Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-08-01 / 31. szám

A római katolikus „ökumenizmusról”

3. „Gyakorlati megvalósítása"

A zsinati dekrétum eddigi ismertetése során megérthettük, hogy Róma minket, protestánsokat „elszakadt testvéreknek” tart, s bár a szeretet hangján és bizonyos, nálunk is megtalálható, keresztyén értékek elismerése mellett, de mégiscsak azon az egyetlen módon képzeli az egyház egységét, hogy a mi „hiányos” keresztyén voltunkból a Krisztus egyetlen egyházát képviselő római katolikus egyházba „visszatérünk”, ezzel eljutunk a hit és keresztyén élet egyedül náluk lehetséges igazi teljességére. Ugyanakkor a dekrétum azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az ökumenikus közeledés kulcskérdése Róma szerint nem egyes dogmák tisztázása, hanem a pápai hatalomnak, mint az egyház egyetlen végső tekintélyének elfogadása.

Ez a római katolikus „ökumenikus” álláspont elfogadhatatlan és bibliailag is tarthatatlan elveivel elzárja az egyház egységének járható útját. Mégis vegyük számba azokat a gyakorlati módozatokat, amelyeket a dekrétum a fenti cél érdekében a katolikus egyház és hívek elé tár. Ezekben a gyakorlati megállapításokban sok értékes és megszíve- lésre méltó gondolat jelentkezik. De nem hiábavaló egy szép út, ha az út célja elhibázott? Erre a kérdésre még visszatérünk.

Szükségesnek tartja a dekrétum az „elszakadt testvérek” jobb megismerését, tanításuk és történelmük, lelki és liturgikus életük, kultúrájuk, val- láslélektanuk tanulmányozását. Hangsúlyozza, hogy a katolikus teológiai oktatás ökumenikus nézőpont alatt történjék, különösen is a történeti szakokban, hogy „megfeleljen az igazságnak és a valóságnak”. „Sok fordul meg azon, hogy a jövendő pásztorok és papok olyan teológiával rendelkezzenek, amely teljiesen ebben az értelemben, és nem polemikusán van kidolgozva, különösen azokat a tárgyköröket illetően, amelyek az elszakadt testvéreknek a katolikus egyházhoz való kapcsolatait érintik”.

Nyomatékosan kiemeli a dekrétum a dialógus, a párbeszéd jelentőségét. „Mindehhez közös összejövetelek — különösen teológiai kérdések tárgyalására — nagyon hasz- fiosak, amelyek alkalmával minden résztvevő a másikkal az egyenlőség alapján tárgyal, feltételezve, hogy azok (a katolikusok), akik egyházi főhatóságuk felügyelete mellett részt vesznek, valóban értenek á tárgyhoz. Ilyen dialógusból az is nyilvánvalóvá válhat, hogy mi a katolikus egyház valódi helyzete. Ezen az úton az elszakadt testvérek gondolkodási módját is jobban megismerjük, és nekik a mi hifiinket megfelelő módon magyarázhatjuk.”

A párbeszéd szükséges tárgyául az Ür vacsorájáról, a többi szentségről, a liturgiáról és az egyházi tisztről szóló tanítást nevezi meg a dekrétum. Az előző cikkünkből nyilvánvaló, hogy ezek a tanbeli kérdések mind az utolsónak említett köré csoportosulnak, tehát a ‘római katolikus pápai, püspöki és papi hatalom kérdésében gyökereznek. Indulhat

dialógus az evangéliumnak az erkölcsiség területén való alkalmazásáról is.

A dekrétum figyelmeztet arra, hogy a párbeszéd közben a katolikus tan tisztaságát nem szabad veszélyeztetni, de ugyanakkor a katolikus hitet .mélyebben és helyesebben kell kifejezni (ti. mint eddig — A cikkíró), olyan módon és nyelvezettel, amelyet az elszakadt testvérek is valóban megérthetnek”. Érdekes az a mondata, hogy a katolikus és nemkatolikus fél között folyó párbeszéd során „nem szabad megfeledkezni arról, hogy

a katolikus tanításon belül az igazságoknak rangsora, »hierarchiája« van, s mindegyik tan különböző módon függ össze a keresztyén hit fundamentumával”.

Ez magyarán azt jelenti, hogy a párbeszéd közben a katolikus fél rugalmas taktikát alkalmazzon: a „kisebb rangú” igazságokban tanúsítson engedékenységet, míg a „nagyobb rendű” igazságokban törekedjék a másik fél megnyerésére

A dekrétum világossá tette előttünk, hogy a római egyház legmagasabb-ren- dűnek vallott tétele, elve, tanításának fundamentuma Krisztus evangéliumának a pápai hatalomhoz kötöttsége, a keresztyén igazság, a hit és az egyház teljességének római katolikus kisajátítása. Ezt nekünk protestánsoknak sem szabad szem elől tévesztenünk a római egyházzal folytatott bármilyen párbeszéd alkalmával!

A dekrétum szükségesnek mondja az együttműködést az „elszakadt testvérekkel” a közös szociális feladatokban. „Mivel a mai időben a szociális téren való együttmunkál- kodás nagyon szélesen elterjedt, minden ember közös szolgálatra hivatott el, különösen azok, akik Istenben hisznek, leginkább pedig minden keresztyén, aki Jézus Krisztus nevével van kitüntetve.” Ezt az együttmunkálkodást különösen a fejlődőben levő országokban kell fokozni. A megnevezett feladatok között említi az emberi méltóság és a béke előmozdítását, az éhség, az írástudatlanság, a szegénység, a lakásínség, a javak igazságtalan elosztása ellen való küzdelmet. Az együttmunkálkodást részben keresztyén szűk- keblűséggel értelmezi, amikor például „a tudomány és művészet keresztyén szellemű építéséről” szól. Elismerőleg állapítja meg, hogy az „elszakadt keresztyének” Krisztushite olyan gyümölcsöket termett, mint „az eleven igazságosság-érzet és az őszinte felebaráti szeretet. Ez a tevékeny hit létrehozott sok intézményt a lelki és testi ínség megszüntetésére, az ifjúság nevelésének előmozdítására, a szociális életben emberhez méltó viszonyok teremtésére és a béke általános megszilárdítására”.

A katolikusok és az „elszakadt keresztyének” együttes imádkozását az egyház egységéért helyesli közös alkalmakon, de hangsúlyozza, hogy az

istentiszteleti közösséggel óvatosan kell bánni

„A közös istentiszteletet az egységről való tanúságtétel megtiltja legtöbb esetben, de a kegyelemért való gond ajánlja némely esetben ”

Olvasóink előtt most már világos lehet, hogy a katolikusoknak éppen az egyház egységének gondolata tiltja meg a közös istentiszteletet protestánsokkal, hiszen ezzel fátyolt borítanak arra a döntő állításra, hogy a római katolikus mise az egyház egységének egyetlen igazi megjelenítője. A kivétel számba menő közös istentiszteletre a római katolikus püspök adhat engedélyt, „a körülmények bölcs mérlegelésével”. Az előző idézet különben mutatja, hogy az ilyen közös istentiszteletnek katolikus részről nem az a célja, hogy egymáshoz közelebb kerülhessünk a hitben katolikusok és protestánsok, hanem, hogy a másvallásúak közelebb sodródjanak a római egyházhoz. Nem az egység, hanem lelki üdvünk „gondja” hajtja erre a katolikus egyházat!

(Folytatjuk)

Veöreös Imre

A világi elem jelentősége egyházunkban

(Folytatás)

Merőben új helyzet következett be hazánk életében 1945-ben. A Változás elsősorban társadalmi vonatkozásban volt kifejezhető. Az ország elavult társadalmi rendjét felváltotta a haladó és a kor követelményeinek megfelelő demokrácia. A népé lett az állam, s a nép gyakorolhatta jogait az élet minden területéin. Hogy ez egyházjogi következményekkel jár, az az első pillantásra várható volt.

Evangélikus egyházunk a reformáció óta őrizte és ápolta a szinte „hitvallás-számba” menő elvét, hogy „a nép egyháza”. Sok tekintetben lehet bírálatot gyakorolnunk egyházunk felett, ha a történelmét lapozgatjuk, de vitathatatlanul mindenkor az a törekvése és álapmagatartása, hogy minden korszakban a néphez hű egyház elvét igyekezett megvalósítani. Talán a hitvallásainkon kívül egyetlen egy reformációbeli felismeréshez sem voltunk olyan hűségesek, mint ahhoz, hogy a lutheri egyház a nép egyháza. Ezért volt mindenkor egyértelmű a hozzáállásunk szabadságharcainkhoz, vagy népünk jogos követeléseihez és ezért zárta szívébe népünk mindenkor a nehéz időkben a magyar protestantizmust. De ugyancsak ezért

Békeoffenzíva

Á Nyugatnémet Béketársaság vitaestet rendezett Duis- burgban, amelyen a nemzetközi békemozgalom több neves harcosa vett részt. Dr. Albert Rasker holland teológiai professzor honfitársainak az aggodalmát ecsetelte, a nyugatnémet külpolitika fölött. Rendkívüli módon veszélyezteti a békét, hogy Nyugat-Németországnak területi követelései vannak, hogy minden áron atomfegyverhez

Kíméletlenül támadta Bonn bel- és külpolitikai koncepcióját Alma Kettig szociáldemokrata képviselőnő, amelyet a vak antikommunizmus határoz meg. „A realitásokat nem akarják meglátni, csak a gyűlöletre és a népek viszálykodására spekulálnak.” Követelte, hogy a két német állam kezdjen tárgyalásokat a fegyverkezés megállítására és csökkentésére vonatkozólag. Gondolatait és javaslatait helyeselte Dr. H. Kamnitzer pro, .... fesszor (NDK) és Dr. W Faakar jutni, hogy nem tamo-| hjnr, .. .

, , 0lan nyugatnemet újságíró, gatja a leszerelesi törekvése- aki S2erint a szakszervezetekket és nem járul hozzá egyetlen lépéssel sem a feszültség csökkentéséhez.

nek és a nyugatnémet Béketársaságnak békeoffenzívát kell indítania.

Szimonidesz Lajos halálára

A lutheri reformáció egyetemén, Wittenbergben a sok magyar diák között szerepelt egy SIMON1DESZ nevű ifjú is. A régi magyar könyvek (RMK) több kiadványának szerzője Simonidesz volt. S az emlékezetes gályarabok között is volt egy Simonidesz nevű férfiú. Ha igaz és helytálló az a reformációi ünnepeken gyakran elmondott szólam: a ma élő evangélikusok valójában mind egykori lelkészek és tanítók leszármazottai, ezen az alapon Szimonidesz Lajos családfája hihetőleg a reformáció koráig megy vissza.

Élete barátai számára mindig nyitott könyv volt. Theológus és emberi ideálja HORNYÁNSZKY ALADÁR, pozsonyi theológiai tanár volt. Fiát is ezért ke- reszteltette Aladár névre. Aki a tanár és növendéke kézírását egybevethette, megállapíthatta azt, hogy a két írás teljesen egyező. A tanítvány lemásolta a professzor írását is. Szimonidesz öreg korában RUDOLF OTTO (a Das Heilige írója) professzorára emlékezett legszívesebben. Theológiai táplálékát a híres, kékbori- tékú Die Christliche Welt című újságjából merítette, s ennek a legkiválóbban szerkesztett újságnak szerkesztője: MARTIN RADE és munkatársai voltak theológiai fejlődésének irányítói. (A munkatársi gárdában szerepelt A. HARNACK, a világhírű berlini professzor.)

Ha össze kellene állítani Szimonidesz írói tevékenységének bibliográfiáját, igen nagy nehézségekbe ütközne a kutató. A Népszavától kezdve a hazai és csehszlovákiai egyházi lapok mindegyikébe írt és igen sokszor névtelenül is. A magyar egyházi sajtó és általában a magyar evangélikus egyházpolitikai ismeretekben tanítómestere SZTEHLO KORNÉLda Luther Otthon alapítója: 1909) volt. akivel együtt is szerkesztett újságot. Mint egyházi újságírónak legnehezebb esete a következő volt: Raffay Sándor Újszövetség fordítását a szlovákiai Evangélikus lap igen éles bírálatban részesítette. Mindenki meg volt győződve arról, hogy a fulmi- náns kritikát Szimonidesz írta. Ezért neki elég kellemetlen vesszőfutásban is volt része. Évekig elhallgatta a titkot. Csak közeli barátai tudtuk, hogy nem ő, hanem Hornyánszky Aladár írta a kemény kritikákat.

Budapesti tartózkodása óta baráti köre igen kitágult. Azok közül, akik körülvették őt, a régiek közül legmeg- hittebb barátja HÜTTL ÁRMIN budai vallástanár volt. Állandó és meghitt baráti viszonyban volt LIC. FI- ZÉLY ÖDÖN csehszlovákiai nyugalmazott evangélikus lelkésszel. Legtöbbet volt együtt ZOVÁNYI JENŐ nyugalmazott professzorral. Aki tanúja és hallgatója lehetett e két néhai jeles férfiú történelmi vitatkozásainak és beszélgetéseinek, csak az tudta igazán felmérni azt, hogy nemcsak Zoványi Jenőben, hanem Szimonidesz Lajosban is milyen óriási egyháztörténeti anyagismeret halmozódott fel. Ezek az ebéd utáni, néha vacsora utáni, hosszú ideig tartó beszélgetések mind méltók lettek volna néhány magnószalagra.

Theológiai megítélésében sokan félreismerték őt. Mindenki erősen liberális, sőt radikálisan gondolkodó theológusnak hitte. Ebben a megítélésében volt is sok igazság. De akik vele éltek az utolsó negyven évben, azok némileg más állásponton vannak. Kiváló történész volt (ha ezt a világi történészek ilyen formában nem is ismerik el), de lényegében mindig és örökké theológus volt. A felszabadulás utáni években, amikor több hazai és külföldi kiadvány tagadta azt, hogy Jézus történeti személy volt, mindezek ellen Szimonidesz Lajos a legélesebben kikelt. Erősen és határozottan vallotta mindazt, amit az evangéliumok írtak Jézus Krisztusról. Mint liberális theológus tisztelte az orthodox lutheránus theológusok álláspontját is s ezt a vélekedését — ha valóban tehetségekről volt szó — erősen ki is hangsúlyozta.

Pap volt a szó legnemesebb értelmében. Kevesen tudják azt és kevesen voltak ott, amikor rehabilitálása után először prédikált a. kőbányai templomban. Valósággal elfojthatatlan könnyekkel zokogott, amikor az oltár elé, majd a szószékre lépett.

Harcos, vitatkozó embernek hirdették őt. Valójában pedig szelíd és szeretetben túláradó lélek volt. Püspöki autóját milyen sok szegény lelkésznek bocsátotta rendelkezésére, amikor azok beteg hozzátartozóikat szállították Budapestről haza. Asztala pedig délben és este terítve volt barátai, látogatói és szegényei részére állandóan s ezek az asztali beszélgetések és cselekedetek feledhetetlenek voltak. Csak itt lehetett öt megismerni és megszeretni s azok, akik itt lehettek vele, sohasem felejtik el öt és magasztalják Istent, hogy korbácsoló és simogató kezével formálta öt.

G. K

alakult ki a protestantizmusról az a történelmi vélemény is, hogy „haladó egyházadból áll. Törés ebben a kiegyezés utáni korszakban (1867-től következett be, ugyanúgy, ahogyan ezidőtől meghasonlásba jutott az egész magyar társadalom.

