Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-08-29 / 35. szám

ÜJ KENYERÜNK!

A PARASZTEMBER ősi, szertartásos mozdulatokkal kezébe veszi a kenyeret, megszegi, s miközben a frissen- sült kenyér jó illata betölti a szobát, elégedetten mondja ezt már az idei lisztből sütötték — itt az új kenyér. S e mozdulatok közben eltűnődik a kenyér történetén, lepereg előtte a kenyér balladája. Fel- idéződik benne az ősszel elvetett magok sárga zápora, a meghaló és feltámadó gabonaszem, sáros föld sír mélyében. Felvillan előtte a kép, amint a zuhogó tavaszi eső paskolja a makacs rögöket, és a forró nyári napfény, mely energiaként bennemarad a termésben. Maga előtt látja amint a sok ezer érett kalász suhog a szélben és sír a kasza alatt. Hallja az éhes cséplőgép búgását, amint magasra emeli hangját, amikor nem etetik egyenletesen, és a malom zakatolását, amint felöntik a garatra a búzát, vagy a rozsot. Mindarra gondol, aki és ami áldozott, adott, dolgozott, hogy az ember legősibb eledele, a „maghozó fű” ajándéka ismét szétmenjen millió és millió kéz és száj felé. Tűnődése és minden mozdulata arról árulkodik, hogy milyen fontos számára Isten ajándéka, a kenyér — a mi kenyerünk — mindenki kenyere.

EZEKBEN A NAPOKBAN az egész népünk figyelme az új kenyér felé fordul. A kenyér egyházunk számára sem periférikus kérdés és nem is tehetjük azzá. A kenyér az egyház életének a centrumában áll. Krisztus Űrünk imádsága, a Miatyánk legalábbis erre tanít bennünket. Amikor az egyház ezt az imádságot magyarázza, köztudomásúan két részre bontja. Az első három kérésben az Isten dolgaiért, a másik három kérésben az ember dolgaiért könyör- günk. Az ember földi életére tartozó kérések közül az első a mindennapi kenyérért hangzik el. Ez a kérés annyira lényeges, hogy még a hívő ember előtt méltán oly döntő fontosságúnak tartott bűnbocsánat iránti kérést is megelőzi sorrendben. Azt pedig jól tudjuk, hogy a Bibliában a sorrendi kérdés sohasem hanyagolható el. Azt is tudnunk kell, hogy a kenyér nemcsak az ételt — italt jelenti — hanem Lutherünk tanítása szerint a jó kormányt, a jó vezetőket, a lakást, öltözködést, pihenést, szórakozást, művelődést és emellett a jókedvet, örömöt, nyugalmat, békességet, szeretetet, reménységet, vigaszt, hitet és sok minden mást, ami nélkül éppen úgy elgyöngül és megerőtlenedik

az ember, mintha éheznék, de amit ha megkap, megerősödik, egyensúlyba jut, és újra elbír mindent, szívesen dolgozik, és megelégedéssel él.

KRISZTUS TANÍTÁSÁVAL ÖSSZHANGBAN az egyház az új kenyérről ezt tanítja: az új kenyér a mi kenyerünk, mindenki kenyere. A kenyér azért mindenkié, mert érte mindenkinek dolgozni kell. Ez Isten kifejezett rendelése. Az ige tanítása az, hogy aki tud dolgozni, az a saját munkájával szerzett kenyeret egyen. Aki nem így cselekszik, arról ezt olvassuk: „rendetlenül élnek és semmit sem dolgoznak” (2. Thessalonika 5, 11). Isten rendelése az, hogyha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék (2. Thess. 5, 10). Az ember azt a kenyeret egye, amelyért megdolgozott, „csendesen munkálkodva a maga kenyerét egye” (2. Thess. 5, 10). A maga kenyerét, a saját munkájával szerzett kenyeret. A történelemben • zűrzavar akkor keletkezett, amikor sokak életében a munkának és a kenyérnek ez a kapcsolata megszakadt. Egyeseknél úgy szakadt meg, hogy olyan kenyeret ettek, amelyért nem ők dolgoztak, melyért más dolgozott. Ebben az esetben a kenyér szakadt el a munkától. Másoknál viszont éppen megfordítva történt: nem ehették azt a kenyeret, amelyért megdolgoztak. Ebben az esetben a munka szakadt el a kenyértől, így alakult ki a gazdagok osztálya, amely azt a kenyeret is ehette, amelyért nem ő verejtékezett, s a Lázárok osztálya, amelyik azt a kenyeret sem ehette meg, amelyért megdolgozott. Isten csak azt a munkát akarja megáldani, melyért kenyeret adnak és azt a kenyeret, melyért megdolgoznak. Napjaink történelmi vajúdásának a célja, hogy létrehozza a munka és a kenyér harmóniáját.

