Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-04-05 / 14. szám

Miért léptem ki az egyházból A Stimme der Gemeinde, a németországi Hitvalló Egyház Martin Niemöller kiadásában félhavonként megjelenő lapja, lényegtelen rövidítéssel közli egy nyu­gat-németországi gyülekezeti tag: Hans-Joachim Graser levelét, amelyben lelkészének és illetékes egyházi ve­zetőségének bejelenti és megindokolja az egyházból való kilépését. Az alábbiakban Graser levelét közöl­jük a Stimme der Gemeinde alapján. A levél bepil­lantást nyújt olvasóinknak abba a nyugat-németországi egyházi helyzetbe, amelynek a militarista-revansista bonni vezetők törekvéseivel való összeszövődöttsége miatt Graseren kívül — ezt írásos és szóbeli megnyi­latkozások egész sora mutatja — oly sokan szenved­nek, sőt hitükben megrendülnek, akik pedig szeretné­nek igazán keresztyének lenni. A nyugat-németországi egyházi helyzetet jellemzi Graser a maga — s bár sokan azonosítják magukat vele —. mégis egyéni látása alapján. A mi egyházunk megtalálta a maga helyét, helyes útját hazánkban, azt a helyet és utat, amelyen mentes maradhat a Graser kiíogásolta eltévelyedésektől és hűségesen egyház- mivoltához, megbizonyíthatja újra és újra hűségét az emberhez, felelősségérzetét az emberiség sorskérdései iránt. * Az egyházból 1963. december 20-án történt kilépésem megokolása. AZ EGYHÁZ SÓJA EZERKILENCSZÄZNEGYVENÖT ÁPRILIS NEGYEDIKÉ immár a történelemé. Amikor tizenkilenc esztendő távolából tekintük vissza erre a dátumra, lassanként kezdjük annak eseményeit történelmi távlatból szemlélni tanulni. Szinte egy nemzedék nőtt fel azóta. A leányok közül, akik akkoriban születtek, néhányan talán már jérjhez is mentek, egyik­másik talán már bölcsőt is ringat. Az 1945-ös évjáratból való fiúk férfivá nőttek; dolgoznak, országot építenek. Talán még egy másik, romba dőlt országban születtek, de már ebben, a mi új országunkban nevelkedtek fel. S ebben az új ország­ban él az egyház is, itt élnek, dolgoznak az evangélikus em­berek. Az eltelt közel két évtizedben az egyház is megtett egy darab utat. Erre az útra visszatekintve azt mondhatjuk, hogy kialakult az egyháznak egy új éleformája. Üj persze csak a közvelen megelőzőhöz képest. Valójában éppen nem új, ha­nem inkább visszatérés ez az életforma, úgy hisszük, az ere­detihez, az újtestamentomihoz. Ahhoz az életformához, amit Jézus így fogalmazott meg tanítványai számára: Ti vagytok a föld. sója. Mi gyakran így szoktuk mondani: A szolgáló egy­ház életformája ez. A sótartó a legkisebb, legszerényebb edény a megterített asztalon — mondotta evvel az igével kap­csolatban korunk egyik nagy igehirdetője. De hasznos é$ szükséges — csak legyen is benne só. De „ha a só ízét veszti, .., nem jó azután semmire". Az egyház addig alkalmas szer­száma Urának, amíg szolgálatát betölti. Ez volt a lecke, amit az elmúlt években tanulgatnunk kellett. Számvetésként is, tanulságokat levonva, de előre is pillantva a jövő feladatai felé, szeretnénk most, hazánk felszabadulásának ünnepe al­kalmából, abból amit tanultunk, néhány gondolatot elmondani. A FELSZABADULÁS HOZTA MEG egyházunk szolgá­lata számára azt a külső keretet, amiért protestáns őseink századokon át annyit küzdöttek. Teljes vallásszabad­ságot és lelkiismereti szabadságot, törvény előtt való egyen­lőséget mindenki számára. Egyházi viszonylatban ez az egy­házak egyenjogúságát is jelenti. Nincsenek immár a hazár ban uralkodó egyházak, másod- és harmadrangú vallási kö­zösségek, pusztán csak elismert, vagy „bevett" vallásfeleke­zetek. Nincsen államegyház, vagyis az államtól különleges kiváltságokkal és előjogokkal támogatott egyház s nincsenek háttérbe szorított, vagy éppen elnyomott felekezetek. Nem előny s nem is hátrány senki számára, hogy valamely féle- kezeihez tartozik, vagy nem tartozik, vagy éppen sehova sem tartozik. Nincsenek első- és másodosztályú állampolgárok, A döntő az: hü fia legyen a hazának, aki kenyerét eszi és oltalmát élvezi. A FELSZABADULÁS ÓTA EGYHAZUNK MEGTA­NULTA és gyakorolja is, hogy léte és szolgálata független, nincsen kötve az elmúlt polgári társadalmi rendszer­hez, sőt az ebből a keretből való kiválása valóban felsza­badulás a szolgálata számára. Most tágult ki a látóhatára széles ölelésű feladatokra, az egész nép javáért való fele­lősség vállalására. Hálásan kellett felismernie, hogy akkor, amikor némelyek — kishitüek, kétkedők s vakok — szerint megszűkült az egyház élettere, Ura valójában többre bízta. Hogy csak egyet említsünk például: a békemozgalomba s je­lesül is a prágai keresztyén békekonferencia munkájába való bekapcsolódása révén a hazánkért s az emberiségért való fel­adatvállalás soha nem sejtett távlatai nyíltak meg egyházunk számára, önmaga mentegetése, állagának őrizgetése helyett megtanult igazán az emberért élni. A befelé fordult és pusz­tán a szív kegyességét ápolgató gettó-keresztyénség helyett kilépett az élet széles országútjára, ahol a feladatok tengere várta. Felismerte, hogy az egyház életformája, a diakónía, a szeretet szolgálata a legtágabb értelmezésben. Üj fényben ragyogott fel előtte Urának igéje: Aki meg akarja tartani éle­tét, elveszti azt — de aki odaáldozza, az nyeri meg azt. A FELSZABADULÁS ÓTA EGYHAZUNK MEGTA­NULT különbséget tenni szolgálatának magva, lé­nyege és ennek a szolgálatnak időhöz, történelmi körülmé­nyekhez kötött járulékai között. Megtanult küldetésének kö­zepére figyelni: az evangélium hirdetésére, Ez a szolgálatának közepére figyelés és annak magvára való központosítás azon­ban nem szűkítette azt be, hanem ellenkezőleg: kitágította. Megtanulta, hogy Isten szeretetének örömhíre azt jelenik Isten szeretete a Krisztusban emberré lett és közöttünk la­kozott. A testté lett igéről szóló evangéliumot csak embersé­ges keresztyénség hirdetheti hitelesen. Más szóval: Isten eyn- berszeretete a keresztyéneket az ember szeretésének útjára hívja. S ez nemcsak általános elveket, hanem nagyon is ha­tározott és körvonalazott tetteket jelent és követel. AZ EGYHÁZ SÓJA AZ EVANGÉLIUM. Ezt a sót azon­ban valóban oda kell tenni az emberek asztalára. S ez eseten­ként néha testi, valóságos kenyeret, máskor békét, a háború félelmétől való szabadulást jelent. Az évfordulón visszapillantva arról próbáltunk nagyon vázlatosan számot adni: mit jelentett a felszabadulás egyházunk élete és szolgálata számára. Hálaadásra késztet e számvetés Urunk iránt és további hűségre kötelez. S ezt azt jelenti: éljük Isten szeretetének üzenetét az emberek között. Mert a felszabadulás történeti eseményében Isten erre mutatott utat és nyitott teret a számunkra, Groő Gyula Nem-katolikus megfigyelt a II. Vatikáni Zsinaton .4 helyes megértés kedvéért bevezetőül két fontos kijelen­tést kell tennem: 1. Evangélikusnak keresztel­tek, 1935. .........lelkész úr kon­fi rmált, 1930—1936-ig, egészen feloszlatásáig tagja voltam a Hermann Eh'er — a későbbi szövetségi parlamenti elnök — vezette „BK”-nak (Német Bib­liakörök Szövetsége), 1936— 1941-ig messzmenő tevékeny­séget fejtettem ki a BK illegá­lis utód-szervezetében, a „Jun­ge Gemeinde”-ben (Ifjú Gyü­lekezet). Az egész Hitler-idő alatt hűséges tagja voltam a Hitvalló Egyháznak, és aktív tevékenységet fejtettem ki ■ n „Deutsche Christen” („Német Keresztyéniek”) elleni egyházi harcban. Még ma is változat­lanul az evangélium hívének vallom magam és hiszek Isten Igéjében. Hiszek változatlanul a hitből származó lelki erő­ben, a reménységben, szerétéi­ben. Hitet teszek arról, hogy a Szentháromság Isten a világ és az örökkévalóság ura. Te­hát nem az egyházból lépek ki, hiszen esküt tettem atyáim hitére! 2. Ha a következőkben az egyház” szót használom, ké­rem azt így érteni: Sohasem az egyházat gondolom a maga összességében, hanem mindig csak a felelős, hivatalos szó­szólók egyházpolitikáját, amint az a széles nyilvánosság előtt megjelenik. Jól tudom, hogy az egyházon belül számtalan olyan lelkészt találni, akik azokat a dolgokat, amelyek lelkiismereti okból engem az egyházból való kilépésre kény­szerítenek, éppoly kevéssé tud­ják elfogadni, mint én magam. És mert vannak az egyház­ban ilyen emberek, vártam a kilépést bejelentő nyilatkoza­tommal tizenkét éven át — mindig azt remélve, hogy Is­ten igéjének ezek a szolgái az egyház lelki és világi vezeté­sében érvényesülni fognak. Az ellenkezője következett be. A hivatalos egyházon belül egy­re inkább háttérbe szorultak, és egészen más kezekben van ma a vezetés. Még egyszer nyo­matékosan hangsúlyozom te­hát, hogy e Szóval: egyház — nem akarok az egyházon be­lüli valamennyi irányzatról átalány-ítéletet mondani, ha­nem mindig csak a hivatalos Iegyházvezetőségre gondolok! 1920-ban születtem, így hát 'a hitlerháborút tudatosan szenvedtem végig. Azonban nemcsak szenvedtem, hanem gondolkodtam és a következte­téseket levontam. Ma minden gondolkodó ember tudja, hogy a háború nem valami Istentől küldött kikerülhetetlen vég­zet, hanem az emberek rob­bantják ki. Legtöbbször na­gyon is anyagi indítékokból, hiúságból, türelmetlenségből, népek egymás ellen uszí­tásából. Minden gondolko­dó ember tudja — és megerősíti ezt minden felelő­ségtudattal rendelkező tudós -—, hogy az atomkorszakban a háború már többé nem lehet a politikának más eszközökkel való folytatása, hanem merő népgyilkolás; sőt mi több az emberiség öngyilkossága. A háború legalábbis minden ci­vilizáció végét jelentené, való­színűleg azonban minden te­remtmény kiirtását. Minden­esetre a széles néptömegek előtt ez még nem lett a maga végső jelentő égében világossá, mert az embereket az állam és az egyház (Nyugat-Német- országban. Szerk.) tudatosan tartják butaságban. (Légvéde­lem, „túlélés lehetősége, kato­nai „védekezés", majd az ame­rikaiak megvédenék stb.) Jó ■lesz megakadályozni, hogy a nép gondolkozzék és éberré le­gyen. Mint a birkákat, lehes­sen az embereket a vágóhídra hajtani. Amikor 10—12 évvel ezelőtt a német nép átnevezését (el a mitítarizmustól és agresszivi- tástúl ■— a békékészségre, a semlegességre, a bűnbánatra és az önvizsgálatra) egyik napról, a másikra leállították —, hogy új fegyverkezésbe — atom­fegyverekkel! — kezdjenek, akkor én minden reménysége­met az egyház erkölcsi erejé­be és tekintélyébe vetettem. Az egyháztól jöhetett volna és kellett volna, hogy jöjjön a „megállj” ezen az úton, amely­re ismét ráléptek, s amely a végérvényes pusztulásba vezet. Azonban az egyház rettenete­sen csődöt mondott. Azokat, akik felemelték figyelmeztető szavukat, mint Niemöller és Heinemann, Barth és Helene Wessel, a lehető leggyorsab­ban elhallgattatták, miközben gyerekes módon „keleti” ten­denciákkal vádolták meg őket. Es az első megrázkódtatás, amely felkeltette az egyházzal szembeni kételyeimet, az „Amt Bank” azon idejében ért már, amikor előkészületek történtek az újra felfegyverkezésre. A sajtó hirüladta, hogy az álta­lam valaha oly sokra becsült Dibellus az „Amt Bank”-nál a még egyáltalán nem egzisztáló haderőhöz egy bizonyos szá­mú katona-lelkészt jelentett be és megkísérli betervezésü­ket. Tisztában volt tulajdon­képpen Dibelius és az egyház a felől, hogy az egyház azo­nosulása ezzel a szörnyűséges akcióval — néhány esztendő­vel Hitler népgyilkossága után! — az újrafelfegyverkezést von- ja maga után? Az 5. parancsolat ezt mond­ja: „Ne ölj!" Nem olvastam a Bibliában, hogy ez a parancs csak békében érvényes, hogy viszont a háborúban éppen en­nek a gyilkolásnak lelki segít­ségeként különleges küldetésű katona-„lelkészeket” és magas kitüntetéseket lehet igénybe­venni. Maradhat-e még akkor is hi­telképes az egyház, ha a leg­közelebbi háború pszichológiai előkészítéséhez Kunst „katona­püspök” és az ő lelkészei ál­tal segédkezet nyújt? A „Panorama”-televízió 1963. június 10-i adásában az egy­házi adó témájával kapcsolat­ban az egyház mértékadó szó­nokai kijelentették, hogy Né­metországban (Nyugat) az egyháztagok közül csak 3 % a keresztyén, vagyis a temp­lomba, járó... a fiatal — és a felnőtt — egyre jobban ráfi­gyel arra, hogy az egyház gya­korlati magatartása nem áll összhangban a prédikációval. — Kérdezem Önöktől, miért nem tiltakozott az egyház csak egyszer is, azért, mert ördö­gien visszaéltek a „keresz­tyén” névvel pártpolitikai fél­revezetés céljából (CDU)? önök nyilván abban sem ta­lálnának semmit, ha ennek megfelelően a Bundeswehr he­lyett „Christenwehr”-t mon­danának. Sok évvel ezelőtt ezt mondták: A CDU mind­addig végzi üzelmeit, míg a jó Isten is ki nem lép az egy­házból. Es ez a Kassandra- jóslat mindezideig helyénva­lónak bizonyult: Heinemann ma a CDU helyett az SPD- ben van, Höcherl CDU-mi- niszter mintegy a legalitás ha­tárain kívül mozog, Strauss CDU-múniszter hazudik, az egész parlamentnek és egy bosszantó újságot (Spiegel) ül­döz, mert az megmondta az igazat, a keresztyén ex-biro- dalmi kancellár a végsőkig fedezi a faji törvény-kommen­tátor Globket, a keresztyén menekültügyi miniszter, Ober­länder végsődig kapaszkodik a hivatalába a lengyel hábo­rúból származó szörnyű leter­heltsége ellenére. Hol áll a Szövetségi Köztár­saság Németország ma a CDU 18 éves uralma után? Mind­nyájan az aranyborjú imádói lettünk, csak szavalunk az ab­lakból az újraegyesülési aka­ratunkról, anélkül, hogy azt igazán akarnánk, újra prak­tizáljuk az erőbe (Bundes­wehr) vetett régi hitünket, a homokba dugjuk a fejünket, és va legjobb szellemeinknek azt mondjuk, maradjanak csak nyugodtan, ne törődjenek a politikával, amelyhez úgy­sem értenek semmit: Valami ilyesmit mondott Adenauer a 18 göttingeni atomtudósnak, amikor ezek lelkiismeretüktől kényszerítve a kormányhoz fordultak, hogy nyomatékosan óvják a Bundeswehr atom­fegyverekkel való ellátásától- Ma többé már nem kérdés, lesznek-e atomfegyvereink. Most már csak az a kérdés: mikor és hogyan? Irgalom ne­künk és a velünk szomszédos népeknek! És e fejlemények­ben látásom szerint az egyház a főbűnös. Nem azért, mintha az egyház ezeket a fejlemé­nyeket akarta volna. De nem tett semmit ellenük. Noha ő volt az egyetlen erkölcsi te­kintély 1945 után, amelyre a németek még hallgattak vol­na. Az egyház a legrosszab­bat egész bizonyosan meg­akadályozhatta volna, éppúgy, ahogy a pápa megakadályoz­hatta volna 1943144-ben, hogy Németország 6 millió zsidót meggyilkoljon. Az egyetlen német, aki a legutóbbi évek­ben hangos szót kiáltott, s akire hallgattak is, az egy­házon kívüli drámaíró volt, Rolf Hochhuth, „Der Stellvertreter” (A helytartó) c. színdarabjával. Ö ebben semmiképen sem egyedül a katolikus egyházra gondolt, hanem az evangélikusra is. Miért csak egy Grüber pré­post akadt 1933-tól 1945-ig, és nem sok? És miért kell ma is újra egy Niemöller lelkésznek hátával a falnak feszülve vé­dekeznie? Mi minden bűnre új bűnbakot találtak. Ezek töb­bé (azaz még nem újra) nem a zsidók, hanem a „kelet fertő­zöttjei”. Ma ahhoz, hogy va­laki a Birodalmi Alkotmány­védő Hivatalban vagy a rend­őrségnél karriert csináljon, tökéletesen elegendő az, hogy az illető régi náci legyen. .. Miért kellett a háború befe­jezésétől 18 évet várni, hogy most végre megkezdjék az Auschwitz-pert? És a Heyde— Sawade-euthanasia-pert év­ről évre tovább halogatják. Minden gyermek felismeri, hogy ebben egy rendszer rej­lik: az elévülés, elfeledés! Miért nem mutat rá az egyház újra és újra népünknek erre a hetegég-szimptómájára? (Folytatjuk) BlRÄLTÄK A GÖRÖG PRÍMÁST Az „Ethnos” című athéni napilap heves kritikát gyáko- rolt Chrysostomosz érseknek, a görögországi egyház prímá­sának negatív magatartása fe­lett VI. Pál pápa és Alhena- gorasz patriarcha jeruzsálemi találkozásával kapcsolatban. Az Ethnos cikke szerint Chry- sostomos érsek írást juttatott el valamennyi orthodox egy­ház fejéhez, amelyben azt ál­lította, hogy „az ökumenikus patriarcha tárgyalásai veszé­lyeztetik az egyetemes ortho- doxiát”. Az újság arról is tudósít, hogy Chrysostomos érsek a görögországi egyház Szent Synódusónak legutóbbi ülésén a jeruzsálemi találkozást „az ökumenikus patriarcha ^ hibás lépése’-ként ítélte meg 'és azt állította, hogy Pál pápa egy­szerűen szeretné „az ortho- doxiát uralma alá hajtani”. Az „Ethnos” az athéni érsek szemére veti, hogy nem ta­nácskozta meg a Synodus többi tagjával az irat tartal­mát, mielőtt azt a vezető orthodox személyiségekhez el­küldte. A szláv egyházakhoz intézett irat — írja az újság — az ökumenikus patriarchát vette célba, azonban a görög orthodoxiát találta ed. „pózait tadózködást* D. Hermann Dietzfelbinger tartományi püspök (München) „józan tartózkodásra” szólí­totta fel az evangélikus ke­resztyéneket a II. Vatikáni Zsinat megítélésével kapcso­latban a Bajorországi Evan­gélikus-Lutheránus Egyház Zsinatán. Megállapította, hogy a konkrét eredmények száma ez ideig nem valami nagy. És minden döntő kérdés, csak­úgy, mint eddig is, „cseppfo­lyós állapotban" van. Döntő jelentőségűnek tartja, hogy a katolicizmusnak a más egy­házakhoz való állásfoglalása ezután is aszerint alakul-e, hogy ezek az egyházak hogy viszonymnak Rómához, vagy aszerint, hogy hogyan viszo­nyulnak Krisztushoz. „A ró­mai atyai házba való hazaté­rés” felhívása minket nem csá­bít — mondotta Szkeptikusan nyilatkozott Dietzfelbinger püspök a zsinat előtt egy, a pápa elnöklete alatt tartandó „összkeresztény konferencia” összehívására történő javaslatról is. Hiszen, ha a pápát a keresztyénség szószólójának ismernék el, ez egyben már jelentené „a hit­beli kérdésekben való dön­tést” is. Emlékeztetett a püs­pök arra, hogy a katolikus egyház számára a más feleke­zetű keresztyénekkel való ta­lálkozás esetén még mindig egy, az 1949-es évekből szár­mazó pápai instrukció van ér­vényben, amely pontosan sza­bályozza a „vegyes összejöve­teleket ”, és a Rómával való újraegyesülést jelöli meg cé­lul. Ezért az evangélikus ke­resztyéneknek a katolikusok­kal együtt tartott közös ren­dezvényein „egyértelműen” kellene hitükről bioznyságot tenni, tehát nem volna sza­bad valami hamis figyelmes­ségből csak a felekezetek kö- közötti közös vonásokat ki­emelni, viszont azokat, ame­lyek egymástól elválasztanak, elhallgatni. Dietzfelbinger látása szerint „Isten maga tevékenykedik azon, hogy a szétszakított ke* resztyénséget összegyűjtse.” Az ökumenikus párbeszéd és a keresztyén együvétartozás erő­södő érzése szempontjából azonban az is nagyon jelen­tős, „milyen ajándékot adott Isten az egész keresztyénség- nek a reformációval.” Utalt a püspök arra a bo­csánatkérésre is, amelyet a pá­pa a nem-katolikus keresztyé­nekhez intézett, és kijelentet­te, hogy „ha a katolikus egyház részéről a bocsánatkérés szava nem akar üres szó maradni, mindenekelőtt el kell cfuga- szoinia azokat a forrásokat, amelyek naponkénti megkese- redést okoznak”. Ebben az ösz- szefüggésben szólott a püspök a házasság és keresztszülőség problémáiról a különböző fe­lekezetek között, és kérte a katolikusokat, tanítsanak va­lóságosabb „ökumenikus szel­lemiséget a vegyesházasság kérdésében. HALLGATÁSUNKKAL NE VÁLJUNK BŰNRÉSZESEKKÉ A volt johannesburgi angli­kán püspök. Richard Ambrose Reeves felszólította a világ kormányait és népeit, vegye­nek részt a dél-afrikai apar­theid-politika elleni harcban. A volt püspök, aki jelenleg a Brit Egyetemi Hallgatók Szö­vetségének főtitkára, mintegy kétezer személy előtt beszélt, akik azért gyűltek össze Lon­donban, hogy a megkülönböz­tetés minden formája ellen til­takozzanak. Dél-Afrika ma „rettenetes szellemi és fizikai gyötrelmet” szenved. Ebben a helyzetben minden keresztyén­nek tartózkodnia kell attól a kísértéstől, hogy hallgatásba burkolódzék. evangélikus elet A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egynáz Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412.—VIII. Árusítja a Magyar posta 10 ooo példányban nyomatott 64.1629/2 — Zrínyi Nyomda, Bpest F. vjs Bolgár Imre igazgató INDEX 25ZU (Folytatás a 2. oldalról) egyházzal”. Rámutatott arra, hogy a keresztség, a Miatyánk és egyéb a katolikus isten- tisztelettel hasonló vonások nem a katolikus egyházzal vonják közösségbe pl. az evangélikusokat, hanem saját egyházuknak és saját gyüle­kezetünknek a híveivel. „Nem az a vágyuk, hogy a katolikus egyház tagjaivá legyenek, hanem saját egyházuk tag­jaiként óhajtják, hogy egy­házuk megtalálja a közössé­get más egyházakkal, többek között a katolikus egyházzal tó.” Dr. Vischer, az Egyházak Világtanácsának a megfigye­lője szintén azt hangoztatta, hogy „néhány katolikus taní­tás, pl. a pápáról és Máriáról, aligha veszítik el belátható időn belül egyházakat elvá­lasztó jellegüket”. Cullman professzor Bea bí­boros személyes meghívottja­ként vett részt a zsinaton. An­nál értékesebb számunkra az a nyilatkozata», hogy nem Póri tér, hanem az egész egyház kapta meg Krisztustól a 12 ta­nítvány küldetését. MIT MONDUNK TEHAT? Egyháztörténeti szempont­ból minden nem-katolikus megfigyelő jelentősnek minő­sítette a II. vatikáni zsinat ed­digi munkáját. Ehhez a véle­ményükhöz csatlakozunk mi is. A tiszta evangélium hang­ja ugyan még nem tudott megszólalni a zsinaton, sem a zsinati atyák szájából köz­vetlenül, sem a nem-katolikus megfigyelők hatására. A zsinat második ülésszaka még több kérdőjelet hagyott maga után az egység szempontjából, mint az első. És meglepő ugyan, de számunkra megnyugtató, ■ hogy a nagyobb részükben nyugati nem-katolikus megfigyelők ha­sonló negatív megállapítások­ra jutottak el, amiket ben­nünk kiváltott ä zsinat a do­kumentumok tanulmányozása alapján. Szerkesztőségi Munkaközösség V r *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents