Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-05-03 / 18. szám

RÉGEN OLVASTAM KÜL­FÖLDI ESEMÉNYEKRŐL olyan híradást, amely annyira felkavart volna belsőleg, mint a belga orvossztrájkról szóló cikkek. A 17 napig tartott megdöb­bentő és példátlan sztrájk már véget ért. 10 000 orvos újra fel­vette a munkát, bár az állás­pontok nem tisztázódtak, s még hosszú ideig tartó alku­dozásra lehet számítani. Vissza kell pillantanom a híranyagra, s azok összefogla­lására. Mi is történt lényegé­ben? A viták egy esztendő óta folynak. A belga kormány re­formot hirdetett a társadalom- biztosítás kiszélesítésére. De- burton miniszter a hosszas tár­gyalások után elkészítette a törvényjavaslatot, amely egy­felől az eddigi gyakorlat, más­felől az egészségügy teljes ál­lamosításának kívánsága kö­zött kompromisszumos megol­dást foglal magában, de min­denesetre előrelépést jelent a szélesebb rétegű, humánusabb egészségügyi ellátás felé. A parlament a törvényjavas­latot megszavazta az elmúlt év decemberében. A 26 szakasz­ból álló törvény létrehozza az új országos beteg- és rokkant­biztosítási intézetet, amelynek irányításában a különböző tár­sadalmi szervezetek mellett az orvosok is jelentősen részt vesznek. A törvény döntően a betegek folyamatos egészség­ügyi ellátásáról gondoskodik, s nekik térítést ad egészség- ügyi költségekre. Az orvosok az intézettel szerződést köthet­nek, megszabott orvosi dijat kapnak. — vagy nem kötnek Szerződést, s akkor szabadon határozhatják meg tisztelet­dijukat. Az intézet a betegek­nek mindkét esetben megtéríti az általa meghatározott költ­ségeket. Nyugdíjasok, özve­gyek, árvák és rokkantak ré­szére 100 százalékos térítést itd, szóval biztosítja az ingye­nes ellátást anélkül, hogy az 'Orvosoknak ingyen kellene íket kezelniük. AZ ORVOSKAMARA ÉLE- ÍEN SZEMBESZÁLLT a tör­vénnyel a „minőségi gyógyí­ts”, az „orvosi függetlenség” Jelszavával. Nem hajlandók dem „futószalagon” gyógyíta­ni, sem „ingyen” kezeim. Le- tíurton miniszter rádióbeszéd­A belga orvosok ben leplezte le az orvosok ön­zését, anyagiasságát. De ekkor már kirobbant a sztrájk. Az ország 12 000 orvosa közül 10 000 önkéntes szabadságra ment, megtagadták az orvosi munkát s jelentős részük előre jól megszervezetten, a sztrájk megkezdésekor külföldre ment, hogy még katonai behívóval se lehessen elérni őket. Tüntetések sorozata indult ellenük a betegek hozzátarto­zói részéről, .ők pedig igye­keztek statisztikai adatokat világgá röppenteni, hogy a sztrájk alatt nem nőtt a halá­lozások száma. Persze, arról a mérhetetlen jajról, fájdalom­ról és szenvedésről nem készült statisztika, amelynek nem kel­lett volna lennie a sztrájk nél­kül, sem arról a mérhetetlen erőfeszítésről, amit a sztrájk­ban részt nem vett 2000 orvos helyettük teljesített. Cikkek és riportok nélkül is elképzelhető az orvos nélküli kórházak, bezárt rendelők, hiá­ba csengő orvosi telefonok ál­tal teremtett helyzet. Nem kell színeznünk a tényeket, hiszen mindnyájan apák és anyák vagyunk, akik álltunk gyermekünk betegágya mellett s hallgattuk lázas lihegésüket, mindnyájan gyermekek va­gyunk, s ismerjük a testvér, a szülő betegsége melletti segí­teni törekvő gyötrődést, s mindnyájan voltunk betegek fájdalmaktól gyötörten. Ha belegondolunk, mit jelentene, hogy nincs orvos, vagy még inkább, hogy van, de nem haj­landó gyógyítani, akkor borza­dunk el igazán, s akkor érté­keljük, mit jelent a helytálló körzeti orvos, az SZTK-vényre felírt gyógyszer s a kórház, ahová nemcsak a pénztől füg­gően feküdhetek be. A 17 NAPOS BELGA OR­VOSSZTRÁJK VÉGET ÉRT, bár a kérdés korántsem záró­dott le. Sem a társadalom