Evangélikus Élet, 1965 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1965-06-27 / 26. szám
mm ÉV ALATT Diakóniánk útja MAGYARORSZÄGI egyházunkban A FELSZABADULÁST megelőző időszakban a diakónia nem volt közkeletű kifejezés. A szeretetmun- kát (ez a régi megjelölés) a belmiSszió egyik munkaágának tekintették. Ügy tűnhetett fel, mintha a szeretet-szolgálat „alárendeltségben” volna a többi munkaághoz képest. A diakónia (szolgálat) kifejezés viszont arra utal, hogy a bel- misszió, sőt az egyháznak minden ténykedése kell, hogy magán viselje és magában hordozza lényegszerűen a szolgáló lelkületet. Húsz esztendő történetének írásos tanúi, jegyzőkönyvek és jelentések egybehangzóan szólnak arról, hogy egész egyházunk megértette és elfogadta Isten parancsát és engedelmesen felvette a szolgálatot a megadott területeken. A diakónia gyakorlása egyházunk alkotó tevékenysége volt az elmúlt két évtizedben. Mindenekelőtt a diakónia szervezetét alkotta meg egyházunk. Értékes tanulmány volna lépésről lépésre követni diakóniánk kialakulását, s ezt a munkát egyháztörténészeinknek el is kell végezmök. Itt csupán csak annyit, hogy a diakónia szervezetének kialakulása véleménykülönbségek, sőt harcok tüzében történt. A hagyományokhoz mereven ragaszkodó egyházi vezetők gátló és ernyedt, kilátástalan álláspontja felett érvényesülhetett az új, lendületes törekvés, a hit bátorsága. Az alkotás kézzelfogható eredménye az 1953. évi 8. Egyházi Törvény A törvény már az egyházi konszenzus, egyetértés kifejezője. Ma már több vonatkozásban megújításra szorul, de alapjában változatlanul szilárd. A törvény minden rendelkezésének az a meg nem ingatható fundámentoma, hogy a diakónia az egyház minden gyülekezetének és a gyülekezetek minden tagjának ügye és feladata. Ennek ellátására megszervezi a Diakóniai Osztályt, mint a munka legfelsőbb irányító szervét, megszervezi az egyházmegyékben a diakóniai előadó lelkészi tisztségeket, sőt a gyülekezetek presbitériumaiban is előadókat állít a diakónia ügyeiben. Intézkedik a munka anyagi alapjairól is. tömörítve a rendelkezésre álló anyagi erőket. Intézkedik arról, hogy e szolgálatnak a szeretetotthonokban folyó része is szervesen beleilleszkedjék az egyház organizmusába. Mindezzel az intézkedéssel a törvény részben a viták és harcok, valamint a gyakorlat helyes eredményeit rögzítette, részben pedig példát és biztosítékot nyújtott a munka további folyatásához. EGYHÁZUNK DIAKÓNIAI TEVÉKENYSÉGÉBEN fontos munkaágat jelentett ebben az időszakban a szeretetotthonokban végzett szolgálat. A fel- szabadulást megelőző időszakban othonainknak mintegy fele egyházi egyesületek birtokában volt A másik fele egyházközségek tulajdonát képezte. Az új helyzetben minden szeretetotthon egyházközségi fennhatóság alá került, s az egyházközség minden tekintetben felelőssé lett otthonáért. A felelősség elmélyítése érdekében, továbbá, hogy az anyagi teherviselés elhordozható legyen, egyes szeretetotthonok mögött egyházmegye, vagy egyházmegyék támogató hátteret képeztek, s mindmáig egyre fokozódó mértékben válnak azzá. E szervezeti formának a szeretotthonok életében sok áldása mutatkozik meg. Mindenekelőtt elevenné vált a kapcsolat az otthonok és a gyülekezetek között. Az Otthonok mindennemű kérdései nyilvánvalókká lettek a gyülekezetekben. Látogatások, levelezések