A KENYÉR AZÉRT IS MINDENKI KENYERE, mert Isten mindenkinek adta különbség nélkül. Isten az emberiséget a család kategóriájában nézi. Nincs a világon olyan család, amelyiknek asztalánál egy gyermek eszik, a másik meg éhezik. Ha van kenyér az asztalon, egyformán kell ebből jutnia minden családtagnak. Egyetlen gyermeknek sincs joga elvenni a többi testvér kenyér részét. Jézus nem akar olyan világot, amelyben egyesek bövölköd- nek, mások szűkölködnek, éheznek. Ö azonosítja magát minden éhező emberrel, és az embertelen embernek úgy fizet mintha Vele az Isten fiával lett volna embertelen. Isten a kenyér szétosztásában nem különböztet, asztalánál mindenki számára van hely, senkinek sem kell kívül rekednie.

A KENYÉR AZÉRT IS MINDENKI KENYERE, mert

mindenkinek joga van hozzá. Joga van azért, mert Isten kenyere. Isten kenyere pedig mindenki kenyere. A mindenki kenyeréből azoknak is kell jutnia, akik nem tudnak dolgozni, ahogy Isten igazságos rendjében nem jár kenyér, azoknak, akik nem akarnak dolgozni, és nem jár több kenyér, mint amennyiért megdolgozott, úgy jár kenyér azoknak, akik még nem, vagy már nem tudnak dolgozni. Jár az árváknak, öregeknek, betegeknek. Ezek élhetnek abból a kenyérből, amelyért mások dolgoztak. Isten számon kéri tlőlünk az ő kenyerüket: „Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságra, pártoljátok az árvát és özvegyek ügyét”. (Ezs. 1,17) Isten a kenyér és munka kapcsolatát csak ebben az esetben oldotta fel. Ezért igényli az Űr, hogy az ő kicsinyeinek és elesettjeinek kenyeret adjanak.

EZEKBEN A NAPOKBAN

Isten iránti hálával gondolunk arra és Isten gondoskodó szerétét látjuk abban, hogy népünknek olyan írott alkotmánya van, amely a kenyér igazságos szétosztásáról rendelkezik és biztosítja azt, hogy mindenki asztalára jusson kenyér. Isten után hála legyen dolgozó népünk áldozatos munkájának, hazánk békés jó rendjének azért, hogy ma ebben az országban csak hírből és az idősebbek emlékeiből tudjuk mi az éhség, mi volt a korpa-kenyér és a háborús fejadag, az ingyen leves, a nyomor enyhítő akció, vagy a száraz kenyér-hulladék guberálása a városszéli szeméttelepeken.

MI KERESZTYÉNEK azonban nem felejtkezhetünk bele a mindennapi kenyérbe. Nem felejthetjük el, hogy a mindennapi kenyér a Mi Atyánkban össze van kötve a bűn- bocsánattal. A mindennapi kenyér emlékeztessen bennünket minden napon Krisztusra, aki Kenyerünk, aki azt mondta magáról: Én vagyok az életnek kenyere, s aki egyszer kenyeret nyújtott a tanítványoknak ezekkel a szavakkal „ez az én testem, amely ti érettetek adatik.” Krisztus mindenek felett táplálni akar minket, erősíteni, minden jó cselekedetre felkészíteni és örök életre vinni.

