Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-03-29 / 13. szám

A II. VATIKÁNI ZSINATRÓL AZ ÖVÉI KÖZÉ JÖTT AMIKOR A CSENDES, ESZMÉLKEDÖ, MAGUNKBA NÉZŐ böjti időbe belekiabált a próféta hangja: örülj, ör­vendezz! — nem diszonáns hangot üt meg, hanem éppen arról az örömről szól, amely velejárója a böjtnek, sőt ami felé a böjt mutat. A mi böj­tünk Krisztusra tekintés, aki tudta hogy Jeruzsálemben mi vár rá, s amikor megindult a nagyheti események felé, en­nek a napnak ősi evangéliumi történetében, a pálmaágas je- ruzsálemi bevonulásban áz ör­vendezésnek próféciáját telje­sítette be. Ezért küldötte ta­nítványait a szamárcsikóért és ezt vették észre az együtt vá- dorló emberek is, amikor az ősi királyköszöntést kiáltották felé: hozsánna a Dávid Fiá­nak! Mert az örvendezés oka ez: „íme, jön néked a te kirá­lyod”. Annyi királyi trón alkonyá­nak századában, úgy hiszem, van érzékünk ahhoz, hogy megértsük, mennyi döbbenetét, sőt botránkozást jelentett né­melyeknek és mennyi örömöt, sőt ujjongást sokaknak a 2a- kariási prófécia és a jézusi be­teljesedés, hogy ez a király „szegény és szamárháton ülő”. A főpapok, írástudók és fari­zeusok által vezetettek Dávid dicsőséges trónjára, az ősi kék királyi palástban a világhatal­mi igényekkel várták a Mes­siást. AMINTHOGY AZ Ö OR­SZÁGA NEM E VILÁGBÓL, VALÓ, a királysága is más. Az ő királyságának lényegére a za- kariási szavak mutatnak. Nem az „ország királya” jön Za­kariás szerint, hanem a „te ki­rályod”. Népének elébe menő király, aki „az övéi közé jő­ve”, aki nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon az övéinek. Nem annak kell kincseket vinnie, aki elébe akar járulni, hanem ő kínál. Kenyérrel, borral kí­nál: önmagát adja benne. „Ki­rályi kegyek” helyett a bűn­bocsánat kegyelmének atyai simogatását nyújtja. Igaz és szabadító — szól róla a prófétai jellemzés. Vannak keresztyének, akik hajlamosak arra, hogy Krisztus igazságát párhuzamba, majd szembeál­lítják az emberi igazsággal, a társadalmi igazsággal s úgy próbálják értékelni, hogy Krisztus igazsága igazolja, vagy támadja ezeket. Krisztus igazsága valami merőben más. Igaz és szabadító, ez összefű­zött jellemzés. Ügy igaz, hogy ■„ meghalt az igaz, a nem igazakért”, s így lett az én igazam, elfedezve hamisságo­mat a Golgothán szerzett bűn­bocsánattal. Ö lett az én iga­zam Isten előtt, megszabadít­va engem bűneim terhétől. De aki azt hiszi, hogy ezzel mindent megmondottunk, az kizárja Krisztust a földi élet valóságából az örökkévalóság jövendő távlatába s megerőt- lenítette őt. Krisztus bűnbo­csátó igazsága szabadító igaz­ság, amely megszabadít bű­neim láncoló, megkötöző, gátló erejétől s szabaddá tesz a jó­nak cselekvésére, a szeretet gyakorlására, az ember igazá­nak, a társadalom igazának művelésére. Krisztus királyi igazsága tehát nem valami sa­lamoni bölcsesség léleklátó igazsága, sem a törvényisme­ret farizeusi és írástudói igaz­sága, hanem valami egészen alkotó, formáló, szolgáló igaz­ság. A jellemző vonások között Esaiás szavával mondanám, hogy békesség fejedelme ő, s ez így igaz. De aki a „krisz­tusi békességen” valami el­vont, befelé tekintő, lelki bé­kességet ért, amely nem ártja bele magát a világ békemun­kájának ügyébe, mondván, hogy az más, annak felhívom a figyelmét arra, hogy itt a próféta erősen politikai szó- használattal és kifejezésekkel él, mert Efraim szekerei — harci kocsijai —, lovai és harci kézívei az akkori idők legmo­dernebb fegyvereit jelentették pusztító erejükkel együtt, szemben a maga békességét szamárháton poroszkálva, no­mád fegyverekkel védő Izrael népével. Sőt, olvastam olyan írásmagyarázatot is, amely el­gondolkoztat azon, hogy Jeru­zsálem leányait buzdítja a pró­féta nagy örömre a Bethlehem felől érkező királya jöttén, ami kőris Jeru-sálem a béke félelmét jelenti a maga vár- szerű körülbéstyázottságában, szemben Beth-lehemmel, a ke­nyér házával, a békés élet ter­mő erejével. Ez a figyelmez­tetés azonban korántsem arra int, hogy valami naiv törté­nelmi applikációval igei ala­pot keressünk ahhoz, hogy a leszerelés és a nukleáris fegy­verek betiltásának ügye mellé álljunk. A leszerelési hónap eseményeiben való részvétel­ben a keresztyéneknek nem a bibliából vett citátumokra van szükségük és nem bibliai idők eseményeinek egyszerű áttéte­le biztat minket a húsvéti bé­kemenetek megértésére, vagy a békemunkában való részvé­telre, hanem az az Isten színe előtt folyó józan keresztyén élet, amely — mint előbb szól­tunk róla — felszabadult a jó­nak cselekvésére s van lelki­ismerete megfelelően megmoz­dulni abban, ami jó. A PRÓFÉTA NEM VÉLET­LENÜL HANGSÚLYOZZA, hogy: a te királyod jön. Ügy a tiéd, ahogyan Dávid szólott róla: pásztorod. A Palesztiná­ban jártak írnak arról, hogy milyen különös az összhang azon a földön nyáj és pásztora között. Mennyire érti a nyáj a pásztor szavát, hangjait, je­leit. Isten népe egy a Pászto­rával. Sőt, benne és általa Is­ten népe. Erről az egységről az apostol úgy vall, hogy Krisztus a fej, mi a tagjai. Másutt meg úgy, hogy az egy­ház Krisztus teste. Nehéz volt ezt az egységet felfedezni azon az első virágvasárnapon, pró­fétai beteljesedés, hozsánna és pálmaágak ellenére is. Bent a jeruzsálemi utcákon már úgy zúgtak, hogy „ki ez az ember”. Azóta is rejtett valóság ő sa­ját népében. Az egyház szol­gálatának ereje és egysége mindig ott valósul, ahol őben­ne érti meg önmagát s benne nyiladozik életének titka. Az egyház öröme a Tamás örö­ménél kezdődik, amikor Krisz­tus megbizonyítja magát s az egyház, az ő népe vall: én Uram és én Istenem. Ebben a vallomásban mindig a pró­fétai ige valósul: a te kirá­lyod jön. Az öröm ott reali­zálódik, ahol nem csak arról vall, hogy tudok rólad, hanem ahol az az alapállás, hogy a tiéd vagyok. S ez nem kon­zekvencia-mentes. Cselekede­teivel, vagy cselekedetei hiá­nyával nemegyszer tagadta meg Urát az egyház népe. EZ A VALLOMÁS VISZ A HÉTKÖZNAPOK VILÁ­GÁBA, ahol ő „alázatosan és szamárháton ülve” jár. Nem a csúfolt állat volt akkor a sza­már, még csak nem is az igénytelenség példaképe, ha­nem a szívós, szorgos, min­dennapi munkáé. Hűséges ál­lat volt, elmaradhatatlan gaz­dája mellől és fáradhatatlan. A fáradhatatlan, hűséges na­pi munka világába lép be ve­le Jézus, s ott tanít a helyt­álló bizonyságtételre. A költő erről a Jézusról így vall: „jó vele lenni — s örömet lelni — a munkapadon”. Templomi órák csendjében könnyű rá fi­gyelni. De Jézus irányt vett a sírók megvigasztalásara, a fé- lők és szorongok bátorítására, bajba jutottak megsegítésére, elhagyottak megkeresésére, mert nem csak a szamárcsikó kiválasztásában töltötte be a próféta szavát, hanem abban is, hogy „az igazi istentiszte­let ez: meglátogatni az özve­gyeket és árvákat az ő nyo­morúságukban”. S ha erre az útjára nézünk, megértjük ezt a jellemzést: szegény volt, alá­zatos. Annyira szegény, hogy „megüresítette magát, szolgai formát vett fel, megalázta ma­gát, egészen a keresztfa halá­láig.” Turgenyev egy prózai költeményében fiatalkori él­ményéről ír. Sokadalomban állva az volt az érzése, hogy Krisztus áll mögötte. Hátra­fordult, de csak egy ember volt, mindennapi, átlagos arc­cal. De alig vette le róla a szemét, ismét ez az érzése tá­madt. „Ilyen volna a Krisz­tus? — vívódott magában - egy ilyen egészen egyszerű ember?” Tusakodása leírását így fejezi be: „elszorult a szí­vem — s felocsúdtam. Csak akkor értettem meg, hogy ép­pen ez az arc, ez a minden ember arcához hasonló — ez a Krisztus arca.” Valóban: a szegény és szamárháton ülő királyról lehull minden dics­fény s a jeruzsálemi bevonu­lást sem övezi glória. Egészen emberi ő, mert egészen az em­bereké, a miénk lett. Íme, jön! ö jön, az embe­rért győzelmes Krisztus. Virág­vasárnap az egész nagyhetet intonálja. Nagypéntek döbbent csendjében ez az emberért győ­zelmes Krisztus szögezi le a tényt: elvégeztetett, s ez a szó máris húsvét diadala felé mu­tat. A húsvéti öröm pedig a negyven nappal később el­hangzott szóban szépül és jön közel hozzánk: íme én tivele- tek vagyok minden napon. Koren Emil virágvasárnapi igehirdetéséből. Zakariás 9, I 9—10. alapján. Jézus élte életemnek... Ez az ének a maga korában igen ünnepelt lírai költőtől származik. Megírását a szen­vedés ihlette. Pedig szerzője igen vidám ember volt. Homburg Ernő Kristóf az Eisenach melletti Mühla-ban született 1605-ben. Fiatal évei­ben igen vidáman élt s nevét szerelmi versei és bordalai tették híressé. Ezeket 1638-ban nyomatta ki először, majd 1642-ben Klio költői néven másodszor. Nem sokkal ezután a vi­dám embert erősen megláto­gatta a szenvedés. Mind a maga, mind feleségének testi gyötrelmei komoly elmélyü­lésre vezették. Hátat fordított a könnyed, enyelgő és léha Klionak, tőle versben is el­búcsúzott s költészete a hit kérdései felé fordult. Testi nyomorúsága Istenhez vivő úttá lett s Istenben való ör­vendezésre vezette. Elmélyü­lése bő költői termést hozott. „Lelki énekek” című gyűj­teményét Jénában jelentette meg két kötetben, 1659-ben. Ennek előszavában így tesz bizonyságot: „Ha valaki csodálkozna lelki énekeimen s kérdez­ni akarná, hogyan jutott S'aul a próféták közé, az tudja meg, hogy erre en­gem az én félelemmel teli. nehéz otthoni keresztem indított és kényszerített, amelyet az én kegyes és hűséges istenem az ő aka­rata szerint jó időn ke­resztül reám helyezett, amelyben Isten igéjével tudtam magam a legjob­ban vigasztalni, erősíteni és felemelni. A kereszt tanít a boldogságra, a kísértés arra, hogy az igé­re figyeljünk. A keresz­tyén ember kereszt nélkül olyan, mint a tanuló könyv, a menyasszony ko­szorú nélkül.” Énekének ezt a feliratot adta: „Megváltójához és Üd­vözítőjéhez, kemény fájdal­maiért. Hálaének.” Az oly rit­kán hangoztatott böjti hála­adásnak szava ez az ének. A versszakokban gyönyörű köl­tői szövegezést adott ennek a hitbeli tételnek: Jézus értem szenvedett. A viszatérő vers­végződések a személyes át­élést költői bizonyságtétellé emelik s megóvnak a szen­vedés-misztika tévútjaitól. Ján. 1:4 hatott rá minden bi­zonnyal: „Benne élet volt és az élet volt az emberek vilá­gossága.” Homburg élete javát Naum- burgban töltötte, mint jog­tanácsos, s jó vénségben halt meg 1681-ben. K. E. QONDOLATOK Az imádság reggel kulcsod le­gyen, este ablakod. * Az öröm ellentéte nem a szomorúság, hanem a bűn. * Nem a kísértés, hanem a résztvétel tesz bűnössé. A bűnt nem elég eselekvés- teleníteni —, a bűnt meg kell bocsátani. * A menny után vágyódni nem azonos azzal, hogy elfá­radni a világban. Nem-katolikus megfigyelők a II. vatikáni zsinaton elöcsatarozasok Sorozatos bizalmas megbe­szélések előzték meg a nem­katolikus egyházi megfigyelők meghívását a II. vatikáni zsi­natra. Kínosan ügyeltek arra, hogy csak olyan egyházakat, illetve egyházi szervezeteket hívjanak meg, amelyek elég patinásak és megfelelő tekin­téllyel rendelkeznek a nemzet­közi életben. A meghívókat pedig csak akkor küldték el, ha' majdnem biztos volt, hogy a meghívottak elfogadják a meghívást. Meglepetés azonban még így is született! Mindenki úgy tud­ta, hogy az orthodox egyház feje, a konstantinápolyi Athe­nagoras pátriárcha, évekkel a II. vatikáni zsinat összehívása előtt jó kapcsolatokat igyeke­zett kiépíteni a római pápával. Azóta elhangzott nyilatkoza­tai is arról tanúskodnak, hogy a világpolitikai helyzet és a keresztyénség mai világi fel­adatainak a megítélésében na­gyon közel áll Rómához. Je­ruzsálemben, a pápa Paleszti­nái zarándokútja alkalmával minden bizonnyal szót tudott érteni e tekintetben VI. Pál pápával és ahogyan egyes nyu­gati lapok írják, megmagya­rázta a bizonyítványát. Athe­nagoras ennek ellenére nem küldött megfigyelőket a zsinat­ra, viszont az orosz orthodox egyház igen, miután Willeb­randts professzor, a vatikáni egységtitkárság titkára, meg­járta Moszkvát és tárgyalt Alexej moszkvai pátriárehával is. Ugyancsak visszautasította a zsinati meghívót a Baptista Világszövetség. KIK FOGADTÁK EL A MEGHÍVÁST? A zsinat első ülésszakán 12 egyház, illetve egyházi testü­let képviseltette magát a meg­figyelők soraiban. Aki ismeri a pápaság történetét, olvasta valaha Luther hitvallását, a „Schmalkaldeni Cikkeket”, aki át tudja élni protestáns ősei­nek a sorsában a magyaror­szági és egyéb ellenreformá­ciók történetét és mindazt, ami akkor történt, aki tud va­lamit a római pápa negatív szerepéről a törökök európai hadjáratai korában, és ismeri a pápaság legutóbbi ténykedé­sét a 2. világháborúban, és utána egészen a boldogemlékű János pápáig, — az el tudja képzelni, hogy mennyit kellett „előre” megbocsátaniok és Krisztusra hallgatva az ö fő­papi imádságának egységre hí­vó szavát komolyan véve „re- mélniök” azoknak a protestáns egyházaknak és világszerveze­teknek, amelyek úgy döntöt­tek, hogy elküldik megfigye­lőiket Rómába, a II. vatikáni zsinatra. Mindezt végiggondolták azok a protestáns világszervezetek, amelyeknek a képviselői ott voltak Rómában. Az Egyházai; Világtanácsának, a Lutheránus Világszövetségnek, ^ Reformá­tus Világszövetségnek, a Né­metországi Evangélikus Egy­háznak és egyéb nem-katoli­kus egyházi szervezeteknek a megfigyelői minden bizonnyal úgy érkeztek meg Rómába, hogy vitték magukkal a nem­katolikus keresztyén világ nagy reménységét. Schlink, heidelbergi professzor, a né­metországi protestáns szakér­tők egyik vezéralakja, Cull­man svájci professzor, aki már annyiszor adta tanújelét an­nak, hogy éppen az Űjtestá- mentom teológiai jobb megér­tése alapján milyen közel áll azokhoz a katolikus tudósok­hoz, akik az elmúlt években a vatikáni iroda nemtetszését kivívták, vendégei voltak az Egységtitkárságnak sok más protestáns tudóssal együtt. Nagy feltűnést keltett az orosz orthodox egyház két megfigyelőjének megjelenése a zsinaton. Találgatások sora in­dult meg körülöttük, pedig lé­nyegében arról volt szó, hogy a János pápa teremtette eny- hültebb légkörben az lett vol­na helytelen, ha a moszkvai patriarchátus elzárkózik a megbékélés elől. Maga a Va­tikán is így értékelte jelenlé­tüket s amikor az ukrán me­nekült püspökök ellenséges hangú nyilatkozatot adtak ki ellenük, Bea bíboros egység­titkársága nevében Willeb­randts titkár visszautasította zavart keltő nyilatkozatukat Az első ülésszak és meleg hangon beszélt a moszkvai megfigyelők egyhá- zias magatartásáról. A MEGFIGYELŐK JOGAI ÉS KÖTELESSÉGEI A zsinat menetét szabályozó iratban külön fejezet foglal­kozik a nem-katolikus megfi­gyelők jogaival és kötelessé­geivel. „Az apostoli széktől el­szakadt keresztyének küldöt­tei, akik a Szent Szék engedé­lyével vesznek részt megfigye­lőkként a zsinaton, résztvehet- nek a nyilvános üléseken és a generális kongregáció ülé­sein is, ha az elnöki tanács esetről esetre másként nem döntött. A bizottságok ülésein azonban nem vehetnek részt az illetékes vezetőség engedé­lye nélkül.” Nem vehettek részt a zsinati vitákban és sza­vazati joguk sem volt. A többi zsinati atyához hasonlóan, őket is a legszigorúbb titok­tartásra kérték és csak az ál­taluk képviselt egyházakat, il­letve testületeket tájékoztat­hatták a zsinaton történtekről. Elsősorban Bea bíboros egy­ségtitkárságának volt elsőren­dű feladata, hogy állandóan kapcsolatban legyen a megfi­gyelőkkel és biztosítson szá­mukra minden lehetőséget, hogy a zsinat munkáját kö­vetni tudják. A ZSINATI ESKÜ ÉS A MEGFIGYELŐK A nem-katolikus megfigye­lőket mindjárt a megnyitás órájában meglegyintette az „egészen más lélek”, amikor a mise után a pápa és a zsi­nati atyák nevében a zsinat főtitkára elmondta az ún. tri­denti hitvallást. Ebben a hit­vallásban többek között arról tesznek hitvallást a zsinati atyák, hogy a Szentírást egye­dül a katolikus egyház magya­rázza és érti helyesen, hogy hét szentség van, hogy van tisztítótűz, hogy a római egy­ház minden egyház anyja és tanítója, hogy az eredendő bűnt és a megigazulást a tri­denti zsinat értelmezte helye­sen, stb. Elítél, elvet és elát­koz minden tévtanítást, amely ellentmond a római egyház ta­nításának. A nem-katolikus megfigye­lők nem csináltak titkot ab­ból, hogy megdöbbentette őket ez a hitvallás, hiszen a 16. század „harcos jelszavai” újulnak meg benne a 20. szá­zadban. Ezek a harcos jelsza­vak nehezen egyeztethetők össze napjaink ökumenikus szellemével. Még a katolikus újságírók is megrökönyödve hallgatták ennek a hitvallás­nak egészen középkori, ellen- reformációs és az egyházi ön­igazságnak minden ismérvét kimerítő tartalmát és hangját. A 20. században úgy beszélni a szentek tiszteletéről és imá- dásáról, az „üdvözítő” búcsúk­ról és ereklyékről, ahogyan a 2. vatikáni zsinat atyái tették ebben a hitvallásban, enyhén szólva kihívó. A protestáns megfigyelők elmondták mindezt Karrer Ottó katolikus professzornak, aki azzal védekezett, hogy az érvényes egyházjog miatt nem tekinthettek el ennek a hitval­lásnak az elmondásától. Vi­szont nagyon jól tudjuk, hogy éppen XXIII. János pápa elég sokszor tett félre egyházjogi előírásokat és éppen neki ezt ebben az esetben is meg kel­lett volna tennie, ha a kato­likus egyház ökumenikus lel­kületűt hitelképessé akarta tenni a nem-katolikus világ előtt. Arra viszont alkalmas vol. ez a pápa elsőbbségét és csalhatatlanságát is erőtelje­sen hangsúlyozó „eskü”, hogy kijózanítsa a „forróbb fejű” protestánsokat a katolikus egyház igazi arculatára vonat­kozólag! FOGADÁS A PÁPÁNÁL ÉS BEA BÍBOROSNÁL Két nappal a zsinat meg­nyitása után maga XXIII. Já­nos pápa fogadta a nem-kato­likus megfigyelőket és az egy- ségtitkárság vendégeit a Vati­kán Celementina-termében. A tudósítások kiemelik, hogy sok szokatlan dolog történt ezen a fogadáson. A pápa nem a trón­ján ült, hanem a résztvevők között. Francia nyelven beszélt és magára nézve egyesszámot használt. Beszédében rendkí­vül közvetlen és meleghangú volt, de a fogadás befejezése után nem személy szerint bú­csúzott el vendégeitől, hanem pápai áldását adta rájuk, ami­vel minden udvariassága elle­nére is hangsúlyozni akarta, hogy az összes keresztyének pásztorának tekinti magát. Ugyancsak két nappal ké­sőbb az egységtitkárság adott fogadást a nem-katolikus meg­figyelőknek, amelyen Bea bí­boros köszöntötte vendégeit. Dr. Schlink erlangeni evangé­likus professzor válaszolt az üdvözlő szavakra és a hang­súlyt egyrészt az „igazi pár­beszéd”, másrészt a „kölcsö­nös véleménycsere” fontossá­gára tette. Ezzel azt akarta mondani, hogy ilyesmiről ed­dig csak az Egyházak Világ­tanácsában együtt levő egyhá­zak között lehet beszélni. Ró­ma és a keresztyén világ má­sik fele között azonban eddig erről nem lehetett szó. Reméli azonban, hogy a nem-katoli­kus megfigyelők véleménye be tud majd hatolni a Péter- templomba. Elsősorban abban reménykedik, hogy a bibliai tudományok terén elkezdett jó munka a katolikus egyházban hidat tud verni a reformátori egyházak felé. Igazi párbeszéd csak akkor tud majd a jövő­ben kialakulni a nem-katoli­kusok és katolikusok között, ha a zsinat a bibliai tudomá­nyok terén nagyot lép előre. PROTESTÁNSOK ÉS KATOLIKUSOK A ZSINATON KÍVÜL Ne gondoljuk azonban, hogy az összes zsinati atyák jó szív­vel fogadták a nem-katolikus megfigyelők jelenlétét a II. vatikáni zsinaton. Bizonyos körökben hangot kaptak olyan kijelentések is, hogy egyes ka­tolikus püspökök és teológu­sok nem hajlandók a megfi­gyelőkkel és vendégekkel vi­tába szállni. Márpedig e nél­kül a dr. Schlink hangoztatta „igazi párbeszéd” és „kölcsö­nös véleménycsere” nem kép­zelhető el. De az sem, hogy a nem-katolikus világ egyházi és teológiai véleménye meg­változzék a katolicizmust ille­tően, különösen is annak a múltjára vonatkozólag. Bea bíboros egységtitkársá­ga mindenesetre mindent meg­tett, hogy a zsinati megfigye­lők véleménye a zsinati kér­désekre vonatkozólag teret kapjon a katolikus világ neves képviselői és a protestáns meg­figyelők között. Ezeken a talál­kozókon előadások hangzottak el főként katolikus teológusok részéről s azokat megbeszélés követté, amikor a „csak hall­gató” és olvasó megfigyelők­ből vitatársak lettek. Csak a holnap mutatja majd meg. hogy ezeknek a kötetlen és egészen „privát” beszélgeté­seknek lesz-e pozitív folyta­tása az „igazi párbeszéd” ér­telmében?! BOSSZANKOnAS A vatikáni rádió és a kato­likus sajtó folyamatosan arról beszélt és írt, hogy a nem- katolikus megfigyelők meny­nyire elégedettek a zsinat le­folyásával és eredményeivel. Ezzel szemben az igazság ar­ról árulkodik, hogy a protes­táns megfigyelők igen sokszor bosszankodtak Rómában. Fő­leg azért, mert tartalmas vi­tákat senkivel sem tudtak folytatni Rómában. Ebben a rossz hangulatban egyenesen kompromittáló jellege volt an­nak a rádióinterjúnak, ame­lyet egy Lackmann Max nevű volt protestáns lelkésszel foly­tatott a vatikáni rádió. Ez a Lackmann már régen katoli­kussá lett, de úgy állították be, mintha evangélikus lenne, mögötte sok-sok evangélikus hivő állna, akik reá hallgat­nak, amikor a katolikus egy­házba áttérésre hívja föl az embereket. A protestáns zsi­nati megfigyelők hangulatát és véleményét ez a római pro­testáns sajtóhang tükrözi a legjobban: „Hogyan lehet nyil­vánosságot biztosítani ennek az embernek, amikor egyhá­zaink hivatalos megfigyelőit hallgatásra kötelezik!?” A Va­tikán azonban nem válaszolt erre a kérdésre. (Folytatjuk) Szerkesztőségi munkaközösség

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents