Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-04-26 / 17. szám

Énekeljetek új éneket!

Jel. 14, 1—5.

A protestáns keresztyének szeretnek énekelni. A reformáció kezdetétől mind külső harcaikban, mind megújuló hitéletükben erőforrást jelentettek az új, szívből fakadó énekek. A protestáns családok otthonaiban azóta is féltve őrzött és sokat forgatott könyv a Biblia mellett az énekes könyv.

Cantate vasárnapján évről-évre az éneklésünkről hangzik az igehirdetés és ilyenkor ismétlődően találkozunk egy paranccsal: „Énekeljetek az Ümak új éneket!” Tehát ne régit, ne megszokottat, ne betéve tudottat, hanem újat — friss őszinte erővel és szívvel.

Néhány héttel ezelőtt a televízió egy rövid kis műsorában a híres énekesnő, Marian Anderson énekelt. Főként néger spirituálék, vallásos dalok csendültek fel, és a közönség nagy tapssal fogadta a produkciót. Amikor azonban az énekesnő a „Keresztrefeszítés” című éneket adta elő mély átéléssel, az utolsó hangok elhalása után is döbbent csendben ülték az emberek. Senkinek nem jutott eszébe tapsolni: megértették az' éneket! — A keresztyén ember új énekének is így kellene a szívekig elhatolnia mindenütt, ahol felhangzik.

Alapigénkben János drámai képet fest látomásáról: mint hatalmas vízesések dübörgése és mennydörgések robaja hallatszik a „mennyei zene”, mégsem tölti el félelem az apostolt, mivel a hatalmas hangok szelíd hárfa-pengéssel jutnak el a füléhez. És ennek folytatásaként emberi hangokat is hall: a megváltottak énekelnek új éneket, amelyet senki nem tanulhat meg rajtuk kívül.

Nem kell sokáig időznünk a mennyei látomásnál: hiszen a mi életterületünk itt, e földön van, mindennapokba ágyazva. És a mi énekünkre itt, e földön kiváncsi az Isten. Az Ige tanításaiból hamar megérthetjük, hogy erre az énekre nemcsak a templom falai között, az orgona kíséretével van lehetőségünk,' hanem azokon kívül is, mindenütt, ahol emberek vesznek körül bennünket. Talán csak egy-egy otthon faláig terjednek a mi énekünk hanghullámai, talán túl azon, sok más ember hallására. De a leggyengébb hárfa-hang is feljut bizonnyal az Isten színéig.

Hogyan énekeljünk tehát? Megtanulni ezt az éneket, mint sok más művészi dalt, valóban nem lehet. Hogyan is tanulhatnánk meg a hitnek, a béketűrésnek, a megbocsátani vagy segíteni tudásnak sokféle „tudományát”'. De aki szívében megismeri annak szeretetét és halálig tartó szolgálatát. Aki nagy árat fizetett a mi életünkért, az már tudja is az új éneket: lépten-nyomon meghallják az emberek is. Schweitzer Albert sokkal inkább akkor énekel Urának „új éneket”, amikor sze- retetével vigaszt és enyhülést ad egy-egy betegének, mint amikor orgonája mellé ül, hogy korálokat játsszék. Ehhez hasonló alkalmak pedig a mi életünkben is bőséggel akadnak.

Énekeljetek új éneket az Ümak! Olyat, amelyben nem a rutin és megszokás adja az alaphangot, hanem a Jézus Krisztus felé forduló bizodalom sürget, buzdít, ösztökél a cselekvésre. A békességnek, szeretetnek, segíteni akarásnak ezek a dallamai mindig „hiánycikknek” számítanak az emberek között, ezért ezt mindenki örömmel hallgatja. Ennél többet — de ennél kevesebbet sem! — nem adhatunk a körülöttünk élő embervilágnak. Erre kell szívünk megújítójától és Megváltójától erőt kérnünk.