Matuz László

Isten tettei nyomában

Jézus Krisztus szolgálatának kezdeté

TIZENKÉT ÉVES KORÁBAN úgy néztek rá a jeru- zsálemi templom írástudói, mint egy egészen kivételes tehetségű gyermekre.

Talán megdicsérték a szülőket azért, mert a gyermeket kivételes alapossággal tanították meg a szent iratok: a törvény és a próféták ismeretére. Talán elismeréssel csitították a szülői szív aggódásának jogos felháborodását, hiszen nem tudták, hova tűnt a különös gyermek. Talán biztatták is kegyes szavakkal a derék, de bizony szegénynek látszó vidéki iparoscsaládot, mondván, hogy a fiú még sokra viheti. Taníttassák. Talán még pap is lehet belőle ...

Aztán elvesztették szemük elől tizennyolc hosszú esztendeig, és aligha jutott eszébe egynek is a későbbi izzóhangú viták, titkos tárgyalások és törvényszéki eljárások során az, hogy az oly nehezen elnémítható fiatal rabbival, a názáreti Jézussal volt már egy találkozásuk.

TIZENNYOLC ÉVÉT, a jellemformálás döntő korszakát ismeretlénseg és megközelíthetetlenség homálya takarja.

Teológusok és laikusok, írók és művészek, hívők és hitetlenek fantáziája szabadon, s bizony sokszor felelőtlenül szárnyal, hogy megpróbálja benépesíteni ezt a titokzatos korszakot. Egyesek szerint ez a tizennyolc év mástól se volt hangos, mint a szekerce hétköznapi csattogásától az ácsműhelyben, s attól, hogy az öreg József mester kedves néVelt fia buzgón énekelt és imádkozott szombatnaponként a kis názáreti zsinagógában. Mások szívesen odaképzelnék őt valamely szektás, hitbuzgalmi csoport tagjai közé, esetleg az esszeusok társaságába. De olyanok is akadnak, akiknek

dús fantáziája egyiph|ni vagy akár indiai „tanulmányutakkal” szeretné megmagyarázni Jézusban a megmagyarázha- tatlant; személyiségének páratlan és csodálatos titkát.

Az evangéliumokban utalás sincs arra, hogy mit tett Jézus tizenkét éves korától harminc éves koráig. Bizonyos azonban az, hogy a jeruzsálemi templom-epizód részletes bemutatásával arra utalnak, hogy Jézus gondolkozását döntően, sőt talán kizárólagosan az ótestamentumi szent iratok határozták meg.

JÉZUS MUNKÁLKODÁSÁNAK KEZDETEIRŐL az

evangélisták három képet rajzolnak.

Az első képen Keresztelő János áll Jézus mellett a Jordán partján. Szemében elképedt csodálkozás. Hogy keresztelheti meg ő a bűnbánat keresztségével azt a Jézust, akit mindenki, Keresztelő is, büntelennek tud. Pedig így lesz teljessé az az éltető igazság, hogy Jézus közösséget, szolidaritást vállal az emberrel, a bűnössel, minden kor minden emberével.

S hogy, már megkeresztelten, ott áll a magukat nagy gazdagságukban is most oly szegénynek érző vámszedők és vitézségükben is magukat most oly gyámoltalannak érző zsoldosok bűnbánó csoportjában, igen, akkor lesz egészen nyilvánvaló az, hogy úgy Isten Fia Jézus, hogy egészen testvére az embernek. Isteni dicsősége a feltétlen ember- szeretetben ragyog.

TESTVÉR A KÍSÉRTÉSBEN IS. Mert az embert, mint árnyéka, követik kísértései. Ezt mondja el az evangéliumi tudósítás Jézusról, amikor működése kezdetének második képe a Kísértővei való tusakodást ábrázolja;

Kísértéseink mindig alakra* szabottak. Jellemzőek ránk; Magunknak se bevallott, rejtett gondolataink, tán önmagunk előtt is gondosan leplezett, több-kevesebb sikerrel visszafojtott vágyaink, ösztöneink hű kifejezései. Csábítók és ígéretesek.

Jézus kísértései jellegzetesen messiási kísértések. Hiszen három, látszatra jól járható messiási utat nyitott meg a kísértő töprengés Jézus előtt.

A jólétet hozó messiás útja az első. Lényege ez: gazdaggá tenni egy szegény népet, hogy kenyeréhez többé ne tapadjon verejték. Csábítóan szép feladat. S hogy nagy kísértés, csak az tudja, akinek szájában keserűvé vált már a falat, mert hiányzott mellőle az igazság, békesség és szeretet.

Elképesztő, szemkápráztató csodákra várt Jézus kiszik- kadtlelkű népe. De mit ér a látványos csoda — e második kísértés —, ha az nem az embert, az ember életét és üdvösségét szolgálja.

Ha pedig a harmadik kísértés útján indult volna el Jézus, nem a szeretet, jóság és megbocsátás, hanem az erő; erőszak és elnyomás ördögi uralmát szentesítette volna.

MIUTÁN ELHATÁROLTA’

JÉZUS küldetését a hiú és hamis emberi várakozásoktól; elkezdett tanítványokat gyűjteni maga köré. Embereket; akik szavukkal és életükké! továbbadják és továbbélik Mesterük szavát és életét. Ezt ábrázolja Jézus működése kezdetének harmadik képe.

Az elhívás olyan egyszerű volt, és az engedelmes válasz olyan természetes, amilyen egyszerű és természetes ember volt az első négy tanítvány, á két halász-testvérpár: Péter és András, Jakab és János.

CSALÁD

AZ APA SZÉP szál, erős férfi volt. A munkahelyén esett össze, a mentők vitték el. A műtőasztalon feküdt már, amikor rádöbbent arra, hogy talán valami komolyabb baj is lehet. Feje mindjobban kezdett kábulni, már csak mesz- sziről hallotta a körülötte álló orvosok és nővérek hangját. A műszerek zaja halk nesszé torzult.

A műtét után jobban lett. A félbemaradt munka idegesítetMIÉRT IS NE LENNÉNEK IGÉNYEINK? Ha az emberiség nem törekedett volna létezése óta mindig szebbre és jobbra, akkor máig se jutottunk volna többre a barlangnál, sőt még egy tisztességes kőbaltánk se lenne. Az ember érzi és tudja, hogy nem sült- galamb-várásra hivatott: felelős gazdája ennek a földnek, termékeny fantáziával és szorgos kézzel alkotni kell, különben önmaga sírját ássa meg. Talán nincs is lesújtóbb érzés, mintha egy közösség, vagy egyén úgy tapasztalja, hogy nem haladt semmire, körülötte minden maradt, ahogy volt.

A feltörekvés hatalmas erejű belső parancsa igen sok jót hozott és hoz is népeknek és egyes embereknek egyaránt. Goethe ezt a Faustban így fogalmazza meg: Kezdetben volt a tett. Mi keresztyének a Szentírásból tudjuk, hogy az alkotó ösztönt Isten oltotta az emberbe, s ezért az alapjában véve hasznos és szükséges. Tudjuk azonban azt is, hogy ez a nagy adomány sem maradt érintetlen a bűn rontásától: a történelem folyamán hányszor „érvényesültek”

egyes nemzetek, vagy társadalmi érdekközösségek mások rovására, sőt ezen túl még külön harcok dúltak a hatalmasok körein belül éppúgy, mint a leszorítottak között. Jelenünk sem mentes ilyen feszültségektől, hiszen esetleg túlságosan is közelről tapasztalhatjuk. hogyan ronthatja meg például családtagok, vagy munkatársak egymáshoz való viszonyát a mások háttérbe szorítása árán való „feltörekvés” — nem is beszélve a kőbaltát felváltó iszonyú tömeg„KELL”

pusztító fegyverekről, amelyek az egész világra vetnek fenyegető árnyékot. Az egyéni és közösségi önzés tigrisarcúvá torzíthatja a leghasznosabbnak ígérkező ambíciót is, ha a „kell” parancsszava csupán az egyén, vagy kisebb-nagyobb körök vélt, vagy valóságos szükségletéből indul ki. Az Ige erre így figyelmeztet: „Senki se keresse csak azt, amit ő szeretne, hanem azt is, amit más.” (Egyéni fordítás.) Mert bizony, ha az ösztönszerűen jelentkező „kell" nem kerül megbízható és erős mederbe, akkor „szétfolyik’’ és összevissza elönt mindent. Akkor az igények „megvadulnak”, fejünkre nőnek és ki sem látszunk belőlük.

