Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-07-04 / 27. szám

„Örvendezzetek velem!” Lukács 15,1—10. Az elveszett juhról és az elgurult drakhmáról szóló pél­dázat háttere az, hogy sok, Jézus korának kegyesei szemében megvetett bűnös keresi Jézussal a kapcsolatot. Hallgatja taní­tását. Ö pedig hajlandó asztalközösséget is vállalni velük. Jézus nem száll éles vitába az önigazságukban tetszelgő farizeusokkal és írástudókkal. Nem mutatja fel a saját Igaz­ságukban bízó magatartásuk Isten előtt meg nem álló voltát, hanem a két példázatban azt villantja fel élesen, hogy a bű­nösök megtérésének láttán az egyetlen igazán helyes maga­tartás az öröm. A két példázat mindenek előtt Istennek az elveszettet kereső, Krisztusban testet öltött szeretetét mutatja. Ö a pász­tor, aki megy az elveszett után, míg meg nem találja. Hajtja a minden kockázatot vállaló, végsőkig elmenő pásztori sze- retete. Aki a földre jött, itt élt, szenvedett, meghalt, mindent megtett az elveszettekért. Azokért, akik eltávoztak tőle, való­ban elment a végsőkig. Öt példázza az asszony is, aki minden eszközt és módot felhasználva fáradságos, gondos munkával keresi meg elgurult pénzdarabját. Ö hajolt nagyon mélyre az elveszettekért. A két példázat túl a megmentő, megkereső szereteten, az elveszett megtalálása feletti öröm nagyságát is elénk állítja, örvendezik a pásztor, hogy megtalálta bárányát, örvendezik az asszony, hogy megtalálta pénzét. Urunk szavai szerint azonban nemcsak Ö örvendezik a bűnösök megtérésén, hanem az Atya és az angyalok serege is. Karácsony éjszakájának an­gyali öröméneke jut eszünkbe, mikor a 10. verset olvassuk. Isten örök szentségének fényében élő, arcát szüntelen látó angyali népe öröméneket zeng, ha Ö egy elveszettet igéjével megtalál. Azoknak pedig, akiket fenyeget a kísértés, hogy valami módon a farizeusok és írástudók útjára lépjenek, azaz magu­kat véljék igaznak Isten előtt, másokat pedig elveszettnek, újra és újra meg kell tanulniuk, hogy neki kedvesebb az egy elveszett, mint az önigazságuk hamis hitében élők sokasága. „Nem jött Ö az igazakért, hanem magát halálra adva a bű­nösökért onta vért...” A mennyben a megtérő bűnösnek ör­vendeznek és nem azoknak, akik azt gondolják, hogy nincs szükségük megtérésre. Ha a menny örvendezik, néma és közömbös maradhat-e a föld? Az elveszett megtalálásán való mennyei öröm örven­dezésre hívja a földieket is. A példázatbeli pásztor össze­gyűjti barátait és szomszédait és együttérző örömre hívja őket. Az asszony hasonlóképpen cselekszik. Krisztus Urunk ezekben a példázatokban végsősoron együttes örvendezésre hívja kortársait, hallgatóit, köztük a farizeusokat és írástudó­kat is, s természetesen minket is. Mintha csak így szólna Urunk: „Változtassátok meg gon­dolkodásmódotokat, érzésvilágtokat, jöjjetek rá, nekem az elveszett kedves és drága. Örvendezzetek velem megtérésén, s ez lesz a ti megtérésiek is önző, csak magatokra néző ön- igazságtokból.” Bánfi Béla HÍREK — Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnapon az oltár­terítő színe: zöld. A vasárnap délelőtti istentiszteleten az ol- tári ige: I Pét 5, 6—11; az ige­hirdetés alapigéje: Lk 15, 1— 10 . a délutáni igehirdetés alapigéje: Kol. 1, 21—23. — EVANGÉLIKUS