.Egyházunk 1945-ben az elé a kérdés elé került, hogyan teszi élővé „a nép államában” „a nép egyháza” elvét? Vállalja-e, ősi demokráciáját és szorosabbra fűzi-e kapcsolatát azzal a néppel, amelynek egyháza kíván lenni? Oda áll-e a nép ügye mellé s vállalja-e annak gondjait, bajait és terheit?

A helyzet bonyolultságára jellemző, hogy nemcsak hogy a megtorpanás jelei mutatkoztak, hanem egyenesen szembe- helyezkedés a fejlődéssel, a haladással, amelyet talán leegyszerűsítve így fogalmazhatnánk: „szemben a nép akaratával”. — Igaz, hogy a szem- behelyezkedésnek tetszetős „teológiát”, jobban mondva ideológiát kreáltak és egyre inkább sodorták mind távolabb az egyházvezetést a helyes útról, t. i. „a nép egyháza” útjáról. A magyarországi lutheranizmustól merőben idegen klerikális egyházvezetés volt ez, amelyben nemcsak megbújhatott, de hangot is kaphatott az akkor már egyre inkább védekező harcokra kényszerített politikai reakció.

És itt vagyunk a kérdés lényegénél. Mit jelentett ebben a válságos időben és helyzet ben egyházunkban a „világi elem”? A gyülekezetekben a presbitérium és a felügyelő, és a magasabb egyházi testületeknél, főleg az egyházkerületnél és az egyházegyetemnél a felügyelők? Alapelvileg az egyházkormányzás jogának gyakorlása megosztott volt, s ez nem veszítette érvényét 1945-ben. Természetesen nem jelentett volna kiutat a kátyúból, amelybe egyházunkat a klerikális jellegű vezetés és a politikai reakció merevsége taszította, ha olyan felügyelők tartották volna a kormánykereket, —■ főként magasabb, pl. egyházkerületi, vagy egyházegyetemi szinten, — akiknek a kapcsolata a néppel jelentéktelen, vagy éppenséggel semmi. Isteni gondviselést kell látnunk abban, hogy éppen a válságos időben a Déli Egyház- kerület és az Egyetemes Egyház felügyelője átérezte és vállalta feladatának történelmi jelentőségét és felelősségét, s vállalkozott arra a nem könnyű munkára, hogy szívós és türelmes munkával, felvilágosítással és főleg útmutatással kisegítse egyházunkat az akkori áldatlan helyzetéből és elindítsa a ma is járt útján.

Ha ma Isten iránti hálával kijelenthetjük, hogy evangélikus egyházunk megtalálta jó szolgálatának útját, helyét a szocializmusban, akkor gondoljunk hálával a „világi elemre” is, mert a válságos órákban kétség kívül az ő munkájuk, becsületes állásfoglalásuk lendítette ki holtpontról egyházunkat.

Persze egyházunk nemcsak a múltból él, ha sokat tanultunk is belőle. A jelenbe^ élünk és a jövő felé tekintünk: Az egyház Ura ezer és egy teendővel látja el egyházát* Mindenkor meg lesz a feladata: hirdetni az igét és kiszól-: gáltatni a szentségeket. De meg lesz a feladata az egyház-, ban a „világi elemnek” is, Akiket az egyház népének bi-. zalma egyházvezetésre méltat, tisztségüket mindenkor kettős felelősséggel töltsék be: fele-: lősséggel Uruk, és felelőssége gél az egyház népe iránt;

Ezekben a hetekben az egy» házmegyék zsinati tagokat vá- lasztanak. A zsinaton fog újr^ törvényes keretekbe fogalmáé zódni a világi elem szolgálata, A zsinati atyák bizonyára éré vényesíteni fogják jó, haladó hagyományainkat, s az elmúlj 20 év megszívlelendő tanulsáe gait. A mögöttünk levő húsa esztendő ugyanis éppen arra is világos példát mutat, hogy népünk érett a vezetésre, ítée lőképessége es érzéke a koré Hiányzáshoz helyes, és világos ösztönnel tapint rá az igazság lényegére. Sem a gyülekezet, de főleg magasabb egyházkore mányzati testület egészséges vezetését nem lehet a világi elem széles bázisa nélkül elképzelni.

És végül még egy dolgot. Felvetődhet az a kérdés, hogy a világi elem funkciója mekkora időre szóljon? Az eddigi gyakorlat szerint az egyházkerületi és egyetemes felügyelő megbízatása élethossziglani volt, mint a püspököké. A1« sóbb szinten és ott, ahol kiszélesedik az egyházkormányzati bázis, 6 esztendős ciklusra adta eddig egyházunk a megbízatást. Így van ez az egyházközségi és egyházmegyei presbitériumokban, gyülekezeti és egyházmegyei felügyelőknél és egyéb tisztség- viselőknél. Ez a gyakorlat bevált, jónak bizonyult Az új törvényalkotás akkor lesz méltó vállalkozásához, ha a rosszat megszünteti, a jót pedig megtartja, és továbbfejleszti. A világi elemet amely egyházunk életét a reformációtól kezdve — néhány (kisiklástól eltekintve —, kedvezően befolyásolta és alakította — és mindén reményünk megvan arra is, hogy a jövőben hasonlóképpen teszi — jelentőségében és jogkörében erősíteni kell. így végezheti szolgálatát a „világi elem” Isten dicsőségére és egyházunk javára. Rédey Pál

EVANGÉLIKUS ÉLET

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyhtz Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András

Szerkesztőségi telefon: 342—423. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, vnt., Üllői út 24. Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 124—074

10 ooo példányban nyomatott Csekkszámla: 20412.—VIII. Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Árusítja a Magyar Posta INDEX 26 211

65.2413/2 — Zrínyi Nyomda, Bpest. F. v.: Bolgár I.

Claude Eatherly őrnagy úrnak!

Kedves Uram!

Mi, alulírott hirosimai lányok, szíves köszöntésünket küldjük Önnek.

Mindnyájan olyan lányok vagyunk, akiknek bár megvolt az a szerencséjük, hogy a haláltól megmenekülhettek, de arcunkat, végtagjainkat, testünket megsebezte az az atombomba# amelyet az elmúltháborúban Hirosimára dobtak. Forradásokat és más sebhelyeket viselünk arcunkon s tagjainkon, és az a kívánságunk, hogy a háborúnak nevezett iszonyatosság sóba el ne következzék, se reánk, se másra, aki e világon él. Mostanában azonban arról szereztünk tudomást, hogy önt a hirosimai történtek miatt bűntudat gyötri s ebből kifolyólag ön lelki- és kedélyállapotának kezelése végett kórházba került

Ezt a levelet azért írjuk Önnek, hogy kifejezzük, milyen mélyen együtt érzünk Önnel, és hogy ön bizonyos lehessen afelől: mi semmiféle ellenséges érzületet nem táplálunk önnel szemben. Talán megparancsolták önnek, hogy azt tegye, amit tett; vagy talán azt gondolta, hogy így befejezik a háborút, s ezáltal ön embereken segít. Am Ön tudja már, hogy semmiféle bombákkal nem lehet ezen a földön háborúkat befejezni. Amerikai kvékerek nagyon kedvesen kezeltek bennünket. Megtanultuk, hogy az önök barátainak érezzük magunkat, és hisszük, hogy Ön éppúgy a háború áldozata, mint mi.

Kívánjuk, hogy minél hamarabb visszanyerje egészségét s elhatározza, hogy azokhoz csatlakozik, akik a testvériesség szellemében a háborúnak nevezett barbárság kiküszöbölése jő ügyének szentelik magukat.

Meleg köszöntéssel, őszinte barátai:

Hideko Sumiura Yukiko Okita Michiko Vamaoka

(s4.1l, összesen harminc aláirás)

Ford.; B. U£

L

*