Egy, különben jól viselkedő és tanuló kamasz azzal állt szülei elé, hogy vegyenek már neki egy táskarádiót, mert különben halálra unja magát iskolába menet. Hányán vállalnak erejükön felüli különmunkát és fosztják meg magukat ünneptől-pihenéstől- nyugalomtól, mert ismerőseik egy részének már van valamije, ami nélkül remekül meg lehetne élniük, amit azonban életszükségletté avattak.

Ki akarna nálunk szegénységet prédikálni? Minden javulásnak csak örülni lehet, anyagi vonalon is, akár pl. a nyugdíjak rendezéséről, vagy árubőségről van szó, akár — mondjuk — külkereskedelmünkről. De óriási különbség van a hangoskodó „igényesség" és a céltudatos, józan

használni és alkotni akarás

között. Előbbi mintegy lefekszik a jövő előtt és úgy követelőzik, utóbbi viszont nekifeszül a jövőnek, s miközben azt a mában előkészíti, tud örülni annak, ami már megvan.

ÁLTALÁBAN NEM NAGY „MŰVÉSZET” MEGMONDANI, hogy mi kellene. Persze, hogy mindig valami jobb. De észrevenni a helyes cselekvés módját és „belefeküdni” a jó megvalósításába, az már valami. Különösen, ha közben elsősorban önmagunkkal szemben vagyunk igényesek. Ha tehát meglátjuk, hogy valami kell, azt is jó észrevennünk, hogy abban éppen nekünk milyen szerepet kell vállalnunk. Mert ha kifelé igényesebbek vagyunk, mint befelé, akkor felborul életünk egyensúlya. Űgyis épp eléggé hajlik bűnös természetünk az önzésre, követelőzzünk hát inkább magunktól, abból biztosan nem lesz kára senkinek, és a

sokféle „kell” jobban összesimul.

Van azonban egy isteni „kell" is: „Űjonnan kell születnetek.” Ez az „egy szükséges dolog”: hogy az életünk Isten akaratával bűnbocsátó felszabadító erejével legyen közösségben, összhangban. Ez a megújulás forrása, de nemcsak az örök életre nézve, hanem már itt ezen a földön. E kettőt összefűzve mondja az ige (2 Pt 3,11): „Milyeneknek kell hát lennetek szent életben és kegyességben!’”

Isten meg akar újítani, dicsőségére és embertársaim javára. Ez „mellesleg” nekem egyénileg is jó, még ha nem is mindig ízlik, ahogyan Isten belenyúl az életbe. De ha keresztyén vagyok, számomra ez a fölemelő isteni akarat a legnagyobb „kell". Ám éppen ebből következően látom meg a hétköznapi életnek is minden kisebb-nagyobb kell-jét, hogy minden probléma megoldásából illő részt igyekezzem vállalni.

Hiszen tudván tudom, hogy a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie.

Bodrog Miklós

Jeremiás könyve I.

címen jelent meg Jeremiás könyve 1-25 fejezetének új fordítása és magyarázata

írta: D. Pálfy Miklós

A 260 oldalas könyv ára 60,- forint

Kapható: Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, Vili., Puskin u. 12.

te, ami kiesett akkor a kezéből. De hiszen van még bőven ideje azt is rendbe tenni, hiszen mindössze negyvenhat éves. És erős férfi. Igaz, most ez a betegség leverte lábáról, de majd csak legyőzi ezt, mint annyi sok minden más felett tudott már győzedelmeskedni eddig is.

A negyedik nap már felkelt és megpróbálkozott az első lépésekkel. Kiült a társalgóba és nézte, hogyan bomlanak virágba az óbudai hegyoldal fái. Szombaton hirtelen rosszul lett. Hétfőn akart hazamenni. Vasárnap vihar vonult végig a budai hegyeken és letörte a virágzó ágakat.. Hétfő reggelre meghalt. Ennyi volt az apa élete

AZ ANYA, FIATAL volt még ekkor és nem dolgozott. A két gyerek éppen elég munkát adott neki otthon is. És minek is dolgozott volna, hiszen az apa jól keresett. A temetésen csak nézte a lezárt koporsót és nem tudta, mit kellene tennie. Tehet ő erről? Nem. Miért kellett ennek így történnie? Nem tudta. Mi lesz ezután? Erre nem is tudott gondolni. Hiszen eddig is mindig apa gondolkodott helyette. Most ki fogja irányítani az életüket?

Munkát keresett. Dolgoznia kell, hiszen itt vannak a gyerekek. És dolgozik még ma is. Szőke hajában több az ősz, mint a fiatalság hajdani színe. Sokszor fáradt is, de most olyan boldog. Magasabb beosztást ígértek és több lesz a pénz.

Mert anya nem ment férjhez. Nem lett volna ereje hozzá. Aztán itt vannak a gyerekek. És megint csak a gyerekek. Ez az anya élete.

A FIŰ MINDÖSSZE tizennégy éves volt, amikor apa meghalt. Nagyra nőtt kamasz. Akkor végezte a nyolcadikat. Dolgoznia kellett volna mennie. Anya nem küldte, de nem is tartotta volna vissza a munkától. A fiú tanulni akart. Az anya vállalta. A fiú nem követelődzőit. A zsebpénz nála ismeretlen fogalom volt. De jó kedve mindent pótolt Még a mozit is. Leérettségizett. Kitűnőre. Hová kellene menned j dolgozni — kérdezte az anya. — Tanulni akarok — válaszolta a fiú.

Egyetemre került. Most harmadéves. A múltkor ő maga mosta ki az egyetlen nadrágját. Amikor hazamegy mosolya szétrepeszti a lakást és anya szomorú szívét. Vidám és megelégedett a fiú.

A LÁNY NEM ISMERTE apát. Mindössze másfél esztendős volt, amikor apa a munkahelyén rosszul lett. Amikor az óvodában a többi gyerek az apukáról beszélt, ő nem tudta, hogy neki miért nincs apukája. A fiút elnevezte apónak. Ma is így hívja. És apó ennek nagyon örül. A lány évekig a testvérben látta az apát.

A lány másodikos gimnazista és szeret táncolni. Amikor esténként végeznek a tanulással a lány apóval twistelni kezd a szobában. A szőnyeget felgöngyölítik és a vége az lesz, hogy anya szeméből a nevetéstől kicsordul a könny. A lány még nem tudja, hogy mi lesz, de most nagyon boldog, mert nyárra az anya új fürdőruhát ígért neki. A régit még általános korában kapta. Tiiokoan azért a leaboldoqabb, mert az egyik fiú verset írt róla. Megmutatná anyának, de szégyenli. Pedig ha tudná, hogy anya már olvasta a verset, mert apó nagyon vigyáz a lányra. Még a titkairól is tudnia kell. A lány nem szereti az otthoni munkát, de tudja, hogy végeznie kell, mert ilyen a lány élete.

EZ A CSALÁD. Húsvét előtt kifestették a szobát. A fiú meszelte a falakat, a lány súrolta a padlót, az anya ült a széken. Nem engedték dolgozni, ö volt a háziűr. És sokat nevettek. Vajon miért? És miért olyan boldogok? Mert család. Mert szeretik egymást. Nagyon.

Karner Ágoston

A TANZÁNIAI KERESZTYÉN TANÁCS ŰJ ELNÖKE

A Tanzániai Keresztyén Tanács új elnökévé a tanganyi- kai evangélikus egyház vezetőjét; Moshi püspököt választották; aki a Lutheránus Világszövetség egyik alelnöke. Moshi püspök Stanway közép- tanganyikai anglikán püspök örökébe lépett,