isten- tisztelet A RÁDIÓBAN. Július 11-én, vasárnap reggel fél 8 órakor evangélikus val­lásos félórát közvetít a Petőfi Rádió. Igét hirdet: Sólyom Károly paksi lelkész. — SZÜLETÉS. Szebik Imre, miskolci segédlelkészéknek jú­nius 22-én megszületett első gyermekük. Neve: Ildikó, — EGYHÁZMEGYEI KÖZ­GYŰLÉS. A Hajdú-szabolcsi egyházmegye június 29-én Nyíregyházán tartotta közgyű­lését, este 6 órakor pedig a nyíregyházi evangélikus temp­lomban istentiszteleten iktatta hivatalába az egyházmegye újonnan választott esperesét és egyházmegyei felügyelőjét. A beiktató igehirdetést dr. Vető Lajos, az Északi Egyház- kerület püspöke végezte. — HÁZASSÁG. Várady Eni­kő Zsuzsanna és ifj. Fasang Árpád június 23-án a bécsika- putéri templomban házasságot kötöttek. NAPRÖIi—NAPRA VASÁRNAP: DÁNIEL 2, 44; I. KORINTUS 15, 24. — Isten országának elérése távoli, megvalósíthatatlan cél lenne csu­pán számunkra, ha Krisztus nem halt volna meg bűneinkért, s ha nem ülne az Atya jobbján. I. Péter 5,5—11; Zsoltárok 32. HÉTFŐ: PÉLDABESZÉDEK 19,17; I. JÄNOS 3, 17. — Istennek nemcsak az az akarata, hogy rádöbbentsen bűnös­ségünkre, hanem megmutatja végtelen kegyelmét azzal, hogy megvált a bűnöktől. Márk 2,1—12; Apostolok Cselekedetei 9,1—9. KEDD: ZSOLTÁROK 34,4; RÓMA 5,2. — Méltán hang­súlyozzuk: mindent az emberért, szeresd, segítsd! De erről se feledkezzünk meg: „Dicsőítsétek velem az Urat és magasztaljuk együtt az Ö nevét!” Bírák 10.6—16; Apostolok Cselekedetei 9,10—19. SZERDA: ZSOLTÁROK 138, 6; JÁNOS 8, 50. — Isten nem emberi mércével és emberi szemmel nézi az embert, ö az alá­zatosat látja meg, „hamarabb”. Igyekezzünk az alázatosságra. Márk 2.13—17; Apostolok Cselekedetei 9, 20—31. CSÜTÖRTÖK: I. KRÓNIKÁK 28,9; JÁNOS 12,26. — A keresztyén ember nem „utazó-nagykövete” Istennek a vi­lágban, Akinek időnként „referál”, hanem szolgája. Olyan szolga, aki szüntelenül szem előtt van. Ö egyengeti a szolga útját, hogy munkáját zavartalanul végezhesse. Róma 4,1— 8; Apostolok Cselekedetei 9, 32—43. PÉNTEK: JÓZSUÉ 23,3; KOLOSSÉ 2,15. — Nem az a teher, amit utazáskor magunkkal viszünk, hanem az a leg­nagyobb, amit magunkban kell hordoznunk. Isten ennek a belső tehernek a hordozásához adta a Segítőt — Jézus Krisz­tust. Róma 5,1—5; Apostolok Cselekedetei 10,1—20. SZOMBAT: ZSOLTÁROK 50,23; I. JANOS 2,6. — Sok embernek abban merül ki keresztyén élete, hogy minden élet­helyzetre tud igével válaszolni. „Aki azt mondta, hogy Őbenne marad, annak úgy kell élnie, amint ű élt.” I. János 2,1—6; Apostolok Cselekedetei 10,21—33. Káposzta Lajos Minden lelkész teológus Tanévzáro a Teológiai Akadémián — HARMONIUM Schidermayer 5 oktávos, 18 regiszteres, 6 hangso­ros, lábbillentyüs villanyra mű­ködő, jókarban lévő harmonium eladó. Érdeklődni: Békéscsaba, Hatház u. 3. Várkonyi. HETRŐE—HÉTRE Üdvösségünk titka Kol. 1,21—23. Hitünk egyik titka a megigazulás. A biblia sok helyén olvashatunk erről a rendkívül fontos problémáról. Pál apos­tol különösen sokszor felveti a kérdést: Hogyan igazul meg az ember? Ez egyben az evangélium központi problémája is. Ezen a kérdésen áll, vagy bukik az evangéliumi keresztyén- ség! Nem a cselekedetek által igazulunk meg! Ezért mondja Pál apostol a kolossébelieknek .. elidegenültetek és ellen­ségek voltatok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelme­tek miatt. Tehát nem a szertartások, gyertyagyújtogatások, olvasóval való imádkozások által lehet miénk az üdvösség. Nem is magának a bibliának olvasása által. A bibliát rend­kívül drága és szent könyvnek tartjuk, de csupán azzal, hogy olvassuk a bibliát még nem lesz miénk az üdvösség. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy elég olvasni a bibliát és máris ki­nyílik a mennyek országa. Sőt még magában az sem elég, hogy az úrvacsora szentségével élünk. Isten a Jézus Krisztus értünk való szenvedésére és ha­lálára nézve, hit által kegyelembe fogadja a bűneit bánó embert. Igénkben így mondja ezt Pál: „Ha ugyan megmaradtatok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangé­lium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek. A megigazulás mögött tehát Isten irgalmas szeretete áll. Ebből a szerétéiből kell kiindulni, ha üdvösségünk titkát csak egy kicsit is meg akarjuk érteni. Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy életre jusson. Még egy kérdés? Nem túl könnyű-e ez? Nem! A kegyelem elnyerésével együtt kell járnia a mi jó irányú megváltozá­sunknak. Aki elfogadja a bűnbocsánatot, nem lehet tovább önző, irigy, embertelen, szeretetlen. Krisztus áldozata, értünk történt halála, megutáltatjch velünk a bűnt. Fülöp Dezső meghívás A GÖRÖGORSZÁGI ORTODOXOKNAK A Vatikáni Egységtitkárság meghívást küldött a görögor­szági ortodox egyháznak, hogy képviseltesse magát a II. Vatikáni Zsinat 4. üléssza­kán. A görög egyház eddig el­utasította az eddigi üléssza­kokra küldött meghívásokat — PÉNZBESZEDÖT KERES a Budapest-angy alföldi evangélikus egyházközség. Cím: xm. Fóti út 22. Telefon: 208—207. — BEJÁRÓ GYERMEKGONDO­ZÖNÖT keresek két kisfiam mel­lé (az egyik 2 és fél, a másik 4 és fél éves) reggel 7-től este 6-ig. Cím a kiadóban. — EVANGÉLIKUS LELKÉSZ két Budapesten tanuló leánya részére albérleti szobát keres. Cím a kia­dóban. — BUNDÁK átszabása, irha tisz­títás festés Somogyi szűcsnél, Bp. V. Kossuth Lajos u. l. az udvar­ban. EGY BIBLIAI VÄROS ROMJAI Egy philadelphiai archeolő* giai kutatócsoport tizenkét egyforma háznak a romjait tárta föl Jordániában, amiket 800 esztendővel Krisztus szü­letése előtt tűzvész pusztított el. A leletek között 3200 esz­tendővel ezelőtt meghalt em* berek csontvázai, egy 2000 esz* tendős erődítmény és sok ék* szer és háztartási eszköz ta* lálható, amelyek a régi Pa* lesztína mindennapi életére vetnek érdekes fényt. Az expedíció úgy véli, hogy a Jeruzsálemtől 130 km-re fék* vő és eddig nem talált bihliaS Cáretán romjaira bukkant, — HOFFMANN (Carl) lövid ke* reszthúros bécsi zongora, jó ál­lapotban, olcsón eladó. Cím a ki- adóhivatalban. — HARMÖNIUMOK speciális ja­vítása garanciával. Adás-vétel. Po- komy Pál, IV. Újpest, Romját u. 120. Telefon: 493—017. Húsz János halála Az Evangélikus Teológiai Akadémián június 25-én meg­tartották a tanévzáró ünne­pélyt. A kezdő istentisztelet után, amelyen dr. Ottlyk Ernő professzor prédikált, a szokott kép fogad. Az elnöklő D. Káldy Zoltán püspök, dr. Groó Gyula dékán és dr. Prőhle Károly prodékán előtt a pro­fesszorok, a meghívott vendé­gek, teológus ifjúság s érdek­lődők sorai. A vendégek között ott látjuk D. dr. Vető Lajos püspököt, az Állami Egyház­ügyi Hivatal képviseletében Straub István csoportvezetőt, a többi felekezetek teológiai akadémiái, illetve szeminá­riumainak képviselőit; a bu­dapesti s a debreceni reformá­tus Teológiai Akadémia, a bu­dapesti Római Katolikus Teológiai Szeminárium, a Bap­tista Teológia vezetőit s a ki­sebb protestáns felekezetek képviselőit, a két budapesti esperest stb. A záró ünnepély a szokott mederben folyt le: a prodékán igeolvasása s imádsága után a dékán záróbeszéde, a végzett hallgatók elbocsátása, jutal­mak kiosztása stb. A háború s a háború utáni új életünk húszéves távlata azonban más gondolatokat ébreszt bennem s megpróbálok az ünneplés mögé nézni. Amikor én a harmincas évek elején felvételt kérve kopog­tattam a soproni Teológiai Fa­kultás kapuján, tiszteletet pa- rancsolón mutatott önmagára a teológiai tudományosság: „az egyetemi évek sikeres el­végzése teológiai tudományos végzettséget ad, de nem bizto­sítja az elhelyezkedést az egy­házban.” Kissé meghökkentem akkor. A tudomány fellegvá­ra valóban fellegekbe nyúlt s aggódva gondoltam gyüleke­zetben érlelődött fiatal éveim­re: sikerül-e vajon a fellegek­ből, a külön világból, vissza­térnem a való életbe? Az egyházban is megfor­málódott új világunk húszéves távlatában úgy próbáltam most a kérdések mögé pillan­tani, hogy a záróünnepély előtt leültem beszélgetni az idén végzett hallgatókkal. Vajon hogyan látják szolgálatuk kér­déseit, helyüket az egyházban s a világban, s tudományos to­vábbfejlődésüket. Ebből a beszélgetésből az az élmény maradt meg bennem, hogy a végzett hallgatók sza­vait visszacsengeni hallottam a záróünnepély igehirdetésé­ben s dékáni beszámolójában. (A helyes sorrend bizonnyal ez: a fiúk szívében visszhang­zott a professzorok tanítása.) A hallgatók nem érezték a teológián a tudomány zárt vi­lágában magukat. Főképpen a budapesti gyülekezetekben so­kat forgolódtak s bele-belekós- toltak a szolgálat kérdéseibe. Többfelé is megfordultak, de mindegyiknek megvolt a maga kiszemelt gyülekezete, ahol igyekezett otthon érezni ma­gát. Nem új területre lépnek most, akik elhagyják az Aka­démiát. hanem haza mennek a szolgálatba. „Találja fel magát a szol­gálatban — ez a tanítványok aktivitása” — hallom dr. Ottlyk Ernő megnyitó igehir­detésében, amit a 70 tanít­vány kiküldésének története alapján mondott. — Hol fogjátok kezdeni? — kérdezem a végzettektől. — Mindegy, hogy hol, falun, vagy városon egyaránt öröm­mel indulunk, hiszen lényegé­ben a problémák azonosak. Mindenütt megtaláljuk a tra­díción alapuló hitet, s ebben van jó is, rossz is. Közömbösö­ket is egyformán találunk mindenütt s az existencialista vonásokra is ráakadunk Ko­moly hitben járók is vannak mindenütt. De megtaláljuk a kultúrát is, bárhová kerüljünk is. Minket már nem korlátoz a falu és város különbsége. Falusi emberek között épp oly képzetten kell forgolódnunk, mint városiak között. „A ma embere előtt pillana­tok alatt ott van az egész vi­lág, bárhol él is. Egyre na­gyobb igényességgel kell kö­zöttük szolgálni” — hallom az igehirdetésből. — Hogyan képzitek tovább magatokat? — kérdezem. — A szolgálatba lépés nem jelent szakadást a teológia tu­dományával