Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-08-22 / 34. szám
Isten tettei nyomában KERESZTELŐ JÁNOS SPIRITIZMUS AZ ÓTESTAMENTUM ÉS AZ ÜJTEST AMENTUM HATÁRÁN áll Keresztelő János aszketikus, zordon alakja. Féllábbal a törvény, Isten szigorú és kérlelhetetlen követeléseinek világában áll, mint annak legmarkánsabb és leghatározottabb képviselője. Tekintete azonban — és itt teljesedik be küldetése és egész életműve — találkozik Annak tekintetével, Akit ö nevez először „Isten ama bárányának, Aki elveszi a világ bűneit”. Van jelképesség — üdvösségtörténeti és lelki értelemben is abban, hogy korban és korszakban szinte váltották egymást Jézussal. Abban az időben lépett előtérbe Jézus, amikor Keresztelőt Heródes király bosszúálló önkénye előbb börtönnel sújtotta, majd a felelősségtől menekülő mámoros közönyösség egy buja pillanatában halállal büntette Kevés találkozás volt közte és Jézus, illetve tanítványai és Jézus tanítványai között. Ezek a találkozások azonban igen jelentősek voltak és róluk mind a négy evangélista beszámol. Ki volt hát keresztelő János? Ki volt ez a páratlan ember, aki — Jézus szavai szerint — legnagyobb az asz- szonytól születettek, az emberek között, Isten örökkévaló országában azonban legkisebbnek számít. KERESZTELŐ JANOS SZEMÉLYÉVEL mind a négy evangélista hosszasan foglalkozik. Tud róla a vele egykorú, vagy koránál alig későbbi zsidó irodalom is és alakja éppen a legutóbbi időkben a bibliai régiségtan kutatásainak homlokterébe került. A negyvenes évek derekától kezdve folyamatosan feltárt ún. Qum- ráni leletek alapján fény derült a Jézus korabeli izraeli vallásos szekták és „szerzetes- rendek” tanítására, életére, szokásaira. Nagyon valószínűnek látszik az, hogy a Keresztelő János köré csoportosult mozgalom egy volt az Izrael lelki megújítására igyekvő próbálkozások között. Keresztelőt és tanítványait azonban hasonló igyekezetű honfitársaitól'két dolog élesen megkülönböztette. Az első az, hogy ez a mozgalom nem elzárkózó, világtól félrevonuló, a világ bajaitól távol maradó emberek közössége volt. Ellenkezőleg. Keresztelő Jánosnak az evangéliumokban fennmaradt igehirdetései utat mutattak a legkülönfélébb származású és foglalkozású emberek számára, hogy világi életüket hogyan élhetik Isten törvényei szerint. Másrészt Keresztelő tanítvá- nyi csoportja nem készült lázadásra a fennálló római uralom ellen. Erre abból is következtethetünk, hogy a római zsoldosok számára azt tanácsolja, hogy ne nyugtalankodjanak, hanem elégedjenek meg a zsoldjukkal. SZÁRMAZÁSÁRÓL lukacs EVANGÉLISTA tudósít részletesen. Papi családból származott és talán abban sem tévesen keresünk jelképes értelmet, hogy idős emberektől született. Édesanyját, Erzsébetet meddőnek tartották. De lélekben fáradt, öreg és meddő volt abban az időben Isten választott népe is. Lukács evangélista arról is tudósít, hogy anyai ágon rokonságban volt Keresztelő János Jézus Krisztussal. (1,36.) Az evangéliumok többféle névvel, jelzővel illetik személyét. „Isten küldötte” — olvassuk Márk evangéliumában (1,2). Nem a saját akaratából, saját elképzelései szerint hirdette meg a törvényt, hanem úgy, ahogy azt Ura elrendelte. Ez a küldetés biztosít neki és igéjének igazi tekintélyt. „Kiáltó szó a pusztában” — így emlékeztet Máté (3,3) a régi, esaiási ígéretre. Kemény törvényhirdetésével, megtérésre hívó szavával utat készít a nyomában haladó Messiásnak, a megbékélés és bűnbocsánat Urának. Ítélő szava összetört magabiztosságot eredményez. Igen nagy szükség volt erre a szolgálatra, az emberi önhittség megtörésére abban a helyzetben, amelyben Izrael Istenhez való' kapcsolata lényegileg mást sem jelentett, mint gőgös elkülönülést a