — csak legutóbb történt — a nyomorúság, a jogtalanság testet- lelket öldöklő állapota felkelésben tört ki — Los Angelesben? S az ezeket az eseményeket előidéző erőket sem nehéz kitapogatni és megmutatni. Ezeket az eseményeket azok idézik elő, akik az „isten- telenségtől” óhajtják megmenteni a világot és közben emberek százait mészárolják le Kongóban. Azok, akik a „szabadságról” szónokolnak és ugyanakkor nem adják meg ezt a szabadságot a saját államukban 20 millió négernek. Azok, akik a „krisztusi szeretetről” beszélnek és milliókat engednek éhezni, ezreket éhenhalni Dél-Amerikában. Igen mikor lesz mindennek vége? Mi tudjuk, hogy egyszer — és nem is olyan sokára — eljön egy olyan kor, amikor megkevesbedik az emberiség nyomorúsága, de azzal is tisztában vagyunk, hogy ezért mindent meg kell tennünk, amit csak tehetünk. Tudjuk, hogy ezért kell dolgoznunk és ezért kell összefognia minden jó- akaratú embernek a földön, mert „ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Vámos József % >
