Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-22 / 12. szám
Nagyhét ajtajában I/irágvasámaptól nagyszombat estig tartó hét az egyház ' életében az áhitatos elmélyedés ideje. Jézus szenvedésére emlékezés ott él gyülekezeteinknek abban a gyakorlatában, hogy estéről estére az istentiszteleten a szenvedéstörténet valamely részlete kerül megvilágításra, s felhangzanak ezeket az eseményeket mélyen átélő énekeink: Jézus szenvedésedről ... Ó fő, vérző sebekkel... Szerelmes Jézus, vajon mit vétettél? Üjságbetű nem pótolhatja a nagyheti oltár látását, a szószékről hangzó élőszó csengését, az orgona halk bugását és a Jézus szenvedésére emlékeztető ének sodró áramát. Ezek a sorok nem helyettesíthetik a templomot, gyülekezetei, igehirdetést a nagyhétbe érkező olvasóinknak, de azzal megpróbálkozhatnak, hogy megnyissák ennek a hétnek ajtaját lelkűnkben. Táruljon ki ez az ajtó, hogy hitünkkel belépjünk abba a történésbe, amely nagyhét istentiszteletein megy végbe! Nagyhét lelki ajtaja Krisztus szenvedéseire nyílik rá: Jézus életének végére. J ézus szenvedése átfogóbb értelemben előbb kezdődött. Nem szoros értelemben vett szenvedésének két szakaszát különböztethetjük meg. Születésével Ö magára vette az emberi létet, ami az isteni létfomához képest — amiben Ű hitünk szerint előzőleg élt — bizony sok teherrel jár. Jézusnak nyilván megvoltak az emberi örömei gyermek- és ifjúkorában, de az életnek gyermekkorban és a fiatalság idején is megvannak a keserűségei, apróbb-nagyobb bánatai. Anélkül, hogy részletesen ismernénk életének első harminc évét, bizonyos, hogy abban is voltak szenvedések, egyszerűen azért, mert minden harminc éves ember ismeri már az élet fájdalmait is. Jézus pedig egészen emberré lett. Általánosabb értelmű szenvedésének második időszaka nyilvános fellépésével kezdődött. Keveset szoktunk arra gondolni, hogy Jézusnak nagyjából két és fél éves tanítói működése mennyi fáradsággal, teherrel, nélkülözéssel és bánattal járt. Még tanítványai sem értették meg Öt igazán sok alkalommal. Más emberek pedig legtöbbször félreértették, s vagy túlságosan lelkesedtek érte beléje vetítve emberi vágyaik álomképeit, vagy kinevették, elutasították, tovább kergették. Az országutakon hányódásnak, a sok törődésnek és a belső szomorúságoknak lehetett eredménye, hogy arca megviselt volt: közel húsz évvel többet mutatott koránál. (Erre világosan utal János 8,57.) : Szenvedésének csak összesűrűsödött torlódása, végső csúcsa volt az utolsó 24 óra: elárultatása, elfogatása, vallatása, megkinoztatása és kínok között töltött végórái a keresztfán. De éppen ezek az utolsó tömény események jelzik nekünk erőteljesen, ami egész emberré léterére rányomta bélyegét: a szenvedés elkerülhetetlenül hozzátartozott megváltói munkájához. Tfzek a gondolatok máris természetessé teszik előttünk, hogy Jézus szenvedését — nagyhét tartalmát — csak hívő lélekkel lehet megérteni. Előbb hinnünk kell az Ö személyének istenségében, csak akkor lehet számunkra szenvedése mélyértelművé. Amíg Őt csupán embernek, akármilyen kiemelkedőnek is, nézzük, szenvedésének nincs különösebb jelentősége. Más emberek is szenvedtek, a 20. században is, még sokkal szörnyűbb kínok között és rettenetesebb módon (gondoljunk csak a haláltáborokra), s mások is odaadták éle- , tűket nagy ügyek szolgálatában, meggyőződésükért. Ha azonban Jézus nem egy a szenvedő és halálra kínzóit e m be r e k között, hanem benne valóban Isten szenved, akkor nyílik lehetőségünk szenvedésének megértésére. Ebben az esetben sem értjük meg Isten elhatározását egész belső tartalmában. Miért nem választott Isten más utat az emberiség megváltására, mint a szenvedés formó.ját: Fiának emberré léteiét, fokozatos szenvedéseit haláláig? Erre nincs más felelet: Istennek így tetszett. Az Ö gondolatait emberi ésszel, még hivő értelemmel sem kutathatjuk ki. Ellenben valami mégis megvilágosodhat előttünk a megváltás „szenvedés”-módszerének értelméből, Ezen a Földön a szeretetnek legnagyobb foka: az áldozat. Isten nem akármilyen, megkérdőjelezhető módot választott embermentő céljának elérésére, hanem a legnagyobb cselekedetet, amit mi emberek az életben ismerünk: az áldozatos szeretet útját. . TVfagyhét lelki ajtaja akkor nyílik meg előttünk, ha Jézus ■í ’ szenvedésében Isten és Krisztus irántunk való áldozatos szeretetét látjuk meg hittel. S miközben ezt észrevesszük, megvilágosodik előttünk saját vétkességünk Isten és emberek viszonylatában, ugyanakkor pedig a ránk váró áldozatos embertársi szeretet feladata is. Így kapcsolódik Jézus szenvedésének hívő szemléletéhez a befelé néző bűnbánat és a kifelé tekintő, áldozatra is kész szeretet. Ügy kaphat bennünket igazán sodrába nagyhét, ha az értünk szeretetből szenvedő Istenbe vetett hittel, bűnösségünk tudatával és a cselekvő szeretet készségével telik meg lelkünk. jYfagyhét ajtaján ezzel a lélekkel belépve, a nagyhét ese- menyeit szembejövő fény világítja meg: húsvét. Nagyhét minden mozanatát ebben az „ellenfénybén” kell fényképeznünk, mint ahogyan nevezik azt a fényképezési módot, amikor a tárgyat azon túl levő fény világítja meg és teszi a körvonalait élessé. Jézus Krisztus feltámadásának hitében szemlélhetjük igazán az Ő szenvedését és halálát. Feltámadásának látóhatára vetül szenvedése mögé, mutatva a 'célt, amiért mindez történt: az örök életet. Jézus feltámadása adja meg szenvedésének és halálának isteni hitelét, s diadalmas valóságát. Nagyhét ajtaját kinyitva húsvét fénye tör elölről a szemünkbe. Veüreös Imre Megalázta magát Filippi levél 2, 8. AZ ALÁZAT NEM ROKONSZENVES SZŐ. Sokszor jelölt már olyan emberi magatartást, amelyet méltán kifogásolhatunk. Mennyi sötét, ellentétes érzelmet és indulatot leplezett már az alázat foltos ruhája! Meghúzódhatik alatta a keserű pesszimizmus. Az élet vélt céltalansága és értelmetlenségének érzése a vele szemben tehetetlenné vált embert gyakran készteti megalázkodásra. A félelem emberei is. reszketnek a gonosz előtt s kezet csókolnak neki. remélve, hogy megszabadulnak a sanyargatástól. Van számító alázat is, mikor az I alázatosság leple alatt becsvágyó, bosszúra szomjas, kapzsi szív dobog. Néha a kényszer acélos markában összetört emberi személyiség széthulló életét takarja be az alázat szürke köntöse. A gyakorlott emberismeret könnyen meglátja a lepel alatt a valóságot, s mivel sok a rossz tapasztalat, ezért ítélünk kedvezőtlenül magáról az alázatról is, azt tartván, hogy az alázat nem emberhez méltó magatartás. •JÉZUSRÓL, PEDIG HATÁROZOTTAN, félreérthetetlenül állítja Pál apostol, hogy megalázkodott. Olyan tényre mutat ezzel a megjelöléssel, ami nem epizód volt Jézus életében és művében, hanem az egészet jellemzi vele. Jézus egész életútját az alázat kíséri. Az Apostoli Hitvallás ösz- szefoglalva egyszerű szavakkal írja le tételszerűen: „született, szenvedett, megfeszít- tetett, meghalt, alászállott a poklokra”. Az ismerős szavak nyomán feltűnnek előttünk azok a képek, melyeket a biblia történeteiből róla ' ismerünk. A betlehemi jászol és istálló szegénysége volt az első lépcső a mennyből a földre, megalázkodásának kezde1 Keresztyén Békekonferencia állásfoglalása Ciprus ügyében A Keresztyén Békekonferencia képviselői táviratot küldtek Makariosz ciprusi elnökhöz, amelyben szolidaritásukról biztosították az elnököt 1 és Ciprus népét. Makariosz el- J nők válasziáviratában szívbeli köszönetét és mély háláját fejezte ki a Békekonferenciának a kritikus ciprusi -helyzetben való részvételéért. A ciprusi. események további veszélyes fejleményeivel kapcsolatban a Békekonferencia táviratban fejezte ki álláspontját a NATO-egységek tervezett ciprusi megszállásával kapcsolatban. A táviratot az Egyesült Nemzetek főtitkárának, U Thantnak küldték. Kifejezték a táviratban mély aggodalmukat a NATO-csapa- tok tervezett Ciprusra küldése miatt. Ez a terv — állapította meg. a távirat —, nemcsak ellentmond a ciprusi kormány kifejezett akaratának, de komolyan' veszélyezteti a világbékét is. Hasonló szellemű, táviratot küldtek az Egyesült Államok Egyházai Nemzeti Tanácsának, valamint a Brit Egyház- tanács Nemzetközi Osztályának. Falfestmények a IX—XI. századból Egy holland expedíció, amelyet dr. A. Klasens. a leidem egyetem professzora vezetett, Egyiptomban, az Abu Simbel templomtól északra, egy eddig ismeretlen templomot fedezett fel, amelyben jó állapotban levő falfestményeket találtak a IX—Xi. századból. Klasens véleménye szerint a falfestmények annak a korai keresztyén művészetnek értékes bizonyítékai, amelyek Egyiptomban fennmaradtak. A festmények többek között Jézus születését, a szentek arcképeit, papok és fejedelmek képeit ábrázolják, több Mária-kép és egy Kristzus- érem került elő. A falfestményeket'preparálják és Kairóba küldik. IMÁDKOZZUNK Máté 21,1—9 Jézus Krisztus, magasztalunk Téged, hogy a nagyhét kezdetén is megmutattad hatalmadat és dicsőségedet. Ügy rendelted magadnak jeruzsáleml bevonulásod szerény eszközét, mint aki parancsolsz mindeneknek az egész midenségben, embernek és más teremtménynek egyaránt. És dicséreted énekét fakasztottad kísérőid ajakán, hogy köszöntsön Téged ujjongó örömmel a Megváltóját váró gyülekezet. Odatárjuk mi is Néked, amink van és magunkat is: rendelkezz velünk. És dicsőséged zengi szívünk, mert felUsmcr- tűk Benned Isten Fiát, Megváltónkat, mindenek Urát. Tégy bennünket engedelmes eszközeiddé, akik odaszánják magukat akaratod szolgálatára. S add, hogy soha meg ne szűnjék egyházad magasztaló éneke Rólad és Hozzád. Áldj meg most minket, hogy hatalmad és dicsőséged hitében kísérjünk el lélekben szenvedésed útjára és halálod órájára. Szentlelked győzzön meg arról, hogy kiszolgáltatottságod nem gyengeséged jele, hanem üdvösségünk megszerzésének Istentől rendelt útja. Világosítsd át szenvedésed emlékezetét feltámadásod fényével, hogy együtt lássuk alászál- lásodat a legmélyebb emberi kínba, elhagyottságba, és a valóságos halálba, ugyanakkor felemelkedésedet isteni lényed magasságába, az örökkévalóságba. Ne engedd, Urunk, hogy hitünk kimerüljön szavakban és érzelmekben. Te minden imádságos hódolatunknál jobban kívánod cselekvő tiszteletedet. Téged szeretni, szolgálni csak embertársainkon keresztül lehet. Tedd a mi ünnepi óráinkat felkészítéssé a hétköznapi szolgálatra. Szívünk érzéseinek és ajkunk magasztalásának lábad elé szórt virágait hadd kövesse a jó cselekvése az emberekért, egyénekért és közösségekért, szeretteinkért és az emberiségért, akikért meghaltál. Ámen. te. Fegyveres szolgák durva keze, az elámított nép gúnya és kegyetlen „feszítsd meg”-e újabb, alacsonyabb szintet mutat. Jeruzsálem kapuján kívül vesztőhelye, a kereszt, azt hin- nők a legalacsonyabb pont már Jézus életében. De Ö még tovább megy lefelé, pokolra száll. Így alázta meg magát. Jézus alázatossága életének és művének nélkülözhetetlen pillére volt. Nyoma sincs benne erőltetettségnek, képmutatásnak, disszonanciának. Nem érthetnők meg Jézust, nem is- merhetnők művét valóságosan, ha kitörölnénk belőle az alázatosságot. Jézus mindent megtett az emberért s e feladat teljesítéséhez nélkülözhetetlen volt, hogy megalázza magát. ALÁZATÁBAN ÖNKÉNTES-KÉSZSÉG VAN. Szépen írja le Lutherünk éneke: „S a Fiú engedelmesen Eljött a földre értem; Mennynek királya szívesen Emberré lett és testvérem.” Jézus alázatossága szívesen vállalt, készséges alázat volt. Alázatában teljesen kiszolgáltatta magát az embereknek, kezükre adta életét. Ennek ellenére soha nem tudta magát bizonytalanságban. Körülötte minden megingott, életét fenyegető vészes indulatok tomboltak ellene. Arcul köp- dösték, hátán a korbács csattogott, kezeit szögek járták át. Megpróbáltatása teljes volt. Le kellett volna hullania alázatosságának, ha csupán mesterkélt póz lett volna. De nem így történt. Bántóit nem szidalmazta, nem fenyegetőzött megtorlással, haragra sohasem gyulladt. Ügy állt ott ama napokon, mint Bárány, és száját nem nyitotta meg. Hallatlan ez a biztonság, példanélküli az emberek között az alázatnak ez az őszinte, testet és lelket, feladatot és életet összekapcsoló megnyilatkozása. Megalázta magát. CSAK AKKOR ÉRTHETJÜK MEG cselekedetének igazi mélységeit, ha arra gondolunk, hogy mindezt értünk tette. Magatartásában az ember érdeke szerepelt döntőképpen. Nem képviselte volna eredményesen embert megmenteni igyekvő akaratát, ha nem alázta volna meg magát. Annyira szeretett bennünket, hogy alázata és megaláztatása árán is véghezvitte művét. Jézus megalázta magát, s így az alázat többé nem hamis vagy gonosz emberi indulatok leplezője, hanem az ember helyes magatartása felebarátja iránt. Jézus alázata kiemeli az embert hétköznapjaiból, középszerűségéből, mert tőlünk is ezt a magatartást követeli meg. „Könyebb a napi munkát végezve s vak nyugalomban várni, hogy egy napon eljöjjön a halál — így hiszik sokan, mintha eleget tettek volna, ha nem oltották ki senki életét. Ám kicsoda halhat meg békén, ha nem tett meg mindent azért, hogy embertársai éljenek.” (Albert Camus) Csak alázatosságban tehetünk meg mindent az ember érdekében. Pál apostol nagy nyomatékkai kér és figyelmeztet: „Az az indulat legyen bennetek, amely volt a mi Urunkban, Jézus Krisztusban!” Munez Frigyes Szüséisisi rá! A nagyheti izgalmas események előtt a virágvasárnapi evangélium egy mindnyájunk számára kedves epizódról számol be. Szamárért küldi Jézus két tanítványát a közeli faluba. „Mondjátok, az Úrnak van szüksége rá!” — figyelmezteti őket. Jézus még nem beszélt soha így. A tanítványok évek óta együttjártak vele, de ezt a mondatot nem hallották tőle sohasem: „Szükségem van rá!” — Hiszen az igénytelenek között a legigénytelenebbnek, a szerények közt a legszerényebbnek, az elégedettek között a legelégedettebbnek ismerték. Azt sem panaszképpen, hanem egyszerű tényként jelentette ki: „A rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs fejét hová lehajtania!” — Ő csak azzal törődött, hogy másoknak mire van szüksége. Nyitott szemmel figyelte, hol kell vigasztalás, hol van szükség gyógyító erőre, hol segít a bűnbocsánat és hol az intés. Ezért állította meg Nainban a temetési menetet, ezért küldte el gyógyultan a ruháját érintő vér f oly á- sos asszonyt, azért hívta le Za- keusí. a fáról és intette Niko- déraust az újjászületés szükségességére. Lehetséges, hogy Jézus most önmagával törődik? Lehetséges, hogy megtagadja eddigi magatartását, amikor olyan parancsoló határozottsággal jelenti ki: „Szükségem van rá!”? De mért éppen szamárra van szüksége? Hiszen nem egyszer ment már ünnepre fel Jeruzsálembe gyalog, a poros országutat taposva! Ha pedig többnek kívánt volna látszani, mint eddig, mért nem hozat pompás harci paripát vagy díszes hintót? Azért mert Jézus nemcsak szavával hanem tetteivel is prédikál. Azt akarja, hogy a városba vonuló tanítványok és a tömeg ebben a jelben felismerje a régi zakariási próféciát, hogy a Messiás „igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő”. Azt akarja, hogy olvasson ebből a jelből, az, akinek megadatott és vegye észre: Jézus az Istentől küldött Megváltó, a megígért Üdvözítő, a szegényen érkező Szabadító. Azért nem kell neki harci paripa, mert békesség követségében érkezik. Jézus nem változott meg! Virágvasárnap is másokért cselekszik. Még a „szükségem van rá!” sem önző céljait, kényelmét, vagy dicsőségét szolgálja, hanem az ember javát! Mi, mai keresztyén emberek is azért engedelmeskedünk sokszor Jézusnak, mert azt hisszük, hogy Néki van szüksége ránk. Szüksége van arra, hogy hallgassuk Öt, hogy imádkozzunk hozzá, hogy életünket Öelébe tegyük; és nem gondolunk arra, hogy ezeket azért kívánja tőlünk, hogy a mi javunkat, üdvösségünket szolgálja. Virágvasárnap a nagyhét kapuja, Jézus átlép rajta, hogy elinduljon a legnagyobb szolgálat útjára, a keresztre — értünk. Beneze Imre I I É C i
