Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-04-12 / 15. szám

Miért léptem ki az egyházból (2)

Azt hiszem, helyesen értei- I gyök abban, hogy a zsinati

mezem, mi az oka annak, hogy az egyház folyamatosan hallgat, és ezzel újólag magára veszi ugyanazokat a bűnöket: az egyház, anélkül, hogy akarná, túlságosan hozzá van kötve az államhoz, ami akadályozza az igazság hirdetésében. A kötöttséget a pénz, a mammon, az egyháziadó rendszer jelenti. Az állam, a pénzügyi hivatalok hajtják be az egyházi adót, ha kell bírói eljárással is. Mindezen felül az állam óriási anyagi hozzájárulást ad. Ezzel az egyházat minden anyagi gondtól megszabadítja. Az államnak nyújtott ellenszolgáltatás abból áll, hogy a védköteles ifjúság esetleges lelkiismeret- furdalásaira (a 18 évesek még nem rendelkeznek választójoggal, de kötelezik őket, hogy öljenek és joguk van magukat megöletni) a katonalelkészek közreműködésével beadnak egy lelki nyugtató-pirulát. Miért nem hívják fel minden vasárnap a szószékről a figyelmet arra, hogy a hadiszolgálatot elutasítók számára tanácsadó helyek állnak rendelkezésre és a keresztyén azokat nemcsak igénybeveheti, de köteles is igénybe venni? Gyanítom, hogy mivel az állam felemelte az egyházi adót, az egyház belement szolgálata leszállításába. Mert mekkora Veszteség érné, ha a 97% nagypénteki keresztyén fele semmiféle hozzájárulást nem fizetne többé abban az esetben, ha az egyházat Németországban is szigorúan elválasztanák az államtól. A többé kevésbé illegális Hitvalló Egyházban sokkal valóságosabb volt az egyházi élet és az áldozatvállalás, mint a mostani állam-egyházban. Ugyanakkor a Hitvalló Egyház semmiféle állami anyagi támogatást nem kapott, hanem teljesen híveinek önkéntes hozzájárulására volt utalva.

Es most vázolni szeretném még önök előtt kilépési döntésem főokát: Sok év óta várom a zsinatok eligazító szavát abban a kérdésben, vajon Összeegyeztethető e a keresztyén tanokkal és Isten Igéjével. hogy hivő keresztyénnek Szabad az atombombát ledobnia. És ez most éppenséggel végső konzekvenciájában az a precíz helyzet, amelyben az egyháznak határozott szót kell kimondania, nehogy az egyes tudatlan és gyengehitű hívőknek kelljen az előtt a megoldhatatlan feladat előtt állniuk, egyénileg személyüket illetőleg eldönteniük, hogy éppen az atombomba ledobását elrendelő ezen parancsnak engedelmeskedniük kell-e vagy meg kell azt tagadniuk? Eddig az óráig a helyzet mégis olyan, hogy egy bombázó pilóta — ha lelkiismerete teljes kényszerítéséből és e kérdésben tanácsra szorulva az illetékes egyházi főtanácsoshoz fordulna — a következő feleletet kapná:

„Ha a lelkiismereteddel ösz- Szeegyeztethetőnek tartod, és ha úgy gondolod, hogy csak így tarthatod távol a mi leg- kereszlyénibb Nyugatunktól a bolsevista szörnyeteget, ám dobd le az atombombát. De ha úgy gondolod, hogy ez tömeg gyilkosság és hogy döntésed nem a „szívesebben halott, mint vörös" alapelv, hanem az orosz mondás: „szívesebben halott, mint tömeggyilkos” szerint kell meghoznod, akkor megtagadhatod a parancsot. Döntésed helyes lesz mindkét esetben. Én mint egyházfőtanácsos nem tudom megmondani neked, mit kell tenned. Mert az egyház ez ideig nem jutott egységre abban, hogy tömeggyilkosságot, vagy erőszaknélküliséget és Isten iránti bizalmat javasoljon-e? Mint ember és magánszemély nagyon is megmondhatom, mit tennék én a te helyedben: „Megtagadnám a parancsot!”

Ezt a helyzetet én mindenesetre teljességgel elviselhetetlennek tartom!

