Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-07-04 / 27. szám
KP. BÉRM. BP. 72. Egyházunk népe is részt kér a segítés és építés munkájából Egyházunk és annak népe nemcsak erkölcsi támogatásával, de munkájával és anyagi hozzájárulásával is ki akarja venni a maga részét abból az áldozatos erő- feszítésből, amelyet egész népünk példamutató egységben tanúsít az árvízzel és az árvíz okozta károkkal szemben. Eme közös országos ügyben püspökeink körlevelet intéztek a lelkészekhez és a gyülekezetekhez. A körlevelet, amely július 4-én és 11-én kerül templomaink szószékein felolvasásra, az alábbiakban ismertetjük olvasóinkkal: Hazánk területén több mint három hónap óta tart a szakadatlan küzdelem az árvízzel. Előbb a dunántúli folyók léptek ki medrükből, majd a Duna óriási víztömege ostromolta a gátakat. Ezrek és tízezrek álltak a gátakra, hogy erősítsék a töltéseket, elfojtsák a gátak alatt, áttörő buzgárokat, új védelmi vonalat építsenek ki és így mentsék a fenyegetett városokat, falvakat, gyárakat, otthonokat, mindennapi kenyerünket és az emberi életeket. Egyes helyeken szinte élethalálharc folyt egy-egy kis faluért és egy-egy gyermek életéért. Szakemberek és munkások éjt nappallá téve küzdöttek minden talpalattnyi földért és minden szál búzakalászért. A gátakon uj hősök születtek, akik önfeláldozóan dolgoztak nemcsak egy-egy falunak vagy gyárnak megmentésén, hanem egész népünk értékeiért is. A védekezés munkája ma is folyik. További nagy erőfeszítésekre van szükség. De bízunk a gátakon dolgozók és vezetőik eredményes munkájában és végső sikerében. A nagy erőfeszítések ellenére is jelentősek a károk. Falvakat kellett kiüríteni és a lakosokat elköltöztetni. Már-már beérő gabonaföldeket mosott el az ár, házak dőltek össze, sok munkával és gonddal berendezett családi otthonok értékei semmisültek meg. Egész népünk megmozdult, hogy segítsen a rászorultakon és előmozdítsa a minél gyorsabb újjáépítést. Ebben a nagy összefogásban még jobban összekovácsolódott népünk és erősödött a nemzeti egység. A segítés és építés munkájából evangélikus egyházunk népe sem maradhat ki! Ez alkalommal is bizonyítsuk meg szocializmust építő népünkkel való egységünket és azt a sokszor hangoztatott álláspontunkat, hogy szolgáló egyház akarunk lenni népünk között. Hozzájárulásunkkal mi is segítsük a nemzeti egység erősödését. Kérjük híveinket, hogy mindenki a maga városában és falujában szívvel-lélekkel vegyen részt a segítés és újjáépítés munkájában. De kérjük azt is, hogy a július 11-i vasárnapnak az ügyhöz összegében is méltó offcr- tóriumát az árvíz okozta károk helyreállítására és a rászorultak megsegítésére ajánlják fel. Dr. Schmidt-Klausen főtitkár visszalép A Lutheránus Világszövetség végrehajtó bizottságának a tansániai ülésén bejelentették, hogy Dr. Kurt Schmidt-Klausen főtitkár megválik ez év őszén főtitkári tisztétől és visszatér Hannoverba, ahol a nyugdíjba vonult Dr. Chr. Mahrenholz utódaként mint egyházfőtanácsos kapcsolódik bele egyházának a munkájába. A nálunk is járt Schmidt-Klausen főtitkárban mélyen ökumenikus gondolkodású és képzett teológust ismertünk meg, aki a legkülönbözőbb világszövetségi üléseken mindig szívén viselte elsősorban az evangélikus kisebbségi egyházak ügyét. Személyében egyházunk és hazánk egyik barátja vált ki a Lutheránus Világszövetség közvetlen vezetéséből. Reméljük azonban, hogy kapcsolataink ezután is elevenek maradnak vele és új munkahelyén is szívósan harcolni fog azért, hogy egymást jobban megismerve megtanuljuk becsülni és szeretni. I MÁD KOZZUNK Menneyi Atyám! Igédet hallva, boldog hálaadással magasztallak. Újra kegyelmed nagyságát kell megéreznem. Űjra érzem, hogy mindenkor jóságos és kegyelmes vagy hozzám. Látom életemet, amely oly sokszor hasonló az elveszett juhhoz és az elgurult drahmához. Hiszen elfeledkezem Rólad, valahányszor indulataimnak engedek és türelmetlen, szeretetlen, haragvó vagy közömbös leszek. Szomorúan látom most, hogyan telik meg életem naponként ilyen indulatokkal. Elszakadok Tőled, és Te, mennyei Atyám, most mégis keresel engem és velem együtt testvéreimet is. Igédben hangodat hallom és érzem az elveszettet kereső szereteted csodálatos melegét. Te az eltévedt juhot nyomon követed, míg utol nem éred — az elgurult drahmát pedig keresed, míg meg nem találod. Köszönöm, hogy engem is keresel! Uram! Rád bízom magam. Kérlek, vigyázz rám és gondviselő jóságoddal takarj be engem. Te vezess engem, hogy életem ne legyen többé elveszett élet. Tisztíts meg Lelked által bűnös indulataimtól, hogy testvére tudjak lenni embertár- säimnäk« Uram! Könyörgök hozzád egyházamért. Áldd meg szolgálatát és szolgáit. Könyörgök hazámért és népemért. Uram! Védd meg a pusztító árvíztől. Áldd meg azokat, akik ott állnak a gátakon. Segítsd népünket, hogy a mindennapi kenyeret betakaríthassuk. Áldd meg az aratást és adj erőt az aratóknak. Légy oltalmazója a szenvedőknek és adj gyógyulást a betegeknek. Légy velünk mindnyájunkkal és kegyelmed vezéreljen az igaz úton. Jézus nevében kérlek, hallgass meg engem! Ámen. A sokoldalú és párhuzamos párbeszéd útja Évek óta, de különösképpen XXIII. János pápának, a II. vatikáni zsinatot összehívó döntése óta, majd ezt követő- leg a második és harmadik ülésszakon tárgyalt „ökume- nizmusról” szóló dekrétum beterjesztése nyomán szerte a világon a keresztyén egyházakban — de azokon kívül is — állandó téma a Rómán-kívüli keresztyénségnek és Rómának a párbeszéde. Amióta a római katolikus egyház határozottan kifejezte azt az óhaját, hogy szeretne párbeszédet kezdeni más egyházakkal, azóta vita tárgya lett a párbeszéd alapja, módja, tartalma és célja. Ezekben a kérdésekben a vélemények tarka sora alakult ki, de abban szinte mindenki egyetért, hogy Rómának a párbeszédre való készsége új és jelentős tény az ökumenikus mozgalom történetében. Bármi a véleményünk a párbeszéd várható fordulatairól és céljáról, magának a „párbe- széd”-nek jelentőségét nem szabad lekicsinyelnünk. 1. A párbeszéd az a forma, amelyben két ember — aki egyébként gondolkodásban, életformában és életcélban különbözik egymástól —, jobban megismerheti egymást, feladhatja „zártság”-át, felhagyhat „monologizálás”-ával és még tanulhat is egymástól. Ugyanez áll az egyházak párbeszédére is. A római katolikus és a nem-római katolikus keresz- tyénség közötti párbeszéd jó alkalom egymás jobb és iga- zabb megismerésére, különböző okokból eredő „zárt vi- lág”-ok kerítésén való áttekintésre, a saját igazságok és „önigazság”-ok monológszerű MI EVANGÉLIKUSOK NAGYRA ÉRTÉKELJÜK a gyónást, a bűnvallást, bűnösségünk nyilvános beismerését. Luther Márton azon gondolkodott, hogy a keresztség és az úrvacsora mellett nem kelle- ne-e a gyónást harmadik szentségként megtartani. Tehát csaknem akkora értéket tulajdonított a nagy reformátor a gyónásnak, mint a szentségeknek. De nem amiatt, amit az ember cselekszik a gyónás során, hogy t. i. bűneit megvallja. Hanem azért, amit Isten cselekszik: bűnbocsánatban részesíti, „feloldozza” az embert. A bűnbocsánat az evangélium lényegéhez tartozik. Nemcsak apostolainak adta meg Krisztus a jogot és a hatalmat arra, hogy a bűnöket megbocsássák, hanem kivétel nélkül minden embernek kötelességévé tette a bűnbocsánatot. A Mi Atyánkban tanít erre a leg világosabban: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” (Mt. 6:12.). Ezt Krisztus Urunk még bővebben kifejti Máté 6:14— 15-ben: „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a. Ti Mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátótok meg az embereknek, a ti Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Semmi nyoma annak, hogy Krisztus Urunk valamilyen feltételhez kötné a bűnbocsánatot. Még az se feltétele a megbocsátásnak, hogy az illetők előbb lássák be és vallják be bűneiket, és mi majd csak akkor bocsátunk meg nekik. Inkább megfordítva áll a dolog: annak, hogy mi Istentől bűnbocsánatban részesüljünk. ismételgetéséről való leszokásra és egymástól való tanulásra is. A „párbeszéd” ugyanis csak addig párbeszéd, amíg hajlandó mindkét fél egymást készségesen meghallgatni és a beszélgetést teljes nyíltsággal folytatni. Ha nem úgy folyik, ez a párbeszéd, hogy az egyik fél szünet nélkül „kinyilatkoztat” és igényli, hogy a másik fél hajoljon meg a „kinyilatkoztatott igazságok” előtt, hanem mindkét félnek „van kedve a tanulás”-ra, akkor a párbeszédet folytatók még egymás ellenérveiből is tanulhatnak. Mivel mi magyarországi evangélikus keresztyének az élet minden területén nem a monológoknak, hanem a párbeszédeknek jelentőségét tapasztaltuk meg és mivel a saját hitbeli igazságaink megbecsülése mellett nem szégyellünk tanulni sem és mivel nem tartjuk „reménytelen eset”-nek a római katolikus egyházat sem: mi a párbeszéd mellett vagyunk. A párbeszéd mellett való állásfoglalásra indít bennünket az a teológiai felismerésünk is, hogy az egyház nem önmagáért, hanem a világért van és ennek következtében az egyházak közötti párbeszéd — ha az jó irányban folyik! —segítheti közvetve a népek közötti jobb megértést is, hiszen egymás jobb megismerése számos előítélet bukását, felgyülemlett indulatok levezetését és a szembenállók egymás mellé állítását is szolgálhatja. Miközben a párbeszéd mellett vagyunk, a nagy kérdés számunkra az, hogy miképpen is jöhet létre egy olyan alap, amelyen valódi párbeszédet az a feltétele, hogy megbocsássunk mindenkinek, aki rosszat követett el ellenünk. A megbocsátás része tehát annak az általános és korlátlan emberszeretetnek, amelyre Jézus Krisztus tanít (Mt. 5:43— 47-ig, Mt. 18, 21—35. stb.), s amire elsősorban ő maga adott példát a golgotái kereszten. — AZ UJTESTAMENTUM- BAN VAN ARRÓL IS SZÓ, hogy a bűnöket megtartani is lehet, s a bűnösök nem kapnak feloldozást, hanem meg- kötöztetnek (Mt. 16, 19, Máté 13, 18.). Vitás azonban, hogy vajon ezt a „hatalmat” csak Péternek, vagy a többi apostolnak, sőt minden hivőnek is adta-e Jézus Krisztus? Bizonyos azonban, hogy: 1. Péter apostol ún. utódairól, s arról, hogy csak nekik (és a papoknak) lenne ilyen megbocsátó és kötöző hatalmuk, sehol egy szó sincs a Szentírásban, 2. hogy a feloldozás és a megkötözés nincs gyónáshoz, különösen a bűnök egyenkénti felsorolásához, mint feltételhez kötve, 3. egyik értelmezés sem helyes, amelyik a megbocsátás és az általános emberszeretet krisztusi parancsával ellenkezik. Egészen megfelel tehát az újszövetségnek az az evangélikus egyházi gyakorlat, hogy bűneinket általánosságban valljuk meg (minden imádságunkban és istentiszteletünkön), s az is, hogy hirdetjük és hittel fogadjuk a bűnbocsánat örömhírét. Ha valakinek pedig a lelkiismeretét valamilyen konkrét, vélt, vagy valóságos bűn nyomná, megvan a lehetősége arra, hogy lelkészéfolytathat a római katolikus egyház és más egyházak. A római katolikus egyház ugyanis nem hagy kétséget afelől, hogy magát tartja Jézus Krisztus egyedüli és kizárólagos egyházának. Egy ilyen önértelmezés alapján egyáltalában lehet-e létrehozni párbeszédes közösséget? Van-e lehetősége Rómának arra, hogy más egyházakhoz úgy közeledjék, mint egyenlő jogú partnerekhez? Ez majd elválik a következő időben. Mi minden esetre csak egy olyan párbeszédben tudunk részt venni, amelyben Róma nem úgy beszél a többi egyházakkal, mint valami „atya” a „tékozló fiák”-kai vagy „elszakadt testvérek”- kel, hanem, amely párbeszédben egyenlő rangú felnőttek váltanak egymással okos szót. 2. A másik nagy kérdés ez: kik vegyenek részt a párbeszédben? A mi meggyőződésünk szerint „sokoldalú és párhuzamos megbeszélés”-t kell folytatni és pedig sokaknak. Helyes az, ha a párbeszédben részt vesz az Egyházak Világtanácsa is. A párbeszéd el- kezdhetőségéért az Egyházak Világtanácsa sokat dolgozott és további munkájára is szükség van. Ez jutott kifejezésre ez év januárjában az afrikai Enuguban is, ahol a Központi Bizottság elfogadta az Egyházak Világ tanácsa képviselőiből és a római katolikus egyház küldötteiből létesítendő bizottság felállítását a párbeszéd folytatására. Azóta ez a bizottság— amely 14 tagból áll — egy alkalommal már össze is ült és meg(Folytatás a 2. oldalon) vei külön lelkipásztori beszélgetést folytasson. A lelkész azonban semmiképpen sem követelheti meg a részletes, minden mozzanatra kiterjedő bűnvallást a feloldozás, a bűnbocsánat feltételéül. A bűnbocsánattal űzött visszaélés váltotta ki a reformációt 1517-ben. Ettől fogva szorult ki az evangéliumi keresztyénségből a fülbe- gyónás. A római katolikus egyház azonban ma is szentségnek tartja a fülbegyónást, s híveitől megköveteli, hogy minden évben legalább egyszer gyónjanak. A gyóntató papok a legtüzetesebben kikérdezhetik a gyónókat bűneik legapróbb részleteiről, konkrét személyekről is, s ha a gyónó nem lenne hajlandó mindent bevallani őszintén, akkor tudnia kell, hogy a feloldozás, amelyben részesült, nem érvényes. A FÜLBEGYÖNASI gyakorlathoz hogyan viszonyuljunk mi evangélikusok a meginduló ökumenikus párbeszédben? És főleg: mit mondjunk a vegyesházasságokat megelőző vallási viták esetén annak a katolikus félnek, aki arra hivatkozik, hogy ha evangélikus jövendőbelije nem hajlandó összes gyermekeit a római egyház hitében nevelni, akkor ő nem gyónhat és nem áldozhat, s nem részesülhet felol- dozásban? A mi álláspontunk ebben a kérdésben is határozott és félreérthetetlen. (Folytatás a 2. oldalon) A megtalálás öröme Valamennyien veszítettünk el már valamit, vagy valakit. Az első érzésünk a szomorúság volt. Ezt követte a reménykedő keresés. És, ha megtaláltuk, nagyobb volt az örömünk, mintha el sem veszítettük volna. Az elveszítés szomorúsága, a keresés reménysége és a megtalálás öröme aszerint volt kicsi vagy nagy, hogy számunkra az elveszettnek mekkora volt az értéke. Istennek mi emberek vagyunk a legértékesebbek. Nem mi keresztyének, hanem mi emberek. Mindenki. Ezért fáj neki, ha bárki is elvész. Mégis, nagyobb a szomorúsága, ha olyan valaki távolodik el tőle, aki már az ő nyájának tagja volt. Köztünk is nagyobb a szomorúsága például ano,áív. aki elveszíti gyermekét, mint annak, akinek nem is volt gyermeke. — Isten gyermekei, gondolkodjunk el egyszer azon, hogy mennyi szomorúságot okoztunk Istennek! És gondoljuk meg: Nem kellene-e több és őszintébb bűnbánattal tekintenünk Arra, aki akkor sem mond le rólunk, ha elvesztünk. Mert Isten nem mond le rólunk. Hanem mindig megújuló reménységgel keres bennünket. Ezért küldte Jézus Krisztust is. Ö maga tett erről bizonyságot. Nemcsak szavával, hanem cselekedeteivel is. Nemcsak prédikált az embereknek, hanem kereste, hogy hol és miben segíthet. A bűnösöknek evangéliumot hirdetett, a sántákat meggyógyította. És nála ez a kétféle keresés egészen egy volt: szolgálat. — Jó tudnunk, hogy nem veszhetünk el annyira, hogy Jézus Krisztus kereső igéje ne érne utol bennünket. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy életünk eseményei nem véletlenek sorozata, hanem mindig, mindennel, jó Pásztorunk keres bennünket. Krisztus Urunk bizonyára. örült annak, amikor ezres tömeg függesztette rá áhitatos tekintetét. De biztosan nagyobb volt az öröme, amikor az önző vámszedő hagyta ott asztalát, vagy egy — a munkájába temetkező halász — letette hálóját és követte őt. Előfordult, hogy önként jelentkezőket visszautasított, de akik meghallották hívását, akiket megtalálhatott, azokat munkatársaivá, apostolokká méltatta. — Ha belegondolunk abba, hogy ilyenfajta örömöt mi szereztünk-e Urunknak, csak megszégyenülhetünk! Egy kerek pénzdarab nem tehet arról, hogy elgurul. A nyájból is elveszhet egy juh a saját hibáján kívül. A mi „elveszésünk” azonban engedetlenség. Istennek azért olyan mérhetetlen miatta a szomorúsága. De azért olyan kimondhatatlanul nagy a szeretete is, hogy nem hagyja abba keresésünket és nem mond le arról, hogy végre nálunk is eléri a megtalálás örömét. Bárány Gyula A GYÓNÁSRÓL
