Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-03-22 / 12. szám

r

Évszázados harangok

3.

A közös harang fölötti perlekedés néha igen nagy huzavonával járt. Banán (Komárom m) már 1188-ban elkezdődött az, de csak 1813-ban zárult le úgy, „hogy a Romai Cath. Atyafiak felének az árát betsü szerént fizették”.

Adódtak esetek, amidőn a protestánsok a harangjuk visszaszerzése érdekében túlkapásokra ragadtatták magukat. Rábaszentandrásra (Sopron m.) 1786. szeptember 6-án érkezett a harangok visszaadásáról szóló császári rendelet. Mivel a katolikusok „... nem tsak, hogy egyes- ségre nem akartak lépni...” az evangélikusok öntevékenyen, erőszakkal birtokba vették a harangokat. Eredményt mégsem értek el, mivel a földesúr a harangokat visz- szaadatta a katolikusoknak, sőt még a főkolomposokat botbüntetéssel is sújtotta. Az evangélikus tanító is csak azzal kerülte el a „megcsapa- tást”, hogy nemes ember volt.

Befejezésül a harangokkal kapcsolatban még egy dologról kell megemlékeznünk. Az országban széltében-hosszá- ban, számos helyen beszélik, hogy egy kútban, tóban, mocsárban el van rejtve a falu régi harangja. Így a Békés megyei Pusztaföldváron már 1880-ban feljegyezték a „Ha- rangos kút” történetét. „Erről a nép azt beszéli” — írják —, „hogy a kútban két harang összeolvasztva, s ebben pénz van. Egy parasztgazda négy ökörrel húzatta, de a harang »csak visszaesett-, s a víz miatt többé meg nem lelhette”.

Az ország túlsó széléről, Vasvárról, maga a községi tanács jelentett hasonlót: a szomszédos Nagymákfa régi harangját annak idején a török elől a Fekete ér vizébe vetették. Régen, egyszer megpróbálták kiemelni, de az visszaesett a vízbe s most is Ott van.

Másutt is gyakran előfordul. hogy egy-egy régi harangról azt tartják, miszerint azt vízben találták volna. Az említett 1509. évi keszthelyi harangról mondják, hogy az 1800-as években halászok találták volna a fenékpusztai iszapban, (A múlt század közepén viszont még csak azt jegyezték fel róla, hogy a Balatonban volt.)

Az adászteveli (Veszprém m) reformátusok harangja „a pápai Tókertben találtatott légyen” — írják a múlt század derekán. A csongrádi belvárosi templom 1632. évi, az eperjesi Wierd György által öntött harangjáról meg azt beszélték — 1876. évi feljegyzés szerint —, hogy a Körös torkolata tájékán halászok emelték ki a Tiszából.

DE NEMCSAK A TÖRÖK HÁBORÚKKAL hozzák kapcsolatba a harangok elrejtésének történetét. Mihályházán (Veszprém m.) az 1652. évben Heroldt Baltazár által öntött harangot a néphit szerint a kuruc háborúkban a Marcal iszapjába rejtették. Az unyiak (Esztergom m.) úgy tudják, hogy a reformátusok kis harangjukat — 1931-ben váltak meg végleg tőle —, a XVIII. század vallásüldözései idején 70 évig egy kútban rejtették eL Rábaszentandráson (Sopron m) pedig 1716-ban „a nép a Tákó patak posványába, süllyesztette” volna éjjel az egyik harangot, amidőn meg tudta, hogy a katonaság közeledik a falu felé az evangélikus templomnak karhatalommal történő elvételére — amint azt a helybeliek elbeszélése alapján 1896-ban feljegyezték.

A mérgesi (Győr m.) evangélikusok harangjával kapcsolatos mende -mondának az idők folyamán bekövetkezett módosulását is érdemes figye lemmel kísérnünk. 1830-ban a lelkész azt írta róla, hogy „a Vallásbeli Szabadság kezdetekor (ti. II. József türelmi rendeletének kibocsátásakor), az Ekklésia Elöljárói a Rábából vették ki s annak a Rábába létét előre tudták...”, isiiben már azt jegyezték csak fel, hogy „melly esztendőben, nem tudatik, de annyi bizonyos, hogy a halászok a Rábából hálóval vonták ki”. Végül a XX. századra már így alakult a történet: „ ... a halászok találták meg a régi mérgesi vár közelében a Rába folyó medrében halászás közben. Az a régi mérgesi vár harangja volt, s az 1683. évi török hadjárat idején került a Rába medrébe, amikor a vár elpusztult.”

Ha előfordul is, hogy itt-ott ástak ki a földből harangot — mert hiszen azt az említett bulcsi és kereseti példákon kívül még több más eset, utoljára a Tótújfalun (Somogy m.) 1962 őszén lelt középkori harang is igzolhatja — mindezek mégiscsak hiedelmek és mondák. Biztos, hogy vészterhes időkben hellyel-közzel elrejtették a harangot. Az is feltehető, hogy sok helyen máig sem találtak rá. Előfordult az is, hogy a megtalált harangot újra használatba vették. De az semmiesetre sem hihető, hogy szinte minden néhány száz évet megért harangunkat — hiszen majdnem mindegyikről azt tartja a szájhagyomány —, vízben rejtegették, vagy ott találták volna. Igen szembetűnő példája volt ennek. megfigyelhető Verse- gen (Pest m.), ahol az 1624. évi kis harangról 1959-ben az öreg harangozó azt állította, hogy „a víz hozta”, annak elA n. VATIKÁNI ZSINATRÓL

A tájékoztatás eszközei

lenére, hogy rajta a község neve kiöntött betűkkel is szerepelt, tehát a harang kétséget kizáróan, a község részére készült.

A XX. SZÁZADBAN. A TECHNIKA VILÁGÁBAN, a harangok szerepe módosult, jelentőségük szerepe erősen lecsökkent. A városokban lágyan bongó hangjukat elnyeli az élet dübörgő zaja. De a falusi ember számára sem jelentik már azt, amit korábban, a mindennapi élet időbeosztásának irányítását. Az ébresztő- és zsebóra használata a hajnali ébredés és esti elpi- henés idejét jelző harangozást szinte feleslegessé teszi. De még a nándorfehérvári diadal emlékét, a déli harangszót a rádió hullámai szétsugározva, oda is eljuttatják, ahova a toronyból a harang hangja már I el sem hallatszik. A két világháborút, szabadságharcokat, áldatlan felekezeti civódáso- kat, sőt a török félhold uralmát is átvészelt évszázados harangjaink története azonban. amint azt a fentiekből kiolvashattuk, szorosan egybefonódik a magyar nép küzdelmeivel, Kossuth, Rákóczi, Bocskay, Hunyadi kortársainak ércszava azt idézi fel bennünk.

AZ EGYIK LEGÉRDEKESEBB — talán a római dogmatikai rendszertől távolesőnek látszó kérdése volt a zsinatnak az a munkája, amely a tájékoztatás eszközeivel foglalkozott. Milyen szempontok tették szükségessé azt, hogy á zsinat foglalkozzék ezekkel? Először is az, hogy korunk kizökkent abból a kerékvágásból, amelyen a középkor haladt, amikor a tudomány, a technika, a művészet és teológia csigalépésekben, embertől emberig jutott csak el s a hír- szolgálat ólomlábakon haladt Az egyház tudományát életüket erre a célra áldozó szerzetesek és' apácák másolták, az egyház akaratát személyes hírvivők juttatták el olyan helyekre, ahol beavatkozásra volt szükség, az egyház tanítását pedig a szokásos módon a lelkészek végezték.

A könyvnyomtatás felfedezése — a mainzi Guttenberg szorgos munkája eredményeképpen — 1455-ben forradalmasította a tájékoztatást, legalábbis a könyvterjesztés és könyvolvasás vonatkozásában. Nem véletlen, hogy ennek következtében és alig több, mint száz esztendő múltán, a reformáció idejében, 1559-ben RóÉLET ÉS BÉKE

MALAKIÁS PRÓFÉTA KÖNYVÉNEK EZT A CÍMBELI IGÉJÉT tűzte zászlajára a II. Keresztyén Béke- konferenciának az idén nyáron tartandó nagygyűlése s ez a mondat híven és felelősen foglalja össze a keres zty én- ség hozzáállását korunk nagy kérdéseihez. Korántsem oly módon, hogy bibliai mottót kíván az eszmélkedés mellé tenni, vagy ferde kegyességgel igei aláfestést vagy igazolást keres a keresztyénség véleményének kimondásához, hanem sokkal inkább úgy, hogy felkeresi Isten prófétai üzenetét és Isten színe előtt állva keresi meg döntéseit a korszerű keresztyén szolgálatban, keresi annak teológiai tartalmát és a hűséges szeretetszolgálatra indító erejét s örül annak,, ha ezek a döntései mélyen összecsengenek a világ békeszerető erőinek akaratával és törekvéseivel.

A prófétai felismerés, s annak a keresztyénséget szolgálatra indító ereje, formálója és átitatója az egyház tanításának, küldetésének, s a keresztyén hitnek. A Lutheránus Világszövetségnek az elmúlt nyáron Helsinkiben tartott nagygyűlése a hit által való megigazulás kérdésével foglalkozott s eszmélkedésé- nek pontos következményeként köszöntötte örömmel az atomcsendegyezményt, mint ami összhangban van azzal a hittel és hitből folyó magatartással, ami az evangélikus keresztyénség alapállása. Jan Mihalko pedig, a pozsonyi szlovák teológiai Akadémia dékánja, legutóbb egy cikkében rámutatott arra, hogy a megigazulás és a megbékélés milyen szorosan egymást kiegészítő fogaltnak. Világossá lett — s azóta méginkább igazolódott — hogy a hit által való megigazulás nem üres tanítás, vagy eszme, hanem olyan hittétel, amely közel áll a mai ember életéhez. Ezért nem félt a nagygyűlés a mai világ kérdéseiben világos szót szólni s reménységgel üdvözölni a moszkvai atomcsendegyezményt, várva, hogy ez az egyezmény a népek közötti kölcsönös bizalom és megértés útmutatója lesz s a leszerelésben további lépések fogják követni. Ezért fordult felhívással a tagegyhá- takhoz, hogy ébresszenek és teremtsenek olyan lelki és belső hitbeli állásfoglalást a gyülekezetekben, ameiy elősegíti a megbékélést, a nemzetközi barátságot és testvéri összetartozást. Kétségtelen, hogy a megigazulástól az út a megbékéléshez vezet. A megigazulás teológiai fogalma a megbékélésben az általános emberi kapcsolatokhoz nyúlik s konkrét következményekhez kényszerít, amiknek Isten cselekvése után életünkben be kell következniük. Ahogyan a megigazulásból a meg- szentelődés elkötelezése fakad, úgy a megbékélésből

szükségszerűen következik az, hogy ennek az emberek és népek közötti megbékélésben kell folyamatosan valósulnia. Amilyen fontos volt a reformátort egyházak számára a múltban az, hogy a megigazulás dogmatikai tartalmára figyeljenek, épp úgy fontos ma, hogy a megigazulás-megszen- telődés-megbókélés konzekvenciáira figyeljünk.

A KERESZTYÉN BÉKE- KONFERENCIA GONDOLATA elsődlegesen hitbeli engedelmesség Istennek a Krisztusban való cselekedete iránt, akiben békességet szerzett Isten és ember, amber és ember között. S miután ez az élet minden területére kihat, az egyház felelőssége ezt ott hirdetni, ahol a legnagyobb a feszültség, tehát a nemzetközi vonatkozásokban. Ez az egyház politikai diakómája s ez elől a szolgálatának felelősségében élő egyház nemhogy el nem menekülhet, de a prófétai felismerés sodrában ezt dinamizmussal kell élnie és cselekednie.

Ez ádja az alaphangját annak a hozzáállásnak, ahogyan mi az idei tavasz nagy megmozdulásaihoz és eseményeihez szólunk. Bizakodással tekintünk az egyre szélesedő és egyre több helyen várt húsvéti békemenetek elé, amelyek az idén a régebbi, több napos tüntető menetelések helyett rövidebb, de energikusabb, tömegesebb tüntetésekben várhatók. A hazai leszerelési hónap eseményeire is nagy várakozással és reménységgel nézünk, s magunkat a fentebb említett hitbeli konzekvenciák folytán benne érezzük e hónap célkitűzéseiben és megnyilatkozásaiban.

Érdeklődéssel olvastam a Kotimaa című finn egyházi újságban azt az interjút, amit Kauno Salimäki professzorral a helsinki egyetem sugárfizika tanárával készítettek, aki maga is aktív tagja a finn egyháznak s a tavalyi finn zsinatnak is. Nem mindenben értünk egyet a professzor úrral. A hirosimai és nagasaki atombombázásról pl. úgy nyilatkozott, hogy „bár szerencsétlen dolog volt az atombombák ledobása ezekre a városokra, mégis arra vezetett, amit a ledobok el akartak érni: a háború befejeződött és talán megelőzték egy sokkal nagyobb embertömeg pusztulását, amit a háború folytatása követelt volna.” A háborúnak az atombombák ledobása nélkül is vége volt s a pont nem lett pontabb ennek a két városnak a pusztulásával, legfeljebb a pont sátáni folttá és máig is mérgező fekéllyé terebélyesedett. Abban azonban mélyen egyetértünk a professzor úrral, ahogyan a világ élelemanyaga rádióaktív szennyeződésének veszedelméről szól s magáról az atomfegyverkezésről.

„Ha az atomfegyver-kísérletek folytatódnak s azok felhalmozását fenntartják, az valóságos veszedelem. Ma mindennél örvendetesebb az, hogy létezik a nagyhatalmak között atomcsendegyezmény.” Igen, ebben egyetértünk. Valamint abban is, amit arról ír, hogy a fegyverkezés az emberek között a gyanú és a bizalmatlanság levegőjét terjeszti. „A keresztyén hitnek különösen időszerű és szükséges üzenete van éppen ehhez a világhoz. A keresztyén hit nem csupán a hitre korlátozott hitigazságoknak s az Isten és ember közötti kapcsolatnak a magyarázása. Többnek van birtokában!: Krisztus, új parancsolatot hagyott ránk, hogy szeressük embertársunkat. Ha valaha, úgy ma itt az ideje, hogy hirdessük ezt a parancsot.”

Ennek a feladatnak és küldetésnek felismerésében örülünk annak, hogy a politikai diakónának ez a felelőssége egyre tágul a keresztyén ökumenikus megmozdulások ban is.

ISMERJÜK A MEGTORPANÓ FONTOLGATÓKAT IS.

Abban már nincs vita a világban a keresztyének között — vagy legalábbis számottevő vita nincs, amire fel kellene figyelnünk — hogy az egyház a béke oldalán áll, hogy az életet akarja s nem a halált. Ezt a nagy ügyet azonban a világ mondta ki konkrét tényeiben és feladataiban s amikor már a következményeiben valósulás folyamatában van, akkor kezdenek az egyházban egyesek azon meditálni, hogy mi akkor az egyház többlete, mi az a „más”, amit küldetése üzeneteként mondania kell. Azt hiszem, a küldetés üzenetével ezügyben az a baj, hogy immár nem az elsődleges megszólaló az egyház, hanem a kérdezett. És ezek a fontolgatók rosszul felelgetnek. A világ azt mondja: atomcsend, leszerelés. Ezek azt felelik: béke, vagy békesség — békesség Istennel, vagy emberrel. Itt nem a mondanivaló tartalmánál van a hiba. hanem abban, hogy amikor kérdés a cselekvésre felszólító konkrét következményekre mutat, nem lehet eszmél- kedő tanakodással, vagy eszmei tisztázódással felelni. Végzetesen elkésett a felelet, a felelő lemaradt! Sőt az ilyen megkerülő felelet a feltett konkrét kérdésre gyakorlatilag nemet jelent! Leszerelés? Igen, leszerelés! Álljon le az atomfegyverkezés? Igen, álljon le! Az egyház azzal nem lesz sem kisebb, sem hűtlenné nem válik szolgálatához, ha. amit teológiai eszmélke- désében a maga idején tisztázott. eredményében együtt mondja a világgal.

„A ti beszédetek legyen úgv-úgv, nem-nem, ami ezen felül van, a gonosztól van.” Koren Emil

ma kiadta az első index-listát, amellyel a palackból kiszabadult szellemet vissza akarta parancsolni. Az élet rohamos fejlődése főleg a legutóbbi kórban még újabb meglepetéseket tartogatott. A technika nem akadt el a könyvnyomtatásnál, mint a tömegek szellemi eledelét kielégítő eszköznél, hanem óriási léptekkel haladt a hódítás útján. Különösen az utóbbi időkben, amikor a sajtó, rádió, film és televízió a tömegek szolgálatában áll.

Róma azon vette észre magát, hogy a kemény kézben és irányításban tartott hívek serege ezer és egy tényező hatása alá került, s ezek a tényezők, a melyeket összefoglalóan a tájékoztatás eszközeinek mondhatnánk, sokkal inkább uralják a tömegeket, mint maga az egyház. A dogmatikai rendszerből is hiányzanak az ezzel kapcsolatos határozatok és döntések, miután közülük némely egészen friss születésű. De elérkezettnek tartotta az időt, hogy ezekkel a dolgokkal legmagasabb szinten, a zsinaton foglalkozzék. Mögötte természetesen az a szándék húzódik meg, hogy ezek az eszközök — technikai eszközök —, miképpen állíthatók az egyház szolgálatába, tegyük hozzá: a Vatikán szolgálatába.

MAR AZ ELSŐ ÜLÉSSZAK FOGLALKOZIK VELE 1962. november 23—27-ig. A bizottság „De instrumentis communicationis socialis” nevet kapta és a benyújtott tervezet előszavát és első fejezetét jóváhagyták. A második fejezettel kapcsolatban az az állásfoglalás született meg, hogy dolgozzák át és bizonyos változtatásokat eszközöljenek rajta. I Mit tartalmaz a javaslat, vagyis a séma, amelyet végül is a második ülésszakon fogadtak el?

AZ ELSŐ FEJEZET ezt á címet hordozza: „Az egyház tanítása”. És itt a tanításnál az került szóba, hogy vajon a tömegtájékoztató eszközök igénybe vehetők-e az evangélium hirdetésére. Általános volt az a vélemény, hogy legnagyobb jelentősége és segítsége a misszió vonatkozásában lehet. További szolgálatot végezhetnek az emberek egymás közti kapcsolatában. Ezt elsősorban egyetemes erkölcsi vonatkozásban érti és csak másodsorban a keresztyén erkölcs tekintetében. Ennek következtében legyen a hírközlés igaz és becsületes, mert csak így hozhatja össze az embereket. A magánéletbe ne avatkozzék, vagyis a magánélet ne legyen a tájékoztatás anyaga, illetőleg tárgya.

A MÁSODIK' FEJEZET: „Az egyház lelkipásztori szolgálata” címet viseli. Kiemeli, hogy ezek a berendezések a pásztori munka eszközei lehetnek. A film, rádió és televízió mellett a sajtóról külön is szó van, és ez utóbbinak körülírja a feladatát: „Az olvasót teljesen keresztyén szellemben kell tájékoztatni és teremteni kell egy valóban katolikus sajtót.” így közvetlen egyházi írók, szerkesztők (papok), vagy laikus személyiségek által kell végezni a munkát és ezáltal várható, hogy a természetes erkölcsi törvények és a katolikus tanítás egyértelmű terjesztést nyernek, a publicisztikai anyag pedig az egyház életét ismerteti. Ezért az egyházba mind a laikusokat, mind pedig a papokat, akik e téren munkálkodnak, szorosan be kell építeni. A kiképző intézményeket, iskolákat és fakultásokat pedig szaporítani kell.

A színészekkel is törődjék az egyház, hogy azok művészetükkel az emberi közösséget szolgálják. Arról is kell gondoskodni, hogy irodalom-, film-, rádió- és televízió-kritikusok megfelelő számban legyenek. De nemcsak szakemberek képzésére van szükség, akiknek szaktudása irányító- lag hat, hanem tanítani kell az olvasókat, a rádióhallgatókat, és a film-, színháznézőket az értékes művészet befogadására. A nyomtatványok* filmek, rádió, televízió vonatkozásában „konzum-aszkézist” követel, más szóval óriási mértékű szelektálást;

BEZÁRÓLAG A TERVEZET KIJELENTI, hogy minden országban az egyházi munkában fő foglalkozásúak kezében legyen a sajtó, rádió, film, televízió tájékoztatása. Ebben a munkában laikusokat is foglalkoztassanak, különösen publicisztikai területen van szükség szakemberekre.

Ezt a röviden ismertetett sémát a zsinat a második ülésszakon azután nagy szótöbbséggel tavaly (1983-ban) elfogadta. A 2912 zsinat-atya közül 1528 igennel és 503 nemmel szavazott és így, mint kétharmados többség eredményt könyvelhetett el. Röviddel azonban a teljes ülés előtt némi zavar támadt. A zsinati atyák között egy röpiratot köröztek, harminc aláírással. Ezen az íráson neves egyházi személyiségek aláírása szerepelt. Már hosszú idő óta volt tapasztalható az, hogy egy amerikai újságírókból álló csoport kampányt indított a tervezet elfogadása ellen. Ezek több püspököt személyesen és telefonon kértek fel az ellen- szavazatra. Találgatásra adhat okot ez a kezdeményezés. Elképzelhető, hogy az újságíróknak ez a csoportja túl szigorúnak tartja a zsinat határozatát és beavatkozásnak érzi a sajtószabadság ügyébe.

AT, ELFOGADOTT SÉMÁHOZ VAN NÉHÁNY SZAVUNK. Tudnunk kell azt, hogy Róma mindig több akart lenni, mint „egyház”. Azaz olyan egyház akart lenni, amely földi szervezetében totális hatalom. Ellenőrzése es befolyása alá akarja vonni a politikai, társadalmi és kulturális élet egész területét. Azok az eszközök, amelyek a zsinaton a tájékoztatás eszközeiként szerepeltek, a maguk idején általában nem egyházi talajon szüleiek, sőt nem is egyházi célt szolgáltak. De vitathatatlan az a tény, hogy nagy szolgálatot végeztek az emberiség kulturális fejlődése területén. Ma már szinte felmérhetetlen az az eredmény* amelyet a sajtó, rádió, film* televízió végzett a tanítás, oktatás, nevelés vonatkozásában.

Nem vitás, hogy amikor a zsinati határozat szellemét vizsgálgatjuk, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a római katolikus egyház lépést akar tartani a korral, felismeri a technikai vívmányok jelentőségét, nem zárkózik el annak igénybevétele elöl az egyházi, lelki szolgálat területén. Helyes ez a lelkipásztori .hang. De fel kell ismernünk ebben a hangvételben azt is, ami disszonáns és bántó. A tájékoztatás eszközeit nemcsak egyoldalúan a szekuláris kézből római kézbe kívánja venni, más szóval, keresztyén propaganda eszköznek alkalmazni, hanem kizárólag a római katolikus egyház hatalmának érvényesítési szándéka nyer kifejezést abban, ahogyan a közéletet és közvéleményt ily modem formálni kívánja.

Mi is élünk a technika ezer eszközével. Sőt, a sajtó, amikor könyvnyomtatás formájában jelentkezett — a reformáció idejében —, Isten oldat eszközeként hatalmasan szolgálta ügyünket. Ma is igénybevesszük bármelyiket az evangélium szolgálatában. De ezt a tételünket alá is húzzuk azonnal: „az evangélium hirdetésében”! Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy ezáltal semmiféle szándék nem vezet bennünket önmagunknak más egyházak és a világ fölé helyezésére, vagy egyházunk uralmának kiterjesztésére. Ennél a zsinati határozatnál is az az igazság derül napvilágra, hogy Róma az új eszközökhöz is régi kezével nyúl.

Szerkesztőségi

Mukaközösség

A SAJTÓOSZTÁLY HÍREI

A Sajtóosztály értesíti a Gyülekezetek Iratterjesztéseit. hogy közbejött technikai akadályok miatt az énekeskönyv expediálása csak április végére várható.

t

<