Meglehetősen bizonyos vauéiról Hétre

címen kapható az evangélikus áliitatoskönyv Ára kötve:

12,— Ft

Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály Budapest, Vili Fuskin u. 12.

atyák többsége kitusakodná a hívők számára a világos útmutatást — tudniillik az atombomba és egyáltalán a fegyveres szolgálat ellen —, ha éppen nem az egyháznak az államtól való függőségét jelentené a német egyházi-adó rendszer.

Mindaddig, míg az egyház nem teszi meg a magáét egy következő háború megakadályozására, csak kontármunka marad minden karitatív fáradozása a két utolsó háború nyomorékaiért, árváiért és gyökértelen áldozataiért. Nem lehet egy vérmérgezésben szenvedő testet azzal meggyógyítani, hogy ragtapaszt teszünk a kelésekre. Minden bőrgyógyász ilyenkor penicillin injekciót rendel, hogy a vér legyen egészséges. Értelemszerűen nem használ az semmit, ha az egyház arra szorítkozik csupán, hogy ragtapaszt rakjon a sebekre, de nem teszi egészségessé a vért (amelyet megfertőzött az erőbe vetett hit, a militarizmus, az önvizsgálat hiánya, a felejtési szándék, a bűnbánatra való restség, „a meggyilkoltak a bűnösök”).

Semmiképpen sem azt akarom ezzel kifejezésre juttatni, hogy én lebecsülöm vagy feleslegesnek tartom az egyházon belüli szolgálat sokoldalú feladatát. Éppen hogy az a véleményem, hogy csak az egyik megy: egyházi szolgálat vagy katonai-lelkigondozás. A kettő egymás mellett hitelét vesztetté teszi az egyházat. Vagy önök ne tudnák, hogy a legközelebbi háború után már senki sem akad, aki a halottakat eltemethetné? Tehát belmisszió és szeretetszolgálat sem lehetséges már akkor. Miért szeny- nyezik be hát magukat azzal, hogy együttműködnek az egész földre, a németekre legveszedelmesebb véderő felépítésében? Nem tudják már, hogy Hitlernek csak öt évre volt szüksége (1935—1939), hogy az egész világot megrohanhassa? Német alaposság! Német barbárság! Nem éppen az egyháznak kellene elhivatottnak éreznie magát arra, hogy segítségére legyen a németeknek, hogy szakíthassanak el- borzasztó múltjukkal?! Mégpedig úgy, hogy egy egészen más, új útra vezetik! El, mesz- sze Schömertől, Fritschtől, Dönitztöl, Heusingertől és Strausstól! De el messze az új káplároktól és altisztektől is, akik készek arra vetemedni, hogy az emberi méltóságot lábbal tapossák.

Még van idejük segítségért kiáltani, áz Isten igazságát meghirdetni és az embereket egy másik útra rávezetni. Nemsokára azonban ebben is meggátolják Önöket, amikor majd a készülő „szükségállapot-törvény” minden kellemetlen figyelmeztetőt, felhívást-intézöt vagy kritikust — a lelkészeket is — egy új Buchenwaldba, Sachsenhausenba és Dachauba fog száműzni.

Jézus Krisztusért kérem Önöket:

Eszméljenek az ember és az emberiség érdekében való szolgálatra. Helyezzenek kevesebb súlyt a szószéken a kenetteljes blablákra. Dobjanak az éhes hívek elé több kenyeret és kevesebb követ! Ne bíbelődjenek annyit a liturgia, az énekeskönyv átdolgozásával, és azzal a „világrengető” kérdéssel, hogy a lelkész énekelje vagy mondja a liturgiát! Az újszerű templomépítkezés is inkább elveszi egyesek kedvét az istentisztelettől, semhogy vonzerővel bírna.