kapcsán személyes formát öltöttek. A bentlakók se- holsem érzik a gyülekezet vérkeringéséből való kikapcsolódást, s a gyülekezetekben egyre világosabban alakulnak ki az otthonokkal kapcsolatos feladatok. Sok szép jelét adják a gyülekezetek gondoskodásuknak, amellyel az öregek otthonait lakályossá, kellemessé igyekeznek tenni. Az öregek és krónikus betegek elhelyezése és gondozása ma nem speciálisan egyházi feladat, de e munka folytatásában az egyház szolgálata még sokat tehet és hitünk szerint sokat adhat. DIAKÓNIÁNK EGY MÁSIK TERÜLETE a szellemi fogyatékos gyermekek között van. Húsz év alatt ez a munkaterület egyre világosabban határolódott körül, s az itt adódó feladatokat egyházunk készséggel és örömmel vállalja. Tudjuk azt, hogy szolgálatunk ezen a területen megbecsült és sajátos viszonyait illetően eredményes. Ha összehasonlítjuk az 1930-as években megindult „Magyar Béthel” munkájának e téren kezdeményező, de az egyházban mindvégig magánjellegű munkáját mai gyermekotthonaink életével és munkájával, hálaadás ébred bennünk az elért eredményekért. Természetesen világjelenségként látjuk ezt a munkaágat és fejlődését korunkban, s csupán azt állapítjuk meg, hogy sem egyházunk, sem népünk nem maradt el ebben a szolgálatban. Az egyház áldozatkészsége támogatja törekvéseinket ezen a téren és nagy jelentőségű az 1952-ben az Egészségügyi Kormányzattal első ízben kötött szerződésünk gyermekek gondozása ügyében. Az eredetileg- 16 gondozottra kötött szerződés ma már 172-re vonatkozik. Diakóniánk jelentős kérdése tulajdonképpen ez egész időszakaszon áthúzódó és ma is fennálló, s ez a speciális szolgálatot vállaló, a gondozást ellátó munkások képzésének, felkészítésének a kérdése. Az 1951-ben megszűnt Diakonissza Anyaegyházakból csupán 30-an vállaltak további egyházi szolgálatot. Az egyre gyarapodó feladatok elvégzésére gyülekezeteinkből kerültek ki olyanok, akiket Isten igéje erre indított. Közülük azonban a legtöbben szakmai tudás, képzettség nélkül állottak munkába. Képzésükre több formában kísérlet történt már, de rendeletszerű intézkedés ez ügyben még nincs. Nagy segítséget jelent az ápolónőképző iskolák közelmúltban megalakult külön tagozata, ahol testvéreink megfelelő szakmai képzettséghez juthatnak. Az otthonok életrendje és házirendje is nevelő, emberalaikító tényező a diakóniai, szolgáló életforma kialakításában. Bízunk abban, hogy az egyház tradicionális-iskolás képzése helyett a keresztyén életpélda meg fogja tenni a maga jó hatását ezen a téren Is. REFORMOK AZ EGYHAZAK VILAGTANÁCSÁBAN „Figyelmesebben kell hallgatnunk Ázsia és Afrika, meg a keleti orthodox keresztyének hangjára és meg kell tanulnunk a globális gondolkodást. Az Egyházak Világtanácsa csak akkor tud a jövőben megfelelni a világkeresztyénségben bekövetkezett nagy változásoknak, ha szerkezetében Is alkalmazkodni fog azokhoz”. Az Egyházak Világtanácsának a főtitkára, dr. W. A. Visser’t Hooft jelentette ki ezt a holland tagegyházak képviselőinek. A legközelebbi nagygyűlésen egészen más lesz a küldöttek összetétele is, mint a legutóbbi újdelhii nagygyűlé- Wn volt 1961-ben. Húsz esztendő a tények értékelése szempontjából rövid távolság. E sorok csupán a tények felsorolását szeretnék nyújtani. A diakónia végzői, munkásai azonban úgy vélik, hogy ezeknek átélése hálára indítja őket Isten iránt és új erőt ad a jövőre, a további szolgálatra. Muncz Frigyes A helyzet tragikusan komoly! DR. J. L. HROMÁDKA, a Prágai Keresztyény Békemozgalom elnöke a II. világháború befejezése alkalmából „Üze- net”-et intézett a II. Keresztyén Béke-Világgyűlés tagjaihoz, így a magyar egyházi delegáció tagjaihoz is. Egyházunk képviselői a Magyarországi Evangélikus Egyházat, annak gyülekezeteit és népét képviselték a II. Béke-Világ- gyűlésen, ezért helyénvalónak Új teológiai doktoraink: Proliié Károly Teológiai Akadémiánk — egyházunk és Népköztársaságunk Kormánya közötti jó viszony egyik eredményeképpen — az elmúlt esztendőben megkapta a dok- toráltatás és a doktori cím adományozásának jogát. Ennek alapján első ízben május 31-én avattak Teológiai Akadémiánkon ünnepi külsőségek között két új doktort: Prőhle Károlyt és Groó Gyulát. Groó Gyulát lapunk múlt heti számában mutattuk be olvasóinknak, most ismerjük meg Prőhle Károlyt! A FINN EGYETEMES ZSINAT RENDKÍVÜLI ÜLÉSE Dr. Martti Simojoki érsek javaslatára rendkívüli ülést tart ez év őszén a finn evangélikus egyház egyetemes zsinata. Az október 4-ére összehívott zsinat fontos aktuális kérdéseket fog tárgyalni és rendezni. NYITOTT TEMPLOMOK A norvég evangélikus püspökök konferenciája fölszólította a lelkészeket és az egyházközösségek tanácsait, hogy a nap bizonyos óráiban tartsák nyitva a teplomokat Prőhle Károly az újszövetségi tanszék professzora Akadémiánkon. Sopronban született 1911-ben. A Soproni Evangélikus Líceumban végezte középiskolai tanulmányait végig kitűnő eredménnyel. Ugyancsak Sopronban végezte teológiai tanulmányait is, szintén kitűnő eredménnyel. Ezután két évig mint ösztöndíjas külföldön folytatta tanulmányait. 1933—34-ben Tübingenben G. Kittel mellett a rabbinizmus kérdésével foglalkozott, G. Kuhn vezette be az arám nyelv és a Talmud ismeretébe. 1934—35. tanévben Königs- bergben megismerte J. Sehnie- wind H. G. Iwand és C. Schneider professzorokat, Schnie- wind és Iwand révén szoros kapcsolatba került a Német Hitvalló Egyházzal és aktív részt vett az ifjúsági ágazat munkájában. Sopronban avatták lelkésszé 1935-ben és a Tolna megyei Kéty gyülekezetében kezdte meg segédlelkészi munkáját. Teológiai tanulmányait itt egyelőre nem tudta folytatni, de az akkor dívó falukutatás módszerei szerint tanulmányozta az egykés község és vidék életét. 1937-ban Sopronban segédlelkész, majd ugyanez év őszén újra külföldre megy, fél évet Haile-ban, majd fél évet Er- langenben tölt. Erlangenben Althaust, Eiertet, Prokschot és Trülhaast hallgatta. Itt a meg- igazulástant és az ekklezioló- gia viszonyát tanulmányozta elsősorban. Tanulmányainak eredményei azóta is tükröznek az e tárgykörrel kapcsolatos cikkeiben. 1939. januárjában Sopron- bánfalván helyettes lelkész, majd ugyanitt szeptember 10- től rendes lelkész. A gyülekezeten belül és kívül a nacionalizmussal folytatott harc közben tisztázódott benne az egyház népeket összefogó rendeltetése. A gyülekezeti szervezés kezdeti nehézségei után a 40-es évektől kezdve tudott újból foglalkozni a rendszeres teológiával és folytatta Luther tanulmányozását. A lutheri szociáletikai problémák közül magyarországi viszonylatban talán először írt a kereskedelem és a munka lutheri értelmezéséről. A rohamosan terjedő evangélizáció problémájába vágott „A megtérésről szóló lutheri tanítás" című előadása. Konferenciákon, lelkészgyűléseken tartott előadásaiból nőtt ki évekkel később „Az evangélium igazsága” című népszerű hit- és erkölcstana. 