jo­gos igénye, sem az orvosok követelései szempontjából. De minket megerősített egyné­mely dologban. Megerősített abban, hogy az orvosi etika nem az orvosok belügye. ha­nem az egész társadalomé. Ügy látjuk, hogy a sztrájk le­Győgyult betegek Az Óbudai Hazafias Nép­front legutóbbi bizottsági ülé­sén sok szó esett a napi gond­jainkról, problémáinkról. Szó volt ezen a bizottsági ülésen többek között a gyógyult tbc-sekről is Azokról a gyó­gyult betegekről beszélget­tünk, akiket visszaküldenek a régi munkahelyükre és aki­ket a régi barátok, munkatár­sak tartózkodva fogadnak, mert félnek tőlük. A feladat tehát az, hogy segítsük vissza­vezetni ezeket a betegségen átesett, de teljesen meggyó­gyult embertársainkat a társa­dalomba, régi munkahelyükre, * barátok közé. Mi is az a tbc? A tbc, vagy másik nevén j/ümőkőr, fertőző megbetege­dés. Okozója a Koch Róbert­ról elnevezett pálcika alakú ^ümőbacilus. A Vöröskereszt által ki­adott „Tbc elleni küzdelem­ről” c. ismertetés beszél arról, hogy a tbc-bacilus igen el­lenálló. Jól tűri a beszáradást éís a hőt. A tbc-megbetegedést nálunk a tbc-bacilus két típusa okoz­za. Az egyik az ún. emberi, a másikat a szarvasmarha hordozza. Az embert mind a kettő megbetegíti. Ez azt je­lenti, hogy pl. a tehén is le­het az emberi megbetegedés esetén a fertőzés forrása. A tbc-t valamikor „magyar betegségnek” nevezték. És joggal. Hazánkban rendkívül sok halálesetnek volt oko­zója. Hazánkban a betegség ellen szívós küzdelmet folytattunk ródig is. 1961. január 1-én lépett életbe az a miniszter- tanácsi rendelkezés, amely­nek alapján döntő harc In­dult a tbc-megbetegedés meg­előzésére. Ezenkívül az egész országban szakhálózat épült ki a betegség gyógyítására, az ingyenes gyógyítás biztosítá­sára és táppénz juttatására. Az említett rendelet egyben célul tűzte ki a szarvasmarha cümökór fokozatos felszámo­lását. A tbc-s betegek felkutatása ernyőfénvkép szűrésekkel tör­ténik. 1959-ben 19. ernyőfénv- kép-szolgólat működött. 1963­hetőségeivel visszaéltek a bel­ga orvosok, mert a sztrájk mindig a széles rétegek fegy­vere volt az elnyomó kevesek­kel, a kizsákmányolókkal, a maguk javát a széles rétegek kárára munkálókkal szemben. Itt pedig betegek, szenvedők, haldoklók, elesettek, segítségre szorulókkal szemben és ellené­re, kárára és veszélyére sztráj­koltak a kevesek — még ha 10 000-en voltak is. Megerősí­tett abban, hogy megbecsüljük és szeressük azt a társadalmi rendet, amelyben élünk, s amely a lehető legszélesebb körű és leghatékonyabb gon­doskodást nyújtja. Messze megelőzve a társadalmi egész­ségügy vonalán azt a Leburton­törvinyt, amely ellen a belga orvosok olyan kificamodoltan szálltak síkra. Megerősített ab­ban, hogy szeressük orvosain­kat, a mieinket, a mi társadal­munkból kinőtteket, akik az önzetlen humánumnak, az em­beriesség nagy összetartó ere­jének felemelő szolgálóidban dolgoznak értünk. Minden tisz­teletünk azé a 2000 belga or­vosé, akik mélyebben néztek, mint a 10 000. s nem a rosszul értelmezett „kollegialitásra”, vagy érdekközösségre néztek, hanem a betegekre, a szenve­dőkre, a segítségre szorultak­ra. Tudjuk, hogy ezek között voltak a szocialista, vagy szo­ciálisán gondolkozó orvosok. Arra nincs adatunk, de hisz- szük, hgy ezek között voltak az igazán keresztyén belga or­vosok is. O L V A ST V K ban 100. 