Jó szívvel szánják rá magukat arra, hogy az isteni parancsolatokat hozzák kapcsolatba a mi mai életünkkel, népünk és az emberiség létkérdéseivel. Különben megtörténhet önökkel, hogy amíg azon fáradoznak, hogy népegyház legyenek ... végül is teljesen üres templomokban találják majd magukat. A közönséges vasárnapokon a templomok máris háromnegyed részűkben üresek, és még így is legtöbbnyire csak öregemberek látogatják. Niemöller istentiszteletei a múltban is és most is zsúfoltak. Ugyan miért? Mert van mondanivalója és mert az ő egész személyisége fedi azt, amit hirdet. És éppen ezt az embert csak fogvicsorgatva íű-< rik meg Önök, mert még nem\ nyugdíjérett. Igen, Luthert is;

kiközösítették és átok alá helyezték. Bárcsak támadna számunkra egy új Luther, hogy a halódó egyház újra elevenné legyen! Ma a mi egyházunkat egy Dibelius püspök vezeti, aki- olyan embert, mint amilyen Hochhuth, lekicsinyelni igyekszik, ahelyett, hogy pártolná. Vajon nem azért van ez, mert az egyházvezetőség érzi valahogy, hogy „A hely tartó”-val kapcsolatban rá éppúgy gondolni lehet, mint a pápára? Nem itt a magyarázata annak a hiábavaló kísérletnek, hogy rontsák a darab hitelét? Jaj nekünk, ha a belátásra, bűnbánatra és az atombomba elátko- zására buzdító ösztönzések míg most is csak olyan emberektől indulnak ki, mint Hochhuth. Lord Bertrand Russel, Barth és Niemöller, de továbbra sem szólalnak meg az egyházvezetőség hivatalos szószólói! Quo vadis?

Hans-Joachim Graser

A n. VATIKÁNI ZSINATRÓL

AZ EMBERISÉG MAI KÉRDÉSEI

A MÁSODIK VATIKÁNI ZSINAT — mint. ezt már több ízben megállapitottuk, a római keresztyénség belső ügye. Nern kétséges azonban, hogy figyelemmel kíséri a keresztyénség többi felekezete is, sőt a nemkeresztyén vallásos meggyőződésű emberek is érdeklődéssel tekintenek feléje. Hiszen olyan jelentős elhatározások születhetnek meg ezen a zsinaton, amelyek előbbre vihetik — vagy esetleg hátráltathatják — az emberiség mai nagy közös ügyeit. S ezek: a földkerekség lakóinak békés együttélése földtekénken. Ebbe beletartozik többek között a béke megőrzésének a feladata, sőt annak elmélyítése a népek megbékélésévé, a békés egymás mellett élés — a koegzisztencia, ide tartozik a fajok — fehérek és színesek — együttélése,

egyenjogúságának, egymás kölcsönös megbecsülésének a biztosítása, — a világ javainak igazságos elosztása —, különböző társadalmi rendszerek békés versengése.

Hogyan kaptak -— és kaptak-e — ezek a kérdések teret a Második Vatikáni Zsinaton?

A zsinat már 1962. október 20-i ülésén szózatot bocsátott ki, amelyben megcsendülnek a fenti gondolatok. Kiindulva Isten szeretetéből, aki Egyszülöttjét sem kímélte, hanem a világért odaadta, hogy vére által a kereszten békességet szerezzen (Kol. 1,20), s mi így Isten gyermekeinek neveztethessünk (I. Jn 3,1), annak példáját kell követnünk, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon (Mt 20,23). Ezért az egyház sem uralkodásra született, hanem a szolgálatra.

I Mert ahogyan Jézus odaadta életét értünk, úgy kell nekünk is életünket adnunk felebarátunkért (I. Jn 3,16).

A továbbiakban a zsinat annak a reménységének is kifejezést adott, hogy tárgyalásai indításokat adhatnak az emberi haladás, a tudomány, a technika, a művelődés munkájának. Mivel a zsinat képviselői között minden népek fiai ott ülnek, azért minden népek vágyát, reménységét, panaszát szeretnék a szívükön hordozni. Különösen is megemlékeznek azonban a gyengékről, szegényekről, azokról, akiket a nyomor, az éhezés és a tudatlanság tart fogva, akik nem tudnak emberhez méltó életet élni, mert hiányoznak ennek előfeltételei a számukra.

EZEK ELÉGGÉ ALTALANOS MEGÁLLAPÍTÁSOK.

Jellemző módon ott válik konkrétabbá, határozottabbá a zsinat szózata, ahol hivatkozik XXIII. János pápa 1962. szeptember 11-én elhangzott rádióbeszédére,

amelyben főként két dologra hívta fel a figyelmet. Az egyik a béke volt. Minden ember szívének hő vágya a béke a népek között — mondotta a pápa. A zsinat ehhez csatlakozva vallotta, hogy minden ember egymás testvére, tartozzék bármely nemzethez, vagy fajhoz.

A pápai beszéd második fontos pontja a szociális igazság követelése volt. A zsinat ehhez csatlakozva, állást foglalt az emberi társadalom „testvéribb és egészségesebb” rendje mellett. Persze a „Mater et magistra” enciklikára való hivatkozás elárulja, miként — ti. római irányítás alatt — képzelik el ezt a testvéribb és egészségesebb rendjét az emberek együttélésének.

Ezen a nyilatkozaton túlmenően azonban eddig még nem foglalkozott érdemben a zsinat e kérdésekkel. Azok ugyanis a 17. vagyis utolsó séma számára vannak fenntartva, tehát a zsinat utolsó ülésszakában kerülnek szőnyegre. Ennek a 17. sémának a pontos címe: „Az egyház jelenléte és működése ma.” Terv szerint itt kerülne majd sor ilyen kérdések megbeszélésére, mint: „Az emberről való tanitás, az ember méltósága, helye a társadalomban,

az állam, a társadalom, a gazdasági élet rendje, család, házasság, népek ' szaparodása, egyenjogúsága, kultúra és haladás, szociális kérdés, béke, leszerelés stb. Valóban gazdag program. Persze, majd csak a végén derül ki, mit valósítanak meg belőle.

Addig is történt azonban egy s más, ami előrevetheti az elkvetkezendők árnyékát

így 1963 október 18-án tartott ülésén Tracy püspök (USA) 147 amerikai zsinati tag nevében szóvá tette a faji kérdést. Követelte, hogy világosan foglaljanak állást a fajok teljes egyenjogúsága mellett. Itt rámutatott az Egyesült Államokban oly égető néger-kérdésre és azt kívánta, hogy kifejezetten ítéljenek el minden faji megkülönböztetést. Ez a nyilatkozat segíthetné azokat, akik a világ bármely táján küzdenek a faji előítéletek ellen.

Az ökumenizmusról szőlő, vagyis a római egyháznak más felekezetekihez való viszonyáról szóló séma szól a római katolikus keresztyéneknek a zsidósághoz való viszonyáról is, egyik pontjában. Megállapítja, hogy a keresztyén hit gyökere az Ótestamentomban van. Jézus Krisztus Izraelből született, nemkülönben édesanyja, Mária és az apostolok is. Ezért el kell ítélni mindenféle zsidóüldözést a múltban úgy, mint a jelenben is.

Ez a pont ellentmondást

váltott ki azokból a zsinati tagokból, akik mohamedán többségű, illetőleg arab országokból valók. Szerintük a nyilatkozat — ismerve az arabok zsidógyűlöletét, nehézségeket támaszthatna az ott élő keresztyének számára. Persze az ilyen érvelés teljességgel tarthatatlan és méltatlan. Valamely egyházi határozatot nem aszerint kell meghozni, hogy hasznos és előnyös-e az egyháznak, hanem, hogy megfelel-e az evangéliumi igazságnak. A világ keresztyén- sége érdeklődéssel figyeli majd, hogy tud-e a zsinat ebben a fontos kérdésben bátor és félreérthetetlen nyilatkozatot adni.

Ez a várakozás vonatkozik persze mindazokra a kérdésekre, amiket fentebb, az elején említettünk, mint a ma élő emberiség égető kérdéseit. Mert sok tekintetben azon múlik majd, hogy a zsinat beírja-e nevét a történelembe, mint igazi reformzsinat, hogy épp ezekben a kérdésekben tud-e bátran és határozottan s a hívek nagy tömegeire gya- korlatian is hatást gyakorlóan nyilatkozni, állást foglalni. Érvényesül-e majd az az alapvonal, amit még XXIII. János pápa húzott meg e tekintetben, folytatja és erősíti-e a zsinat azt — vagy esetleg visszahúzódik s gyengíti ezt a vonalat? Ápolja és gyümölcsözteti-e ezt az örökséget, vagy annak elárulójává válik? Mindez azon múlik — mint azt már többször említettük —, hogy a zsinaton birkózó szellemi erők közül melyik kerekedik végül is felül. A megújulás ereje, vagy a viszahúzó erő. A zsinat utolsó sémája e tekintetben döntő szót mondhat ki.

Szerkesztői munkaközösség

Hermann Diem rektor

ni, félreértéseket elosztani, a tisztánlátást előmozdítani.

Tudományos munkásságát számos, testes kötet jelzi. Különösen mint Kierkegaard-ku- tató. a nagy dán bölcselő és hittudós életművének kutatója, szerzett magának nemzetközi tekintélyt.

Tevékeny részt vesz az egyházi békemozgalomban, számos iratában szállt síkra az újjáéledő militarizmus ellen, s az atomfegyver eltiltása, a leszerelés, a népek békés együttélése mellett.

Rektorrá választása úgy

hisszük —, munkájának, meg nem alkuvó szilárd egyéniségének is elismerése, megbecsü- ' lése. Kitüntetésének n?i is szívből örülünk, s szolgálatára Isten áldását kérjük.

Gr.

A húsvéti békemenetek után

(VT int már évek óta, az idei húsvétkor is megrendezték ■L’A nyugati országokban a „békemeneteket”. A béke érdekében történő tüntetéseknek ez az újkeletű formája ebben íz évben tovább fejlődött. Sok helyen megmaradt a hagyományos többnapos menet, de a hangsúly inkább a befejező gyűlésre esett. Ezeken a nagygyűléseken nem elvontan került elő a békevágy megszólaltatása, hanem a szónokok azoknak az elsőrendű feltételeknek megvalósítását követelték, amelyek a legsürgősebb reális lépések a béke megőrzésére.

Mindenekelőtt az atomfegyverkezés ellen, azután az atomfegyvermentes övezetek létesítéséért, de ezen kívül az általános és teljes leszerelésért tüntettek. Londonban, a főváros központjában, a Trafalgar téren 25 000 főnyi résztvevő gyűlt össze. Nagygyűléseket rendeztek nyugatnémet nagyvárosokban, Brémában, Hamburgban, Frankfurtban, Dort- mundban, Stuttgartban, Münchenben, Nümbergben. Francia- országban az Oise folyó partján fekvő Compiegne városban folyt le húsvéthétfőn a tízezer főnyi gyűlés, amelyre Párizsból is sokan érkeztek. Svájcban három napig tartó utat '— SS kilométeres távon — tettek meg a békemenet résztvevői, háromezren, hogy húsvétvasárnap Genfben fejezzék ki határozott kívánságaikat a béke érdekében. Másutt, így New York-ban, szintén megrendezték a húsvéti békemenetet és nagygyűlést.

Tpigyelemre méltó, hogy ezekben a megmozdulásokban x egészen különböző meggyőződésű emberek vettek részt, köztük hivő keresztyének. A világnézeti különbségeket áthidalta mindnyájuk közös gondja, az egész emberiségnek mai legfontosabb feladata: a béke biztosítása. A legnagyobb szabású gyűlésen, a londoni béke gyűlésen többek között Collins anglikán kanonok tartott beszédet. Egyházi személyeknek ez az aktív részvétele mutatja, hogy Nyugaton is kezd érvényesülni az a felismerés, hogy az egyház embereinek a saját körülményeik között bele kell kapcsolódniuk azokba a megmozdulásokba, amelyek ébresztik az emberek lelkiismeretét a mi korunk legnagyobb veszedelme ellen.

Jelentős volt a keresztyén egyháznak az a szolgálata a békéért az idei húsvéti ünnepekben, amikor a templomokban felhangzott a bizonyságtevés az élő Jézusról, aki halált- jyözö feltámadásával megnyitotta az örök életet, és ezzel az emberi élet értékét, védelmét, fejlesztését és békéjét új fénnyel, új értelemmel ajándékozta meg. De nem elhanyagolható az egyháznak a templomon kívül folyó szolgálata a békéért, amely minden esetben más meggyőződésű emberek erőfeszítésébe állítja bele, hogy a békéért történő gyakorlati megmozdulásokban is ugyanazt segítse elő, amiért a templomokban imádkoznak.

A béke, mint imádság tárgya és mint politikai feladat, tem választható külön a keresztyén ember lelkében és tevékenységében. Ha csak az elsőbe kapcsolódna bele, ez rajongás lenne, mert nem. számolna azzal a ténnyel, hogy a béke 1 földön csak politikai eszközök útján biztosítható. Ha pe- iig csak politikai feladatnak kezelné és elfeledkezne ugyanazt belevinni az imádságba, akkor meg a történelem Urának hatalmában kételkednék.

Vivő keresztyéneknek és egyházi embereknek részvétele a húsvéti lezajlott békemenetekben, jelévé lesz annak az egységnek, amely az egyházban a béke gondolatát Istenhez js a békéért küzdő emberekhez egyszerre kapcsolja. S eközben nem jelent törést a hivő lélekben, hogy a békéért folyó politikai cselekvésekben, a húsvéti békemenetekben is, a keresztyén hittől távol álló emberekkel fog kezet.

Ezzel a szemmel tekintünk arra az örvendetes tényre, rogy a húsvéti nyugati béketüntetéseken és nagygyűléseken vallásra és politikai nézetkülönbségre való tekintet nélkül egymásra talált sok ember, akik a nemzetközi feszültség enyhülését kívánják, s ezért készek valamit tenni is.

Mi keresztyének nem feledkezhetünk meg éppen húsvét itán, hogy a feltámadott Jézus két megjelenése alkalmával s így köszöntötte a tanítványokat: „Békesség nekte k!” Ebben a köszöntésben nemcsak korabeli zsidó szokás nyilvánult meg. Jézus tudta, hogy a kereszthalálával lelkűkben negzavart, saját életüket is féltő tanítványainak elsősorban nőst békességre van szüksége. Arra a békességre, amelyben ielyreáll hitük, megnyugszik aggodalmuk és eltűnik re- nénytelenségük. És ezt a békességet adta is nekik szavával.

A feltámadott Jézus köszöntése a mi időnkben új hnng- :ülyt kapott.

1YJ ár nemcsak az Istennel való békesség, a lelki nyugalom '-*■ és az örökkévalóság békéje zsong benne, amely közvetlen emberi kapcsolatainkba is a megbocsátást és a megbékélést sugározza. Ez a köszöntés a mai keresztyének sza- nára azt az új értelmet is magában foglalja, amely először i történelemben a mai emberiségnek lett élet-halál kérdése, liába nevezik a két elmúlt háborút „világ” háborúnak, csak lorlátozott értelemben voltak azok. A nukleáris fegyverekkel bukkant fel először a történelemben a világméretű háború- lak réme. A béke immár nem egyes népek, hanem az egész mberiség ügye lett. S ha ez így van, aminthogy így van, ifc/cor az emberiség Megváltójának, a történelem Urának lúsvéti szavában ma ez is benne foglaltatik: Béke nektek, j : huszadik század utolsó évtizedeiben élő, a minden eddigi- \ ’.él szörnyűbb és pusztítóbb atomháború felhőárnyeka alatt ] ggódó és reménykedő mai emberiségnek!

Húsvét után ennek az áldó szónak hangja, nem tűnhet l nyomtalanul a lelkűnkből és nyoma az állásfoglalásaink- j

D. Hermann Dicmet, a tü[ bingeni (Nyugat-Németország) egyetem teológiai professzorát, a következő tanévre az egyetem rektorává választották. Olyan egyházi embert ért ez a kitüntetés, aki nálunk sem ismeretlen.

D. Hermann Dieim 1951-ben járt hazánkban — akkor még gyülekezeti lelkész volt, de már ismert és neves hittudós —, több gyülekezetünkben prédikált s lelkészt körökben előadásokat tartott. Itteni útjáról könyvben számolt be. Azóta is nagy érdeklődéssel, szeretettel viseltetik a magyarországi evangélikus egyház iránt. Teljes megértéssel, rokonszenvvel figyeli egyházunk szolgálatát az épülő szocializmus világában. Sokszor emelt szót érettünk nemzetközi egyházi testük tejben, gyűléseken és segített téves nézeteket meacáfol-