világtól, azoktól, akiket a farizeusi öntudat nem tartott igazán Isten népének. Keresztelő János szolgálata, küldetése egyedi és megismételhetetlen. Az egyház történetének évszázadai azonban azt bizonyítják, hogy más és más formákban, mint keresztyén, protestáns, evangélikus, hivő „öntudat” visszavisszatér Izrael régi lelki nyomorúsága, és az a szolgálat, amely önvizsgálatra és bűneink megvallására késztet, soha nem hiányozhat az egyházból. „NEM ö VOLT A VILÁGOSSÁG” — hangsúlyozza János evangéliuma. Megfigyelhető, hogy az evangéliumok ismételten utalnak Keresztelő Jánosnak Jézushoz képest alárendelt szerepére. Ma már legfeljebb csak következtethetünk arra, hogy ennek a maga korában gyakorlati oka is volt, ti. annak a tévedésnek elkerül- tetése, hogy bárki is a Keresztelőben keresse élete Megváltóját. Ige és üzenet számunkra azonban az, hogy a megrettent lelkiismeret önmagában még nem vezet Isten bűnbocsátó szeretetéhez, legfeljebb utat mutat feléje. Üj élet, megtérés és igaz cselekedetek követelésével a keresztelői törvényszolgálat az embert áldott lelki nyugtalanságra vezeti, hogy bűnei legyőzését ne önmaga vallásos „teljesítményei” útján akarja elérni, hanem odameneküljön Isten irgalmához. Keresztelő János szolgálata akkor teljesedett be, amikor a feléje közeledő Jézusra mutatva így szólt: íme az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűnét! (Jn. 1,29.). Ezért a mozdulatért élt Keresztelő János, az Isten küldöttje, a kiáltó szó, az útegyengető, a törvény nagy hirdetője, a vízzel csak bűnbánatra és nem üdvösségre keresztelő. NE ESSÜNK AZONBAN ABBA A HIBÁBA, hogy emberfeletti hősnek, megközelíthetetlen hérosznak lássuk alakját. Heródes börtönében eltölti szívét a kétség. Ezt kérdezted Jézustól: Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk? (Mt. 11,3.). Ember volt, ha Jézus ítélete szerint legnagyobb is, de ember. A mutatóujj, amely egykor a hit nyugodt biztonságával mutatott a világ Üdvözítőjére, megremegett. Szolgálatát azonban maradéktalanul betöltötte. Mit üzen Keresztelő János egykori szolgálata ma Isten népének? Azt, hogy Istennek a szeretet kettősen-egy nagy parancsolatában egybefoglalt törvényét csak az veheti igazán komolyan, aki hisz abban, hogy Jézus Krisztus elveszi a világ mai bűnét is. De Jézus Krisztus bűnbocsátó szeretetébe vetett hitünk nem egyéb önáltató képzelgésnél mindaddig, amíg Isten ma is érvényes igazságát, törvényét nem vesszük komolyan. Keresztelő János rámutatott arra, hogy Istennél az igazság és a szeretet egy úton jár mindig. Legyen így a mi életünkben is! Három embertársunkat próbáljuk meg elkísérni a spiri- tizmushoz vezető úton. Talán többé-kevésbé önmagunkra, vagy rokonaink, ismerőseink valamelyikére ismerünk bennük. Az esetek valóságosan megtörténtek. 1. Keveselte... Barátom nyughatatlan, kereső lélek volt. Meghallgatta és elfogadta egyháza bizonyságtételét a húsvéti hitről; arról, hogy Isten teremtette az embert saját képére és hasonlatosságra, nem semmisíti, nem hagyja megsemmisülni a halálban sem, sőt örök életre hívta el. Örök élete Isten ítélete szerint lehet üdvössé- ges vagy kárhozatos. Megnyugvást lelt ebben a hitben, de tudni is vágyott: kicsoda tulajdonképpen az ember, milyen a lelke, ezért a lélektanhoz fordult. A lélek-tudomá- nyának különösen két ága érdekelte: az ún. parapsychológia, mely a lélek rendkívüli tüneményeivel foglalkozik és a beteg lélek jelenségeivel foglalkozó ún. psychopatholó- gia. Csakhamar keveselni kezdte a hit bizonyságtételét, mely nem szól többről és másról, mint amit Isten kinyilatkoztatott nekünk s neveseim kezdte a tudományt is, mely nem szólhat többről és másról, mint ami valamilyen módon tapasztalásunk körébe esik. A kettőt