1963-ban már 5 mil­lió felnőtt lakoson végeztek ernyőfénykép tüdőszűrést. Kormányunk célul tűzte ki, hogy 1965-ben az egész lakos­ság tüdőszűrését elvégezteti. Dr. Katona László írja „Az egészségügyi világszervezet a gümőkór leküzdéséért” c. írá­sában, hogy az Egészségügyi Világszervezet, amely az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében dolgozik, 1964-ben a gümőkór ellen veszi fel kü­lönösen a küzdelmet. A világon kb. 10—15 millió lehet a fertőző gümőkóros be­tegek száma. Évente 2—3 mil­lió megbetegedés történik. Az említett világszervezet kuta­tásai szerint a 14 éven aluli gyermekek közül, a gyengén fejlett országokban 70% esik át a betegségen. Óbudán 1963-ban 12 gyer­mek betegedett meg tbc-ben. K'özbevetőíeg említem meg, hogy gyermekhalálozas ebből a betegségből eredően nincs. Azért olyan nagy öröm az, mert emlékszem régi falusi és városi anyakönyvekre, ame­lyekből olyan szomorú listát lehetne összeállítani arról a sok-sok gyermekről, akiknél a halál oka ez volt: „hektika”, „tüdőbaj”, „mellbetegség” stb. Abban kell segíteni, hogy ahol csak egy kicsi gyanúja is van ennek a szörnyű betegség­nek, hagyják az emberek meg­gyógyítani magukat! Mert a tbc-s beteg számára van ágy* Van gyógyszer! Van táppénz! Még egy adat; Óbudán 802 nyilvántartott tbc-s beteg van. Ebből 100 beteg együtt alszik valamelyik hozzátarto­zójával. Segíteni kell a fel­világosítás munkájában, hogy a betegek ezt ne tegyék, ne pesztráljanak. És különösen segíteni kell abban, hogy a tbc-s betegek ne fogyasszanak alkoholt. A meg nem gyógyít­ható tbc-sek többnyire alko­holisták. A meggyógyultakat pedig kész örömmel vezessük vissza a munkahelyükre, családjuk körébe és velük együtt örül­jünk. Végezzünk felvilágosító munkát, hogy a gyógyult be­tegek nem fertőznek! F. D. Lépésről — lépésre ALIG TÖBB, MINT FÉL ÉVE lépett életbe a moszkvai aiomcsend-egyezmény. Tíz és száz milliók sóhajtottak fel, hogy végre történt konkrét lépés, egyrészt a nemzetközi feszültség enyhülése vonatkozásában, másrészt a béke meg­őrzése tekintetében. Voltak kishitüek és cinikusok, akik az egyezményt lekicsinyelték és jelentéktelennek tartották, de a többség jól érezte: az első komoly lépés megtörtént. Es az első lépés mindig döntő. A többség ugyanúgy reményke­dett tovább is, hogy a következő lépések megtétetnek. A döntő többség öntudatlanul is érezte a veszély riasztó nagy­ságúra növekedését, az egyetemes pusztulásnak a lehetősé­gét és szinte a puszta kezükkel, a vágy és akarat hősies odaadásával birkóztak a láthatatlan szörnyűséggel, az atom­mal és annak minden származékával. Ezek azok, akik nem szűntek meg hangoztatni, hogy a háború réme a fejünk felett lebeg, hogy nem lehet nyugalmunk addig, míg el nem érjük a fegyver nélküli világot. Es ezek azok, akik őszinte örömmel köszöntötték a következő lépéseket: a világűr atom­fegyvermentesítését, a katonai költségvetések csökkentését, és most azt, hogy az alomnagyhatalmak, a Szovjetunió, az Egye­sült, Államok, Anglia beszüntette a maghasadásos anyagok további gyártását hadi célokra. A napokban került ez a nagy nyilvánosság elé. Megint azt lehetne mondani, hogy semmi lényeges nem történt. Talán van is ilyen pesszimista hang. Hiszen a szov­jet nyilatkozat szerint a világ ezeknek a pusztító anyagok­nak máris többszörösével rendelkezik, mint amennyi szük­séges a földkerekség megsemmisítéséhez. Akkor tehát mi az eredmény? Nos, e téren a következőre kell gondolnunk, s ez alá fogja húzni a régi igazságot, hogy a békéért harcolni kell. A háborúra készülés minden háború első felvonása. Nincs véletlen, vagy „készületlen” háború. Amikor megin­dul a fegyverkezés, az már háború a javából. Azt már érzik a népek s az államok saját bőrükön, még akkor is, ha nem dörögnek az ágyúk. Visszafelé az út a béke felé legalább ilyen fáradságos és rögös. Harc ez is a javából, amelynek győzelmei ilyen jelentéktelennek látszó eseményekben