1951. november 9-én a gyakorlati tanszék rendes tanárává választották. Erre az időre esik a Kis Káté-fordítás revíziója magyarázatokkal, a Nagy Káté fordítása a Hitvallási Iratok gyűjteményében, az Énekeskönyv új kiadásának szerkesztése stb. 1958. őszén az újszövetségi tanszék vezetésére kapott megbízást. De még ezután is egymásután jelentek meg a gyakorlati teológia keretébe vágó tanulmányai. 1964. óta résztvesz az Újszövetségi Fordító Szakbizottság munkájában. Egyházunk szolgálatával kapcsolatban több figyelemre méltó tanulmánya jelent meg. Ugyancsak több referátumot írt az ökumenikus tanulmányi munka keretében is. A fentiek tanúskodnak arról, hogy Prőhle Károly teológiai és egyházi szempontból egyaránt értékes munkát végzett és munkássága tette őt méltóvá arra, hogy az Evangélikus Teológiai Akadémia őt a doktori címmel ruházza fel. Az alábbiakban doktori székfoglaló beszédének — „Az eszhatológia és krisztológia Jézus etikájában” — néhány gondolatát közöljük. Jézus etikája egyszerű és áttekinthető, mert lényegileg egyetlen tájékozódási pontja van, és ez maga Jézus Krisztus, aki eljön ítélni élőket és holtakat, de éppen ezért már eljött a világ megmentésére, úgyhogy őérte kegyelem alatt áll a világ. Ez a fő tájékozódási pont 0 világ felé fordítja az embert. Jézus etikájában nem felelősségérzésről van szó, hanem arról a tényről, hogy ő kérdez és számon kér, nekünk pedig felelnünk kell, akár tetszik, akár nem, arról, hogy megadtuk-e a pohár vizet, amikor szükség volt rá, és elvégeztük-e a sa- maritánus szolgálatát kis és nagy méretben. Ez a fő tájékozódási pont eligazít minket abban is, hogy helyesen vegyünk részt a politikai, gazdasági és társadalmi élet problémáiban. Az a tény, hogy Jézus ezekről részletesen nem nyilatkozott, teljes szabadságot ad arra, hogy bátran vegyünk részt minden olyan törekvésben, amely az egész emberiségnek jobb és emberibb életkörülményeket biztosíthat. Jézus etikája csak arra az egyre kötelez, hogy mindebben azt az embersze- retetet valósítsuk meg, amelyet Jézus Krisztustól tanulunk. Egyszóval: Jézus etikája nem világtagadó, hanem alapjaiban a világ felé forduló etika. Ezért következetlen volt és belső törést szenvedett a történelem folyamán minden olyan törekvés, amely Jézus etikájára a világtól idegenkedő etikát akart építeni. De következetes és töretlen az az etikánk, amely erre az alapra építi a világban és a világért végzendő keresztyén szolgálat etikáját. Nem azért tesszük ezt, mert irreális optimizmussal tekintünk a világra, ahogyan annak idején a kultúr- protestantizmus tette. Tudjuk, hogy „egyetlen pillantással senki sem nézhet Istenre és a valóságos világra, amíg a kettő el van szakítva egymástól. De van egy pont, amelyen Isten és a valóságos világ megbékélhettek egymással. Ez a pont nem a valóság mögött az eszmék világában van, hanem isteni csodaként a történelem valóságában, Jézus Krisztusban. Aki reá néz, az valósággal együtt látja Istent és a világot: többé nem láthatja Istent a világ nélkül és a világot Isten nélkül.