egyesíteni szerette volna: bizonyítani a halál utáni életet, tudni szerette volna továbbá, milyen a lélek álapota a halál után s hogyan lehetne tőle üzeneteket kapni, vele beszélni? így jutott a spiritizmushoz. Megismerkedett ennek gyakorlatával. Leült többedmagával egy asztal köré s miután rátették kezüket szorosan egymás mellé, „hívták a szellemet”. Az asztal bizonyos idő múlva fel- emelkedett, kopogni kezdett. Legalább is így észlelték. Felelt feltett kérdéseikre, igennel egy koppanásban, nemmel két koppanásban. Aztán az asztalra üveglapot tettek. Alá ja az abc összes betűit. Az üveglap felett fadarabka volt, erre tette valaki kezét vagy két ujját, mire az mozogni kezdett a kézzel együtt egyik betűről a másikra. A körülállók papírral és ceruzával a kezükben figyelték és jegyezték azokat a betűket, amelyek felett a fadarabka kis időre megállapodott. Szavak, gyakran összefüggő szövegek adódtak így, ezek voltak a „megidézett szellem közlései”. Máskor író, rajzoló és beszélő médiumokat figyeltek. Ezek a médiumok olyan különös képességű emberek voltak, akik köny- nyen estek fél-tudatos állapotba s amit ilyenkor mondtak, írtak vagy rajzoltak, azokat szintén szellem-közléseknek tekintették. Volt olyan ember is köztük, aki egyszerűen csak mélyen magába merült, s az ilyenkor benne felébredő gondolatokat vette szellemi üzenetnek. Megismerte barátom azt is, miképpen. lehet „megtudnia” valakinek, hogy eltűnt hozzátartozója, aki már régen nem adott életjelt magáról, — életben van-e még? Evégből fém-golyócskát függesztettek fel cérnára, alája helyezték az illető fényképét. Ha a golyócska megmozdult a fényképpel hosszanti irányban, akkor még él az illető, ha pedig jobbra vagy balra mozdult ki, akkor már meghalt. Miután sok más módját is megismerte még a lélek-idé- zésnek, barátom közelebbről vizsgálni kezdte az ún. szellem-közlések tartalmát. Nem volt velük megelégedve, keveselte. Vallási közhelyek voltak, melyek különösebb épülésre nem szolgáltak, általánosan ismert tények vagy ismeretek voltak, melyekben nem volt semmi új, tudásunkat egy lépéssel sem vitték Az elmúlt hetekben volt 350 éve, hogy ez a kiváló egyházzenész meghalt. Illendő megemlékeznünk róla, hiszen nem egy ismert dallamunknak szerzője (Krisztus te vagy életem; Maradj meg kegyelmeddel) s énekeskönyvünk új részében is szerepel egy kedvelt dallama, a szép húsvéti ének: Dicsőség néked, Istenünk. A XVI. század végén az addig elsősorban istentiszteleti célt szolgáló, a gyülekezet hangját megszólaltató énekek mellett egyre több, az egyéni kegyesség bizonyságtevését mutató ének keletkezett (az addig többes számban írt énekek helyett most az egyes szám lett a döntő). Ezek már nem mindig azzal a céllal íródtak, hogy gyülekezeti ének legyen belőlük, s így a szövegszerzőnek már nem kellett feltétlenül dallamról is gondoskodnia. Az énekeskönyvek kiadása így átkerült a költők kezéből a muzsikusokéba. Gyülekezeti ének abból lett, amihez a muzsikusok dallamot szereztek, vagy meglevő dallamot alkalmaztak. Ennek a kornak egész sor kiváló egyházi muzsikusa volt. Köztük is jelentős Vulpius Menyhért. A kis thüringiai Wasungen szülötte. Abban azonban már, előbbre; általában nem haladták meg a résztvevők szellemi színvonalát. Semmilyen szempontból sem látszottak értékesnek azon túl, hogy állítólagos szellemek üzenetei. Megelégelte hát és megúnta a szellem-közléseket és visz- szatért a józan hithez és a józan tudományhoz, de ettől fogva már nem keveselte mindazt, amit a hit és a tudomány nyújtott. 