Szirmai Zoltán

iilllil l!l,lilílilllilllllilíl!l!l!líl!i;i!lll!líl!tl l!lll!ll;l,llllllllll!ll!ll1!lll!l!lllllllll;I!lllllllilllll!|l|l|illlli:il|||||l|f|!|:|[|l|t|i|!M:|!|[i|l| 111

CAll'lieljiillU

egész gyülekezet közösségében hangzik az ének. Nem egymást gyönyörködtetjük, nem magunknak énekelünk, hanem Istennek, a mi Atyánknak. Nem az számít tehát, hogy mennyire kultúrált valakinek a hangja, s milyen pompás a hallása, aminthogy nem lehet akadály a rekedtes orgánum, vagy az úgynevezett bot- fülűség, mert Isten előtt csak a lelkűiét számít, az örömteli hit.

A gyülekezet cnekc hálaének. Megköszönjük Istennek a Lélek ajándékát, a naponta megújuló kegyelmet. Megköszönjük a napsütést és az életet, a jókedvű munkát és a kenyeret. Tudjuk, hogy mindez meg nem érdemelt ajándék. Ezért zeng az ének: Dicséri! én lelkem Uradat, adj hálát szent nevének!

A gyülekezet éneke magasz- taló-ének is. Ezért nevezi a zsoltáros új éneknek. A gyülekezet ebben meg önmagát dicsőíti, nem saját tetteit hangoztatja, nem erényeivel büszkélkedik, hanem egyedül Isten nagyságát hirdeti. „Öh felséges Űr, mi kegyes Istenünk, mily csodálatos a te neved nekünk!”

Az ének nemcsak a boldog szív eszköze, amellyel Istennek hálát ad és Öt magasztalja, hanem az ének Isten drága eszköze is. Azért ajándékozza, hogy általa felvidítson. Luther Márton mondta: „A zene a szomorú embernek a legjobb balzsam. Általa a szív megnyugszik, felüdül és újjá lesz!”

A húsvét utáni negyvennapos örömidö közepén — Cantate vasárnapján — ezért felhívásként, biztatásként hangzik a zsoltáros szava: Énekeljetek az Ümak új éneket! Mert Isten azt akarja, hogy a szívünk felviduljon, s ezzel az örömmel menjünk a vasárnapból a hétköznapokba, a gyülekezetből az embertársaink közé, a templomból az otthonunkba és munkahelyünkre — boldogan.

B. L

Az éneklés a legegyszerűbb dolog a világon. Nem kell hozzá drága hangszer, nem kell, hogy megelőzze fáradságos, szorgos tanulás. Semmibe sem kerül. Csak tüdő, száj és nyelv kell hozzá. Ezeket pedig Isten mindenkinek megadta.

Azaz, hogy mégsem egészen így! Ahhoz, hogy valaki igazán énekelni tudjon, elengedhetetlenül szükséges még valami: a csordulásig teli szív. Mert csak úgy buggyan ki ének az ajkról, csak úgy röppenhet fel a dal, ha a szív öröme nem tud nyugton maradni, s kikívánkozik mindenáron. A boldogság önfeledt pillanataiban tudunk csak igazán énekelni, vagy a természet szépségében gyönyörködve. Igen, a boldog ember szívből tud énekelni.

Mi keresztyének is azért vagyunk éneklő emberek, mert boldogok vagyunk. Jézus nagy ígérete, amit tanítványainak megjelentett, számunkra valóra vált: „Jobb nektek, hogy én elmenjek... mert elküldöm a Vigasztalót hozzátok!” Jézus eltávozásával sem hagyott magunkra minket, velünk van bátorító, vigasztaló Szent Leikével. S a Lélek elvezet minket minden igazságra.

Ez az öröm tölti meg csordultig szívünket és ez indít énekszóra. Ezért nincs nálunk istentisztelet éneklés nélkül. Nemcsak énekkarok művészi előadásában, hanem az

HÍREK.

— Húsvét ünnepe utáni 4. vasárnapon az oltárteritő színe: fehér. A vasárnap oltári és délutáni alapigéje: Jn 16,

5—15; délelőtti alapigéje: Jel 14, 1—5.

— Budapest protestánsai

április 19-én, délelőtt 11 órakor zsúfolásig töltötték meg a Deák téri evangélikus templomot. Dr. Niemöller Márton, a Hessen- nassaui tartományi egyház elnöke hirdette az igét a Zsidókhoz írt levél 13. fejezete 8—9 versei alapján. Az igehírdetőt dr. Pálfy Miklós' teológiai professzor tolmácsolta. Részt vettek az istentiszteleten a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsában égyüttműködő egyházak vezetői is. Evangélikus püspökeinken kívül jelen volt dr. Bartha Tibor református püspök, a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsának elnöke és a többi tagegyház vezetője.

— HALOTTA1NK. Horváth

Károly, a kaposvári gyülekezet tagja, lapunk hűséges olvasója április hó 6-án, 84.

életévében rövid szenvedés után elhunyt. Április 10-én temették el Kaposvárott nagy részvét mellett. Az igaznak emlékezete áldott.

— Sz. Grófi László életének 62. évében elhunyt. Április 8-án temették,el a Farkasréti temetőben. „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem jelenvaló sem következendő • nem sza- kaszthatnak el minket Isten szerelmétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Rm 8,38—39.).

— özv. Németh Károlyné,

szül. Cseke Mária, az Evangélikus Élet hű olvasója április 10-én, 76 éves korában, Nemeskócsban elhunyt. Leánya, Dann Józsefné, szül Németh Karolina, vejei és unokája, Dann Magdolna gyászolják: „Én vagyok a jó

pásztor és ismerem az enyéimet és engem is ismernek az enyéim.” (Jn 10,14.)

— Osztroluczky János, a pestújhelyi gyülekezet hűséges presbitere 79 éves korában elhunyt. Április 11-én temették el. „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te Uradnak örömébe” (Mt 25,21.).

— HARMÖNIUMOK speciális javítása garanciával. Adás-vétel. Po- Korny Pál, Bp., IV. Üjpest, Komját u. 120. Telefon: 493—017.

— BUNDÁK divatos átszabása, használt szőrmék vétele Somogyi szűcsnél, Bp, V. Kossuth Bajos u. 1. Udvarban.

— IPOLYSZÖG. Az egyházközség Koncsek Károly lemondott gondnok helyébe Vachó Pált, Völgyes Pál put- noki lelkész édesapját választotta gondnokul. Az új egyházi tisztségviselő életére és munkálkodására Isten gazdag áldását kérjük.

— A LELKÉSZI MUNKA- KÖZÖSSÉGEK ÉLETÉBŐL. A csongrád-szolnoki egyházmegye lelkészi munkaközössége április 8-án, Szolnokon tartotta ezévi ynásodik ülését. Ürvacsoraosztás (Fodor Ottmar) után Komoly Sámuel, makói lelkész a temetési igehirdetésekről, Fodor Ottmár Bach János Sebestyénről, Takács János a II. Vatikáni Zsinat eddigi munkájáról az egyházfogalom mérlegén címen tartott előadást. Végül Bártfai Lajos esperes számolt be a Budapesten tartott háromnapos teológiai konferenciáról.

— CANTATA EST KELEN- FÖLDŰN. A Budai Evangélikus Egyházmegye énekkarainak Cantata estje lesz április 26-án, délután 6 órakor a kelenföldi evangélikus templomban (XI. Bocskai út 10.) Közreműködik: Peskó György orgonaművész, a budahegyvi- déki, budavári, kelenföldi és óbudai gyülekezetek egyesített ének- és zenekara. Igét hirdet: Uzon László lelkész:

— KÉPES BIBLIÁT, magyar- nyelvűt, lehetőleg az apakrifus iratokkal veszek. Cím: Bakonycser- nye, Evangélikus Lelkészi Hivatal.

. — EGY SZOBA, konyha beköltözéssel kis családi ház 320 négyszögöl gyümölcsössel eladó. Érdeklődés: Budapest, XVI. Rákosszentmihály, Gusztáv u. 100.

— MEGVÉTELRE keresem tetszés szerinti áron Fabó Monumenta Evangelicorum I—IV. és Codex Evangelicorum, valamint Hor- nyánszky” Beiträge című müveit. Egyes köteteket is veszek. Ajánlatokat a kiadóba.