lesz­nek nyilvánvalóvá. Ezért akár a moszkvai atomcsend-egyez- mény, akár a maghasadásos anyagok háborús célokra ter­melésének megszüntetése egy-egy győzelem, és pedig nem is akármilyen győzelem a békeharc frontján! DE EGYRE VILÁGOSABBA VÁLIK AZ IS, hogy lépés­ről lépésre kell ezt a küzdelmet folytatni az utolsó bomba megsemmisítéséig, az utolsó pusztítóészköz felszámolásáig. Ma már nincsenek illúzióink, hogy ezek a dolgok maguktól mennek, ezek a kérdések maguktól megoldódnak, hogy majd­csak berozsdásodnak és hasznavehetetlenné válnak a fegy­verek a roppant katonai raktárakban. Az elmúlt évtizedek és jelenünk arra tanítanak, hogy totális erőbevetésre van szükség az ellentmondásként ható frpnton, a békeharc front­ján és a végső győzelem, amelyben egy pillanatig sem kétel­kedünk, nem lesz olcsó dolog. Ez a realitás. És ha valaki nem ilyen reálisan méri fel a helyzetet, könnyen veszti el a kedvét, céltalannak tartván a további küzdelmet. Erre viszont nagyon is tudatosan kell felkészülnünk. Ezeknek a megállapodásoknak a jelentőségét azért is alá kell húznunk, mert bennük a népek és hatalmak közötti bizalom lépéseit látjuk. Hiszen az is nyilvánvalóvá lett, hogy a nemzetközi tárgyalások félelmetes kerékkötője a bi­zalmatlanság volt. Némely magasszintű fórumot, sajnos, ma is ez a légkör jellemez. És mennyi baj, eredménytelenség született belőle! Viszont sok lehetőség rejlik abban, ha a bizalom helyreáll. Jól tudjuk és érezzük, hogy e téren koránt sincs minden rendben, de mindkét egyezmény születésénél a növekedő bizalom bábáskodott. A továbbiakban még több bizalomra lesz szükség, hogy eredményeket lássunk, A biza­lom vonatkozásában is áll az, hogy lépésről lépésre kell az eredményeket kiharcolni. AZ EDDIGIEKBŐL KÖVETKEZŐEN A BÉKEMUNKA- NAK tehát nem is olyan szerények az eredményei. Persze, mindezeknek a lépéseknek a gyümölcsei később érnek be. Mert nem pusztán az a cél, hogy a tömegpusztító fegyvere­ket ne gyártsák, vagy gyártásukat szüneteltessék, hanem az, hogy az abban rejlő roppant energiát valami más célra hasz­nálják fel. Ügy hisszük, nem kell bővebben fejtegetnünk azt, hogy megvolna a helye ennek a befektetésnek. A világ nem él még olyan „túl jól", hogy lemondani kényszerülne erről az igényről. Tudunk még nemcsak népekről, de egész világrészekről, ahol bőven lehetne hasznosítani ezt az erőt, vagy ennek költségeit. Tehát összedől az az érv, hogy ha nem fegyverkeznek és ebben nem foglalkoztatnak tömege­ket, „megszűnik az élet és annak színvonala". Mi ezzel szem­ben azt valljuk, hogy azért nem tud a világ ezen a téren nagyobb lépésekben előre haladni, mert idejét, gondolkodá­sát, értelmi és fizikai képességeinek nagy részét fegyver­kezésre pocsékolja el. Ezért tudtunk annak is örülni, hogy a katonai nagyhatalmak a következő évre fegyverkezési költ­ségvetéseiket csökkentették. Még nem nagy méretekben, egye­lőre csak szerény százalékokban, de bízunk abban, hogy lépésről lépésre ez a nyomasztó tehertétel is kikerül a költ­ségvetésekből és helyette iskolák, kórházak, kulturális és gazdasági intézmények és ezer más hasznos dolog születik. ÉS HA VAN MÉG AGGODALMUNK, az sem alaptalan. Nyugtalanít, hogy egyes hatalmak, pl. Franciaország, ezek­ben a kérdésekben önálló utakon járnak. Hangjuk riasztó ellentmondásban van a népek és az egyszerű emberek vá­gyával. Igen, nyugtalanító ez, mert hogy mit jelent a „tűz­hányó” kitörése, azt egy emberöltő alatt kétszer átéltük. De szerencsére ez a nyugtalanság eltörpül a nagy eredmények mellett. És régi tapasztalat az, hogy a kockázatos utat válasz­tók előbb-utóbb elszigetelődnek, magukra