Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-08-01 / 31. szám
Orthodox nézetek a dialógusról 2. Felejthetetlen városok — felejthetetlen emberek 2. Ossz« kell tehát egyeztetni a római katolikus centralista egyházkormányzati felfogást az ortodox egyházban érvényesülő autokefalitás elvével. Ismeretes, hogy az eredetileg fennálló öt nagy egyházigazgatási központ közül (Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antióchia és Jeruzsálem) 1054-ben egyedül csak Róma vált külön, miután meggátolta az egyes nyugati helyi egyházak autokefalitásának kibontakozását (észak-itáliai, galli- kán egyház stb.). Az egyház- szakadás után Nyugaton tovább fejlődött a római centralizmus, míg Kelet megőrizte s az újabb népek térítése nyomán tovább fejlesztette az ó- egyháztól örökölt autokefalitás rendszerét Ennek eredményeként ma egy, központilag kormányzott római katolikus egyházról szólhatunk, szemben a tizennégy autokefál (egymástól jgazgatásilag független, de szoros dogmatikai és kánoni egységben levő) keleti ortodox egyházzal. Szorosa összefügg ezzel az is, hogy míg az ortodox egyház a keresztyén ókorban létrehozott Zsinati rendszert komolyan veszi, addig a római katolikus egyházban még az ún. „egyetemes zsinatnak” is pusztán tanácsadó szerepe van a pápa mellett aki a asinati határozatokat megváltoztathatja, megsemmisítheti. (Hadd jegyezzük meg, hogy a' római katolikus egyházból kivált protestáns egyházak lényegében az autokefalitás elvéhez és a zsinati rendszerhez tértek vissza, s így szervezetileg közelebb kerültek az ortodox egyházhoz.) 3. A római katolikus egyház centrális rendszere úgy alakulhatott ki, hogy Nyugaton már az 1054. évi nagy egyházszakadás előtt is mindvégig érvényesült a tényleges pápai primátus, amely végül is 1870-ben a pópa infallibili- tásának (csalatkozhatatlansá- gának) dogmájához vezetett Nyomatékosan rá kell mutatnunk viszont arra, hogy a keleti egyház a schizma előtt a pápa primátusát csupán tiszteletbeli elsőségnek, s a pápát pz autokefál egyházfők között csak „egyenlők közt elsőnek” tekintette (primus inter pares). Annak is nem mint Péter apostol vélt előjogaival felruházott ^.utódot”, hanem mint ß római birodalom fővárosának püspökét. Az egyházszakadás után pedig az ortodox egyház egyre idegenebből szemlélte a pápai hatalom mértéktelen növekedését és el- világiasodását, s a legnagyobb megbotránkozással értesült később a pápai csalatkozhatat- lanság dogmájáról. A nyugati értelmezés szerint vett pápai primátus, valamint a pápai csalatkozhatatlanság olyan akadályt jelent a két egyház párbeszédének útjában, amelyet legfeljebb XXIII. János pápa jószándékú és joviális egyénisége tudott volna elhárítani. (Emlékezzünk arra, hogy János pápa egyszer állítólag azzal a kijelentéssel lepte meg egy nála járt küldöttség tagjait, hogy ő nem csa- latkozhatatlan. Amikor pedig látta azok meghökkenését, mosolyogva jegyezte meg, hogy a dogma szerint a pápa csak akkor csalatkozhatatlan, amikor „ex cathedra” beszél, márpedig ő soha nem szándékozik „ex cathedra” szólani.) De „Krisztus csalatkozhatatlan helytartójával” az ortodox egyház nem kezdhet tárgyalást, mert az eleve nélkülözné az egyenlőség alapján álló és reményekre jogosító testvéri párbeszéd előfeltételeit. 