EVANGÉLIKUS ELET

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egynáz Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, vm.. Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074

Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIH. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott

64.1785 2 — Zrínyi Nyomda. Bpest F. v.: Bolgár Imre igazgató INDEX 25211

HÉTRŐL—HÉTRE

Örömének

Zsolt. 98,1

Egyházunkat éneklő egyháznak is szokták nevezni. Nagy reformátorunk többek között arról is nevezetes volt, hogy 37 éneket írt. A 37 ének közül 4 teljesen önálló munka volt, a többit pedig régi latin énekekből fordította, vagy német népi' énekek nyomán alkotta. Családja tagjaiból énekkart alakított és esti áhítatok alkalmával énekkel dicsérték Isten szent nevét.

A magyar reformátorok is szerették az éneket. Sztáray Mihály például tárogatóval vezette a gyülekezet énekét. Dévai Bíró Máyás is egymás után írta a szebbnél szebb énekeket.

Ezen a vasárnapon eszünkbe jut még az is, hogy szüléink, nagyszüleink milyen sok egyházi éneket tudtak kívülről.

Heti igénk abból a 98. zsoltárból való, melynek magyarázó szövege így olvasható: „örömének az Űrnak..

A zsoltáríró arra biztat, hogy énekeljünk az Űrnak új éneket, mert csoda dolgokat cselekedett, megsegítette őt az ő jobb keze és az ő szentséges karja. Heti igénkből úgy hangzik az éneklésre való felhívás, hogy hálaadásképpen énekeljünk. Egyben az első vers magyarázatot is ad, hogy miért adjunk énekléssel hálát az Űrnak. Azért, mert megsegített, mert csoda dolgokat cselekedett.

Sokféleképpen adhatunk hálál az Űrnak!

Hálát adhatunk Istennek imádsággal. Nemcsak kérő imádság van, hanem hálaadó is.

Hálát adhatunk Istennek úgy is, hogy másokért élünk, mások szolgálatában forgolódunk. Van olyan élet, amely csak magának akar élni és van másokért való élet is!

És most azt tanuljuk meg, hogy énekléssel is lehet dicsérni az Istent és néki hálát adni.

Boldog ember az, akinek a szíve csordultig teliké meg hálával és énekszóval magasztalja és dicséri Isten szent nevét.

F. D.

r)l!lll!llllllllllllfll!l!|lll!ílllllililllllli:|j|illMilltllil!!!l!l!l;l!l!IIIIIIIKII!lllll!lllllllllllll!!lllllll|]|il!lllllil!lil!l!tltil!i:tl|[|[lillli!‘il;!THls

NAPRÖL—NAPRA

HÉTFŐ: AMOS 8,11—12, MATE 25,10. Csodálatos dolog az, hogy nem néma Istenünk van, hanem szólhatunk hozzá, és Ö válaszol nekünk igéjével. Akkor látnánk meg igazán azt, hogy milyen csodálatos dolog ez, ha többé nem szólna hozzánk, hanem elnémulna. „Hozzád kiáltok Uram, ne fordulj el szótlanul tőlem.” Efezus 5,8—14, Példaibeszédek 10,

17—23, (Jakab 3,2).

KEDD: ZSOLTÁROK 80,20, ROMA 15,13. A keresztyén élet reménységben való élet. Várjuk Urunkat és megváltónkat, hogy helyreállítson mindent. A reménység jele a Krisztus szeretete feletti öröm, és a békesség fáradhatatlan mun- kálása. János 6,66—69, Példabeszédek 14,26—35 (Galata 6.7—8 )

SZERDA: ÉZSAIÁS 64,7, ROMA 9,22—24. Isten lehetőséget adott a gonosznak, hogy egy ideig működhessék, s a bűn zsoldja a halál legyen. Isten szeretete azonban végtelen, s nem akar büntetni, hanem kegyelmét adja, hogy senki el ne vesszen. Kolossá 3,16—24, Példabeszédek 15,16—27. (Ti- móteus 6,6—8.)

CSÜTÖRTÖK: II. KIRÁLYOK 19,15—16, I. TIMOTEUS

2,8. Nagyszerű dolog, hogy aki teremtette a mennyet és a földet, és aki Kerubok között lakik, meghallgatja “imánkat. Imádkozzunk hozzá harag és kételkedés nélkül^ gszta szívvel. Máté 21,12—17, Példabeszédek 16,1—10. (Róma 9, 15—18).

PÉNTEK: JEREMIÁS 1,19, EFEZUS 6,18—19. Ne csak egyéni könyörgéseinkkel forduljunk Istenhez, hanem imádkozzunk hozzá a közösség javáért, és mindenekelőtt a legnagyobb ügyért, az evangéliumért. II. Timóteus 2,8—13, Példabeszédek 21,1—16. (Máté 6,18—21)

SZOMBAT: ZSOLTÁROK 100,4—5, EFEZUS 1,3. Isten csodálatos ajándéka az, hogy imádsággal és énekkel dicsérhetjük Öt. „Menjünk elé hálaadással, és dicsérjük az ö nevét.” I. Sámuel 16,14—23, Példabeszédek 23,29—35, (Efezus 5,17—21J

Ruttkay Levente

Számomra mindennap külön izgalmat jelent a pontabontás. Szeretek levelet olvasni, írni már nem annyira. Ezekben a hetekben különösképpen is felduzzadt a postám, mióta lapunk hasábjain közreadtam „Hétköznapi passió” című elbeszélésemet. A levelekből jól- esően vettem tudomásul, hogy olvasóink valóban el is olvassák újságunk cikkeit, azokon meditálnak és nem sajnálják a fáradságot, hogy észrevételeiket. megjegyzéseiket, és cikkekkel kapcsolatosan életük egyik-másik eseményét megírják.

A „Hétköznapi passió” történetét nem ismétlem meg, hiszen alább elmondandó gondolataimat is csak azok értik meg, akik elbeszélésemet olvasták. Ennek az írásnak a születéséről azonban kell néhány szót szólnom. Kisebb lelkészi társaságban az öregek problémáiról volt szó. És a megírt történet „csontvázát” ott mondta el az egyik lelkész. Ez volt a cikk váza. A megírás apropóját viszont az szolgáltatta. hogy hasonló esetekkel sajnos nemcsak minden szökőévben találkozunk. És ebben igazol a hozzám érkezet levelek egynémelyike is, amelyeket erre az írásokra kaptam kedves Olvasóimtól. És ezzel máris elértem célomat: így vagy úgy, de állástfoglaltak az írásban felvetett problémával kapcsolatosan.

Reszkető kezű öreg bácsika kérdezte Zalából, hogy nem az ő életét írtam-e meg, mert annyira hasonlít a történet az övére, bár a befejező részt még nem olvasta. Egyik alföldi gyülekezetből három sűrűn teleírt irkalapon sírja el hasonló panaszát egy öreg néni. Annyira mélyből fakadtak ezek a sorok, hogy némelyik

Postabontás

levél olvasása közben könny szökött a szemembe. És újra feltettem magamban a kérdést: lehetséges az, hogy vannak olyan gyerekek is, akik minden érzés nélkül elmennek a megrokkant és megvénült szüleik mellett? Vajon ők ezek után milyen tiszteletre tudják nevelni ggyermekeiket?

A levelek közt vannak olyanok is. amelyek a fiatal Molnár Istvánt veszik pártfogásba. Ezekből a levelekből az a hang csendül ki. hogy az öregekkel való gondoskodás, azokkal való együttélés sok problémát jelent fiatalnak és öregnek. Mégis azt kell. mondanunk. hogy Istennek tetsző szolgálat az is, ha az ember saját szüléinél? a gondját és bennük néha talán a keresztet is felveszi. Mert nem szabad elfelejtenünk azt. hogy Isten szoros kapoccsal, a test és vér közöségével és nem utolsósorban a Jézus Krisztusból fakadó „indulattal”, hitből kapott megértéssel és alázattal rendelte az embereket egymás mellé, alkotta meg a szülő és gyermek viszonyát, és rendelte azokat egymás segítésére és gondoskodására.

A „Hétköznapi passió” ebben a viszonyban az egyik szélsőséget állítja elénk. De meg kell azt is mondani, hogy nem ritka az ilyen hétköznapi passió. Ennek a „negatív” igazságát igazolják azok a történetek, amelyekkel naponta találkozhatunk. Mégis, azt kell mondanunk, hogy az ilyen esetek nem lehetnek általánosíthatók a szülők és gyermekek viszonyára vonatkozóan.

Néhány levélíró ennek az igazáról is meggyőzött. Arról, hogy lehet és keű. is. hogy

szén másféle viszony alakuljon ki öreg és fiatal között, mint ahogyan az S^ögi Molnár István és fia között fennállott. Vannak harmonikus otthonok, ahol az öregek együtt laknak a fiatalokkal. Néha, még közös háztartásban is. s a szokványos együttélési „tányércsörgésen” kívül a két család közt nem merülnek fel komolyabb problémák. Nem kell mélyebben beletekintenünk ezekbe az otthonokba és kutatni azt a valamit, ami „ilyen” közösséget is tud formálni szülő és gyermek között. Ez a valami a szeretet!

Egyik levélíróm ezt a kifejezést használta: néha el lehet fáradni a szeretetben is. Valóban ez így igaz. Szüléink mögött egy egészen más világ áll — néha talán példaképül is. Az ő gondolatviláguk életük múlásával mindjobbam összeszűkül és „én-központivá” válik és a gyermekeikről alkotott véleményüket hamar kifejezik ebben a közhelyben: „bezzeg az én koromban”. Milyen boldogság az, hogy ilyenkor, megértve a különböző korok egyéni és sajátságot problémáit, minden elválasztó különbség felett és benne, ott él a szeretet, amely mindig kész a megbocsátásra, szolgálatra, segítésre és áldozatra.

Kétségtelen, hogy nagy sze- retetre van szükség az öregekkel való foglalkozáskor. De vajon nem éppen olyan nagy szeretetre van szüksége annak az öregnek is. akinek a mi természetünket kell szeretetben elhordoznia? Mégis, azt mondom, mert érzem, hogy a szeretetben is el lehet fáradni. Néha a saját családunk gondja is sok és ezek mellett ott van még a szüléink gondja,

amelyeket szintén nekünk kell felvennünk. A tegnap végzett nehéz fizikai munka után, — ha éjjel kipihenjük magunkat —, másnap reggel már nem érezzük a fáradságot, hanem új erővel és kedvvel látunk neki az új nap új tennivalóinak. Valahogy így van ez ebben a kérdésben is. Elfáradni lehet, de belefáradni soha! Ebben a kérdésben nekünk a megpihenést és erőgyűjtést az adja. aki maga a Szeretet, mindenható Atyánk. És Ö soha nem fárad bele abba, hogy minket szeret. Pedig hányszor bizonyultunk méltatlanoknak szeretetére.

Istennek adjimk hálát, hogy a legtöbb fiatal nem fárad meg a szülei iránt érzett szeretetben és közelségükkel, békés otthonaikkal. szívük melegével beragyogják az öregek úgyis olyan borongós életét.

A mai postám utolsó leveléből idézem e néhány sort: „Apám még akkór meghalt, amikor én egészen kicsi voltam. Anyám is sokat betegeskedett és fiatalon megrokkant. Azóta nálam él. Idestova negyven esztendeje. Ma már én is fáradt, beteges öreg vagyok. de azért soha, még gondolatban sem panaszkodtam amiatt, hogy a magam baja mellett esztendők óta ágyban fekvő anyám gondja is rámszakadt. Erről is tessék írni!” Eddig a részlet és talán egyszer valóban írás születik ebből a néhány sorból is.

De amíg élnek közöttünk és nem is kevés számmal Szögi Molnár Istvánok és dr. Molnár Istvánok, a „Hétköznapi passió” hősei, addig róluk is kell írni. Azokról, akik kirívó példái a megfáradt és sz emberi szívben hiábavalóvá lett „szeretetnek”.

Karner Ágoston