maradnak. Ezért, ha távolinak látszik is a teljes leszerelés elérése, és ha van­nak is zökkenők ezen az úton, úgy érezzük, hogy lépésről lépésre, de megközelítjük a célt. R. P. Az Űj Ember római kato­likus hetilap április 19-i száma hozzászólt lapunknak a II. va­tikáni zsinatról közölt cikk­sorozatához. Első mondatuk azt mutatja, hogy tárgyilagos szemmel, figyelmesen kísérték beszámolónkat: „Megállapít­hatjuk, hogy tárgyilagosságra és tájékoztatásra törekvő, ál­talában dokumentált írások voltak” — írja az Űj Ember cikkeinkről. A hozzászólás további mondatai azonban elégedetlenséggel töltenek el bennünket. Nem mintha azt várnánk, hogy a római katolikus lap velünk egyező megállapítások­ra juthatna a zsinatról. Ép­pen azért nem, amit tájékoz­tatásunk világossá tett: a zsi­nat eddigi lefolyása áthidal­hatatlannak mutatja a római egyház részéről a közöttünk levő szakadékot. Ez a való­ságos helyzetkép, amit a zsi­nat megindulása körüli han­gok reménytkeltése nem ta­karhat el előlünk. Bántó ellenben mindkét tartalmi megjegyzése, mert a rendkívül óvatos, a második esetben a közérthetőség rová­sára menő bonyolult fogalma­zás meglehetős éles vágást ta­kar felénk. EGYIK MEGJEGYZÉSÉ­BEN idézi azt a megállapí­tásunkat, hogy a zsinat első ülésszaka a nem-katolikus megfigyelőkben csalódást oko­zott, majd ezzel szembeállít­ja ugyanannak a cikkünknek azt a közlését, hogy a második ülésszakon emelkedett a nem­katolikus megfigyelők száma. S így folytatja: „Szinte beis­meri ezzel (ti. az Evangéli­kus Élet), hogy a csalódás vá­rakozásba csapott át.” Ez a mondat azt az élt tar­talmazza, hogy a tények el­lentmondanak a mi tudósítá­sunknak, s közlésünkkel el­lentétben nem csalódásról, hanem fokozott reménységről van szó a nem-katolikus egy­házakban a zsinattal kapcso­latban. Sajnos, az Űj Ember megjegyzés-írója a nem-kato­likus megfigyelők létszámá­ból akar a véleményükre vo­natkozólag következtetést le­vonni, ahelyett, hogy a zsi­natot figyelemmel kísérő pro­testáns megfigyelők és egy­házaik megnyilvánult vélemé­nyével törődnék. Ha csak azt tette volna meg a megjegy­zés írója, hogy megvárja cikk­sorozatunk befejezését (há­rom héttel a cikksorozatunk befejezése előtt nyílvánította épr. 5-i cikkünket befejező­nek, amely után még három közleményünk jelent meg), ak­kor dokumentálva láthatta volna, hogy a második ülés­szak vége és VI. Pál pápának az ülésszak vége felé megmu­tatkozó álláspontja az előző­ket messze felülmúló csaló­dást okozott számottevő pro­testáns körökben. A MÁSODIK MEGJEGY­ZÉSE VI. Pálnak a második ülésszak megnyitó beszédé­ben tett „történelmi bocsánat­kérésével” kapcsolatos. Idézi szavainkat: „Mi evangélikusok abban, hogy elváltunk, nem érezzük magunkat vétkesek­nek. Ha annak éreznénk ma­gunkat, akkor bűnös lépésnek tekintenénk a reformációt”. Ehhez a kijelentésünkhöz a maga részéről ezt fűzi a ró­mai katolikus hetilap: „Ismer­jük azt a magatartást, amely tudományos elemzés helyett moralizál, s a történeti tények értékrendjét hitvédelmi vita­készséggel módosítja. E fölött nálunk is, nem katolikus test­véreinknél is eljárt az idő.” Ha jól értjük ezt a bürkeit mondatot, akkor arról van benne szó, hogy meghamisít­juk a történeti tényeket. Ezt a kijelentést alig enyhíti, hogy az Űj Ember szerint római katolikus oldalon is van erre példa. Az Üj Ember tehát megerősíti VI. Pál pápának azt a szavaiban megsejtetett tételét, hogy a reformáció a római egyháznak és a refor­máció végrehajtóinak kölcsö­nös vétke miatt következett be. A lap helyteleníti, ha ezt római katolikus oldalról nem ismerik el, de azt is — és ezt szegzi most cikkünk