Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-04-05 / 14. szám
Giziiké. „két” kúíilirmáeiú ja jártak ezen az ünnepen. Csak a beteg teste feküdt a szanatóriumi ágyon, lelke a konfirmáción időzött. Folyton az órát nézte. Olyan izgatottan várta a konfirmáció kezdetéi, mintha ő is otthon lenne, a társai között. Háromnegyed tíz. Most gyülekeznek. Tíz óra. Most vonulnak be a templomba, harangozás közben, mind a tizenheten, Istenem, vajon kinek nincs párja, aki mellől ö hiányzik? Már feltizenegy less. Még biztosan tart a vizsga. Vajon kik feli- lile mindazt, amiről ő szeretett volna számot adni? Tizenegy óra. Most kedződik a konfirmációi istentisztelet. Nemsokára az oltárhoz térdepelnek. Nélküle. Talán most mondják el a köszöntőt. Hirtelen hevesebben kezd dobogni a szive. Ebben a pillanatban az az érzése támadt, hogy most őérette imádkoznak otthon, a templomban. S önkéntelenül is összekulcsolta kezét és elkezdett imádkozni ő is az otthoniakért, konfirmandus társaiért. Merengéséből hirtelen ajtónyitás riasztotta fel. Az ápolónővér hozta be az ebédet. Mélázva kezdte kanalazni a levest. Nem ízlett. Igen sós volt. A könnyei potyogtak belé... Ebéd után kicsit megcsendesedett a szívében dúló vihar. Édesanyja nyitott be váratlanul. Még alig lábadozott a súlyos műtét után, de hazulról ' első útja beteg gyermekéhez vitfe. Éppen a konfirmáció napján. A kis beteg bánatos arcán pedig kigyúlt az öröm ragyogása, és — amennyire maradék ereje engedte — boldog szorítással ölelte magához rég nem látott édesanyját. Erzsiké állapota várakozáson felül szépen javult, s így már iskolakezdésre hazamehetett. Hét hosszú hónap után. Hamarosan be tudta pótolni a lemaradást is tanév közben, és levizsgázott előző félbeszakadt tanéve anyagából. A konfirmációi kátét pedig dehogyis feledte el! Az új konfirmandusok is örömmpl fogadták maguk közé. Erzsikének csupán egy kívánsága volt: megkésett konfirmációján legyenek ott mellette az ő tavalyi konfirmandus társai is, s ő hadd vehesse azokkal együtt az Űr szent vacsoráját ... Kívánsága teljesült. S ezen a „második” konfirmáción örömkönyekben fürdött Erzsiké szíve. Ügy érezte, hogy megnyílik fölötte az Ég, s angyalok serege veszi öt körül. A gyülekezet tagjai pedig könnyek között adtak hálát Istennek Erzsiké gyógyulásáért. * Szerdahelyi Pál A n. VATIKÁNI ZSINATRÓL leni-katolikus megfigyelek a ll Vatikáni Zsinaton A gabonamagról CSAK MEGFIGYELŐK! A nem-katolikus megfigyelők nem a legjobb benyomásokkal búcsúztak el a zsinat első ülésszakától. A kok tapintatos megnyilatkozásból ás kiolvasható, hogy több volt a csalódás, mint a pozitívum, az örvendetes élmény. Sőt az egyik neves evangélikus zsinati megfigyelő úgy nyilatkozott a zsinat első ülésszakának a vitáival és egész lefolyásával kapcsolatban, hogy nagyobb az evangélikus oldalon az egység, mint a katolikus egyházban, , ahol a zsinat tanúsága szerint a vélemények útvesztőjében alig tud ma eligazodni a katolikus hívő ember. Az esett legrosszabbul a nem-katolikus megfigyelőknek, hogy nem kaptak sajtót, ahol elmondhatták volna a legkülönbözőbb hitvallású és világnézetű újságírók előtt, hogy csalódtak. Csalódtak először is abban, hogy csak megfigyelők voltak a zsinaton és véleményük „hivatalosan” nem tudta áttörni a zsinat klerikális kordonját. Csalódtak abban, hogy a katolikus tanítás lényegében semmi új dolgot nem tudtak fölfedezni. Végső sorban a reformátorok, elsősorban Luther Márton, nem a tanítás, a dogmák megfogalmazása ellen harcoltak, hanem a római dogmák bibliaellenes tartalma ellen. Bárhogyan is fogalmazza meg a katolikus egyház régi tévta- nításait, azok az új formában sem lesznek újak, meggyőzőek számunkra. Mintha csak Luther mondatait hallanánk a Schmalkaldemi cikkekben. „Valóban, igen szeretnék megérni egy igazi zsinatot, mert vele sok ügyön és emberen lehetne segíteni. Nem nekünk van szükségünk reá, hiszen a mi gyülekezeteink Isten kegyelméből már a tiszta ige világosságában, a szentségek helyes használatában, . a különböző hivatások és igaz cselekedetek ismeretében élnek.” Csalódtak a nem-katolikus megfigyelők azért is, mert a II. vatikáni zsinat első ülésszaka lényegében mindent csak előkészített és szinte semmit sem zárt le végleg. Egy év sok idő! Mi lesz a következő ülésszakon, amikor már ezen is kitűnt, hogy az ún. haladó szárny még nem elég erős a katolikus egyház „középkori” szellemének a megtörésére! Az első ülésszak egyetlen pozitív tapasztalata az volt, hogy a nem-katolikus megíi- gyelők sokkal elevenebb és sokrétűbb katolikus egyházat imertek meg Rómában, mint ahogyan eddig gondolták. Valami mégis csak betört a zsinat tanácskozásaiba az egyszerű katolikus hívők gondolkodásából. Abban az évben tizennyolc konfirmandusunk készült a konfirmációra gyülekezetünkben. Mire azonban elérkezett a konfirmálás napja, már csak tizenheten álltak a virágdíszbe öltöztetett, ünnepi oltár körül. Egy kislány hiányzott közülük. Éppen a legszorgalmasabb és leghűségesebb. Róla szeretnék most írni. Nem mintha olyan különös és egyedülálló történet lett volna az övé, hanem azért mégis mély nyomokat hagyott az ő konfirmációja gyülekezetünk tagjainak a szívében. * Alacsony növésű, kerek képű, copfot hajú kislány volt Erzsiké. A családban ö volt a legkisebb, bátyja és nővére évekkel előtte városba került dolgozni. Pusztán laktak, onnan járt be hetenként a legközelebbi leánygyülekezetbe, konfirmációi előkészítő órára. Erzsiké kitűnően tanult az iskolában, s nagyon szorgalmasan és lelkiismeretesen készült a konfirmációra is. Elénk érdeklődéssel figyelt a magyarázatra, a vasárnapi igehirdetésekre is ő emlékezett legjobban. Az órán alig hangzott el ajkamon a kérdés, ő máris készen volt a felelettel. Ilyenkor élőbb mindig tágra nyitotta diónyi nagy, barna szemét, aztán mosolygós arccal kezdett felelni. Mindig mosolygott. Egyszer azonban lehervadtak kis piros arcáról a mosoly rózsái. Ha- lálsápadtan érkezett az órára Kisirt szemét törölgette, s el- elcsukló hangon jelentette: — Tisztelendő Bácsi kérem, édesanyám nagyon beteg. Tegnap elvitték a mentők a kórházba, s most nekem kell otthon helyt állnorn, míg Édes haza nem jön és egészen meg nem gyógyul .. Aztán könyörgőn nézett rám■ — Ne tessék haragudni, ha nem tudok úgy tanulni, mint eddig.., Egy pillanatra elhallgatott, majd elpityeredve folytatta: — Meg az is lehet, hogy nem járhatok többet konfirmációra, mert nem érek rá eljönni az órákra... Attól kezdve én jártam ki hozzájuk a pusztára rendszeresen. Édesanyját már megoperálták, de valami komplikáció jött közbe, ami miatt még hetekig nem engedték haza a kórházból. Édesapja pedig mindig már kora reggel elment hazulról, — mint takar- mányos dolgozott a téeszben, —, de régi szokásához híven, munka előtt és után sohasem kerülte el a kocsmát. Minden istenáldott nap csak öreg este tért haza, legtöbbször italos fővel, és ilyenkor otthon már egy szalmaszálat sem tett arrébb, hanem csak úgy ruhástul ledőlt az ágyra. Egyet aludt, majd amikor felébredt, artikulátlan hangon ráripako- dott kislányára: — Erzsi, hozd már a vacsorát! Minden otthoni, házkörüli munka szegény kis Erzsikére szakadt. Mikor a három kilométerre lévő iskolából naponta fáradtan haza ért, hozzá látott a főzéshez, közben etetnie kellett az állatokat. Sietős volt a. dolga, mert télen korán esteledik. Este aztán mosott, vacsorát készített, és csak utána, késő este ülhe- tet le holtfáradtan tanulni. Majd mindig ott nyomta el az álom a fáradtságtól a leckéje mellett. Apja hajnalban már felrázta, ki kellett takarítania, apjának reggelit készítenie, mindent rendbe rakni, etetni. S ha egyáltalán maradt még rá ideje, még egyszer átnézte a napi leckét, aztán sietett iskolába. így ment ez néhány héten keresztül. De nem sokáig bírta ezt az iramot. A tizenkét éves, törékeny gyermek gyenge kis vállára olyan nagy erővel nehezedett rá az élet súlyos terhe, hogy nem bírta tovább, s összeroskadt alatta. Idegösszeroppanást kapott, s hozzá még csúnyán megfázott, áthűlt a kemény, hideg télben. Egyik nap 40 fokos lázzal ért. haza az iskolából. Akaraterejét végsőkig megfeszítve látott .neki napi munkájának. De a kór legyőzte. Többször megszédült, majd etetés közben összeesett az istállóban. A szomszédasz- szotiy talált rá ott, s bevitte lefektete. Ettől fogva hónapokig nem tudott lábra állni. Két héten keresztül otthon nyomta az ágyat. Eleinte orvost sem hívott apja. ■— Minek — mondta —, majd meggyógyul így is, fontos, hogy feküdjék és jól kiizzadjon. De a gyerek állapota csak nem akart javulni. A láz is makacsul tartotta magát, napról napra felszökött, s aztán a kis beteg egyre gyakrabban kezdet köhécselm. Végre kihívták a körzeti orvost. Az azonnal beutalta a kórházba. Édesanyját éppen meghozta a mentőautó, őt pedig elvitte. Hosszú hónapokra. Mert több heti kórházi kezelés után tü- döszanatóriumba került. Erzsiké tehát kimaradt az iskolából. Míg otthon feküdt, többször meglátogatták a konfirmandus társai is. Szegényke mindig abban reménykedett, hogy mire elérkezik a konfirmáció napja, addigra meggyógyul s hazamehet. Titokban magával vitte a konfirmációi kátéját iß, és majdnem minden nap tanulgatta, ismételgette a szanatóriumban, hogy el ne maradjon a többitől. Hiába írtuk neki, hogy ne tanuljon, csak pihenjen. Szorgalma, rendkívül szívós akaratereje ott sem hagyta el. Buzgósága egészen húsvét ünnepéig tartott. Hiába kö- nyörgött, húsvétra sem mehetett haza. Kárpótlásul testvérei jöttek meglátogatni. Nagy volt az öröme, de a látogatás után mérhetetlen keserűség vett erőt rajta. Tátongó ürességet érzett a szivében s mély apátiába süly- lyedt. A húsvét utáni héten egyre nyugtalanabb lett, s minden nap egyre ellenállhatatlanabb erővel kerítette hatalmába a „honvágy”. Szombaton már szeretett volna megszökni a kórteremből. Sírva, könyörögve kérte az orvost: — Aranyos Doktor Bácsi, csak holnapra tessék engem hazaengedni, ígérem, hétfőn visszajövök már. Legalább a társaim konfirmációját hadd láthassam! — Majd ha megg<yógyultál, Erzsiké, akkor hazamehetsz, és nem kell többé ide visszajönnöd. ■— vigasztalta atyai szívvel az orvos, és megsímogatta a kis beteg lázas homlokát... Felvirradt a konfirmáció napja. Ezsike helyét üresen hagytuk a konfirmandusok padjában, megemlékeztünk róla a vizsgán, és buzgón imádkoztunk érte mindnyájén. A Lélek tüze izzott a levegőben, amikor tizenhét konfirmandus az oltár előtt, s velük együtt az ünnepi gyülekezet, a zsúfolásig megtelt templom áhítatos népe kő- nyörgött egy szívvel a betegeket gyógyító Űr Jézushoz a kis Erzsiké gyógyulásáért. De a kis beteg gondolatai is szüntelenül csak otthon Az óra, amelyben Jézus a gabonamagról szóló példázatát elmondotta, számára kísértés órája volt. Híre és neve az érdeklődők nagy sokaságát vonzotta hozzá. Népének fiain kívül görögök is voltak közöttük, külföldiek, idegenek, akik látni kívánták őt, beszélni akartak vele. Csábító alkalom! Elérkezett hát az idő, hogy Jézus kilépjen Izrael szűk határai közül s az egész világé legyen7 Hogy elinduljon mind a széles világra s tanítson minden népet? Jeladás-e az Atya részéről a görögök odaadó érdeklődése, hogy ezen az úton kell haladnia? Ilyen körülmények között szólal meg a példázat. Az a gabonamag, amelyik nem hull a földbe s nem hal el, nem terem. Ám, ha föld elfedi, tönkremegy, magát feláldozván. De így és csakis így, ennek az odaadásnak az árán lesz termése. Hasznos a gabona, akkor is, ha nem kerül a földbe: kenyér, jó táplálék lesz belőle, sokak eledele. A lisztté őrölt magok azonban „egyedül maradnak”. Termékenység, megsokasodás, csak a földbe került gabonamagtól várható. Jézus már abban az órában elindulhatott volna a görögökhöz. Egyre világosabban láthatta, hogyan zárulnak be a kapuk, amelyek népéhez vezetnek, s íme most új kapu nyílik meg! Tanítása és ereje sok áldást jelenthetett volna a görögök számára. Az Atya parancsa azonban más útra mutat. A termést hozó, megsokasodó gabonamag sorsát kell vállalnia. A földbe, a sírba, a halálba kell alászállania, hogy ne maradjon egyedül, hanem megsokasodjék tanítványai szellemi gyermekeiben. Visszautasította a kísértőt, mert az Atya akarata mást, sokkal többet, nagyobbat kívánt tőle. Visszautasította a kísértőt, mert az a segítség, amit halálával nyújtott az emberiségnek, zsidóknak és görögöknek egyaránt, így válhatott értékessé igazán. A Fiú Atya iránti engedelmességével, a felebarát iránti mindent kínt vállaló szeretettel Jeruzsálemben maradt. Megvárta az órát, amelyben „felemeltetett a földről”, a keresztre feszítés óráját. Hogy magához vonzzon mindeneket! Muncz Frigyes JÁNOS PÁPA HALÁLA. AZ ŰJ PÁPA XXIII. János pápa már nem xérte meg a zsinat második ülésszakát. Isten felszólította az élők sorából röviddel azután, hogy sok vonatkozásban újat és haladó katolikus gondolatokat tartalmazó „Pacem in terris” (A földön békesség) című pápai enciklikáját megírta és a világ közvéleménye megismerte. Ez a pápai legfelsőbb megnyilatkozás azzal a reménységgel töltötte ei nemcsak a keresztyén, hanem a nemkeresztyén világ közvéleményét is, hogy a katolikus egyház kilép lassanként a világi kérdésekben is önigaz magatartásából és aktívan egyengetni fogja a bélvés egymásmelleit élés útján az emberiség végleges megbékélését. János pápa enciklikája azonban nem mindenütt váltott ki lelkes helyeslést. Bizonyos nyugati, elsősorban nyugatnémet politikai vezetők igen rossz néven vették, hogy az addig merevnek tudott, a nyugati hidegháborús politikát következetesen képviselő . Vatikánnak a központi terméből „jeget olvasztó szelek” kezdtek fújni és egyengették a moszkvai atom- csvjid-megáilspodés útját. Attól is féltek — és még hazMásodik ülésszak zá joggal — egyes körök, hogy már a zsinat