Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-08-01 / 31. szám
kP. BERM. BP. A 0 RSZÁGOS E VA N G É LI K US HETILAP XXX. ÉVFOLYAM, 31, SZÁM 1965. augusztus 1. Ára: 1,40 forint Félelmünk Hirosima „BABIES SATISFACTORILY BORN,” vagyis ..A gyermekek születése szerencsés lefolyású volt.” Ez a rejtélyes szöveg állt azon a cédulán, amelyet Stimson, amerikai külügyminiszter 1945. július 17-én a délutáni órákban az angol miniszterelnök, Churchill elé tett. Stimson megkérdezte, „tudja-e ön, mit jelent ez? — és azonnal hozzátette: „a sivatagi nagy kísérlet sikerült, megvan az atombomba”. Ez a jelenet a hozzáfűzött szavak kíséretében Potsdamban történt. Churchill egész fejezetet szentel „A második világháború” című emlékiratában az atombombának. Azzal kezdi a drámai fejezetet, hogy az európai háború befejezése után Potsdamban együtt ülnek a szövetséges hatalmak képviselői. A tárgyalások témája a világ és főként iurópa újrarendezése. A különböző nézetek és érdekek a diplomáciai cselszövések következtében a bizalmatlanság fagyos légkörét váltják ki. A várakozás fojtó levegője üli meg a néhai porosz császárok nyaralóját. A kísérlet a két nyugati nagyhatalom titka. Ahogyan Churchill mondja: „Mi július 4-én hozzájárulásunkat adtuk az amerikaiaknak a kísérlethez”. És „végre” megjött a várva várt hír. Churchill, — talán az ismeretlen olvasók milliói előtt, — álcázza valódi érzelmeit. Szól arról, hogy milyen félelmetes új fegyver birtokába jutott az emberiség, s ez mindame- lett, hogy új korszak kezdetét jelenti, szörnyű vérontásra alkalmas. De az öreg diplomata mégis elárulja magát és valami gyerekes öröm ömlik el rajta, amikor kijelenti: „Most legalább nem kellenek az oroszok már.” Eddig a tárgyalás egét beárnyékolta a távol-keleti háború végnélküli elhúzódása. Az angolszász diplomácia óvatos és udvarias, mert mindennap várja a Szovjetunió bejelentését, hogy részt vesz a japánok elleni háborúban is. De az atombomba kísérlet sikerének híre egyszerre fölényessé, cinikussá teszi a szövetségesek „jobbszárnyát”. Merőben új alaphangot ütnek meg. AZ EMLÉKEZETES JŰLIUS 17-E UTÁN éppen három hétre dobták le az első atombombát Hirosimára. Churchill, akinek a neve már nem szerepel a „Potsdami Megállapodások” okmányán, — mivel az időközben Angliában lezajlott választásokon pártja vereséget szenvedett, — a továbbiakban már csak páholyban ülő szemlélője az eseményeknek. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Churchill valamiféle módon, szinte élete végéig a nyugati politika boszorkánykonyhájának jelentős egyénisége. Ezért döbbenetesek emlékiratának idevonatkozó sorai. Nyíltan kijelenti, hogy a nyugati világ az atombomba birtokában „fölébe kerekedett” a keleti világnak és akaratát bármikor rákényszerítheti erre. Hogy mit jelentett az, hogy „a gyermekek születése szerencsés lefolyású volt” Japán számára, ismerős előttünk. Nem is részletezzük a két szerencsétlen japán város, Hirosima és Nagaszaki szörnyű pusztulását. A hadviselés tömegpusztításokra való kiszélesítésének erkölcsi felelősségével is többször foglalkoztunk. De vajon feltűnik-e az már olvasóink előtt, hogy az emberiség e legkegyetlenebb pusztító eszköze miképpen vált revolverré a diplomácia kezében és mimódon hátráltatta a kibontakozást és normális életet a mögöttünk levő húsz esztendőben? Elhúztuk a függönyt egy kereken húsz év előtt lejátszódott dráma előtt. A szereplők közül szinte már valamennyi levonult a színpadról. De a kulisszák és a kellékek megmaradtak. Sőt a rémséges maszkok is, amelyek mögé rejthetik a valódi érzelmeket. Tehát itt hagytak egy valóságos világ-drárnára való felszerelést. Mert Potsdam levegőjébe belevegyült az atombomba füstje és az utána következő dermedt csendet az atom- és hidrogén- bomba-kísérletek borzalmas detonációi váltották fel. Majd amikor sikeresnek mutatkozott minden „próba”, akkor egyszerre az atomtitok „kizárólagos” birtokosai a világ rendezőinek nyilvánították magukat. Támaszpontok, fenyegetések, beavatkozások s helyi háborúk látványaival reszkettették’meg szívünket. Kezdett úgy festeni a dolog, hogy az atombomba tulajdonosa, az Egyesült Államok, a világ ura. S olyan fölénynyel lépett a porondra, mint aki még soha nem vesztett háborút. Ä mögöttünk lévő húsz évben legalábbis így viselkedett az USA. Isten tettei nyomában Az „idők teljessége” Istennek a Szentírásban megrajzolt, kinyilatkoztató és üdvösséget szerző történeti munkája során, most érkeztünk el Jézus születésének korához. Ezt az időszakot nevezi az Üjszövetség az „idők teljességének”: megérett az idő a Megváltó megjelenésére a Földön. Egyedül Isten tudja, hogy miért látta elérkezettnek az időt Jézus Krisztus elküldésére. De azért lehetetlen észre nem vennünk, hogy azokban az években mennyire felfokozódott a vágy és a reménység a Megváltó után a világon, a választott nép kö- í rében csakúgy, mint másutt. A választott nép körében Az ő reménységük alapján indultak el a „napkeleti bölcsek”, babiloni csillagjósok Betlehembe. Ez a jelenség már átvezet minket Jézus születése idején a messiási reménység nem látványosan, de annál mélyebben iz- zott népében. Zsidó források mutatják, hogy a Krisztus születését megelőző évtizedekben már számolt a hivő zsidóság az üdvkor bekövetkeztével. E várakozások alapját azok a számítások adták, amelyek szerint az utolsó „világhét” küszöbön van, s megjelenik a Messiás. A Krisztus előtt 60— 70 évvel készült Enok könyvében is találunk hasonló időszámítást. A zsidó írástudomány az Ószövetség származási táblázatainak felhasználásával kimutatta, hogy elérkezett a Dávid nemzetségéből származó Messiás ideje. Ennek a gondolkozásnak nyoma még az evangéliumokban is megtalálható. Máté és Lukács evangélista — noha különböző hagyományt dolgoznak fel — Jézus őseinek felsorolásában a szent hetes számot alkalmazza kulcsként. Máté Ábrahámtól kezdve 6X7 nemzedéket említ, Lukács evangélista pedig Ádámtól Ábrahámig 3X7et. Ez összesen 9X7 nemzedék. A Messiást pedig a szokásos zsidó számítások alapján a kilencedik „világhét” végén várták. Lukács származási táblázata 11X7 nemzedéket tartalmaz, ez megfelel egy másik számításnak, amely a Messiás jövetelével a tizenegyedik „világhét” végén számolt (egy „világhét” = 7 nemzedék). Történeti tény mindenesetre, hogy Jézus születésének idején a zsidó teológia időszámítása a Messiási korszak küszöbét jövendölte. Érdekes bizonysága van annak, hogy ez a várakozás mély nyomokat hagyott a zsidóság következő két évszázadában is. Az i. sz. 220 év körül Jonatán galileai rabbi küzd az ellen a zsidó felfogás ellen, amely szerint a Messiás várásáról le kell mondaniuk, hiszen a kiszámított időpontban nem érkezett meg. A zsidó írástudomány szá- mítgatásainál azonban elevenebb, mélyebb tanulsága a hivő zsidó körök forró reel korabeli egyetemes várakozás szélesebb körébe. Krisztus születése előtt 29- ben Octavianus, a római birodalom első egyeduralkodója, 34 éves férfi, háromnapos diadalmenetben ünnepelte az utolsó tíz évben aratott győzelmeit. Hódolva nézett rá egy egész világ. Két év múlva a szenátus és a római nép megajándékozta az Augustus, Felséges, névvel. Személyét a vallásos tiszteletnek olyan mérvében részesítik, nevét ősi római imádságba foglalják, hogy Tacitus római történetíró azt véli, Augustus hódolata az égi istenek tiszteletét is felülmúlta. A római birodalom határát kiterjesztette a Csak te vigyázz a most születő gyermekre, Lucina, jöttével beköszönt az aranykor a földön, a vaskor elmúlik, s a világ ura lesz a te kedves Apollód. Néz, nézd: ing a világűr domború homlokzatával, ing a magas mettny, rendül a tenger, dördül a földmély; nézd csak, a Mindenség a közelgő század elé zeng! mai Anglia területétől Indiáig. A császár a népeknek ebben a tengerében tartós békét teremtett. A meghódított keleti területeken ugyanúgy istenként ünnepelték, mint Rómában. Látszólag mit keres ebben a nyugodt, békés korban Jézus, amikor az élet felszíne azt mutatta, hogy Augustus császárban eljött az emberiség rendet és békét hozó „istene”? Most nem beszélünk arról, hogy a rabszolgák százezrei számára Augustus császár nem jelentette vágyaik teljesülését, sem arról, hogy Augustus halála után rövidesen minden felborul a római birodalomban, s ez is mutatja, hogy csak ideiglenesen fékezte meg a pusztulás erőit. Legyen elég most annak felismerése, hogy az ókor legnagyobb államférfiénak az emberek reménységeit magára vonó alakja éles tükre az emberiség akkori ádventi várakozásának. . Nemcsak a történelem tanúskodik a korabeli egyetemes várakozásról, hanem az irodalom is. Vergilius (Krisztus előtt 70—9) pályája elején írta meg híres negyedik eclo- gá-ját, amelyben a közvetlenül várt, remélt „új aranykorról” énekelt egy számunkra ismeretlen nemesi sarj születésekor. Ezekben a sejtelmes sorokban a kor egyetemes ádventi várakozása csap magasra. Vergiliust — mint Szerb Antal írja irodalomtörténetében — „már a keleti vallások messianizmusa érintette, amikor eclogáját írta”. Más költőket is említhetnénk, akiknek messiásvárása megéreztethet velünk valamit az idők teljességéből”. A történelem, az irodalom után a kor vallási képe is az „idők teljességé”-nek felvillanó fényjelévé lesz szemünkben. Az egyre jobban terjedj különböző misztériumvallások titokzatos szertartásaik révén a sors és a múlandóság hatalmából szabadulást ígérnek a beavatottaknak. Az emberi lét terheitől megváltás izzó keresése és átélése folyik a Keletről származott istenségek, például Mithras kultuszhelyein. Hazánkban is van ennek emléke, többek között a Sopron melletti Mithras- barlang. Ezek a misztérium- vallások annyira át vannak itatva a megváltás gondola tával, hogy hatásait egyes vallástörténészek a keresztyén- ségben és a keresztyén szertartásokban is megtalálni vélik. Ez a párhuzamosság most bennünket annyiból érdekel, hogy messze a zsidóság határain túl bizonysága a Jézus születése idején fellángolt általános emberi vágyakozásnak a megváltás után. Elérkezett Izraelen belül és a korabeli emberiség szélességében az „idők teljessége”. Isten órája ütött: elküldte