Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1965-07-04 / 27. szám

HÚSZ ÉV ALATT

így látjuk

Egyházunk tanító munkája

JOG ÉS MEGBÉKÜLÉS

A MAGYARORSZÁGI

evangélikus egyház

mindig egyik legszentebb kötelességének tartotta a múltban is a lelkészképzés ügyét, általában az egyházi tanító munka biztosítását. A fölszabadulást követő néhány esztendőben nem sok új dolgot lehetett fölfedezni a Soproni Evangélikus Teoílógiai Fakultás munkájában. Állami fakultás volt, érvényesültek munkájában és vezetésében egyrészt az állami felsőoktatásban akkor még meglevő ellentétes erők, másrészt profesz- szorain keresztül jelentkeztek az egymásnak ellentmondó egyházi erők és elgondolások is.

Azt mindenki érezte és megsejtette, hogy az evangélikus egyházat és annak a munkáját egész új feladatok elé állító új korszaknak a tanulságait előbb vagy utóbb a lelkészképzés terén is hasznosítanunk kell. Ennek egyik rendkívül pozitív és előre mutató jele az volt, amikor 1946-ban felállíttatta az akkor még Fakultás a társadalomtudományi intézeti tanárságot, amivel nemcsak az összes többi hittudományi fakultásokat és akadémiákat előzte meg, hanem még a világi felsőoktatást figyelembe véve is úttörő lépésnek számított.

Megindult az erjedés és esz- mélődés folyamata a hallgatók között is. Hamarosan kialakult egy haladó csoport, amely azután 1949-ben a társadalomtudományi intézeti tanárság vezetésével megszervezett úgynevezett „világnézeti szemináriumban” tömörült. A harc sokszor a végletekig éleződött az új feladatokat fölismert és azok helyes megoldásáért vívódó hallgatók és a régihez görcsösen ragaszkodó, elsősorban „pietista” hallgatók között.

Közben az egyházi vezetés bizonyos körei sem fogadták szívesen a Fakultáson jelentkező új hangokat és lépéseket. Azzal tisztában voltak, hogy az „állami” fakultáson már nem tudják megállítani „a? idők folyását”. Ezért a Teológus Otthont szemelték ki arra, hogy „ellensúlyozza” a fakultást.

„EVANGÉLIKUS LEL- KÉSZNEVELÖ INTÉZET”nek nevezték el, hogy nagyobb súlya és szerepe legyen az evangélikus lelkészképzésben és függetlenítsék munkáját a fakultás professzorainak a felügyeletétől és hatásától. Sikerült is elérni, hogy a Lelkész- nevelő Intézet és a Fakultás, majd az Akadémia munkája között nem volt Összhang.

Így érkezett el az 1950-es esztendő, amikor a soproni Evangélikus Teológiai Fakultás egyházi Akadémiává lett, majd 1951-ben felköltözött Budapestre. Az ősszel lesz 15 esztendeje, hogy az evangélikus lelkészképzés egyházi közüggyé lett és az Akadémia professzorai közvetlenül épültek bele egyházunk tanítómunkájának és egész szolgálatának a nagy Összefüggéseibe. Az Akadémia színhelye és sokszor jelentős tényezője lett sok-sok egyházi megmozdulásnak a béke, az ökumené és lelkészi továbbképzés ügyeiben. Ma már természetesnek tartjuk, hogy az Akadémia professzorai az első vonalban dolgoznak, ha egyházunk helyes tanításának és magatartásának a kérdéseiről van szó egyházunkban. De akkor ez még csak súlyos harcok és sokszor személyi nehézségek révén ivódott bele lassan-lassan az egyházi köztudatba.

Ne gondolja azonban senki, hogy csupán szervezeti téren történtek döntő változások egyházunk legfontosabb tanító intézményében. Minthogy az igehirdetés kérdése központi kérdéssé lett lelkészeink munkájában, az Akadémia tanító munkájában is ez lett a leghangsúlyosabb. Az ige helyes megértése és annak aktuális értelmezése és hirdetése csak úgy képzelhető el és valósítható meg, ha a lelkészi szolgálatra készülő teológusok a lehető legmagasabb szinten foglalkoznak a Szentírással, az evangélikus egyház hitvallás' iratainak a tanításával, egyházunk múltjával és jelenével, de azzal a történelmi és társadalmi környezettel is, amelyben ez a munka folyik és

amelyben evangélikus gyülekezeteink napról-napra benn? élnek.

A LELKÉSZKÉPZÉS NAGY MUNKÁJA azonban nem zárul le az akadémiai tanulmányok elvégzésével. Nemcsak azért nem, mert hiszen minden egyes segédlelkésznek még lelkészvizsgát is kell tennie, hanem azért sem, hiszen a teológiai tudományok is állandóan új és új felismerésekre jutnak el, és az új teológiai eredmények megismerése nélkül elszürkül a lelkész munkája a gyülekezetben. „A jó pap holtig tanul” közmondást vesszük igen komolyan, amikor egyrészt teológiai konferenciákat tartunk lelkészeink részére, másrészt pedig arra ösztönözzük őket, hogy a Lelkészi Munkaközösségekben elEURÖPAI EGYHAZAK KONFERENCIÁJA FINNORSZÁGBAN

Tizenhárom európai ország egyházi küldöttei vettek részt azon a háromnapos konferencián, amelyet a finnországi Järvenpää-ben tartottak meg. A konferencia vezetője Heikíci Waris professzor volt és témája: „Az egyházak és a mai társadalmi átalakulások Európában”. Ez a konferencia lényegében a Nyborgi Konferenciát volt hivatva előkészíteni és legközelebb Ausztriában akarnak összejönni.

mélyült teológiai tudományos továbbképzés follyék. Maga az elnevezés is új, hiszen korábban lelkészegyesületeknek nevezték ezeket. Azt akarja ez jelenteni, hogy ne „palávere- zés”, hanem tényleges munka töltse meg a lelkészek együtt- létét. Ezeknek a Lelkészi Munkaközösségeknek a jegyzőkönyvei és dolgozatai arról tanúskodnak, hogy — a világon talán egyedülállóan — evangélikus lelkészeink állandóan képezik magukat és nemcsak szakszerűen, hanem rendkívül modernül is tudnak hozzászólni és tanítani a teológiai tudományágak mai kérdéseiről.

Mindez pedig arról tanúskodik, hogy jó utón haladunk egyházunk lelkészképzése és lelkészi továbbképzése terén.

Dr. Pálfy Miklós

MEGHALT BORISZ METROPOLITA

Borisz metropölita, Odessa és Cherson érseke 59 éves korában hirtelen elhunyt, ö fogadta 1964-ben Odessában az Egyházak Világtanácsának a végrehajtó bizottságát és 1954- ben az ő berlini hivatalában jött létre az első találkozás az Egyházak Világtanácsa és az Orosz Orthodox Egyház között, aminek az eredményeként ez utóbbi csatlakozott az Egyházak Világtanácsához.

„A jog és a megbékülés elve nem zárja ki egymást, sőt kölcsönösen át kell hatniuk és ki kell egészíteniük egymást, amikor a németek keleti szomszédaikkal rendezni kívánják viszonyukat” — írja Erwin Wilkens hannoveri egyházi főtanácsos egy cikkében, amelyet a Lutheránus Világszövetség sajtószolgálata részletesen ismertet.

Wilkens főtanácsos szembeszáll az egyik legszélsőségesebb nyugatnémet revansista szervezetnek, a „Hazájukból Kiűzőitek Szövetségének” javaslatával. A szövetség azt javasolja, hogy tegyék meg az 1965-ik évet az „emberi jogok évévé”, továbbá ismertessék el minden nemzetközi fórumon a „szülőföldhöz való jogot’. Hivatkoznak ezzel kapcsolatban arra, hogy 1945-ben 54 millióra becsülték a menekültek és kitelepítettek számát világviszonylatban, s ezek 37 százaléka, 20 millió, német volt

Wilkens főtanácsos józanul látja, hogy a „szülőföldhöz való jog” elvének elismertetését nem nagyon segíti elő a jelenlegi nemzetközi helyzet. De ezen túl arra is felhívja a figyelmet, mennyire rossz ízűvé válhat az egész ügy, ha azt éppen a németek kezdik el feszegetni. A németek, miközben a „szülőföldhöz való jogra” hivatkoznak, könnyen megfeledkeznek arról, hogy a 20 évvel ezelőtti kitelepítések a nemzetiszocializmus bűvkörébe került német nép jogtipró eljárásával összefüggésben következtek be.

Wilkens főtanácsos félti ettől a „feledékenységtől” népét. Világosan látja, hogy ez a „feledékenység” sokakat indít arra, hogy a nyugatnémet politikától az Odera—Neisse határ megszüntetését, a régi birodalmi határ és a régi jogrend visszaállítását, valamint a kitelepítettek anyagi kártalanítását várják. Aki így gondolkodik — írja a cikk —, az nemcsak a múlt szörnyűségeiről feledkezik meg, hanem az egykor német területen végbement változások jelentőségét is lebecsüli. „Meg kell kérdőjelezni, hogy vajon mindezeket a szempontokat az "emberi jogok éve« címszó alá lehel-e foglalni?”

A jog és megbékülés szempontjainak egybevetésére az egyházi vonatkozásokkal foglalkozva tér ki. Ügy látja, hogy a „szülőföldhöz való joggal” kapcsolatban két tábor alakult ki a nyugatnémet protestantizmuson belül.

Az egyik tábor azt hangoztatja, hogy a németeknek le

kell mondaniuk az 1945-ös

potsdami döntés következtében lengyel fennhatóság alá került volt német területekről. A megbékülés evangéliumának üzenetét a politikai élet területén is érvényre kell juttatni.

A másik tábor azt' vallja, hogy a földi viszonyok rendjét nem a megbékülés, hanem a jog elve alapján kell kialakítani. Az előbbieket ez a tábor azzal vádolja, hogy az evangéliumot törvénnyé teszik.

Wilkens cikke e két ellentétes nézet között akar közvetíteni. Mindkettőt elfogadja, mert „a jog és a megbékülés elve nem zárja ki egymást".

Hasonló eljárásra törekszik a „Lutherische Monatshefte” c. nyugatnémet folyóirat. Májusi száma két dokumentumot közöl. Az egyik, az ún. „Biele- feldi tételek”, a megbékélés elvét vallja. Ezt olvashatjuk pl. 17. pontjában: „A jelenlegi helyzetben le kell mondanunk az elveszített keleti területekre vonatkozóan minden német igényről, a visszatérés szándékáról is, mégpedig a béke és a keleti szomszédainkkal folytatandó jó viszony érdekében. Ilyen felismerésre az evangélium teszi szabaddá a politikai belátást.” — A másik dokumentum címe: „Válasz a Bie- lefeldi Tételekre”. Utolsó sorai így szólnak: „Seholse olvasható a Szentírásban, hogy kifosztott, jogukból kiforgatott embereket a történtekbe való megnyugvás jámbor tanácsával kellene istápolni...”

A két ellentétes állásfoglalást ugyanabban a számban behatóan elemzi Friedrich Spiegel-Schmidt „Teológiai párbeszéd a szülőföldhöz való jog kérdéséről” címen írt tanulmányában. Ez az írás is közvetiteni akar. Arra inti a vitafeleket, hogy figyeljenek egymásra. Abban a kérdésben, hogy a „jog” vagy a „megbékülés” elvének érvényesítése mellett döntsenek-e a németek, látszólag nem foglal állást. Azt hangoztatja, hogy ezt a kérdést csak a józan politikai mérlegelés útján lehet eldönteni. így összegezi mondanivalóját: „A szülőföldhöz

való jog érvényesítésével kapcsolatban a keresztyén ember figyelembe vesz minden tényezőt; a fenyegetett helyzetben levő világbéke iránti felelősségben, a mindkét oldalon fennálló vétségek világos ismeretében, de készen a meg- békülésre, a társadalmi, gazdasági és kulturális tényezők józan, érzelgősségtől mentes felmérésével és végül azoknak a lehetőségeknek előítéletmentes elemzése útján, amelyeket számunkra nyugati szövetségeseink engedélyeznek, szabadon hoz olyan döntést, amelyet Isten színe és saját lelkiismerete előtt is vállalhat.’’

•

Mi úgy látjuk, hogy Friedrich Spiegel-Schmidt cikke csak látszat szerint közvetít, valójában a volt keletnémet területekre vonatkozó jogigény mellett foglal állást. Wilkens írásától eltérően Spiegel- Schmidt soraiban nem érezhető a „német bünbánat” szelleme, ahogyan az pl. az ún. Stuttgarti Bünvalló Nyilatkozatban jutott kifejezésre. Eléggé bonyolult teológiai fejtegetés segítségével a „szülőföldhöz való jog” és ezzel tulajdonképpen a volt keletnémet területekre vonatkozó igény teológiai elismertetését szorgalmazza.

A „szülőföldhöz való jog" bonyolult kérdés. Hogy milyen tragikus kérdés lehet, azt a kongói, angólai stb. száműzőt- tek példája mutatja. A háborús események során kitelepített németek helyzetét azonban nem lehet az előbb említettekkel azonos módon meg* ítélni. Ezt érzi a stuttgarti nyilatkozat szellemében Wilkens egyházi főtanácsos. Mégis a „feledékeny németek” malmára hajtja a vizet. A jog és a megbékülés két egyenértékű, fennkölt elvére hivatkozik. Állítja, s igaza van, hogy a két elvnek nem kell ellenkezniük egymással. Ezzel a két fogalommal azonban ugyanakkor két tábort, két nézetet is jellemez s ezeket már nem lehet egyenértékűnek nevezni. Lehetővé teszi, hogy a revan- sisták magukat a jogosság elve képviselőinek tekintsék. A „szülőföldhöz való jogra” hivatkozva, most már teológiai támogatás segítségével is küzdhetnek majd az egykori német területek visszaszerzéséért. Erre különben a nyugatnémet „Ostkirchenanschuss”- nak a kitelepítés 20. évfordulója alkalmából kiadott memoranduma is biztat, mikor megnyugtatja a németeket, hogy jó lelkiismerettel imádkozhatnak szülőföldjükre való visszatérésükért.

Meg kell említeni még, hogy a fent vázolt vita keretében a keletnémet állam elismerésének kérdése is megbújik. A Német Demokratikus Köztársaság ugyanis 1950. július fián egyezményt kötött Görlitz- ben a Lengyel Ft épköztársasággal s ebben a megegyezésben a PotSdamban megállapított Odera—Neisse vonalat

végérvényes lengyel—német

határul ismerte el.

Benczúr László

HÚSZ JÁNOS

Előreformátor

Emlékművön Te csak oldalt állsz, hogy el ne takard a főalakot, ki véghezvitte a megkezdett munkát és győzött...

Reád halál várt,

Füstbe fulladt utolsó imád.

Feljegyezték hűséges barátok, némán hogy mondta vonagló ajkad a megfojtott szót,

Fejed a tűzben ide-odahajlott* míg lassan az ember egymásután

elmond három Miatyánkot.

Magister Húsz

Ott a máglyán, ott egyedül álltái.

Nem volt tő és nem volt mellékalak csak Te egyedül meg a tűzhaláL És győztél,

imádság maradt utolsó szavad ott, hol a kín másnál Istent tagad,

s az őrület eltép sok erős köteléket.

EMLÉKÉRE

Te nem átkoztad sem a papokat, sem a népet.

Hagytad, helyette ők átkozzanak.

Nézted, egy asszony hogy cipelt eszelős hittel máglyádhoz a rőzsecsomót.

Hívtad, csak jöjjön. Mielőtt lobbant a láng,

s lobbant szívedben az Agnus Dei

— ős imaének — még volt időd megérteni az együgyűséget.

Húsz János mester ez győzelem volt.

Ez győzelem és nagy befejezés, s ha jöttek később neves utódok, műved mégis töretlen egész.

Bár emlékművön

Te csak oldalt állasz,

hogy el ne takard a főalakot.. „

A messzeségen régi tűz világít át, s egy sugárnyaláb fényárba vonja arcod.

Pintér Károlyné

Répcelaki levelezőlap

Az Evangélikus Élet egyik répcelaki olvasója, özv. Németh Istvánná, egyszerű szavakkal teleírt levelezőlapot küldött a szerkesztőségnek. Sorai mögött azonban olyan esemény húzódik meg, amely száz és. ezer család életét felkavarta, csapást, pusztulást hozott magával. Némethné testvérünk házát is összedöntötte az árvíz, ideiglenes lakásba költözött s gondjai közepette úgy érezte, hogy nem vállalhatja tovább az Evangélikus Élet előfizetését, pedig a lapnak hosszú idő óta hűséges olvasója volt.

Bizonyára nemcsak Némethné testvérünk lapunk egyetlen olyan olvasója, aki megrendült szívvel s kétségbeesetten nézte, amint az ár évek, évtizedek munkáját Toppantotta össze és megváltoztatta falvak, földek, utak, tájak jólismert arcát. Mégis ö lett — 76 évével — az egyetlen olvasó, aki még arra is gondolt, hogy a sok veszteség mellett még ez a veszteség is hátra van: ezentúl nem kaphatja meg kedves hetilapját, ha nem tud fizetni.

Nem lehet szó nélkül elmenni emellett. Az az egyszerű postai levelezőlap alkalmat ad arra, hogy szerkesztőségünk nevében bizonyságot tegyünk arról a feladatról, elkötelezés- ről, amelyet sajtószolgálatnak nevezünk. Némethné testvérünk bizonyára hűségesen fizette eddig az előfizetési díjat, most azonban minden pénznél többet juttatott el hozzánk szavaiban: szívének szeretetét és az írásra, vigasztalásra való biztatást, önmagunknak mondanánk ellen, ha csak tudomásul vennénk a közlést és leállítanánk az újságot az olvasó kívánsága szerint, önmagunkat, lelkiismeretünket, küldetésünket tagadnánk meg, ha az ügyet áttennénk az adminisztráció vonalára, éppen akkor, amikor az élet és az érték mentése lehetetlen csupán adminisztrációval, amikor önfeláldozás kell, odaadás, együttérzés és segítés. A szerkesztőségnek egyetlen tagja sem volt ott a gáton, nem szenvedett át félelmes éjszakákat, mégis valamennyien azok közé tartózunk, akik országszerte felismerték és megváltották, hogy az árvíz ügye valamennyiünk gondja és felelőssége és ezzel együtt majd az az újjáépítés iS, amely ezután következik. A napilapok és a rádió és a távolbalátó sorozatosan ismertették, hogyan segítettek magyar területen nem-magyar állampolgárok és hogyan segítettek magyarok túl a határon is másoknak tapasztalataikkal és erejükkel, gépekkel és lelkesedéssel. Ebben a nagy és csodálatos közösségben az írás erkölcsi-lelki erejével jelen vagyunk, átvesszük annak meghatalmazását és tovább adjuk, küzdve minden közönyösség ellen.

Az árvíz nemcsak nemzeti értékveszteség, hanem nemzeti próbatétel is. Az adott körülmények valósággal kikényszerítik belőlük az állásfoglalást, a döntést, a hitvallást egymás mellett és egymásért. Először csak a számok összességét mérjük meg: hány hold föld nem terem, hány ház lett lakhatatlanná, hány kilométernyi út ment tönkre és így tovább, de azután eljön annak az ideje is, amikor külön-külön kell megvizsgálnunk, hogy mi a személyes vesztesége Németh Istvánná testvérünknek és még annyi más hazánkfiának, akik úgy lettek vesztesek, hogy nem tehettek róla. Éppen ezért nem maradhatnak meg ebben a pusztulásban, mert rríindennek vissza kellene kerülnie arra a helyre, ahol állott, szépen, rendben és hiánytalanul. Erre a vállalkozásra késztet bennünket a helyzet és amikor szembe nézünk a reánk váró áldozattal, akkor az a legkevesebb, hogy küldenünk kell az Evangélikus Életet továbbra is mindazoknak, akiknek erre lelkileg nagy szüksége van.

Annál is inkább, mert mi valamennyien, akik írunk, tanácsolunk, irányítunk, erőt merítünk abból a hősiességből, amellyel a ml barátaink és testvéreink a folyók és patakok mentén helytállónak, s amellyel elhordozzák a reájuk esett terheket.

Az árvíz, mint időszerű próbatétel, egyben az általánosra is mutat. A pusztító erők nem válogattak hívők és nem-hivők között s a segítés szenvedélyében senki sem nézte, hogy kinek segít, amikor szembe került a megrettenők tömegével. Ez az a közerkölcs, amely mindenen felül tud emelkedni, amikor arra szükség van és amely akkor is él és éltet, amikor nem csap reánk semmiféle nemzeti veszedelem. Sőt éppen a nyugalmasabb és kiegyensúlyozottabb időkben kell már gyűjteni ezt a tartalékerőt, amelyre minden időben szüksége van népünknek. Az egyház szolgálata is értékelhető így, ez a maga módján való szolgálat, elfogadva Isten kezéből, megáldva a Szentlélek által.

Megírtam ezeket a gondolatokat, mert Németh Istvánná lapja késztetett reá és mert ki kell fejeznem, valamennyiünk nevében, azt a szeretetet, amellyel egymás terhét hordozva betöltjük Krisztus törvényét.

Várady Lajos