Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-04-05 / 14. szám

KP. BERM. BP. 78. Felszabadult hazában élünk! fii’svát ufáh Üzenet konfirmandusainknak AKIK EGYÜTT ÉLÜNK ebben a hazában, mindnyájan érdekeltek vagyunk abban, hogy mi történik, merre és mi­ként haladunk. Isten sohasem helyezi egyházát légüres térbe, hanem mindig konkrét történelmi helyzetbe, amelyben tisz­tán és világosan kell eligazodnia az egyháznak ahhoz, hogy betölthesse küldetését. A szolgálat lényegéhez pedig az tar­tozik hozzá, hogy az mindig az egyes embereknek és fogla­latuknak, a népnek, nemzetnek a jóra elsegítése. Erről az alapról foglalkozik az evangélikus ember hazája sorsával és szolgálja népe javát és előmenetelét. AZ EVANGÉLIKUS HAZAFISÁGNAK történelmi táv­latai vannak. Évszázadokon át akadályozta hazánk és benne egyházunk fejlődését a politikai és szellemi elnyomás. Év­századokon át keseregtek a legjobb magyarok népünk ka­tasztrofális elmaradottsága miatt. Tessedik Sámuel, a hír­neves szarvasi evangélikus lelkész megrázó képet festett a IS. század falujának elmaradottságáról. De azt is meglátta, hogy „némelyek rettegtek a parasztok felvilágosításától”. Voltak, akiknek érdekük volt az elmaradottság fenntartása. Hosszú időn át volt hazánk rabja a visszahúzó erőknek. Ezért voltunk Európa szociális múzeuma, ezért volt siralmas hí­rünk a világban. A díszmagyaros kegyelmes urak világa előbb Vilmos császár, majd Hitler rablóháborújába vitte bele az országot, s a nemzethalál koporsóját készítette el szá­munkra. A retrográd erők uralma az elmaradottságot és a katasztrófapolitikát egyaránt jelentette hazánk számára. MI INNEN ÉRKEZTÜNK a szocializmushoz. Ezért tudjuk annyira becsülni azt, hogy végre a haladás oldalán állha­tunk, végre fejlődhetünk, végre a népi hatalom kezében van az ország, végre a leghaladottabb államokkal lehetünk baráti szövetségben. 1945. ÁPRILIS 4. azt jelentette nemzetünk életében, hogy hazánk új életet kezdhetett, kiborrilott. a nemzeti újjáépítés, az ország egysége és a jövőért való küzdelem zászlaja. Akkor még az ország sok vidékén éktelenkedtek a romok, még holt­testek és állati tetemek között botorkáltak hamuszürkén az élők, még tégla- és betontörmelék fedte az utcákat, leszakadt villany- és telefonvezetékek, szétszórt lakások bútordarabjai akadályozták a. járást, de az út már akkor is felfelé vitt. A pincék lépcsői most már felfelé vezettek. Felszabadult ha­zába indultunk. AZÓTA csaknem két évtized, 19 esztendő telt él. Aki ma fcazafi, tehát jót akar népünknek, az nem. kívánhatja vissza az Isten által nyilvánvalóan kárhoztatott, régi világot, a maga bűneivel. Az evangélikus — tehát Isten színe előtti — hazafiság nyíltan és őszinte örömmel kíván népünknek szo­cialista fejlődést, mert ebben látja hazánk felemelkedésének és felvirágzásának útját. Amikor Pál apostol a világi fel­sőbbség tisztét abban jelöli meg: „Isten szolgája ö, a te ja­vadra” (Róm. 13, 4.), azt mondja ezzel, hogy az emberek ja­vának munkálása a legfőbb feladata a világi felsőbbségnek. Történelmi tapasztalatunk szerint sohasem volt eddig olyan vezetésünk, amely határozottabban és következetesebben he­lyezte volna jogaiba a magyar népet. Csak a szocializmus tette a népet gazdává a* saját szülőföldjén. A FELSZABADULT HAZÁBAN ÉLNI azt jelenti, hogtj az ember csak a közösség javára végzett munkában talál­hatja meg Isten jótetszését. A keresztyén ember számára nem lehet meddő kérdés az élet értelme és célja. Ez a ke­gyelemből, hit által megigazult ember számára a felebarátok összességének, a hazának és az emberiségnek a javára kifej­tett cselekvő keresztyén élet. Ennek alapján a keresztyén ember természetes érdeklődéssel fordul minden olyan ügy felé, amely a társadalom jólétét érinti. Idegen tőle az a nyárspolgári „aranyszabály”, amelyet ezek a mondások fe­jeznek ki: „nem tartozik rám”, „semmi közöm hozzá”, hanem szívén viseli hazája sorsát, a felszabadulás nyújtotta lehető­ségeket, a további fejlődés feladatait. A HAZASZERETET FOKMÉRŐJE országunkban a be­csülettel végzett munka. Ez a méltó magatartás a felszaba­dult hazában! A keresztyén ember számára mindez termé­szetes, hiszen a szeretet nagy parancsolatán nyugszik lelke­sedése minden igaz és jó ügy iránt, amely a felebarátokat mind az egyéni segítés, mind a közösségi, nagy távlatú, orszá­gos méretű támogatás vonalán elöbbreviszi. A KERESZTYÉN EMBER meglátja a szolgálatokat és a feladatokat a templomban, a gyülekezetben, de ugyanakkor a szántóföldön, a gyárban, a közéletben is. A keresztyén ember az egyházban és a hazában reá váró kötelességét is hűséggel akarja teljesíteni. Nem akar uralkodni a világ fe­lett, mint a középkori egyház, de elszigetelődni sem akar a világtól, mint a szektás magatartás, hanem az emberszeretet cselekedetei területén termi meg hite a maga jó gyümölcsét. EVANGÉLIKUS LUTHERI ÉLETFELFOGÁSUNKAT ta­gadja meg az, aki a való élettől elvonatkoztatva, úgy akar hivő életet élni, hogy kiszakítja magát a hazánkban pezsgő élet lendületéből és a célkitűzések és tervek éppen reá váró feladataiból. Tudomásul kell vennünk, hogy örökéletünk nem a mennyben fog eldőlni, hanem itt a földön. Örökéletünk azon dől el, hogy hitünk hogyan tudja a szolgálat gyümöl­cseit teremni a mindennapos életben, hogy keresztyén mi­voltunk meglátszik-e munkánkon, hogy a Krisztustól kapott kegyelem transzformálódik-e embertársaink iránti szeretetté. ISTEN AJÁNDÉKA, hogy felszabadult, békés, nagy táv­latú hazában élhetünk. Luthertől tanuljuk a jó felsőbbségért és a békéért való hálaadást. Isten adományával akkor élünk méltón, ha örömmel és készséges szívvel szánjuk oda magun­kat a felebarát szolgálatára, az élet gazdagabbá és szebbé tételére, a lelkiismeretes, szorgalmas munkára. I>r. Oítlyk Ernő Gyerekek játszanak a téren. A napsugár kicsalta őket a friss levegőre. Üde az arcuk, sima és életpiros. A szemük csillog, csupa nyíltság, őszin­teség. Legalább egy pillanat­ra meg kell állnom mellettük, úgy vonz tiszta gyermekségük. Minden érdekli őket, észre- vesznek minden apróságot. Örökké mozognak, fáradhatat­lanok. Amint elnézem őket, arra gondolok, hogy Jézus is gyer­mekeket állított a tanítványok elé: „Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmi­képpen sem mehettek be a mennyek országába!” És eszembe jut az is, hogy Péter apostol pedig újonnan szüle­tettekhez hasonlítja a Krisz­tusban hívőket. Istentől szüle­tettek ők! Nem öregek, aggas­tyánok, még akkor sem, ha vállukon sok évtized terhét hordozzák is. Arcuk tiszta és nyílt tekintetük. Egész lé­nyük vonzó és magávalragadó. Szüntelenül tevékenyek és mindenre figyelők. Olyanok, mint a gyermekek. De mért kívánja Jézus, hogy gyermekekhez legyünk ha­sonlók? Hiszen mi sokszor többre becsüljük a meglett emberek higgadtságát, az öre­gek tapasztaltságát. A gyerme­keink lelkesedését hevesség­nek, kitartását akaratosságnak, figyelését kíváncsiságnak lát­juk. És milyen az öregség? Egyik jellemzője a múltba menekülés, a reménytelenség. Az ftős emberek leginkább csak a régit, az elmúltakat, s megszokottakat tartják szép­nek és jónak. Hiszen ők akkor voltak fiatalok, s ma éppen öregségük miatt képtelenek hozzászokni az újhoz, hát sem­mi sincs kedvükre. Nem értik meg környezetüket, mert el­maradtak attól, holott az élet rohan tovább mellettük. Ezért a hit számára is komoly ve­szélyt jelent a megöregedés. A megcsontosodott, megkemé­nyedett keresztyénség ugyan­úgy elszakad környezetétől, a világtól. Pedig Jézus szerint az, „aki az ekeszarvára veti kezét és hátra tekint, nem al­kalmas az Isten országára”. Az öregség másik jellemző­je a gyengeség, fáradékonyság, s ami ezzel együtt jár: a tehe­tetlenség és tétlenség. Az idős embernek már nehezére esik a munka és őrli a gondolat, hogy csak terhére van mások­nak. így is komoly veszélyt jelent a lélekben való megöre- gedés. Mert az ilyen keresz­tyén öröme elfogyott, tettre- készsége megkopott, s csak te­hertétel a többiek számára. Keresztyénségünk akkor lesz erős, fiatal, ha a húsvéí forrásából frissíti magát. A húsvét felől jövő ember Isten­től született. Hite friss és na­ponként megújuló. Tele van aktivitással és erővel. Megta­lálja mindenütt a helyét és feladatát, mert figyelő tekin­tete észreveszi azt, hogy hol tud segíteni és szolgálni a töb­bieknek. A Krisztusban újjá­született ember hite győzedel­mes. Nem a múltról sir gyász­éneket, hanem előre néz á re­ménység dalával az ajkán, mert tudja, hogy övé a jö­vendő: az örök élet boldogsá­ga Is! Bencze Imre [ BÉKEFI BENŐ BÉKEFI BENŐ református püspököt, veszprémi lelki- pásztort 1964. március 25-én, életének 55. évében, Isten hirtelen hazahívta. Egész életével Krisztus evangéliumát szolgálta. Szolgá­lata egyházíörténeti fontosságú volt. Mint evangelizátor, pász­tor, tanító és kormányzó, úttörő munkát végzett a református gyülekezetek ébresztésével, a nagjf emberi ügyekért, népünk javáért. Tudatosította az egyház felelősségét, felvette a ki­csinyek és elesettek gondját, fáradozott a jövendő lelkipász­tor nemzedékek nevelésében. Szívén viselte az egyházak öku­menikus egységének ápolását. Március 31-én, kedden délután 3 órakor temették dl a Farkasréti temetőben. Evangélikus egyházunk és népünk Békefi Benő elvesz­tését a maga veszteségének is tekinti és mély, igaz együtt­érzéssel osztozik a református egyház és a család gyászában. „Jézus Krisztus megjelenése eltörölte a halált, világos­ságra hozta az életet és halhatatlanságot az evangélium által, amelyre nézve tétettem én hirdetővé... és bizonyos vagyok benne, hogy Ö az én nála letett kincsemet megtudja őrizni ama napra.” (II. Timotheus 1, 10—12.) IMÁDKOZZUNK I. János 5,4—10. Magasztalunk Téged, Istenünk, hogy Te magad teszel bi­zonyságot Fiadról. Születése, élete, halála, feltámadása mind­megannyi eszközzé válik kezedben, hogy munkáld lelkűnkben a Benne való hitet. Köszönjük Neked a Róla szóló tudósítást, az evangéliumok híradását, az igehirdetés mai szavát, mert általuk Te győzöl meg bennünket Jézus Krisztusról. Hálát adunk SzentleJked munkájáért, amellyel lelkűnkben dolgozol, észrevétlenül, láthatatlanul, míg egyszer csak hit ébred és újul bennünk. Tedd maradandóvá életünkben húsvét hatását, Atyánk! Add, hogy meggyőződésünkké, gondolkozásunk alapjává vál­jék az élő Jézus Krisztus felől való bizonyosság. Cselekedd, hogy az Ö feltámadásából elvehctetlen reménység származzék számunkra, s engedd, hogy az örök élet látóhatárával a sze­münkben élhessünk a földön, állhassunk meg — amikor úgy rendeled — szomorú sírdomb mellett, s fogadhassuk — amikor eljön az órája — a halálunkat. Add, Urunk Istenünk, hogy Krisztus feltámadása sze­münkben az emberiségre, jelenére és jövendőjére rávetítse fé­nyét. Segíts, hogy az örökkévalóságnak reménységével nézzük az emberiség mai küzdelmét a jobb és igazságosabb társadal­mi rendért, a békéért, a fejlődésben elmaradt népek felemelé­séért. Adj nekünk erőt a feltámadás hitében, hogy mindent megtegyünk a földi életkörülmények javításáért, közeli és tá­voli embertársaink javáért. Cselekedd, hogy a feltámadás hite legyőzzön bennünk min­den önzést, céltalanságot, kedvetlenséget, borúlátást, megfára- dást és csalódást, s megújítson a hűséges szolgálatra hivatá­sunkban és az emberi közösségekben, a feltámadott és élő Ür Jézus Krisztus által, ámen. ( EVANGÉLIKUS EGYHAZUNKBAN a húsvét utáni va­sárnapokon ünnepi díszbe öltöznek a templomi oltárok: oda­kerülnek a tavasz első virágai. Mindez azért történik, mert az oltár elé odaállnak azok a fiúk és lányok, akik megfelelő elő­készítés után a keresztyén gyülekezetek előtt elmondják: „Hi­szek egy Istenben ... hiszek a Jézus Krisztusban ... hiszek a Szentiélekben”. Aztán életükben először járulnak az Ür szent asztalához, hogy részesüljenek az Úrvacsorában. Mind a szü­lők, mind az ifjak számára ez a nap szép és jelentős ünnep. A gyülekezetek imádsága kiséri az oltár elé a konfirmanduso­kat és ezek az imádságok arra kérik Istent: „Neveld őket szol­gáló életre, hadd legyenek a te szereteted tanúi szóval, csele­kedettel és élettel az emberek között”. Több gyülekezetünkben húsvét utáni első vasárnapon, az ún. „fehérvasárnapon” lesz a konfirmáció. A legtöbb leány is fehér ruhában áll majd az oltár előtt. Egyes evangélikus egy­házakban, pl. Finnországban még a fiúk is fehér ruhába öl­tözködnek a konfirmációi ünnepen. Ez a fehér ruha jelképezd a Krisztusban nyert új életet. Vagyis azt, hogy a konfirman­dusoknak most már új életben kell járniuk. Amikor most konfirmandusainknak üzenünk, éppen arra szeretnénk rámutatni, hogy mit is jelent és miben is áll ez az új élet? Mindenesetre a fehér konfirmációi ruha, amely külső­leg kifejezője ennek az új életnek, hamar lekerül az if jakról, de nekik azután is járniuk kell az új életben. Ez az új élet nem egyszerűen valami „más” ahhoz képest, mint amiben eddig éltek és jártak, hanem részesedés Jézus Krisztus életében. Az Ö életének a „felöltözése”. A konfirman­dusoknak tehát vo,lamilyen módon és formában Krisztus éle­tét kell élniük. Krisztus „indulatával” kell a világban az em­berek között élniük és munkálkodniuk. KRISZTUS ÉLETÉRE PEDIG ELSŐSORBAN AZ VOLT JELLEMZŐ, hogy odaáldozta magát a világért és benne az emberiségért. Vagyis áldozatos életet élt. A kereszt ennek a legfőbb bizonyítéka. Nem a maga életét akarta megtartani, ha­nem azt „letette”, hogy másoknak élete legyen. A Krisztusban való hit által így kell a konfirmandusoknak egész életükön keresztül saját önző énjüket újra és újra legyőzni, az önös élettől szabadulni, hogy rajtuk keresztül is megjelenhessek ebben a világban az az élet, amelyet az embertársainknak való odaszánás jellemez. Azok az emberek tudtak mások bol­dogságáért és előrehaladásáért munkálkodni, akik nem■ ma­guknak, hanem embertársaiknak éltek. Keresztyén „új élet”- nek csak az az élet nevezhető, amely önmagától eltekint, de annál jobban rátekint a „másik” emberre. Es ezt az önfelál­dozó életet nemcsak a keresztyén gyülekezet határain belül kell a megkonjirmáltakna.k élniük, hanem a gyülekezeten kí­vül is minden ember felé: fajra, vallásra és világnézetre való tekintet nélkül. Az ilyen élet való „Krisztus életé”-ből. Krisztus életének az is jellemzője volt, hogy nemcsak oda­szánta magát az emberekért, hanem közösséget is vállalt ve­lük. Nem úgy nézett rájuk, hogy Ö van az „egyik oldalon” és az emberek a „másik oldalon” és azok a „másik oldalon levő másik emberek”, hanem áttört a „másik oldal"-ra, melléje állt a „másik” embernek és egynek vallotta magát vele. Szinte va­lami „szent azonosulással” volt az emberekkel együtt. Újra és újra kijelentette, hogy ha valaki egy pohár vizet vagy_ ruhát adott az „ő kicsinyei”-nek, azt Vele cselekedték. Lehet-e ennél nagyobb közösségvóJlalás az emberrel, mint az, amikor valaki így szól: „Amit vele tesztek, velem teszitek és amit vele nem tesztek meg, azt velem nem teszitek meg”. Vagyis: ha vala­melyik emberen segítetek, akkor rajtam segítettetek és nekem tettétek azt, ha pedig valaki iránt nem gyákoroljátok az fogal­mazó szeretetet, velem szemben hagytátok ki „a szeretet üte­mét”. Az emberrel való közösség-vállalás lett nyilvánvaló Jézus részéről akkor is, amikor az „ige testté lett”, és akkor is, amikor „felemeltetett a kereszt”-re. Jézus életében, — tehát az új életben! — való részesedés azért azt jelenti, hogy a meg­konfirmált keresztyén ember nem szakad el embertársaitól, nem „nézi le” őket és nem tartja magát különbnek náluknáU hanem „egy”-nek tudja magát velük. Ez közelebbről azt jelen­ti, hogy a konfirmációi oltár elől eltávozó ifjaknak tudniuk kell: nekik „egynek” kell lenniük magyar népünkkel és ai egész emberiséggel. „Hitük” nem szakíthatja ki őket a „nép­ből”, sőt éppen a hitük követeli meg tőlük, hony közösségben legyenek népünkkel. Mi nem akarunk olyan ifjakat gyüleke­zeteinkben látni, akik magyar népünkkel való. közösség-válla­lás elől „menekülnek bele” a gyülekezet közösségébe. A gyü­lekezetből mindig az emberekhez vezet az út! Az Istenhez való megtéréssel mindig együtt kell járnia az emberekhez való megtérésnek. VÉGÜL AZ „ŰJ ÉLF.T’-BFN VALÓ JÁRÁS, nemcsak az emberekkel való közösség vállalását jelenti, hanem a világ terheinek hordozását és vállalását is. Mert igenis a világnak, a mi időnkben súlyos terhei vannak. Felelőtlen emberek hábo­rút robbanthatnak ki éspedig egy olyan háborút, amelyben az emberiség életbenmaradása is kérdésessé válhatik. Hiszen olyan nagy mennyiségű atombomba áll rendelkezésre, amely- lyel ötszörösen el lehetne pusztítani a föld lakóit. Az is köz­tudomású, hogy a gazdaságilag elmaradott országokban em,be­rek milliói éheznek. Másutt a faji gyűlölet tüzében vesznek el emberek. Mindezek olyan terhek, amelyek nyomják az egész emberiség „vállát”. Az „új élet”-ben járó keresztyén emberek nem húzhatják ki a saját voltukat a terhek alól. sőt inkább a terhek vállalása közben, küzdeniük kell azért, hogy lekerül­jenek ezek a terhek az „emberiség” válláról és egy békés kor­szak következzék el, amelyben valóban „béke van a nap alatt” és amelyben mindenki megelégedéssel eszi mindennapi kenye­rét és a faji és nemzeti korlátok már nem választják el az egyik embert a másiktól. E célért a, keresztyéneknek munkál­kodniuk kell idehaza Magyarországon is. A most megkonfir­mált ifjaknak is. Kérjük Istent., hogy <5 maga ,,konfirmálja meg” a virágos oltárok előtt álló ifjakat és tartsa is meg őket az „új élet”-bent a mások boldogulásáért munkálkodó életben. Kaidy Zoltán : A *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents