Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-07-25 / 30. szám
A római katolikus „ökumenizmusról” 2. „Péter utódával mint fővel" A „világi” elem jelentősége egyházunkban A második vatikáni zsinatnak a pápa által kihirdetett, szóban forgó dekrétumát tárgyilagosan vizsgálva, rendkívül érdekes felfedezést tehetünk: a halkan és szelíden lépő szövegből igen nagy határozottsággal kitűnik, hogy miben látja Róma a protestantizmus „gyökérbaját”, illetve mi az a döntő pont, amelynek a protestánsok részéről történő elfogadtatására irányul a római katolikus „ökumenikus” törekvés. Ez a döntő pont annál érdekesebb, mert elárulja, hogy miben látja a római katolicizmus saját legfőbb értékét, a hozzá csatlakozásnak legfontosabb elemi feltételét. Ez pedig a dekrétumból kiviláglóan nem egyik vagy másik dogma, hanem a római katolikus pápai és püspöki hatalom elfogadása. Ennek a ténynek felismerése minden komolyan gondolkodó, hivő keresztyén számára nagyon lehangoló. Nem a keresztyén igazságok értelmezésének becsületes szellemi küzdelmére készül Róma, amint ez századunknak az egyház egységéért vívott fáradozásai nyomán ma már világosan kirajzolódik igazi ökumenikus feladatként. Elsősorban nem a keresztyén tanítás, igehirdetés, hit tartalmi kérdéseiről van szó, hanem egy földi egyházi hatalom, vezetés előtt való fejhajtásról. Az ajtó, amelyen keresztül a nem-katolikusoknak vissza kellene térniük a római egyházba, egyetlen hatalmi dogma, a történetileg sem hiteles, csak utólag kigondolt, bibliailag, dogmatikailag is tarthatatlan álláspont: Krisztus Péter apostolon keresztül, a római pápákra bízta egyházának irányítását. De lássuk a dekrétumnak ezt az árulkodó igényét, amely a legkülönbözőbb kérdések mögül újra meg újra előbukkan a háttérből! „Jézus Krisztus azt akarja, hogy az apostolok és az ö utódaik, a püspökök — Péter utódával, mint fővel — az evangélium hivő prédikálása és a szentségek nyújtása által, valamint szeretetbcn történő vezetésük vigyék végbe népének növekedését a Szentlélek hatékonysága alatt.” Fordításunk tükrözi az eredeti szöveg bonyolultságát, amely súlyt helyez arra, hogy a „vezetés” keménységét a „szeretet” kifejezése enyhítse, továbbá, hogy a pápai és püspöki vezető hatalmat a Szentlélek munkájával összekapcsolja. Ez a teológiai mesterkedés nem takarhatja el azonban a „Péter utódával, mint fővel” döntő megállapítás kiemelkedését a mondatból. A dekrétum más helyéről idézünk: „A tőlünk elszakadt keresztyének igenük a Szentírás isteni tekintélyét, mégis — mindegyikük más módon — a Szentírás és az egyház viszonyáról tőlünk eltérő felfogással rendelkeznek, amely tekintetben a katolikus hit szerint az autentikus tanítói hivatal (végső soron tehát a pápa — A cikkíró) Isten írott igéjének magyarázatában és hirdetésében különleges helyet foglal el.” Vagy például az úrvacsoránál is ugyanez a döntő kérdés jön elő: „... a tőlünk elszakadt egyházi közösségek... a mi hitünk szerint mindenekelőtt a papszentelési szentség hiánya miatt nem őrizték meg az eucharisztikus misztérium (az úrvacsora — A cikkíró) eredeti és teljes valóságát”. Ugyanezt az alapvető gondolkozást fejezi ki a dekrétumnak az ortodox egyházakkal kapcsolatos következő szakasza: „Ezek az egyházak elszakadásuk ellenére birtokolják az igazi szentségeket, mindenekelőtt az apostoli szukcesszió erejével a papi tisztet és az eucharisztiát (úrvacsorát — A cikkíró).” Róma számára tehát a protestáns egyháznak legnagyobb hiányossága — túl minden tanbeli különbségen —, hogy nem a római pápa és a római katolikus püspökök vezetése alapján szolgálnak. Ez a gondolkozás magában rejti ítéletét, s szinte hozáfűznünk sem kell, annyira világos minden Isten igéjéből tájékozódó hívő számára, hogy Krisztus egyházát nem a római egyház papszentelése biztosítja, hanem az evangéliumnak tisztán és igazán hirdetése, a szentségeknek Krisztus rendelése szerint történő kiszolgáltatása. Ez a papi szolgálat pedig belső tartalmában és igazi értékében nem attól függ, hogy végzői elismerik-e a római pápa fennhatóságát, hanem attól, hogy mennyire hűségesek Isten igéjéhez. Amikor a római katolicizmus „ökumenikus” törekvése kulcskérdéssé teszi a mai katolikus papszentelésnek a protestánsok által történd elismerését, ezzel nemcsak az ökumenikus közeledés lehetőségét torlaszolja el, hanem bibliaellcnes egyházfelfogásáról ad újabb szomorú bizonyítékot. így a dekrétumnak szépen hangzó és önmagában igaz ökumenikus megállapítása is hitelét veszti, s a római pápai igény elfogadtatásának burkolt formulájává válik: „Krisztus alapította egyházában az eucharisztia csodálatos szentségét, amely az egyház egységét kifejezi és munkálja”. Az úrvacsora valóban az egyház egységének szentségéül adatott Jézustól: benne a földön legteljesebb mértékben valósul meg Krisztussal és egymással való közösség. Az ökumenikus mozgalmunk ismeri is az Úrvacsorának az egyház egységét kifejező és munkáló jelentőségét. De a dekrétum az úrvacsorát is a római hatalmi igénnyel köti össze, s ezáltal az egyház egységének ezt a csodálatos misztériumát eltorzítja. A dekrétum különben nagyon világos példával is szolgál, hogy a pápai hatalom érvényesítése mennyire szembe helyezkedik magával az egyház közös véleményével. 1964. december 13-i számunkban, a „Vatikáni jelentésünk”-ben ismertettük azt a meghökkentő pápai beavatkozást, amely azóta is sokat foglalkoztatja az egyházi közvéleményt, a katolikus egyházon belül és kívül, világszerte. A jelen cikkünkben tárgyalt, „az ökumenizmusról” szóló dekrétumnak a harmadik ülésszakon megvitatott és a zsinat által majdnem teljes egyhangúsággal elfogadott (1843 szavazattal, 24 szavazat ellenében) előkészítő szövegén közvetlenül az ünnepélyes zárószavazás előtti napon, tehát az utolsó pillanatban, a pápa lényeges változtatást hajtott végre. Az előző, a zsinat által helyeselt szöveg szerint a protestánsok „a Szentlélek indíttatására Istent a Szentírásban megtalálják”. A megváltoztatott szöveg: a Protestánsok „a Szentlélek segítségül hívásával keresik Istent a Szentírásban'’ (kiemelés tőlem — A cikkíró). Lényeges különbség van a kettő között! Mintha mi csak keresnénk, de nem találhatnánk meg Istent a Szentírás szavain keresztül! Az egész esetben nemcsak az a megdöbbentő, hogy a zsinat tagjai nem tehettek semmit, mert a pápa aznap nem volt elérhető, hanem ennél a személyi taktikánál sokkal súlyosabb az az elvi helyzet, hogy a római katolikus felfogás, dogma szerint a pápa ilyent jogosan megtehet a pápai hatalomnál fogva. A harmadik ülésszak után, még a télen Bea bíboros — a római egyház haladó erőinek egyik vezéralakja — Münchenben tartott előadásában megvonta a zsinat eddigi mérlegét. A fenti, mindenütt nagy megütközést keltő ügyről — inkább többes számban kell mondanunk: ügyekről, mert több más hasonló beavatkozás is történt a zsinat túlnyomó többségének véleményével szemben, amint arról annakidején olvasóinkat tájékoztattuk — ezeket mondta: A zsinat nem cselekszik a pápa nélkül, ezért a pápának a zsinati dokumentumokba történő beavatkozásait — „amennyiben az ő beavatkozásai voltak”, tette hozzá diplomatikusan — nem lehet valamilyen demokratikus elv megsértéseként értelmezni. Aki így magyarázza — fűzte hozzá —, az félreismeri a római egyház szervezetét, amelyben most is, miként azelőtt, a pápáé az utolsó szó. A pápai hatalomnak ilyen önkényes gyakorlása, szemben a világ minden tájáról összegyűlt katolikus egyházfők akaratával, figyelemreméltó illusztrációt ad arról, hogy a római egyházon belül az igazság felismerése — még ilyen imponáló egyházi túlsúly esetében is — alá van vetve egyetlen személy uralmának. Ez a helyzet teljességgel összeférhetetlen az egyház újszövetségi képével. A pápai hatalomnak kulcskérdéssé tétele a római katolikus „ökumenikus” törekvésekben nem az a közös igei alap, amelyre épülhet az egyház egysége. (Befejezés következik) Veöreös Imre „A VILÁGBA KÜLDÖTTEK VAGYUNK” A Lutheránus Világszövetség arushai végrehajtó bizottsági ülésén úgy döntöttek, hogy a legközelebbi nagygyűlés témája ez lesz: „A világba küldöttek vagyunk!” Ennek a témának a feldolgozása közben arra kell újból ráeszmélnie a világ evangélikus- ságának, hogy Isten a világba küldte Krisztust és ő minket küld a világba. Az 5. nagygyűlés időpontja tekintetében még nem határoztak véglegesen. Egyelőre arról van szó, hogy 1969-ben tartják és a hely szempontjából úgy látszik, hogy Ausztria vagy Nyugat-Németország került előtérbe. A vezetőségnek kell e tekintetben rövidesen döntenie. Mitzenheim püspök meglátogatta a lengyelországi lutheránus egyházat Dr. Wantula (Varsó) lengyel püspök meghívására dr. Moritz Mitzenheim thüringiai tartományi püspök két hetet töltött Lengyelországban. Megismerkedett a lengyel lutheránus egyház gyülekezeteivel és intézményeivel és tájékozódott a lengyelországi evangélikus egyház általános helyzetéről. Néhány napot a tesseni körzet evangélikus lelkészüdülőjében töltött, majd a varsói gyülekezetek vendége volt. Ha valaki sötétségből világos helyre kerül, hirtelenében behunyja szemét, oly bántó a nagy fény. Ez természetes. De az már nem volna az, ha szemét utána már nem nyitná ki. Ha jobban erezné magát sötétségben, mint világosságban. Hiszen az élethez a világosság tartozik. Ennek a mai vasárnapnak a jellegét agendánk így fejezi ki: Isten sötétségből világosságra hív. Igénk is erről beszél. Pál apostol rámutat a keresztség döntő jelentőségére, amire általában még azok sem igen gondolnak, akik ragaszkodnak gyermekeik meg- kereszteléséhez. Kapcsolatba hozza a keresztséget Krisztus halálával, és így mutat rá, hogy a keresztségben a halálon át az életre juthatunk, mégpedig az örök életre. Krisztus Urunk földön jártában magára vette az emberi élet minden terhét, korlátozottságát, főképpen pedig átkát, a bűnt. És ezt vitte mind a kereszten a halálba úgy hogy, ez a halál Krisztus számára a győzelmet, a bűn számára a vereséget jelentette és ezen túlmenően, a feltámadás után az emberi test gyarlóságainak megszűntét. Amikor az apostol arról szól: „akik megke- resztelkedtünk a Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztel- kedtünk meg”, erre utal. A keresztségben Krisztusnak halála által szerzett győzelme a miénk lehet. Életünk különben alá lenne vetve a bűn uralmának. Akár elismerjük, akár nem, a bűnnek szolgálEgyházunk zsinatra készül. A zsinat egyházunk fő törvényhozó szerve. Az a zsinat, amely a közeljövőben összeül, rendezni fogja egyházunk életét, funkcióit és megalkotja az egyházi élet zavartalan menetéhez a szükséges törvényeket. Ezzel kapcsolatban vessünk néhány pillantást egyházunk ún. „világi” elemeire, tehát azokra, akik nem lelkészek. Gondolhatunk itt mindjárt a gyülekezetekre, vagy a gyülekezeteket képviselő presbiterekre, egyházközségi felügyelőkre. Egyházunk szervezeti felépítettségében mind ez ideig tükrözte gyülekezeteink szervezetét, vagyis az egyházmegyei, egyházkerületi, sőt az egyetemes egyházi presbitériumnak, illetőleg felügyelőnek hasonló volt a funkciója magasabb szinten, mint az egyházközséginek. És noha az alábbiakban nem tudjuk részletezni a különböző tisztség- viselők és gyülekezetek jelentőségét, mégis fordítsunk gondot arra, hogy felmérjük történetileg nagy vonásaiban és vázoljuk napjainkban az ún. „világi” elem jelentőségét egyházunkban. Nem számíthatjuk a történelem nagy felszabadító okiratai közé azt az elvet, amely Augsburgban született 1555- ben. Lényege a cuius regio eius religio (akié az ország, azé a vallás, vagy aki ura a földnek, ura a vallásnak is) volt Nem hozta meg a vallási türelmet és békét, inkább kompromisszum volt egy adott történelmi helyzetben, amellyel ideig-óráig el lehetett kerülni a vallásháborúkat, de amely elv mégis az ellenreformációnak adott erős jogi alapot. Mert ne felejtsük el, Luther reformációja (de a többi is!), nemcsak tanításával bírálta és támadta meg a római egyházat, hanem szervezetében is. S ez utóbbi legalább olyan érzékeny helyen találta el a középkor egyházát, mint a Szentírás tanai tisztaságának feltárása. Amikor a hierarchiára és fő képviselőjére, a pápaság intézményére csapott le a reformáció, az ingadozó intézmény majdhogynem véglegesen ösz- szerogyott. A cuius regio elve viszont megakasztotta a végromlást, az erőre kapott fejlődést és a megtorpanás elég volt ahhoz, hogy rendezze sorait az ellenfél. A reformáció döntő élményei közé tartozott, hogy Isten igéjét a nép anyanyelvén szólaltatta meg s ezáltal egy csapásra érdekeltté tette a gyülekezeteket, a hivő tömegeket az egyházi életben. A hit, annak tudománya, a Szentírás és a szentségek többé nem egy „kiválasztott rend”, a papi nánk mi is, sötétségben élnénk. De Krisztus halálára keresztelkcdtünk meg, a bűn hatalma tehát megtört a mi számunkra is. A bűn már nem uralkodhatik rajtunk! Noha testünk még a gyarló, földi test, s ebben a földi életben az emberi élet természetes kötöttségei továbbra is vonatkoznak ránk, mégis, döntően más a helyzet. A reménytelen harc helyett már Krisztus szerezte biztos győzelem ígérete és ereje van velünk. De tévedésbe ne essünk! Krisztus győzte le véglegesen a bűnt, nem mi! Amíg a földi életben élünk, a bűnnel szemben küzdenünk kell. Mert igaz, hogy vert sereg, de tudhatjuk jól, hogy éppen egy vert sereg, amelyiknek már csak az a fontos, hogy minél többet pusztítson, tud sokszor felbecsülhetetlen károkat okozni. Gondoljunk csak vissza, mit jelentett a második világháború végén visszavonuló megvert német hadsereg hazánknak! Krisztus legyőzte a bűnt. de nekünk továbbra is küzdenünk kell ellene. És ha lesznek is még ezután is a bűnnek sikerei velünk szemben, ha a „vert sereg” vissza-visszacsap is, a végső győzelem már Krisztusé, s ha mi Vele vagyunk, a miénk! Ebbe a világosságba vezet a bűn sötétségéből Krisztus a keresztség által. Ha a bűn sötétségéhez szokott szemünket először vakítja is, merjünk bátran ebben a világosságban járni! Kiss János rend, a klérus kizárólagos ügye volt, hanem a népé. A tömegek, amelyek mind ez ideig az egyházi kérdésekből ki voltak rekesztve, éppen a reformációban jutottak eredeti jogaikhoz. Ez volt a magyarázata annak, hogy a római egyház hiába hozott „zárlatot” és hiába ítélte némaságra a plébániákat, a nép hangos követelése maga is valamiféle reformáció volt. Sok esetben ő határozta meg, hogy ki legyen a papja, és az milyen szellemben hirdesse Isten igéjét. Ennek a forrongásnak messzemenő következményei voltak az eddigi hierarchiával szemben. A fentebb említett kompromisszum Németországban nem volt olyan veszedelmes kihatású mint nálunk, Magyarországon. Mert ott született, ahol több, mint háromszáz állam, vagy város fejedelme, ill. vezetője dönthetett a vallás ügyében, de ahol eddigre mély gyökeret eresztett a reformáció. Sajnálatos módon, a választott német-római császár ugyanakkor örökletes magyar király is volt, s a magyar alkotmány szerint a legfőbb földesúr is, aki a cuius regio elve alapján indíthatta meg az ellentámadást a magyar protestantizmussal szemben. így kapott az ellenreformáció „törvényes alapot” és jogot nálunk, amelyet a XVII. századtól fondorlatos módon, vagy erőszakkal, de szívósan hajtottak végre. A szabadságharcainkban feltörő vallásos sérelmek a legfőbb földesúr ellen indított megmozdulások voltak, amelyekben a nemzeti ügy, a német törvény megvalósítása ellen szólították egy táborba a népet. Az augsburgi elvet a felvilágosodás ideje helyzete lomtárba, de nálunk, Magyar- országon az 1848-as időkig hallgatólagosan érvényben volt. Az elv alkalmazása elsősorban a világi elemet sértette. Az egyházi élet szervezetét ez a hírhedt elv alakította ki. A földesúr jobbágyai hitében döntött, s ha a földesúr érdekei következtében vallást cserélt, vallást kellett változtatnak az alattvalóknak is. Siralmas példák sora áll e téren rendelkezésünkre. De a városok, a szabadabb körülmények között élő polgárok sem voltak mentesek az elv alkalmazásától. A magyar törvények szerint a városok, „királyi városok”, így a király érvényesíthette a vallásra vonatkozó akaratát. Ezért kerülhetett sor templomelvételre (Kassa), vagy protestáns lelkészek börtönbehurcolására és egyéb erőszakra. A reformáció megakasztásá- ra érvénybe léptetett cuius regio elve Németországban rendkívül előnyös volt. Tulajdonképpen mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyházakban olyan szerepkörhöz juthattak a világi elemek, amilyen az egyház történetében a nagy térítések korában volt. A feudális világ urai ebben a változásban érdekeltek lettek az egyházban. Az egyházi vezetés, uralom megoszlott az ún. papi és világi elem között, vagyis a reformációban a római és protestáns felekezetek egyre intenzívebben kapcsolták be az egyházi életbe a világi elemet. Nálunk ez elindította az egyház „demokratizálását” egyrészt, másrészt viszont visszaélésekre, lelki zsarnokságokra adott alkalmat. Az előző eset következtében alakult ki a patronálás intézménye, amelyre még majd visz- szatérünk. Lényeges fordulat következett be a türelmi időszakban a XVIII. század végén. Ez nemcsak az ellenreformáció végét jelentette, de a felekezetek között egy békésebb korszak kezdetét is. Az ellenreformáció viharait és heves támadásait átélt protestantizmus templomokat épített, gyülekezeteket szervezett és nagyjából kialakította egyházszervezetének mai képét. Mélyen érvényesült az a szempont, hogy a világi elem, a gyülekezet, vagyis a nép, érdekelt az egyházban, mert templomai zömét már nem a földesurak, hanem a hitéhez hű maradt nép építette. Természetesen volt ennek a gyakorlatnak egyházjogi következménye is. Az 1848-as forradalomig azonban mégsem kerültünk azonos jogi helyzetbe, mint az „uralkodó” római vallás. Egyházunk a közjogi védelmet olyan személyekben kereste, akik maguk is közjogi méltóságok voltak. Ezt az állapotot akkor értjük meg világosan, ha beleéljük magunkat elnyomott helyzetünkbe. így pl. 1848-ban a „főfelügyelő” Ug- róczi gróf Zay Károly, császári-királyi aranykulcsos, a Du- na-melléki egyházkerület felügyelője, báró Jeszenák János, szintén császári-királyi aranykulcsos, a dunántúlié pedig Matkovich István, a Hétszemélyes tábla közbírája stb. Az 1848-as, nevezetes 20. törvénycikk „tökéletes egyenlőséget, viszonosságot" mondott ki a bevett vallásfelekezetek között. És noha ezt a törvényt nem változtatták meg, a bukott szabadságharc után lényegében a reakció feltámasztásával nem következett be rohamosabb fejlődés egyházunk jogi helyzetében. Az ország zavaros, félfeudalista rendjének megfelelően, az egyházkormányzatban a világi elemet, főként magasabb szinten, feudális vezetők képviselték. A vallásos közjogi viták a század végén híven tükrözik ennek szükségszerűségét. Ez a katolikus-, Habsburg- reakció által kiváltott helyzet volt 1945-ig uralkodó. A fejlődés útját az egyhá* világi elemeiben és vezetőiben nagy vonásaiban végig kísérhettük a cuius regio törvényének megszületése óta. De a reformáció óta majd vala- menyi, de elsősorban a magyar evangélikus egyházban végighúzódik egy egészséges demokratikus egyensúly a* egyház ún. klerikális és világi elemei között. Ennek szellemét és gyakorlatát őriztük meg napjainkig, mert evangélikus lelkész nincs gyülekezet nélkül és gyülekezet nincs lelkész nélkül. Az egymásra utaltság a teológiai feltételek mellett lényegbe vágó jogi feltételeket is tartalmaz. És ha nem is állíthatjuk kizárólagosan azt, mégis gyülekezeteink érzékenyen vigyáznak az igehirdetés szellemére, presbitériumaink gyakorolják jogaikat az egyházközségekben, felügyelőink minden szinten az egyházi élet ütőerén tartják kezüket. \ összegezzük az eddigiek alapján, hogy az ismertetett történelmi szakaszban a világi elemnek melyek voltak a pozitív és a negatív vonásai Negatív vonások: 1. A cuius regio elvének alkalmazása a világi elem felül- kerekedését jelentette az egyházban. Kísérőjelensége a lelki kényszer, zsarnokság. Vagyis a lelkiismereti- és vallás- szabadságnak durva megsértése. 2. A feudális világban a földesurak érdekeihez kellett alkalmazkodnia a jobbágyság vallásának. 3. A fejlettebb városi polgárság a királytól, mint legfőbb földesúrtól szenvedett. A Habsburg-katolikus nyomás erre a szerencsétlen törvényre vezethető vissza. 4. A protestáns kisebbség Magyarországon elviselhetetlenül sokat szenvedett vallásáért. Pozitív vonások: 1. A reformáció a városi polgárság, a protestáns földesurak és fejedelmek segítségével tudott diadalmaskodni. 2. A cuius regio alkalmazása elsősorban Németországban, de kisebb mértékben nálunk, Magyarországon is védelmet nyújtott bizonyos protestáns területeken. 3. A Bocskay, Bethlen, Rákóczi, majd II. Rákóczi Ferenc szabadságharcaiban a fejedelmek a vallás egyenlőségéért is harcoltak. 4. Az ellenreformáció, vagy az utána következő korszakban közjogi védelmet kereső protestantizmus jelentős személyekkel (földesurak, közjogi méltóságok) próbálja védelmét megszervezni. így alakul ki a patronálás gyakorlata is. 5. Végül a legdöntőbb, hogy a magyarországi evangélikus egyház, hűségben a reformációhoz, mindvégig egészséges egyensúlyt alkalmazott a világi és egyházi elem között. Ezt az egyensúlyt tükrözi szervezeti felépítettségünk mindmáig. (Folytatjuk) Rédey Pál Sötétségből világosságra