* látjuk, hogy a békekonferencia elnökének „Uzenct”-ét is ismertessük egyházunk egészével, gyülekezeteinkkel és annak népéveL MEGINDULT HALÁVAL GONDOLUNK ARRA, hogy húsz évvel ezelőtt fejeződött be a második világháború, amelyről a történészek állapítják meg, hogy a történelem legvéresebb. legmegsemmisítőbb és a legnagyobb háborúja volt. Visszatekintve, világosabban látjuk — mint ahogy annak a második világháború folyamán tudatában voltunk —, hogy a tiranizmus és az erőszak, a gátlástalan szörnyűségek és a birtoklásvágy milyen veszéllyel fenyegette akkor az egész világot. A náci hadsereg győzelme nemcsak sok kis európai nép létét pecsételte volna meg, hanem a rombolás és hatalmi erőszak elemeit ébresztette volna fel más népekben is és az egész emberi civilizációra a sötétség jellegét nyomta volna rá. Éppen a háború lefolyása — annak valamennyi kísérő jelenségével —, számunkra ma is örök figyelmeztető mementó, hogy mire jut a civilizált ember, egy képzett és tehetséges nép, ha a jó és rossz fogalmain túl- téve magát, egy brutális hatalom vezetése alá kerül és ha ugyanakkor a többi népekben nincs elég éberség, bölcsesség és energia, hogy a rombolás és katasztrófa veszedelmét már gyökerében elnyomja. Minden egyest közülünk, akik 1939. előtt valamilyen felelősségteljes posztot töltöttünk be, meg kell kérdezni, meg- tettünk-e vajon mindent, hogy megálljt parancsoljunk a nemtörődömség, a cinikus közömbösség, a szociális és politikai önzés hullámainak, amelyek a háborús katasztrófa bekövetkeztét okozták? A náci tervek magában Németországban sem győzhettek volna és nem hoztak volna oly határtalan szenvedést a népekre, ha az akkori társadalom lelkiismerete nem tompult volna el, ha a felelős államférfiak politikai bölcsessége nem gyöngült volna meg és ha a politikai huncutság nem gondolta volna, hogy a nácizmus terjeszkedése által az embreiség csak egy része szenved kárt, de fenn- tarthatók az akkori szociális helyzettel megelégedett tehetős rétegek privilégiumai és előjogai.;. NEM FELEDKEZHETÜNK MEG KÜLÖNÖSEN EURÓPA, de részben más kontinensek áldozatainak millióiról, sőt tízmillióiról. Országaink tele vannak sírokkal és síremlékekkel. A szívünk még mindig vérzik, amikor a házak romjai alatt, koncentrációs táborokban és a legkülönözőbb kínzókamrákban elpusztultakra, öregekre, asszonyokra és gyermekekre gondolunk. Ki számolhatja meg a háborús pusztítás éveiben az aggodalom köny- nyeit és a borzalmak jajkiáltásait? Ki tudja fölmérni, hogy az emberiség milyen lelki értékeket veszített ezeknek a tízmillióknak megsemmisítése révén? Szétdúlt városokat lehet újra felépíteni. Elpusztított vidékeken fakadhat új élet. De az emberi életben az ilyen borzalmak közepette bekövetkezett veszteség semmiképpen sem pótolható. Kérnünk kell az élet és halál Urát, aki a Názáreti Jézusban közénk jött, aki értünk szenvedett és dia-, dalt vett a halálon, hogy Ő maga győzze lé az emberszívekben a pusztítás gonoszságát, ő maga vigasztalja a meg- szomorítottakat, bocsássa meg bűneiket és adja nékünk az újrakezdés erejét. HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT, A HÁBORÚ BEFEJEZÉSE után azt reméltük, hogy beköszönt a béke és a nemzetek közötti békés együttélés korszaka. Az emberiséget megrendítette az a fölismerés, hogy mi mindent okozhatnak az új megsemmisítő fegyverek, amelyeket az emberiség az atomkorszak előtt nem ismert. Kísérleteket tettek a békeerők együttes föl- lépésére. Leszerelési mozgalmak jöttek létre, s külön mozgalom a tömegpusztító fegyverek eltiltására. Javaslatokat tettek, hogy valamennyi kontinens minden égető kérdését felelősségteljes, türelmes és eredményes tárgyalások útján oldják meg. És mégis, a háborús katasztrófa befejező-: dése után, az új kezdésnek éppen huszadik évfordulóján, a. nemzetközi helyzet olyan ko- moly veszedelmei között élünk, amely szinte újra egy új katasztrófa szakadékénak szélére taszít. Azok az erők és törekvések, amelyek 1945-ben feltétel nélküli kapitulációra kényszerültek, különféle helyeken hallatják újra hangjukat, hol lefojtottan, hol hangosan. Á Délkelet-ázsiai háború, amelyet az egyik húsz év előtti legerősebb győző aktív részvételével folytatnak, és amely néhány hónap óta egyre nagyobb intenzitású, félelmetes jele annak, hogy a legcsekélyebb nemtörődömség, a felelőtlenség és a hamis presztízs a többi kontinensre is átvihe- ti a háborús katasztrófát. a dominikai köztársaságban FOLYÓ események újabb bizonyság arra, hogy a felelős államférfiaknak a fegyver és erőszak helyett mindig a hatékony, békés megbeszéléseket kellene megra- gadniok. Mindezek a jelenségek azt mutatják, hogy az emberiség még mindig messze van attól a céltól, amely után vágyódtunk és amelyre törekedtünk, amikor tárgyalásokat, okos kompromisszumokat és a békés koegzisztencia útjának türelmes keresését akartuk. A mai világnak ez a komor állapota beárnyékolja a húsz év előtti győzelem feletti Örömünket. Ma is az a veszély fenyeget, hogy a győző megnyerte a háborút, de elveszítheti a békét... Nyugtalan szívünk legmélyéből és halálosan komoly felelősségünk tudatában felszólítunk mindenkit, aki Ázsiában, Európában, vagy Amerikában a háborús akcióknak vagy a politikai feszültségeknek aktív részese, emlékezzék a legutóbbi háborús katasztrófa halottainak tízmillióira és ne felejtse, hogy a mai körülmények között is egy kis elővigyázatlanságból új pusztítás támadhat; legyen erkölcsi erejük és politikai bátorságuk saját népük és az egyetemes emberiség előtt ahhoz, hogy leállítsák a harcokat és békés tárgyalásokat kezdjenek. Csak így lehet a háború húsz év előtti befejezését méltóképpen ünnepeink A helyzet tragikusan komolyi Isten legyen hozzánk irgalmas! D. Wilrn nyugatnémet püspök Lipcsében A Wesztfáliai Tartományi Egyház püspöke, D. E. Wilm több ezer gyülekezeti tag előtt előadást tartott a lipcsei Ni- colai-templomban ezen a címen: „Hit és cselekedet”. A keresztyén ember életében a hit és a cselekedetek szorosan kapcsolódnak egymáshoz — mondta — és intette a gyülekezetét: Tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a második világháborúban elkövetett fasiszta gaztettek soha többé ne ismétlődhessenek meg. A dachaui gyűjtőtáborban szerzett személyes tapasztalatai alapján hangsúlyozta, hogy a német népnek új útra kell lépnie. A keresztyén embernek pedig éppen a hite alapján meg kell találnia az utat a másik emberhez. Dietzfelbinger tiz éve püspök D. H. Dietzfelbinger müncheni evangélikus püspök május 1-én ünnepelte püspöki szolgálatának 10 esztendős évfordulóját. A most 56 éves püspök komoly lelkipásztori munkát végzett a Bajor Tartományi Egyházban és ismé^ telten hallatta hangját a Második Vatikáni Zsinattal kapcsolatban is, amikor sokan túlzott reményeket fűztek annak munkájához.