való kapcsola­tunkban. A teológia ma job­ban benne van az egyházban, mint régen. Az egyház egészé­nek útja: teológia. Nem akar­juk befejezni a tanulást. A professzorok eligazító szavára ezután is figyelünk, s ugyan­úgy keressük az eligazítást püspökeinktől és espereseink­től, a lelkészi munkaközössé­gektől a jövőben. Mindegyi­künknek megvan a külön ér­deklődési területe is. Kinek az újszövetségi teológia, kinek a nyelvek, kinek a gyakorlati teológia egyes ágai. A jó helyt­állás a hívek előtt: példát mu­tatni s tisztán hirdetni az evangéliumot, a nekik szólót, — már maga teljes mértékben teológiai feladat. ,.Minden lelkész teológus — hallom a dékáni beszámolóból —, aki a teológiáról minimális teológiai tudással indult el. A teológia művelése nem szaktu­dósok zárt ügye, hanem az egyház minden munkásának, sőt hívének ügye. A gyülekezet nem más, mint teológiát mű­velők közössége.” Ez az összhang professzorok és hallgatók, teológia és az egyház egésze között megkapó. Ez az összhang az emlékezés­ből is fakad. Nemcsak abból, ahogyan mi idősebbek vissza­tekintünk arra, hogyan volt egykor, s hogyan van ma, ha­nem abból az emlékezésből is, ahogyan a dékáni jelentés visszapillantott az elmúlt húsz év történetére. „Az emlékezés — mondotta — el nem múló kötelesség. Mert állandó fel­adat a tanulságok levonása, a drágán szerzett béke és sza­badság, az élet megőrzésének és továbbépítésének felelőssé­ge és kötelezettsége." A fiata­lok tudják, hogy ebbe a fele­lősségbe lépnek. Huszonötén voltak ez évben a hallgatók. Közülük öten üt­nek indulnak a szolgálatra, fe­lelősségre, kötelességteljesítés­re. Isten áldja útjukat. Koren Emil Ötszázötven évvel ezelőtt, 1415. július 6-án állt a prágai Magiszter, Húsz János utoljára földi bírái előtt. A konstanzi zsinat előző két nyilvános kihallgatásán több­ször felszólították tanai visz- szavonására. Maga Zsigmond császár figyelmeztette: „Men­levelet adtam, hogy itt meg­jelenhess, de ezzel az igazság szigorát nem akadályozhatom. Menlevelem a nyilvánvaló eretneket nem védheti. Azt tanácsolom, a makacs védeke­zéstől őrizkedj és hódolj a zsi­natnak. Ellenkező esetben kész vagyok magam meggyújtani a máglyát...” De hiszen Húsz Jánost is éppen az „igazság szigora” hozta Konstanzba. Mert ő va­lóban mindenkinél komolyab­ban vette azt, amit igaznak, helyesnek ismert fel. önként hagyta el biztonságot nyújtó hazáját, hogy számot adjon az atyák előtt hitéről. Azt remél­te, meghallgatják, megvitatják tételeit és útbaigazítják, ha tévedett. De minderről szó sem volt. Csak azt hajtogatta újra meg újra püspök, bíboros és a császár: „Ne légy makacs, hódolj a zsinatnak ..Hány­szor kérte sírva is, határozot­tan is: ha tanításomban té­velygés van, bizonyítsák be, én „szívemből visszavonom”. Ha meggyőznek a Szentírás­ból, nem szólok többet. Most ott térdel imára kul­csolt kézzel a dóm emelvé­nyén és hallgatja az ítéletet. A szavak hazug ünnepélyes­séggel verődnek vissza a fa­lakról; „Jézus Krisztus nevé­nek segítségül hívása után, s Istent szem előtt tartva, ki­hirdeti, elhatározza és kinyi­latkoztatja a szent zsinat, hogy Húsz János nyilvánvaló eretnek...” Az ítélet elhangzása után teljes papi díszben az oltár ■ elé vezetik. Minden tekintet felé fordul, az arcokon feszült várakozás. Kezdetét veszi a „kivetkőztető” szertartás. Egyenként fosztják meg papi mivoltának jelvényeitől. Sza­vából, magatartásából érződik azonban, hogy másfél évtizede nem emberek tették pappá, elhívása onnan felülről való. A szertartás végén elhangzik a hátborzongató átok, amely- lyel kirekesztik az egyházból: átadjuk lelkedet az ördögnek. De őt, aki halálra kész, már nem rémíti emberi szó. Urára néz és fennhangon kiáltja: „Én pedig kezedbe' ajánlom lelkemet Uram Jézus Krisztu­som.” Ördögökkel kifestett papírsüvegben áll a csufondá- ros tömeg előtt. Arra gondol, aki érette is hordozta a tövis­koszorút, s ez új erőt önt belé. A CSÁSZÁR PARANCSOT AD a pfalzi fejedelemnek; „Mivel mi a fegyvert nemhiá­ba viseljük, hanem hogy meg­büntessük azokat, akik go­noszságot cselekednek, azért kedves fejedelmem vedd át tőlünk ezt az embert, Húsz Já­nost. Sújtsd azzal a büntetés­sel, ami őt mint eretneket megilleti”. A fejedelem leveti díszruháját, ünnepélyes póz­zal fordul a városi tanács fe­lé; „Vegyétek át Húsz Jánost, ki legkegyelmesebb , urunk, a római császár és az én paran­csom szerint is elégetendő.” Sodródik kifelé a templom­ból a hatalmas kiváncsi tö­meg. Csak az atyák maradnak együtt álszent módon tovább. Mintha ahhoz, ami ezután tör­ténik, már semmi közük sem volna. Sokszáz fegyveres kíséri ki Huszt a városból. A Mester tekintete tiszta és nyugodt. A közelében haladóknak most is az igazságról beszél. A máglyát széles karéjban veszi körül a nép. Az elítéltet földbevert cölöphöz kötözik. Testébe belevág a vizes kötél. Nyakát vaslánccal fonják át. Szalmát, gallyakat raknak kö­ré. Csak az arca marad taka- ratlan. Most elébe lovagol a birodalom marsallja és utol­jára szólítja fel; vonja vissza tanításait. Húsz János nem válaszol mindjárt, mert egy bigott asszonyt lát léleksza­kadva közeledni, hogy vessző­nyalábját a máglyára dobja. „Oh, szent együgyűség —kiált fel — csak hadd jöjjön, van még idő, hogy irataimat és ta­naimat halálommal megpe­csételjem.” Azután a marsaik­ra tekint; „Istent hívom tanú­bizonyságul, hogy mindazt, amit hamis tanúk áltál a nya­kamba akasztottatok, nem ta­nítottam ... Az igazsághoz pe­dig, melyet tanítottam, hirdet­tem, megírtam és terjesztet­tem, amelyet Isten igéjébőil merítettem, most is állhatato­san ragaszkodom.” Az utolsó pillanatokat idéz­zük a szemtanú, Mladenovi- czi Péter feljegyzéseiből: „Ezt hallva az a bizonyos marsall egyet tapsolt és el­ment tőle. Az ő hóhérai pedig azon nyomban meggyújtották a máglyát. A Mester fennhan­gon énekelte: Krisztus élő Is­ten Fia, könyörülj rajtunk. És másodszor: Krisztus élő Is­ten Fia, könyörülj rajtam. Amikor pedig harmadszor akarta ugyanezt elénekelni, szél kerekedve, arcába fújta a lángot és így elnémult; ma­gában imádkozva kiadta lel­két. És ebben az elnémultság- ban lelke kilehe^éséig mozgat­ta ajkát és fejét, mint amed­dig az ember három Miatyán- kot elimádkozik.” A Zsidókhoz írt levél 13. rész 7. versében azt mondja az apostol: Emlékezzetek meg a nagy lelki vezetőkről, hitbeli elöljáróitokról, „akik Isten igéjét hirdették nektek; fi­gyeljetek életük végére és ko-1 vessétek hitüket”.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents