Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-04-12 / 15. szám

HIT ÉS HÉTKÖZNAP

A KERESZTYÉNSÉG KEZDETTŐL FOGVA úgy nézett az ünnepeire, hogy ezek olyan alkalmak, amelyek megerősítik, megszépítik és megszínesítik az életét. Az igazán hivő ember mindig hirdette, vallotta és élte, hogy az Istennel való találkozás ünnepnapjai nem a hit hangulatának órái, régi szokásók szertartásai, hanem valami nagyszerű, megelevenítő mozdulat, amely hazakísér a hétköznapokba és ott megújult és megfrissült cselekvésre, jóságra és szolgálatra késztet.

Hit és hétköznap a hivő ember számára nem két különböző világ, hanem magától értetődően egy, oszthatatlan, természetes terület. Valaki egy-' szer így mondotta, hogy aki egyszer a messzi, magas Mátrából hosszabb idő után hazaérkezik, azon mindig meglát- Bzik a napfény, amiben járt, amit magába szívott, aminek a ritmusát átvette a szíve.

A Húsvétnak akkor van értelme, értéke és eredménye, ha a húsvét ajándékai, öröme és reménysége a hivő ember életén át belekerül a hétköznapjaiba.

így lesz az ünneplő emberből húsvéti ember, a hétköznapokban hivatást találó, az élet húsvéti hírét boldogan vivő megáldott ember.

Nos, a Húsvét ünnepe után bizonyára sokan olvasták János Evangéliuma húszadik fejezetének 19—21. verseit, mint a Szentírásnak egy olyan történetét, amelyben nemcsak az Elő Jézus alakja jelenik meg előttünk, hanem, amelynek jeleneteiben kialakul és kiáb- rázolódik annak a húsvéti embernek az arcvonása, aki hitét a hétköznapokban éli és gyakorolja.

Érdemes hát újra elolvasni és végignézni ennek a történetnek néhány jelenetét Nem az egészet, mindössze néhány villanását, amelyik a mi Számunkra ma is fény, példa és parancs, hivatás és küldetés.

ÍME AZ ELSŐ.

A történet -tudósítása szerint Jézus Krisztus első útja feltámadása után a tanítványokhoz vezetett. — Ez az út a Ezentírás világos vallomása arról, hogy Jézus Krisztus mennyire törődött a tanítványokkal. Annyira szerette az embert, olyan fontos volt számára emberek sorsa, élete,

békéje és üdvössége, hogy feltámadásának első napját is „hétköznappá” tette: nyugtalan és szomorú emberekhez siet, hogy velük szeretetben és békességben együtt legyen.

Azóta is minden igaz keresztyén közösség úgy ünnepli ünnepét, hogy ezekből az ünnepnapi alkalmakból megújított és megerősített, megszépült és megáldott életével visszasiet a hétköznapokba az emberek közé, hogy közöttük és értük legyen érték, eredmény és meggazdagító élet.

Így lesz a hit a hétköznapokban a másokért való törődéssé, foglalkozássá és felelősséggé, munkává és szolgálattá.

A „törődés” teszi a hitet hasznossá a hétköznapokban. A törődés, amelyik kitágult látássá válik és határa nemcsak a magam öröme és békéje, üdvössége és boldogsága küszöbéig ér el, hanem a mások, mindnyájunk sorsáig és életéig.

A ma élő és magát hívőnek valló embernek sohasem szabad elfelejtenie Jézusnak ezt az első mozdulatát, amelyik nemcsak néhány tanítvány ajtaját, szívét nyitotta meg, de megnyitota a szemét — a szolgálatra! Hogy világosan lássák, tiszta szemmel és tiszta szívvel a másokért, az egész világért való szolgálat szépségét, gondját, felelősségét.

Hit a hétköznapokban nem más, mint törődés a világgal, amelyben élek, törődés az emberrel, akivel közelben és távolban a számomra testvéri közösség teremtetett; törődés a munkával, a feladattal, ami számomra a hétköznapok hivatásának adatott.

A MÁSIK JELENET, amire, úgy érzem, figyelnünk kell, a történet tudósítása szerint az, hogy Jézus először ezzel a szóval szólítja meg a tanítványokat: „Békesség néktek!”

Természetesen tudom, hogy Jézus ezekkel a szavakkal a tanítványok szívét csendesíti le és ezekkel a szavakkal a belső békesség boldog állapotával ajándékozza meg őket.

Valóban, keresztyén életünk számára feltétlenül fontos ez a belső békesség: a Jézus jelenlétében való élet, a Benne való hitünk és reménységünk, a bűneinkből való, megtérésünk, és megmenekülésünk öröme és megnyugvása. A hivő ember számára valóban boldog béke».

Az evangélikus egyház és a római katolikus egyház közeledésének kérdésével foglal- kozv a westpháliai evangélikus egyház elnöke, D. Wilm Präses kijelentette, hogy félrevezető volna úgy beszélni, vagy úgy írni, mintha időszerű lenne a káét egyház újraegyesülése. D. Wilm präses Bochumban az Evangélikus Szövetség westpháliai tarto- máyni találkozóján olvasta fel előadását: „Eligazító szó a jelenlegi felekezetközi helyzethez”.

Wilm präses hangsúlyozta, hogy éppen VI. Pál pápának Bethlehemben tartott beszéde állít áthatolhatatlan korlátoség hittel és imádsággal Isten szemébe nézni.

Mégis, meg kell látnunk Jézus szavaiban azt a tényt, hogy Ö nemcsak a belső békességre tanítja meg a tanítványokat, hanem a külső békesség, az egész teremtett mindenség békéjének követeiként küldi el őket a világba. Ezért olvassuk így a parancsot: „Amint engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.”

Ha valaki figyelmesen olvassa végig ezt a húsvét utáni történetet, annak bizonyára szintén fel fog tűnni, hogy ebben a rövid háromverses bibliai igében Jézus kétszer is megismételi ezt a mondatot: „Békesség nektek!"

A hit a. hétköznapokban azóta is így jelenti a béke munkájának megbecsülését, az érte való imádságot, a reá való vigyázást, az érdekében való szolgálatot.

A HARMADIK, amire e történetben figyelnünk kell, az, hogy Jézus Krisztus a Vele való együttlét örömével megajándékozott tanítványokat küldi el szolgálatra a világba.

Aki ismeri a Szentírást, az nagyon jól tudja, hogy a tanítványok így. örvendezve mentek szerte-szét a világba a szolgálat útjaira. Mindennapjaik megteltek a békesség és a küldetés örömeivel. Boldogan és békével érkeztek vissza világukba, ahol hivatásuk munkája és szolgálata lepergett.

azóta is a hit a hétköznapokban mindig ennek az örömnek az ajándékozását jelenti. Az élettel, az emberekkel, a munkával való törődés a hivő ember számára nem külső kényszer, nem külső parancs végrehajtása, nem gond és nem teher, hanem vidám vállalása egy boldog, belső indításnak. Kicsorduló öröme egy gazdagon telített szív. nek, amelyet megérintett és megáldott a Szeretet látása, közelsége és örök együttléte.

A hitnek a hétköznapokban ezért van mindig valami tavaszi frissesége, lendülete, boldog ritmusú reménysége.

Jó így járni hétköznapokban az emberek között, hogy közben mindennap hallani a boldog biztatást: „Békesség néktek!"

Friedrich Lajos

A leszerelés és a keresztyén lelkiismeret

1. A felelősség a világbékéért ma nem néhány ember ügye, és nem is csak egyik az emberiség sok nagy gondja közül. A béke megőrzése a világban korunk legfontosabb világproblémája, és minden embernek — minden keresztyén embernek is — legelsőrendű lelkiismereti kérdése.

2. Hogy ezt felismerjük, látnunk kell: nem csak egy-két vagy néhány ezer ember van halálos veszedelemben, hanem valójában mintegy három milliárd ember. Az egész emberiség.

Szokatlan és szinte hihetetlen ez a perspektíva. Elgondolni is alig tudjuk. Pedig szakértők megállapítása szerint a nukleáris világháború első 60 perce legalább 360 millió ember halálához vezetne. A meglevő nukleáris fegyverek felhasználása pedig az egész emberiségnek nem csupán egyszeri, hanem ötszöröshatszoros elpusztításához lenne elegendő. A világ történelme során első ízben áll elénk a borzalmas lehetőség: az egész emberiség életveszélye, és ezzel együtt az összes következő emberi nemzedékek veszélyeztetettsége, gyors vagy lassú, kínos pusztulás útján.

Ha a legnagyobb erkölcsi felelősség nehezedik ránk azért, hogy egy életveszélyben levő emberről — még a saját életünk kockáztatásával is — elhárítsuk a halálos fenyegetést, milyen mérhetetlen felelősség terheli ma minden ember, közöttük minden keresztyén ember, lelkiismeretét, amikor milliók, sőt milliár- dok vannak a halálos nukleáris veszély árnyékában!

3. A világbéke megőrzésének közös emberi és külön keresztyén felelőssége magában foglalja a leszerelés ügyéért való, ugyanilyen döntő erkölcsi felelősségünket is. Ma ugyanis józanul látnunk kell: az emberiség előtt csak két út áll. Vagy a hidegháború és a fegyverkezési verseny folytatása: ez előbb-utóbb a fegyveres konfliktus kirobbanásához, nukleáris világkatasztrófához vezetne. Vagy a megállás a fegyverkezési verseny pusztulásba vezető útján, és végső soron, a leszerelés.

A fegyverkezési verseny folytatása nemcsak a világ álÁ „hazatérés" Rómába nem lehetséges

kát minden evangélikus keresztyén számára a két egyház egyesülése tekintetében. Mert, ha a pápa az egyházak egyesülését csak a Rómába való hazatérésként és a pápai főhatóság elismeréseként érti, akkor ez soha meg nem történhet. „Szeretném, ha minket evangélikus keresztyéneket a római katolikus egyház nem aszerint Ítélne meg, milyen álláspontra helyezkedünk a római pápával kapcsolatban, hanem aszerint, hogy hogyan állunk ott Jézus Krisztus mellett. Ez az az egyetlen zsinórmérték, amely szerint minket a római katolikus egyház megítélhet.”

IMÁDKOZZUNK

János 10,11—16.

Jézus Krisztusunk, hálát adunk a keresztfán elvégzett pásztori szolgálatodért. Életedet adtad értünk, hogy megments bűneink büntetésétől, a fenyegető végzetes veszedelemtől, a kárhozattól. Köszönjük Neked megmentett életünket, az örök életet és földi életűnk bizodalmas nyugalmát. Megszabadítottál a bűnök, bajok, ismeretlen jövő és halál félelmétől, mert Általad védett helyen, Atyánk hatalmas szeretetében van az életünk.

Hálát adunk, Jézus Krisztusunk, mai pásztori szolgálatodért is. Tudjuk, hogy egyenként számon tartasz bennünket, ismered minden vétkünket, kételkedésünket, de tudod, hogy szívünk mélyén mégis Tieid vagyunk. Áldunk Téged, hogy az életünk eseményeivel, örömökkel és bánatokkal nevelsz minket, igéddel biztatsz, vigasztalsz, vezetsz. Nyújtsd nekünk, szomjazóknak, gyakran az örök élet italát, és elégíts meg bennünket tested és véred ajándékával. Igéden, imádságainkon és gondolatainkon, meg mások tanácsán keresztül adj nekünk útbaigazítást, amikor rászorulunk.

Hálát adunk, Jézus Krisztusunk, összegyűjtő pásztori szolgálatodért. Tudjuk, hogy a részekre szakadozott keresz- tyénségben Neked mindenütt vannak tanítványaid, akik hallgatnak Rád. Nyisd meg szemünket, hogy messzebb lássunk egyházunk határánál.

Köszönjük Neked, hogy pásztori szereteted és hatalmad kiterjed az egész emberiségre. Pásztorold úgy a népeket, könyörgünk, hogy megtalálják a megértés és a béke útját. Ámen.

Az Egyházegyetem Tanácsa jóváhagyta a teológiai doktori szabályzatot

Egyházunkban a teológiai tudománynak talán sohasem volt olyan nagy tekintélye, mint napjainkban.

A két világháború között is megbecsülték a teológia tudósait, de éles határvonalat éreztek a teológiai tudomány és az egyház gyakorlata között. A lelkészi pályára induló fiatalokat nemegyszer fogadták azzal a tanáccsal, hogy ha jó lelkészek akarnak lenni, felejtsék el minél hamarabb azt, amit a Teológián tanultak.

A felszabadulás után a pietizmus terjesztői között akadtak olyanok, akik megbecsülték a teológiát, általánosságban azonban ellentétet éreztek a hit és a teológiai tudomány között és a teológiai tudományt a hitetlenség gyanújával vették körül.

Mai egyházi életünk egyik legjellemzőbb vonása az, hogy egyházunk alapos teológiai megfontolásokkal végzi szolgálatát társadalmunkban és a világban (bizonysága ennek az a háromnapos teológiai konferencia is, amelyről lapunk más helyén számolunk be. A Szerk.) és nemcsak ezt az alapvető döntést, hanem minden további lépést is komoly teológiai felkészültséggel és alapos teológiai megfontolásokkal teszi.

Ma tudjuk, hogy a szocializmust építő társadalmunkban és a békét kereső világban egyházi, népi-nemzeti és emberi szolgálatunkat csak alapos teológiai fel- készültséggel végezhetjük. Ezért örömmel adjuk lel- készi karunk és egyházunk közvéleménye elé azt a bejelentést, hogy Teológiai Akadémiánkon ismét lehetővé vált a doktori cím megszerzése. Hiszen ez a lehetőség minden időben emelte a teológiai műveltség tekintélyét és ösztönözte a lelkészeket a teológia tudományos szintű művelésére.

Alapos előmunkálatok után kialakult a teológiai doktori szabályzat-tervezet, amelyet az Akadémia tanári kara felettes hatóságai elé terjesztett. Az Állami Egyházügyi Hivatal a tervezetet jóváhagyta.

Mindezek alapján foglalkozott 1964. április 2-án az Egyházegyetem Tanácsa a teológiai doktori fokozatról és a tiszteletbeli teológiai doktori címről szóló szabályzat-tervezettel, és azt jóváhagyta.

Az Egyházegyetem Tanácsa többek között az alábbi határozatot hozta:

„Az Egyházegyetem Tanácsa elfogadja a „Szabályzat a Magyarországi Evangélikus Egyház Teológiai Akadémiáján adható teológiai doktori fokozatról és tiszteletbeli doktori címről” című tervezetet és azt szabályzatként megállapítja.

Az Egyházegyetem Tanácsa mélységes háláját fejezi ki Kormányunknak, a Művelődésügyi Minisztériumnak és az Állami Egyházügyi Hivatalnak, hogy lehetővé tették Akadémiánkon a doktori cím megszerzését.”

A teológiai doktori cím megszerzésére vonatkozó valamennyi kérdésre a Teológiai Akadémia dékánjától kérhető tájékoztatás.

I 1.

landó halálos, nukleáris veszélyeztetettségét jelenti. Nemcsak a pusztulás árnyéka rajtunk. Hanem már régóta tartó tragikus veszteség, tékozlás is az emberiség szempontjábó A fegyverkezési kiadások ma a világon évente kb. 100 milliárd dollárt emésztenek fel. Mitől fosztja meg a fegyverkezés keserves kényszerűsége az emberiséget? Mit lehetne tenni a hamar elavuló fegyverek árán csak egy év alatt is a szegénység, éhség, betegség ellen és a fejlődésben elmaradt, nemrég felszabadult népekért! Milyen világméretű irgalmasság lenne, ha ezen a téren csak részleteredményeket lehetne is elérni!

Ha pedig a világbéke egyedüli reális útja a fegyverkezési verseny megszüntetése és az ellenőrzött, általános és teljes leszerelés, akkor az előbb említett, mérhetetlenül nagy emberi és keresztyén erkölcsi felelősség áttevődik a leszerelés ügyére is. Vagy elindulunk és előremegyünk a leszerelés útján, — vagy pedig egyre közelebb jutunk a nukleáris világkatasztrófához. Ma ez a józan látás és a belőle eredő, világos erkölcsi felelősség gyermekeink, családjaink, népünk és minden ember-testvérünk jövőjéért.

4. A világon a legtöbb ember ma szeretné, kívánja a lefegyverzést, de egyáltalán nincs tisztában ennek a világkérdésnek minden embert érintő súlyával, erkölcsi kötelező erejével. Ijesztő a tudatlanság és a közöny ebben a kérdésben. Olyan sokat olvastunk és hallottunk már a leszerelésről, hogy sokan hajlamosak komolyan nem venni, nem törődni vele. „Mennyit beszéltek már a háborús veszélyről, az atomhalálról, és mégis élünk!” „Majd csak megoldódnak valahogy a nagy világkérdések!” Ez nem más, mint felelőtlenség.

Nagyon sokan azért gondolkodnak így, mert nem hisznek komolyan abban, hogy a leszerelés tárgyalások és megegyezések útján valamikor is elérhető lesz. Utópiának, hiú ábrándnak tartják a „fegyver nélküli világot”. De vajon tisztában vannak-e vele, mi a másik, egyedüli alternatíva, ha erről a békés útról lemondanak. A fegyverkezési verseny az emberiség történetében eddig még mindig háborúkhoz vezetett. Csak ezután lenne másképpen?

Arra vonatkozólag, hogy utópia-e az atomháború-mentes és fegyver nélküli világ, utópia-e valóban a leszerelés,

I hadd idézzük 36 ország neves " tudósait, közöttük világhírű atomtudósokat: „A lefegyverzés és biztosított béke a lényeges feltétele olyan új társadalom felépítésének, amely le tudná győzni a szegénységet. A kilátás ilyen világra nem utópia többé.” (Az 1963- as londoni Pugwash-konferen- cia üzenetéből).

5. Mások azzal igyekeznek elhárítani a rájuk eső felelősséget: a leszerelési tárgyalások a felelős politikusok és szakértők dolga, mi semmit sem tehetünk értük, — és nem is tesznek semmit, lelkiismeretük közönyös és mozdulatlan marad.

Említettük, az emberiség földi jövőjének, életének megmentésére csak egy út áll nyitva: a lépésről-lépésre haladó, nagy türelmet, sok időt és fáradságot kívánó erőfeszítések a tárgyalóasztaloknál. Igaz, ez közvetlenül és elsősorban a politikusok, szakértők dolga. De nem szabad lebecsülni a világközvélemény igen nagy formálóerejét sem ebben a kérdésben! A leszerelés kérdésének egyik legjobb szakértője, az angol munkáspárti Noel-Baker, írja most megjelent könyvében: ha az emberek felismernék a valóságos helyzetet a leszerelés dolgában, „a közvélemény nyomása hamarosan legyőzné a politikusok késlekedését és halogatását; megállítaná a világot a megsemmisülés felé tartó menetelésben”. Van-e erre remény?

A szocialista béketábor őszinte tárgyalókészségét és a nukleáris háború elkerülésére irányuló, sokszor bebizonyított békeakaratát még a nyugati politikusok is számtalanszor elismerték. Fokozatosan visszavonulnak a „háborús megoldás” hívei. S ebben nagy segítséget jelent a nyu-j gáti közvélemény fokozatos ráébredése felelősségére.

A közvélemény millióit egyes emberek alkotják. Ezért nem igaz. hogy „nem vagyunk felelősek a leszerelésért”, „semmit sem tehetünk érte”. Mindenkinek ismerni« kell a tényeket, a tényleges nagy veszélyt és a komoly, reális békés lehetőségeket. És erkölcsi felelőssége teljes súlyával azon kell fáradnia — szűkebb körben és a közvélemény sokmilliós tömegerejébe kapcsolódva —, hogy a régóta. húzódó tárgyalásokon döntő „áttörés” következhessek be, mindkét tárgyalófél számára elfogadható megoldások szülessenek.

(Folytatjuk)

Dr. Nagy Gyula

Megnyílt a református zsinat hetedik ülésszaka

Folyó hó 1-én Budapesten, a Ráday utcai Teológiai Akadémia dísztermében ünnepélyesen megalakult a Magyarországi Református Egyház hetedik zsinati ülésszaka. A megnyitó istentiszteletet Sza- mosközi István püspök végezte. Az alakuló ülés megválasztotta elnökeit és tisztikarát. A zsinat lelkészi elnöke dr. Bartha Tibor debreceni püspök, világi elnöke: dr. Erdei Ferenc főgondnok lett.

Egyházunk és a többi magyarországi protestáns egyház, nevezetesen a baptisták és a methodisták nevében a református zsinatot dr. Vető Lajos püspök üdvözölte. Üdvözlő beszédében megemlékezett egyházaink párhuzamosan tartott zsinatjairól. 1791-ben, 1891ben, 1948-ban. 1953-ban kölcsönösen üdvözölték egymást az evangélikus és a református zsinati atyák.

„Történeti szép szokásnak teszek tehát eleget, amikor én is üdvözlöm a most nyíló református zsinatot. Ez a szép szokás is arról beszél, hogy egyházaink között a kapcsolat igen szoros és jó. Jobb, mint bármikor. Ez onnan van, hogy közösek a feladataink az ökumenikus teológiai munkában, egyházaink evangéliumi tisztánlátásának szolgálatában, a békéért és népünk felemeléséért folytatott fáradozásunkban. Ahhoz ugyanis, hogy a magyar protestáns egyházak jól tudják végezni szolgálatukat, szükséges, hogy szellemi- leg-teológiailag tisztán lássák feladataikat és legyen bennük erkölcsi erő e feladatok elvégzésére. Nekünk, kisebb protestáns egyházaknak igen fontos, hogy a nagyobb testvér, a református egyház erős legyen feladatainak tisztánlátásában és az azokért való fáradozásban.”

Végül Vető püspök áldást kívánt a zsinat munkájára, elnökségére, tisztségviselőire, S a zsinat minden tagjára.

A Lelkipásztor márciusi száma

Gazdag tartalommal jelent meg a Lelkipásztor legújabb száma.

A Csendben Isten előtt rovatban Káldy Zoltán püspök figyelemre méltó cikket írt Autokrácia és autonómia címen.

A Tanulmányok rovatban dr. Pálfy Miklós: Hogyan viaskodott az ókatolikus egyház az Ótestamentom érvényességéért és helyességéért; Kovács Pál: Hogyan lehetek szolidáris a ma emberével; Szabó Gyula: Szabadság és fegyelem című írásai olvashatók.

Az Igehirdető műhelye a Húsvét utáni első vasárnaptól Szentháromság ünnepe utáni első vasárnapig közöl igehirdetéseket.

ä