Krisztust a világ megváltására. Csakhogy a titok nem maradhat örökre titok. S kevesen tudják elviselni azt, hogy valaki önmagát kinevezve a világ zsandárává, mindenütt a „rendező” szerepében lépjen fel. Itt is, ott is bejelentették a katonai hatalmak, hogy birtokában vannak az atombombának. Az „adjon Isten” kiváltotta a „fo- godj lsten”-t. És itt váltunk mi „élők” rettenetesen érdekeltekké. Hiszen most már arról volt szó, hogy az egész világot egyetlen egy Hirosimává tudják zsugorítani. AZ ESZMÉLKEDÉSBEN EGYMÁSRA TALÁLTUNK. Szoroztunk és osztottunk. Megatonnákban és életekben kezdtünk gondolkodni, és felserkenve a dermedtségből, egyetlen kiáltássá váltunk: Nem! Nem! Nem! Nem akartunk Hirosimává válni! Aztán a józan észre apelláltunk. És mindenkor az igazi öröm lett úrrá rajtunk, amikor valami sikerült. Ha atomcsend állt be, ha tárgyalások kezdődtek, ha a szünetben a maszkok csupán egy pillanatra lekerültek az arcokról. Ha egyáltalában hajszálnyira is elkerültük a Hirosima felé vezető utat. És mindannyiszor megszállt a rettegés, amikor éreztük, hogy Hirosima irányában tartunk. Félelmünkké vált Hirosima! A Hirosimánál született félelemnél azonban nagyobb az ember józan értelmébe vetett hitünk — noha ezt éppen napjainkban erősen kódtára teszi Vietnamban, Dominikában és másutt is ugyanaz az USA, amelynek nevéhez az első, emberek elleni atombombatámadás fűződik. Bízunk azonban a szocializmus erőinek összefogásában. Bízunk az emberiség jobbik és nagyobbik felének őszinte békevágyában. A józan ész, az igazi béke ügye és a szocializmus erői legyőznek minden félelmet. ménységének az idő tájban az evangéliumokban található néhány „várakozó". „Volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember, aki várta Izrael megvigasztaltatá- tását”. „Volt egy prófétaasz- szony, Anna... Ez is odaálloít ugyanabban az órában, hálát adott az Úrnak és szólott felőle (a gyermek Jézusról) mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltását várták” (Lukács 2). Arimátiai József is — aki Jézus holttestét elkérte Pilátustól — ilyen megjelöléssel szerepel: „aki maga is várta Isten országát.” Túl tehát a száraz teológiai időpont-számításokon, találkozunk abban az időben, Jézus születése előtt, olyan mélyen hivő zsidó férfiakkal és nőkkel, akik rátették az életüket a Messiáp közeli jövetelének bizonyosságára. A napkeleti bölcsek története sem érthető e nélkül. A különös csillagkép megjelenése összekapcsolódott a Babilonban szétszórtan élő zsidók messiási reménységének fellángolásával. IMÁDKOZZUNK Hálát adunk Néked, Istenünk, a mennyei kenyérért, Jézus Krisztusért. Öt azért adtad, hogy mindnyájunknak örök élete legyen. Dicsérünk Téged, hogy lelkünk legmélyebb vágyainak és hiányainak betöltője Ö. Elégíts meg minket napról napra az Ö kegyelmével. S amikor az úrvacsorái oltárhoz vezetsz, add, hogy az Ö szent testét és vérét vegyük bűneink bocsánatára és üdvösséges feltámadásunkra. Áldunk Téged, mennyei Atyánk, a mindennapi kenyérért. Köszönjük Neked, hogy hazánk földjén mindenütt közös munkával és közös erőfeszítéssel elvetett gabonatáblákon beérett mindannyiunk kenyere. Kérünk Téged, áldd meg a világon mindenütt az emberek munkáját és teremts megfelelő külső feltételeket, hogy a ma még éhező népek és emberek megtalálják a nagyobb darab kenyeret. Könyörgünk Hozzád, kinek szívében a szeretet és kezében a hatalom ugyanolyan, mint egykor, szaporítsd meg a föld kenyerét s mindazt, ami az emberi élet fenntartásához szükséges. Rendelj ehhez eszközöket az emberek közül, akik tudják magukat tehetségben, tudásban c nagy szolgálatra áldozni. Kérjük kegyelmed erejét ezekben a napokban különösen is, amikor mély bűnbánattal emlékezünk az első atombomba pusztítására. Cselekedd, hogy minden keresztyén a földön meggyőződésével, magatartásával küzdjön a nukleáris fegyverek megfékezéséért, a tartós békéért. Kegyelmednek e célért végzett munkáját áldd meg mindazoknak az embereknek a fáradozásában, akik el akarják hárítani az atomfelhő árnyékát az emberiség feje felől. Indítsd fel mindenütt a föld kerekségén a Te egyházadat, hogy a békességért küzdjön mindazokkal együtt, akik a békéért való nagy harcot folytatják e világon. Ámen. Szánakozó Isten Ezekben a hetekben folyik országszerte a mindennapi kenyerünk betakarítása. Ebben az esztendőben azonban igen sok helyen nem a régi vidámsággal, jó kedvvel és reménységgel megy végbe ez a munka. mert az árvíz és a belvíz sok ember kenyerét elvitte, Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mi nem Vagyunk gondjainkban és bajainkban egyedül. Az Ür Jézus együtt érez velünk. Ismeri az emberi élet nyomorúságát. És Ö nem néma szemlélője nyomorúságunknak. Ha nem is a gazdasági kérdések megoldása végett jött a világba, és ha nem is ezek megoldását tekintette elsőrendű feladatának, még sem nézte hideg közönnyel és tétlenül az ember nyomorúságát, hanem mindig közbelépett, és mindig segített. Gondjával, bajával senkit magára nem hagyott, senkit el nem utasított. Bennünket sem hagy el és utasít el. Ebben bizonyosak lehetünk. Garancia rá hűsége és megváltó szeretete. Ne aggodalmaskodjunk azért cs ne engedjük, hogy a gondjaink, bajaink elfcledtessék velünk és eltakarják előlünk gondviselő szeretetét, hanem Péter apostol szavaival élve minden gondunkat vessük őreá és higgyük, hogy Ö tudja mire van szükségünk és azt megadja minekünk. Az Istenben való bizalom még soha senkit nem csalt meg. Ezért mondja az apostol: „Ne vessétek el bizodalmátokat, amelynek nagy jutalma van” (Zsid 10,35). Ha Isten útjai néha érthetetlenek és nehezek is. csak higgyünk és bízzunk benne. Isten csodálatosan mindent eligazít és megadja a legszükségesebbet, a mindennapi kenyeret. De nemcsak a testi nyomorúságunkon szánakozik és segít, hanem a lelkin is. A testi kenyér emlékeztet bennünket a lelki kenyérre, Isten legdrágább ajándékára, amit szintén megad nekünk szerétéiből. A szántóföldek és a kertek gyümölcse testünket táplálják, de nem tudják megszüntetni az Istentől való elszakadottsá- gunkat, bűneinket. Nem tudják szivünket megvídámítani és fájdalommal és bűnnel, meg a halállal szemben megerősíteni. Ezt egyedül csak az érettünk kereszírefeszített és feltámasztott Jézus Krisztus tudja megtenni és teszi is meg. Jézus elvezet bennünket Istenhez és megajándékoz bennünket az Istenben való örömmel és békességgel és ha a kísértő, a bűn és a halál ezt az örömünket el akarja venni, meg is tart bennünket ebben az örömben. Akár kevesebbet adott, akár többet, áldjuk és magasztaljuk a Gondviselő Istent, hogy ezen a nyáron is megadja kenyerünket, megnyitja a kezét és megelégít minden élőt ingyen, testünkről és lelkűnkről egyaránt csodálatos módon gondoskodik. Szabó Kálmán •f