2. Beszélt rele Ismertem egy édesanyát, aki sehogysem tudott megnyugodni, megvigasztalódni. Egyetlen fia esett el a harctéren. Minden nap siratta sokáig. Egyszer valaki azt ajánlotta neki, forduljon spiritisztákhoz. Hallgatott a tanácsra s csakhamar valami megnyugvásfélét vettünk észre rajta. „Beszélgettem vele, — mondotta — és holnap is beszélni fogok.” ö még nem tudta, hogy a közösségi lélek egyes, még eléggé nem ismert tüneményeit vette és vétették vele egyetlen fia túlvilágról küldött üzenetének, öncsalódásba ejtették. Bánatos lelkének baját még tetézték önálltatással, hazugsággal. Lelki kábítással zsongították fájdalmát. A betegnek néha morfiumot szoktak adni, hogy ne érezze kibírhatatlan fájdalmát. A lelki kábítás is elzsongítja a fájdalmat egy időre, de minden kábítószer használata csak fokozza az ember általános testi és lelki leromlását. Nem gyógyít, megoldást nem ad. 3. Sajnáltam a médiumot Emlékszem egy fiatal lányra, aki gyenge lelki alkatánál fogva könnyen és hamar tudott' önkívületi, vagy féltudatos állapotba esni. Mondották róla, hogy álmában beszél, sőt beszélgetni lehet vele. Néha alva jár a szobában. A legkisebb betegség hatására félrebeszél. A spiritiszták közé került, akik kiváló médiumot fedeztek fel benne. „Fejleszteni kezdték” képességeit. Neki magának egyre inkább szenvedélyévé vált öntudatának kikapcsolása s szenvedélye rabságából már nem tudott szabadulni. Lelke összeroncso- lódott. Felháborodtam és azt gondoltam magamban: még ha valóban szellemek üzennének általa, akkor sem volna szabad így visszaélni lelke gyengeségével. Megvetettem azokat, akik embertársuk rovására tudják kielégíteni telhetetlen és oktalan kíváncsiságukat. Sajnáltam nagyon azt a szegény leányt és sajnálom még ma is. „Hitben járunk, nem látásban.” (II. Kor. 5:7.) Az önámító látás vélt bizonyossága helyett, szívleljük meg Pál apostol figyelmeztetésének józan szavát. Dr. Ferdinand István elég nagy a bizonytalanság, hogy mikor (1550, 1560 és 1570 évmegjelöléseket lehet a modern adatgyűjteményekben találni!). Mint gyermek, olyan szerencsés helyzetben volt, hogy az énekeskönyvkiadó Steuerlein János (159. énekünk!) tanította. 1589—90-ben került a közeli Schleusingen városkába városi kántornak. Anyagilag nagyon nehéz helyzetben volt. Nyilván nem értették meg, mert még azt is megkövetelték tőle, hogy éjszaka a toronyőrséget is ellássa. Hogy ez alól mentesüljön, úgyszólván egész keresetét visszafizethette a tanácsnak. Tarthatatlan helyzetéből egy egyházlátogatás segítette ki. Előbb Zittauba, majd 1600- ban Weimarba került. Itt azután képességeit kifejthette. Dallamai közül Németországban ma is többet használnak, de még ezt is keveslik a szakértők, hiszen a használt 7-nél jóval több értékes dallama van. Nálunk — tudomásom szerint — csak az említett két dallama terjedt el. Nyilván azért, mert a dallam általában szöveghez kapcsolódik s a többi Vulpius dallam szövegét nem használták nálunk. Kiss János IMÁDKOZZUNK Irgalmas Istenünk! Hálával áldjuk nagy jóságodat, hogy nem szűnsz meg tanítani bennünket. Igéd szava szüntelenül hangzik és mutatja az utat, amelyen járnunk kell. Kérünk azért, Istenünk, adj nekünk igédre hallgató fület és engedelmes szivet, hogy ne hiába hangozzék az. Atyánk, tudjuk, hogy te minden akaratoddal a megbékélést munkálod. Szent Fiad azért hullatta könnyeit Jeruzsálem felett, mert nem tudta felismerni az a város azt, ami békességére lett volna. Azért tisztította meg a templomot, mert nem maradt hely ott a Te számodra az emberek szívében. Tudjuk azt is, hogy ezt a konokságot ma is megbünteted. Alázatos szívvel kérünk, áldd meg igédet a mi számunkra úgy, hogy fel tudjuk ismerni kegyelmes akaratodat és tudjuk azt cselekedni. Láttasd meg velünk mindig békességet munkáló akaratodat és tégy bennünket is a békesség embereivé. Óvj meg bennünket és ezt az egész világot minden pusztítástól és különösen a háború pusztításától. Fékezd meg a romboló kezeket ott, ahol ma is pusztít a háború tüze. Áldd meg templomainkat utánad szomjazó gyülekezetekkel, ahol a szivek nyitottak igéd előtt. Tégy bennünket engedelmes gyermekeiddé, hogy testvérekké tudjunk lenni. Áldd meg a munkát a földeken és a gyárakban. Adj egyetértést. Oltalmadba ajánljuk egyházunkat és annak vezetőit. Védd meg hazánkat és népünket. Segítsd a betegeket és a gyengéket. Légy mindnyájunkkal, Urunk, mert te meg tudod áldani mindnyájunk életét és boldoggá tudsz tenni bennünket. Kérünk, hallgasd meg imádságunkat. Ámen. Alkotmány és kenyér Augusztus 20-a magyar népünk életében alkotmányunknak és az új kenyérnek az ünnepe. E kettőé együtt, ahogyan össze is tartozik a kettő. Alkotmány és kenyér! Az 1949. augusztus 20-a óta eltelt 16 esztendő tanúsítja, hogy mit jelentett népünk számára az új alkotmány; hogy biztosította népünk minden dolgozó tagja számára a kenyeret is. Alkotmányunk kimondja, hogy a Magyar Népköztársaságban az állami és társadalmi rend alapja a munka. Megszűnt tehát a kevesek kiváltsága, a volt hárommillió koldus országában mindenki igazságos mérték szerint, teljesítménye és tehetsége, képessége és szorgalma szerint élhet és érvényesülhet. 16 esztendő nem nagy idő népünk történetében, de elég ahhoz, hogy elmondhassuk: emberibb, egyenlőbb, igazabb lett az élet magyar földön is. A mi alkotmányunk egy egész nép, az egész közösség, társadalom érdekeit szolgálja. Épp azért is, mert a munka nemcsak alkotmányunk alapja, nemcsak joga egy dolgozó népnek, hanem építő, szép kötelesség is, amelynek eredményéről beszél Dunaújváros, az Erzsébet-híd, a Népstadion és ki sorolhatná fel azt a sok, sokféle, de az egész nép javát szolgáló alkotást, amit a munka lendületében, szépségében és becsületességében e nép magának alkotott. Ezért ünnepeljük örömmel augusztus 20-át, alkotmányunk ünnepét. Az írott betűk városokká, hidakká, kohókká, üzemekké, sporttelepekké, üdülőkké váltak. A célok részben megvalósultak, az idő múlásába bepecsételtettek. A munka nyomán: az alkotmány alapkővé lett egy ország felépülésében. Augusztus 20-a a magyar nép életében az új kenyér ünnepe is. Es ez így is van jól. Mert a mi alkotmányunk azt is biztosítani akarja, hogy mindenki asztalára jusson Isten legdrágább, legfontosabb ajándékából: a kenyérből. Abból a kenyérből, amelyért minden nap imádkozunk, melyről azt tanítja reformátorunk, dr. Luther Márton a Kátéban, hogy a mindennapi kenyér jelenti mindazt, amire csak szükségünk van ahhoz, hogy megélhessünk. Jelenti tehát pl. az ételt, italt, ruházatot, lábbelit, a jó kormányzatot, a jó időjárást, a békét is! És ezt jelenti egész népünk számára ebben az 1965-ös pocokjárással, sok esővel, árvízzel terhelt esztendőnkben is. Kenyeret jelent azoknak is, akiknek mindenét elmosta a bősz ár, új lakáshoz segítséget azoknak, akiknek feje felől a fedelet is elvitte a víz. Mert a mi alkotmányunk egy nép alkotmánya, a közösségé, mindenkié. Egy népé, amely a nehéz esztendőben is kenyeret oszt tagjainak, egy államé, amely gondoskodni akar polgárairól, azok kenyeréről. Népünkkel együtt ünnepelünk mi is, evangélikusok. Népünk tagjaiként, országunk polgáraiként ünnepelünk, mert alkotmányunk nerycsak a mindennapi kenyeret biztosítja számunkra is, hanem a lélek kenyerét is. Szabadon hirdethetjük az igét, szolgáltathatjuk ki szentségeinket. Boldog örömmel veszünk részt országunk népének, a becsületes emberek nagy családjának munkájában, országunk építésében és a népek békéjének védelmében. Adja Isten, hogy boldogan és hálaadással ünnepeljük augusztus 20-át, az Alkotmány és az új kenyér ünnepét! Fábry István Vulpius Menyhért f 1615. aug. 7.