4. De talán a legnagyobb cs Jeglehangolóbb akadálya a római katolikus és az ortodox egyház közötti párbeszédnek: az unió. Mi is ez voltaképpen? A középkori római katolikus egyház egységtörekvése, amely egészen a XX. századig folytatódott, és amelynek célja az, hogy a különböző keleti egyházak (nemcsak az ortodox, hanem az antichalcedóni egyházak is) ismerjék el a római pápa korlátlan fennhatóságát és a római katolikus dogmákat, s ennek fejében megtarthatják keleti szertartásaikat és diszciplínájukat. Talán nem is kell hangsúlyoznunk, hogy ez az unió sohasem „egyenlő feltételek” mellett folytatott „dialógus” eredményeként jött létre, hanem mindig olyan körülmények között, amikor a keleti egyházak nyomasztó kényszerhelyzetben voltak. (Akkor is a keleti egyházaknak csak egy- egy töredékét sikerült az unióba kényszeríteni.) Ilyen kényszerítő körülmények voltak pl. Közel-Keleten a keresztes hadjáratok, a lovagrendek egyéb hódításai, a szorongató török veszedelem, valamint Közép-Európában a Habsburgok vallási türelmetlensége, újabban pedig — pi. századunk harmincas éveiben Etiópiában — a gyarmati hódító háborúk. A n. VILÁGHÁBORÚ UTÁN TÖBB ORSZÁGBAN teljesen felszámolták a római uniót. (Románia, Lengyelország, Szovjetunió, Csehszlovákia), másutt azonban mindmáig tartja magát (Közel-Keleten, Magyarországon, valamint a nyugat-európai és amerikai diaspórában). Biztató jelenség, hogy a megmaradt unitusok (görög-katolikusok) is egyre inkább kezdenek ráeszmélni rendkívül félszeg helyzetükre Róma fennhatósága alatt, aminek legutóbb hangot adott Maximos melchita (arab nemzetiségű görög-katolikus) patriarcha is a II. vatikáni zsinaton. A melchiták egyébként odáig jutottak el, hogy kezdik a századokkal ezelőtt létrejött uniójukat afféle „kísérletnek” tekinteni, amely nem a legjobban sikerült. Azt is hangoztatják — persze, megfelelő óvatossággal —, hogy éppen a remélt keresztyén egység érdekében nekik előbb vissza kellene nyerniök mindazt, amit eredeti ortodoxiájukból a századok folyamán elveszítettek. Hogy az unió kérdése a jövőben hová fejlődik majd, nehéz lenne jóslatokba bocsátkozni. Bizonyos egyelőre az, hogy az ortodox egyház mindenkor elítéli az egységteremtésnek ezt a formáját, a római katolikus egyház pedig — legalább is egyelőre — nem hajlandó tudomásul venni az unió helyenként történt felszámolását. Azt az elképzelést pedig, hogy az unitusok valamiféle hadat képezhetnének a római katolicizmus és az orthodoxia között, nemcsak Keleten, de most már Nyugaton sem veszik komolyan. Mindezeket a nehézségeket a római katolikus egyház is egyre tisztábban látja, és — el kell ismerni — nem tekinti őket holmi akadékoskodásnak az orthodoxok részéről. Elég, ha Lercaro bolognai bíborosérsek egyik előadására, vagy Maurice Villain francia teológus cikkére utalunk („La Croix” 1964. nov. 15. és 16. sz, illetve „Le Figaro” 1964. dec. 18. sz.), akik messzemenő megértéssel ismertetik az ortodox egyház indokolt aggályait a dialógussal kapcsolatban, sőt célzásokat is tesznek a merev római magatartás re- videálására nézve. Ilyen súlyos problémák láttán joggal feltehetjük a kérdést: van-e egyáltalán értelme foglalkozni a római katolikus és az ortodox egyház párbeszédének gondolatával? A kérdésre Meliton metropolita. a III. rodoszi összortodox konferencia elnöke válaszolt már a konferencia megnyitó beszédében: „A racionalisták, a szkeptikusok, a pesszimisták, azok, akik csak a tudást, a hitet, a hősi elszántságot tudhatják magukénak, s tekintetüket az egyházak közötti különbségek óriási tömegére szegezik, nem pedig az azon túl álló Krisztus sokkal hatalmasabb alakjára, el fognak keseredni és vissza fognak lépni. Az állhatatlanok, az őszintétA protestantizmus Dél-Amerikában „A római katholikus egyház több embert veszített el Dél- Amerikában eddig a XX. században a protestantizmus javára, mint a reformáció idején Európában”, — állapította meg a bogotai (Kolumbia) I katholikus egyetem egyik professzora. Mindezt nem köny- nyezve mondja, hanem annak elismerése mellett, hogy az evangélikusoknak sikerült a „rossz” katholikusokból jó keresztyéneket nevelniöfe. lenek, az egység és a békesség legszebb eszményeinek kufárjai, gúnyosan mosolyognak és eltávoznak majd. És a problémák feldolgozatlan, hatalmas tömege előtt egyedül a szeretet marad, és türelemmel kitart”. Minden dogmatizáló, saját igazát hangoztató és a másikat meggyőzni akaró párbeszéd, tárgyalás vagy vita előtt tehát a „szeretet dialógusára” van szükség. Dr. Berki Feriz SZOVJETUNIÖBELI LÁTOGATÁSUNK SORÁN június 12-én zuhogó esőben indultunk el Zagorszkba, amely mintegy 80 km-re fekszik Moszkvától. Az esőtől a fenyő- és nyírfaerdők még élénkebbnek látszottak. Egymás után tűntek el autónk mellett a nagy átalakulásban levő falvak. A régi faházak helyét felváltják a modern házak, és mindenfelé nagyA kétbodonyl új lelkészlakás ál vallásai öxzfyok. s&O’lg.álata A gyenesdiási Kapernaumban 1965. július 24-én elmondott prédikációból, 11. Kor. 4:16—18 alapján. Körülbelül 30 év óta gyakran voltam ebben az intézményünkben. Most hosszabb időt töltöttem el ezen a helyen, s volt időm körülnézni, szemlélődni, gondolkodni. Gyönyörködtem ennek a szép intézményünknek a nagyszerű természeti adottságaiban. Közel van a Balatonhoz, közel van a hévízi gyógyfürdőhöz és a balatoni hegyvidék erdőihez. Sokat is fejlődött az elmúlt években, a jobb ellátás, ivóvíz, villany, televízió teszi korszerűbbé. De vannak hiányosságok is, amelyek további munkát és áldozatot igényelnek. Ezen túlmenően nem feledhetjük, hogy az élet általában együtt jár mindig szenvedéssel, bajokkal, betegséggel, megöregedéssel, halállal. Nem úgy van, hogy minél többször jön ide valaki évről évre üdülni, annál fiatalabb lesz, hanem megfordítva. Pál apostol mintha megtalálta volttá a megoldást emberi létünknek ezekkel az árnyaival kapcsolatban. Mindjárt a megtérését is így kell értelmeznünk. Nem azért lett Krisztus követőjévé, mert ezt elhatározta. Hanem azért, mert látása volt: látta a Láthatatlant, közelebbről meglátta a szenvedésben és az öregségben is azt, amit olyan nehéz meglátni. Meglátta Krisztus keresztjének a titkát. Ezt hirdette sokféle formában. Pl.: amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős (2. Kor. 12,10), gyönyörködöm a bántalmazásokban (2. Kor. 11,30, 12,10) stb. Ezeket nem azért mondta, minthogyha a bajt önmagában véve tartotta volna jónak, a szenvedést gyönyörűségnek, a bánatot örömnek. Hanem azért, s erről a felolvasott mondatokban ír, mert „hogyha a mi külső emberünk megromlik is, a belső mégis napról napra újul”. Amint telnek éveink, annál inkább erre a belső emberünkre irányul a figyelmünk, aki Pál apostol szerint maga Krisztus. Ö mondta: „Élek már, de nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gál. 2,20). Ez a belső vallásos élet sok örömmel és boldogsággal jár. Hatására a szenvedés, mint présben a szőlő, édes vigasztalást nyújt. Boldog az, akinek vannak ilyen tapasztalatai. Nem úgy van, mint ahogyan némely középkorból származó énekünk is őrzi emlékét, mintha majd csak a másvilágon, a halál után éreznénk hitünk boldogságát. Krisztussal szenvedni is öröm. Ez a kereszt láthatatlan titka. Ehhez vallási érettségre van szükség. Nagy kegyelem az öregkor, ha ilyen vallásosságra vezet. Az öregkornak azonban az értelme nem merül ki a belső hitéletben. A Krisztussal közösségben élő lélek szívesen és örömmel imádkozik. Jakab apostol levele szerint nagy erő van az igaznak könyörgésében (Jakab 5:16—18). A mostani szélsőséges időjárás vesse fel előttünk a kérdést, vajon imádkoznak-e öregjeink? Nemcsak esőért! Isten elé viszik-e könyörgéseikben az egyháznak a szolgálatát? Imádkoznak-e a világ békességéért? Nem elég, ha csak a lelkészek az istentiszteleteken imádkoznak a gyülekezetekkel együtt. Krisztus Urunk arra figyelmeztetett, hogy szobánkba bezárkózva, titkon kell imádkoznunk. A belső hitélethez ez az imaszolgálat elengedhetetlenül hozzá tartozik. Gyönyörű szolgálati lehetőség vallásos öregjeink számára! Mózesről, Isten emberéről azt olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy erős szívű volt, mintha látta volna azt, aki Láthatatlan (Zsid. 11:27). Istennek más nagy emberei is ilyenek voltak. De nemcsak a nagyok, hanem mi is láthatjuk hitünkkel azt, aki Láthatatlan. Ilyen látást és erős szívet adjon mindnyájunknak Isten. Dr. Vető Lajos IV. Pünkösd Zagorszkban fokú iparosítást lehetett megfigyelni. Az országútról már messziről feltűntek a Laurának, az ősi kolostornak kőfalai és templomtornyai. A kolostor 600 éves! Sergius szerzetes alapította, aki 1314—1392 között élt. A kolostort körülvevő erős és magas várfalak a XVI—XVII. században épültek. Mondják, hogy a falak kibírták a legerősebb ostromokat is. A falakon belül több székesegyház, kolostor és különböző egyházi célokat szolgáló épület, van. Az egyik templom régibb mint a másik! A Trojtszky székes- egyház 1422—1423, a Duk- hovszkaja templom 1476— 1477 között, a Szentlélek templom 1476-ban, az Usz- penszkij székesegyház 1559— 1585 között épült. Ez az ősi kolostor tulajdonképpen az Orosz Ortodox Egyház központja is. A kolostorban igen meleg szeretettel fogadott bennünket Platon archimandrita, aki megismertetett bennünket a kolostor múltjával ás jelenével. A kolostoron belül helyezkedik el az Orosz Ortodox Egyház egyik teológiai Akadémiája és Szemináriuma. Kitűnt, hogy a teológusoknak 8 évig kell tanulniuk: négy évet kell a teológiai Szemináriumban tölteniük és négy évet az Akadémián. A különböző tudományos fokozatokat csak Igen nagy munkával lehet elnyerni. Később ismételten meggyőződhettünk arról, hogy az Orosz Ortodox Egyházban igen nagy gondot fordítanak a teológusok képzésére és igen széleskörű ismereteket kívánnak meg tőlük a vizsgákon. Platon archimandritával való beszélgetés során hamarosan kitűnt az is, hogy másnap nagy ünnepségek lesznek Zagorszkban: pünkösdöt ünnepli az ortodox egyház. A nyugati keresztyén egyházakban a pünkösd egy héttel előbb van. Itt június 13-án (és nem június 6-án) volt az idén pünkösd. Szívből örültünk, hogy szovjetunióbeli látogatásunk éppen erre az időre esett és így résztvehet- tünk a zagorszki pünkösdön. Ez az ünnep valóban felejthetetlen marad a számunkra. Itt az a szokás, hogy pünkösd ünnepén a férfiak és nők, gyermekek és felnőttek virágcsokrokkal mennek a hatást gyakorolt ránk — égc pen úgy, mint Moszkvában a patriarcha temlomában — az éneklés. Az „éneklő diako-. nus”-nak olyan csodálatosan szép hangja volt, hogy a világ bármelyik operaházában is megállná a helyét. Az éneklést egyébként a teolo- gus-énekkar vezette. Karmesterük is egy fiatal teológus volt. Bizony alapos szakértelemre, jó hangra és nagy figyelemre van itt szüksége az énekkarnak, mert a liturgia közel két és fél órát tart! Feltűnő volt az is, hogy Alexij patriarcha — aki már- 88 éves — magas kora ellenére milyen meleg hangon és tisztán énekelte a liturgiát, A liturgia közben — a kenyér megáldása után —- Kopolovich Iván protoierej, aki kísérőnk volt, mindannyiunknak hozott a megáldott kenyerekből. Azt mondotta: „Ezek a kenyerek a szeretetközösség kifejezői magyar protestáns testvéreink felé is”. Mi is így fogadtuk azt el és örültünk annak, hogy ez a szeretetközösség valóban fennáll. A prédikáció rövid, de nagyon tartalmas volt Az igehirdető lelkész emlékeztette a gyülekezetét a Szentlélek-Isten egyházat-teremtő munkájára és arra, hogy az egyháznak nemcsak teremtője, de megtartója is a Szentlélek. Az igehirdetés után több részben hosszú imádságok következtek. Az egyháznak szinte minden tevékenységét imádságban vitte a gyülekezet az Isten elé. Aztán imádkoztak buzgón a világ békéjéért. A hosszú imádságok alatt az jutott eszembe, hogy a mi magyarországi evangélikus gyülekezeteinkben már nagyon sokan „mozgolódtak” volna az imádságok alatt, mondván: „Nem lehetne rövidebben?” De arra is gondoltam, hogy akik nálunk ezt mondogatják, nem becsülik-e le az imádság jelentőségét? Miközben sokat mondogatjuk, hogy „mi az ige egyháza vagyunk”, nem felejtünk-e el az „imádság egyháza” is maradni?! A PÜNKÖSDI ISTEN- TISZTELET UTÁN A SZERZETESEK láttak vendégül bennünket ebédre. Ennek az ebédnek megvolt a maga szigorú rendje. Ebéd közben Platon archimandrita megemlékezett Sergiusról, a kolostor alapítójáról. Egész A zagorszki kolostor templomba. A Szovjetunióban később van tavasz, mint nálunk Magyarországon. Így esett, hogy június közepén szinte tobzódva virágoztak Zagorszkban az orgonabokrok. Vendéglátóink pünkösd reggelén úgy köszöntöttek be hozzánk, hogy mindegyikünknek orgona-ágakat adtak a kezébe és megkértek szépen bennünket, hogy azzal menjünk a templomba. Az első pillanatban szokatlannak tűnt előttünk mindez, de hamarosan észrevettük ennek a szép szokásnak kedvességét és hangulatát. Szülőfalum jutott eszembe, ahol — ha nem is a férfiak! —, de a lányok mindig virággal mentek tavasszal és nyáron a templomba ... Így hát a magyar delegáció tagjai: püspökök és lelkészek orgonavirággal a kezükben elindultak a pünkösdi istentiszteleti-e... A ZSÜFOLT TEMPLOMBAN ALEXIJ PATRIARCHA végezte a liturgiát nagy papi segédlettel. A lelkészek között ott láthattuk Piment, Krutyica és Kolomna metro- politáját. Az ortodox egyház liturgiája végigkíséri és szinte „megjeleníti” Jézus egész életét születésétől feltámadásáig. Itt megint csak igen nagy ebédidő alatt pedig az ortodox egyház „szent”-jeinek életéből olvasott fel történeteket egy szerzetes. Majd ebéd végeztével az archimandrita bemutatta legközvetlenebb munkatársait. Az egyik idős szerzetest úgy mutatta be, mint a „művészeti munkák vezetőjé”-t. Kitűnt, hogy a kolostoron belül valamennyi templomfestést és ikon-festést maguk a szerzetesek végzik.; Ahogy volt alkalmunk megfigyelni: igen magas művészi fokon! Végezetül Fjodor Bareczkij atya szép énekkel zárta a kedves alkalmat. Üjból megcsodáltam a bámulatosan szép hangot és megint arra gondoltam: neki is valahol operában kellene énekelnie! Aztán elszégyeltem magamat, mert arra gondoltam: ez az atya bizonyára nagyon jól érzi magát azon a helyen, ahol van és boldog, hogy itt is az Istent szolgálhatja. Amikor autónk estefelé kihajtott a ,,Lavra” kapuján, mindannyian azt gondoltuk, hogy szép pünkösdünk volt Zagorszkban és jó volt sok boldogan szolgáló emberrel találkozni! (Folytatjuk) D. Káldy Zoltán v i