első ülésszakán sok határozottságot mutató katolikus reformkörök újabb támaszt kaptak ebben a pápai enciklikában. János pápának azonban már csak hattyúdala volt a „Pacem in terris”! Űj pápát választottak a bíborosok és a „rosszul értelmezett demokrácia” szerint ez annyit is jelenthetett volna, hogy az uj pápa sutba dobja elődje minden ún. reformelgondolását és ott kezdi, ahol XII. Pius abbahagyta. Nem ez történt! A katolikus egyházban ugyanis már annyira megerősödött a „reforméhség” és olyan nagy a „ reform- ínség”, hogy János pápa terveit és eszmélt minden további nélkül nem lehetett a szegre akasztani. VI. Pál pápa „hűségnyilatkozatot” tett János pápa mellett, a II. vatikáni zsinat céljait illetően is. De azt is jelezte, hogy nem mindenben ért egyet a János pápa addig szorgalmazta irányzattal, amikor ismételten elmarasztalóan nyilatkozott arról, ami Keleten történik. Minden bizonnyá] ezzel az „árnyalati” különbséggel függ össze az a körülmény is, hogy a nyugati katolicizmus egyik hivatalos folyóirata, a „Herder Korrespondenz” 1963. novemberi számában „vasfüggöny mögötti zsinati” katolikus résztvevőkről beszél, holott ez a kifejezés ma már alig fordul elő a nemzetközi sajtótermékekben és maguk a nyugatiak is „bulvár-ízűnek” tartják, Talán azok állnak legközelebb a valósághoz, akik azt mondják, hogy VI. Pál pápa „diplomatikusabb”, mint elődjei, akikben több volt az „érzés”, a „katolikus pátosz” és lelkesedés azért a célért, hogy a még ma is vérző és szenvedő emberiség ne pusztuljon ki a „csak atomháború” borzalmaiban! ÍGY KEZDŐDÖTT! Az első ülésszak „bosszantó” tapasztalatai ellenérv több egyház és egyházi testület képviseltette magát a II. vatikáni zsinat második ülésszakán. Most 22 egyház küldte el képviselőit Rómába és a megfigyelők száma 66-ra emelkedett az előző ülés 48 nem-katolikus megfigyelőjé- hez képest. Űj arcok is tűntek föl, sok egyház több megfigyelőt küldött, de a görög orthodox egyház képviselői most is hiányoztak a belső „villongás” miatt. Az első ülésszakon a tridenti eskü szövege okozott meglepetést és megdöbbenést. A második ülésszakon VI., Pál pápa megnyitó beszéde. Miután arról beszélt, hogy a katolikus egyház minden báránykát hív Krisztus akóijá- ba és megköszönte a nem- katolikus megfigyelőknek, hogy^ a zsinat második ülésszakára is eljöttek, így folytatta: „Ha vétkesek vagyunk mi is abban, hogy elváltunk egymástól, akkor alázatosan könyörgünk megbocsátásért Istenhez és a testvéreket is arra kérjük, bocsássanak meg nekünk, ha megsértettük őket. Amill ránk tartozik, mi készek vagyunk megbocsátani az egyházat ért jogtalanságot és elfelejteni a hosz- szú cívódás és elválasztás fölött érzett fájdalmat”. Azután arról beszélt a pápa, hogy az egység útjában álló nagy nehézségeket ismeri, de imádkozik az egyértelműség eléréséért. Mi, evangélikusok „abban, hogy elváltunk”, nem érezzük magunkat. vétkeseknek. Ha annak éreznénk magunkat, akkor bűnös lépésnek tekintenénk a reformációt. Márpedig Isten a reformációt drága kincsül, ajándékként adta. s éppen a reformáció őrizhette volna meg annak idején az egyház egységét. Ha tehát a pápa a reformációt tekinti az „egyházat ért jogtalanságnak” —, akkor mi, evangélikusok nem igényeljük ezért a megbocsátását. De igényeljük, hogy tegyen meg a zsinat minden tőle telhetőt azért, hogy sehol — ott sem, ahol a katolikusok a többségi fele- kezet — ne mérgeznék a fele- kezetek békés egymás mellett élését, ne zaklassák a kereszt tyéneket reverzális-követelé- sekkel, ne keserítsék a vegyes^ házasságban élőket stb. A nem-katolikus megfigyelők elég későn válaszolhattak VI. Pál pápának a fenti mondataira. Megkönnyítettek ugyan a zsinat első ülésszakát követő panaszok miatt a nem-katolikus megfigyelők tájékozódását a zsinat eseményeiről és a katolikus laikusok jogainak a kiterjesztése is könyebbé tette a protestáns hang érvényesülését a zsinati atyák körében. Mégis várni kellett az első hivatalos találkozásra a pápával, hogy elhangozzék nemkatolikus részről a szükséges válasz VI. PáJ pápa fenti mondataira. 1963. szeptember 29-én nyílt meg a zsinat második ülésszaka. Október 17-én nyílt először alkalmuk a nem-katolikus megfigyelőknek, hogy hivatalosan hallassák hangjukat, amikor VI. Pál pápa magánkönyvtárában fogadta őket. Előzőleg a katolikus világsajtó már megfelelő formában világgá kürtölte, hogy a katolikus egyház „kész a megbocsátásra és megbékélésre”, most a protestánsokon van a son Arról írtak nagyhangon, hogy a protestánsok minden ellenérve ellenére megindult a „párbeszéd” és a „vélemények cseréje”! Közben azonban tárgyalták a zsinaton az egyházról szóló tervezetet is, ahol a protestáns egyházakat nemcsak egyházaknak, de még egyházi közösségeknek sem óhajtották elfogadni egyes zsinati atyákA feni fogadáson Skyds- gaard dr, dán professzor, a Lutheránus Világszövetség képviselője üdvözölte a pápát. Rámutatott, hogy az egység szemponjából nem látja elérkezettnek az időt és hangsúlyozta — erősen reformátort szellemben — a bibliai tudományok fontosságát, amelyek nélkül aligha képzelhető el közeledés katolikusok és > nem-katolikusok között! Viszont a szakadás ellenére is szeretnünk kell egymást, de egymást szeretve is az igazságot kell keresnünk és' megtalálnunk. VI. Pál pápa utalt válaszában a zsinatot megnyitó beszédre, a megbocsátás szaváig és hangsúlyozta a szeretet fontosságát a megindult párbeszédben. Éppen ezzel a párbeszéd szóval kapcsolatban szeretnék rámutatni arra, hogy a párbeszéd teljes kölcsönösséget jelent, Arról tudunk, hogy VI- Pál előzőleg látta Skydsgaard profesz- szor üdvözlő beszédét. Látta Skydsgaard a pápa válaszét!? Nem! Akkor párbeszédről még távolról sem lehet szó’. Egyetlen pont volt, amit helyeslőéig kell elfogadnunk a pápától,’ a bibliai tudományok ápolását, aminek bizonyos föltételei ma már, megvannak a katolikus egyházban. A DOGMÁK TEHETETLENSÉGI SŰLYA A vatikáni zsinat második ülésszakán tárgyalásra kerültek olyan kérdések, amelyek a nem-katolikus egyházaknak majdnem létkérdései lettek nemcsak teológiai, hanem egyházkormányzati és az egyház szolgálata szempontjából is. Sokan pl. óriási eredménynek tartották, hogy engedélyezte a zsinat a liturgia nem-latin nyelvű megtartását. Erre nézve a nem-katolikus megfigyelők véleménye az volt, hogy nem a forma, nem a nyelv, nem a keret a döntő ebben a kérdésiben, hanem hogy mit akar tanítani azon keresztül a katolikus» egyház. Mi azt mondanánk, hogy nem a mise nyelve, hanem a mise tartalma és értelme választ el bennünket egymástól. A dogma mozdulatlansága, merevsége egészen jól megfigyelhető még ennél a „leghaladóbb” sémánál is. Sokkal szembetűnőbb ez az egyházról szóló sémánál. Igaza van Schlínk profesz- szornak, amikor az újságíróknak kijelentette, hogy ez a séma „Krisztus egyházát áZOTkiSÍlja a római katolikus (Folytatás a 3. oldalon) A f