ellen—•, ha protestáns oldalról nem ismerik el. Márpedig éppen a történeti tények mutatják, hogy Lu­thernek esze ágában sem volt egyházszakadást előidézni. Ezt különben a zsinaton be­csületes őszinteséggel ki is mondotta egy strassburgi püs­pök, amint idéztük április 26-i számiunk vonatkozó cik­kében. Luther újra meg újra azért küzdött, hogy a római egyház fogadja el az evangé­liumot. Római útja is mutat­ja hűségét az egyháza iránt. De Luthert és követőit a ró­mai egyház kitaszította az egy­házból, mert Róma a refor­máció tanításét vetette el A II. vatikáni zsinat sajnos ar­ról tett eddig tanúságot, hogy a reformáció egyházainak ta­nítását ma ugyanúgy nem tudja megérteni, vállalni a római egyház, mint a 16. szá­zadban, sőt azóta újabb ta­nai vad még mélyebbre ásta az elválasztó szakadékot. Ez alapján nem sokat visz előre, ha a pápa szavát csupán a kölcsönös szerotetlenségekre vonatkoztatnánk. Hiába bo­csa tan ánk meg ma egymás­nak, illetve egymás elődeinek a négyszáz éve végbement egyéni szeretetlen ségeket — ahol volt ilyen —, ha a pápa szerint a közlekedéshez az len­ne szükséges, hogy adjuk fel egyházi meggyőződésünket és térjünk vissza az „egyedüli anyánkhoz”, Rómához. Ez a rövid vázlat a törté­neti tények sora, amely fölött — éppen a zsinat eddigi le­folyása mutatta meg — saj­nos a római egyház hivatalo­sainál még nem húzta meg az idő a lélekharangot. Az a megfigyelésünk, hogy a római katolikus hívek világszerte sokkal előbbre vannak a dog­mák védelmében hajlíthatat- lan hivatalos egyházuknál. Mi különben nem a 16. századi ellentétek miatt nem tudunk egyek lenni a római egyház­zal, hanem a katolicizmus mai tételei jelentik számunkra a mozdíthatatlan válaszfalai. Ez a zsinati megfigyeléseink­ből és tájékoztatásunkból szo­morúan nyilvánvaló. Még esak annyit: T7 eile künkből egynek néhány meg­állapítására reflektált az Uj Ember. Pedig voltak közöttük olyanok, mint pl. a vegyeshá­zasság kilátástalan problémá­járól szóló zsinati beszámoz lónk, amely kimondhatatlanul sok római katolikus és protes­táns ember lelki és házassági békéjét dúlja fel, s a római egyház merev, emberségesség nélküli álláspontja miatt el- taszit fiatal párokat az oltár elől. Ha valami felett, hát e felett a nem is olyan régi (alig félszázados), a vegyesházassá­gokra vonatkozó római rendel­kezés felett ma már valóban eljárt az idő. Megértés, test­vériesség ebben és hasonló kérdésekben kezdődhetnék, ha több figyelmet fordítanának a tényekre. Tanító találkozó „A görögkatolikus prepák példája szerint (Budapest, jú­nius 2.) szeretettel meghívom a volt eperjesi evangélikus tanítóképző intézetben leg­alább egy évet járt kartár­sainkat, az összes tanévből (mert már kevesen élünk), to­vábbá az elhunyt kartársak özvegyeit, a családtagokat, utódokat és az érdeklődőket négy országbeli (Magyar- ország, Csehszlovákia, Romá­nia, Jugoszlávia) találkozónk­ra, a Hermann Ottó Állami Általános Leánygimnáziumba Miskolcon (Szabó Lajos u. 3.), Becht tanárhoz és a temetőbe, 1964. július 7-én 9 órára. A találkozó Budapesten folytató­dik, a Pedagógusok Vendég­otthonában (VI. Benczúr u. 35.) július 8-án, 11 órakor. Három nap alatt megnézzük a várost és a vidékét. Július 11-én Balatonfüredre me­gyünk, itt a helybeli közép- és népiskolában délelőtt 10 óra­kor találkozunk.” Fenti közlést Dominik Já­nos nyugalmazott iskolaigaz­gató, Rimavská Bana, Cseh­szlovákia, kérésére tettük közzé lapunkban. Agenda címen kapható az Evangélikus Egyház szertartáskönyve Kötve: 128— Ft Megrendelhető a Saj­tóosztályon Budapest, Vili. Pus­kin u. 12. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents