Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-03-15 / 11. szám

Jézus nyomdaijain Engedelmes volt... JÓZSEF elmondja a következő imád­ságot: „Jézus, Mária, József! Nek­tek ajánlom szívemet, teste­met és lelkemet. Jézus, Má­ria József! Segítsetek meg engem végső harcomban. Jé­zus, Mária, József! Nyugod­jék meg lelkem nálatok bé­kességgel.” Fii. 2,8. JÉZUS KRISZTUS TANÍ­TÁSÁBAN ÁLLANDÓAN VISSZATÉR egy szó. Nagyon rövid, de életére és szogálatára döntően jellemző szó: kell! Amikor indokolni akar vala­mit az emberek, vagy a tanít­ványok előtt, akkor azt mond­ja: ennek így kell lennie. Ezt mondja a 12 éves Jézus any­jának a jeruzsálemi templom­ban; nekem az én Atyám dol­gaival kell foglalkoznom. Ezt mondja mikor tanítványainak jövendöl útja felől: nekem Jeruzsálembe kell mennem, ott meg kell halnom. E mö­gött az oly sokszor hangzó kell mögött természetesen mindig az Atya akarata van. Jézust az Atya küldte a földre a bűnös ember megvál­tására. Az Atya adott paran­csot neki. Útját pontosan, előre kijelölte, egészen a golgotái kereszthalálig. Jézus Krisztus számára pedig egy volt a fon­tos: az Atya akarata! így nyer nagyon mély tartalmat az a két szó, amit címűnként írtunk a filippi levél tanítása alapján: engedelmes volt...! Jézus Krisztus életében és szolgála­tában ez az engedelmesség igen döntő. Azért tudott meg­váltónkká lenni, azért tudott utat nyitni az örök életre, mert engedelmes volt. Pedig ez az engedelmesség nem volt könnyű. Kiszakadni az örökké­való élet boldogságából és em­berré lenni. Vállalni az emberi élet minden terhét és próbáját. Szembeszállni a kísértő min­den ígérgetésével, egy nagyon szegény életúton. Vállalni az emberek gyűlöletét és elhor­dozni igazságtalan haragjukat s mindezt isteni hatalmának teljes birtokában. Próbáljuk csak mindezt átgondolni és akkor valamit megértünk ab­ból, amit Krisztus engedel­messége jelent. Iszonyatos pró­batétel. És Krisztus vállalta. Sokszor nagyon nehéz harcok, belső küzdelmek árán, de vál­lalta: engedelmes volt. KRISZTUSNAK EZ AZ EN­GEDELMESSÉGE nem az aka­rat nélküli vagy gyenge em­ber meghódolása volt. Az ő engedelmessége abból fakadt elsősorban, hogy mindenekfe- lett szerette az Atyát, aki őt elküldte. Életének talán a leg­fájdalmasabb felkiáltása az, amikor el kell szakadnia tőle: Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engem? Másodsorban az ember iránt érzett végtelen szeretetből fa­kad engedelmessége. Tudta, hogy csak ez az út az ember szabadulásának útja. Engedel­messége ebből a kettős szere­tetből fakad és abból a látás­ból, hogy útja az egyetlen jó út. Ez az út pedig az Atya aka­rata, mely a bűnös ember megmentését akarja. Jézus Krisztusnak ez az útja természetszerűleg meghatároz­za a Jézust követő keresztyén ember útját is. Az sem lehet más, mint az engedelmesség útja. A Szentírás egyértelműen tanítja, hogy az Istenre hallga­tó embernek engedelmeskednie kell. Az ő életfeladata az, hogy betöltse Isten akaratát. Jézus Krisztus is úgy áll elénk, mint az az út, amelyen járnunk kell. „Én vagyok az út...” Ezt az engedelmességet teljes határo­zottsággal követeli. Ez az en­gedelmesség az Isten akaratá­nak elfogadása. A gondolkodó emberben ez a tény egész sor gondolatot és problémát ébreszthet. Lehet-e feltétlenül jó az az élet és an­nak minden cselekedete, ami engedelmességből, tehát idegen akarat elfogadásából fakad? Nem vezet-e ez az élet eltorzu­lásához? Az ember nem szereti az idegen akaratot a maga aka­rata felett. S ha mégis enge­delmeskedik, akkor ezt nem csupán félelemből teszi? Csak azért engedelmeskedik, meri hallja az igéből az ígéreteket, és így akarja elnyerni az enge­delmeskedő embernek járó ju­talmat? EZEK A KÉRDÉSEK NEM LÉGBŐL KAPOTTAK, hanem a tapasztalat szüli azokat. A keresztyénség története nagyon sok példát mutat mindkettőre. Ma is bőségesen található olyan keresztyén, akit csak az ítélettől való félelem kénysze­rít az engedelmességre. És na­gyon sokan, akik csak a vár­ható jutalom reményében próbálnak engedelmeskedni. Mindkét próbálkozás rendkí­vül nehéz és egyre nagyobb terhet jelent. Örökké félni: rabszolgaélet. A jutalomért harcolni pedig azt eredmé­nyezi, hogy előbb-utóbb kike­rülhetetlenül képmutatóvá lesz az élet, vagy valami hamis ön­igazság uralkodik el az embe­ren. A keresztyén ember enge­delmessége valami egészen más kell, hogy legyen. Hiszen Is­ten nem rabszolgákká, hanem gyermekeivé akar tenni. Ami­kor Isten engedelmességet kö­vetel tőlünk, akkor a tőle el­szakadt embert szólítja meg és hívja vissza magához. Isten úgy látja, hogy az ember el­tévedt és annyira elszakadt tőle, hogy nem képes megítél­ni azt sem, mi szolgál javára. Ezért magához hívja és vezeti — önmaga számára is vissza­adja. Az engedelmességgel kapcso­latos minden probléma akkor oldódik fel, amikor az ember megérti Isten akaratát. Meg­érti és hiszi azt a végtelen sze- retetet, amely abból felé su­gárzik. Megérti, hogy nemcsak a felette uralkodni akaró ha­talmas Isten parancsol, hanem az őt megmenteni és megtarta­ni akaró kegyelmes Atya. Szá­mára ez az akarat nem iga, melyet nyögve kell hordoznia, hanem éppen az igazi élet le­hetősége van mögötte. Nem rabság az Istennek engedel­meskedő élet, mert éppen a bűn rabságából szabadít meg a jó cselekvésére. Ez az enge­delmesség az Istenben hivő ember számára, maga az élet! Ez az engedelmesség hitből táplálkozik. Abból a hitből, amely meri életét rábízni az Atyára. Krisztus engedelmes volt. Engedelmessége utat nyi­tott számunkra is az emberibb élet felé. Nem azt kell monda­nunk, hogy nekünk is engedel­meskednünk kell, hanem azt, hogy engedelmeskednünk sza­bad, mert megengedi az Isten szeretete. AMIKOR MÁRCIUS 19- ÉN A JÓZSEFEKET KÖ­SZÖNTJÜK, nem is gondo­lunk arra, hogy milyen szo­rosan összefügg ennek a név­napnak a népszerűsége a ró­mai katolikus Szent Józsetf- kultusszal, amely most a II. Vatikáni Zsinat első üléssza­ka idején még tovább épült. Lássuk tehát, mit mond a Szentírás Józsefről, és hogyan alakult ki a történelem fo­lyamán a római katolikus Jó- zsef-kultusz. Míg Mária az evangéliumi hagyomány szerint Jézus ke­resztje alatt is megjelenik, addig József sohasem szere­pel a felnőtt Jézus mellett. Valószínű, hogy ekkor már nem élt. József alakja tehát szorosan a gyermek Jézushoz tartozik, s a karácsonyi tör­ténetekből lett közismertté és közkedveltté. Kevés, de szép az, amit róla hallunk Kirá­lyi családból, Dávidtól szár­mazik. Igaz ember, feltétle­nül engedelmeskedik Isten akaratának. Máriát születen­dő gyermekével együtt védel­mébe veszi, gondosan óvja becsületét, Egyiptomba men­ti az anyát és gyermekét. On­nan visszatérve is gondosko­dik arról, hogy Heródes bosszúja utol ne érje a gyer­meket. Tartja a kegyes zsidó szokásokat. Jézust az előírt időben körülmetélteti, és be­mutatja a templomban, ö maga is rendszeresen eljár a páska ünnepére Jeruzsálem­be, pedig a galileai Názáret- ből ez az út fáradságos és áldozatos volt. Az Újszövet­ség mesterségét is említi; gö­rögül: tektón. Ez valamilyen kézművesség, de vitatható, hogy durvább ácsmesterséget vagy finomabb épületaszta- losságot jelent-e. Minthogy Názáret és környéke abban az időben erősen fejlődött, József az ács-vagy asztalos­mesterségét bizonyára jól tudta gyümölcsöztetni. Jézus születésének története ezt a képet még egy vonással egé­szíti ki. Augusztus császár adóösszeírási rendeletére Jó­zsef Názáretből Betlehembe megy. Ez arra enged követ­keztetni, hogy itt ősi családi földbirtokai voltak. Az evan­gélium nyilván azt is akarja hangsúlyozni, hogy József mint istenfélő ember engedel­meskedett a felsőbbség pa­rancsának. Körülbelül ez az, amit az evangéliumok József­ről mondanak. Méltó össze­foglalása ennek a képnek az a megállapítás, hogy Jézus az ő házában „növekedett test­ben és lélekben, Isten és em­berek előtt való kedvesség­ben”; AZ APOKRIF EVANGÉ­LIUM-IRODALOM nemcsak Jézus, hanem József alakja köré is tovább vonta a mese­szerű, hangulatos legendákat. Az óegyházi irodalomban többször kiemelik József ke­gyességét, becsületességét, de a József-kultusz első nyomai­val csak a V—VI. század után találkozunk. A keleti egyház a karácsony utáni va­sárnapot tette József ünnepé­vé, s ennek a szent liturgiá­ban a X. század után talál­juk nyomát. A nyugati egy­ház ünnepi naptárában elő­ször 840 körül jelenik meg József neve március 19-én. Ennek külön érdekessége az, hogy íráshiba, esetleg tudat­lan vagy tudatos névazonosí­tás történt, mert a naptárban addig „Joserus” neve állott ezen a helyen. József kultusza a római egyházban a közép­korban bontakozik ki. Ger- son, a híres hittudós az 1414. évi konstanzi zsinaton tart magával ragadó propaganda­beszédet József tiszteletére. A karácsonyi ünnepi játékok és népdalok népszerűsítik Józse­fet. Megéneklik, ahogyan Má­ria hívja őt, hogy segítsen dajkálni, ringatni a kis Jé­zust. IV. Sixtus pápa 1480- ban felveszi a misekönyvbe József ünnepét, s ezzel szen­tesíti József tiszteletét. Az ellenreformáció korában egy­re szélesedik József tiisztele- te. Öt tekintik a művészek és építészek védőszentjének. 1675-ben Ausztria patrónusá- vá teszi. Egyes országokban, pl. Itáliában és Spanyolor­szágban József napja hivata­los polgári ünnep. A JÓZSEF-KULTUSZ A MÜLT SZÁZAD KÖZEPÉN teljesedik ki. VII. Pius pápa 1807-ben 300 napi búcsút en­gedélyez mindenkinek, aki IX. Pius pápa 1863-ban 300 napos búcsút engedélyezett két más imádsággal kapcsolat­ban. amelyek Józsefet hívják segítségül. Ugyanez a pápa a vatikáni zsinat után, 1870 de­cember 12-én, Józsefet az egész egyház patrónusának jelentette ki, és napját első­rendű ünneppé tette. József tiszteletének népszerűsítéséről azóta is számtalan szerzetes- rend, harrnadr&nd és kiterjedt áhítatos irodalom gondosko­dik. Az újabb időben a mun­kásmozgalmak erősödésével kapcsolatban szeretik hangsú­lyozni, hogy József, az egy­ház patrónusa kézműves volt. Ebbe az összefüggésbe tarto­zik az is, hogy 1955 óta a ró­mai katolikus egyház május 1-ét „József, a kézműves” ün­nepeként propagálja Ha ezeket az összefüggése­ket ismerjük, akkor hézagpót­lónak kell mondanunk a Ró­mai Rituskongregáció 1962. november 30-án megjelent határozatát, amely szerint az URAT, mert jó, mert örökké tart kegyelme" — szól a 118. és a 136. zsoltár egyazon bol­dog üzenettel. Fischer Kris­tóf ezt a refrénszerűen visz- szacsengő mondatot gyerme­kek száméra akarta elmonda­ni, s megírta ezt a gyönyörű böjti éneket: „Üdvözítőnk, dicsértessél...” (175 sz.) A zsoltárnak igaz magyarázata: Isten kegyelmét Krisztus áldo­zatában ismeri fel. Igazi böj­ti hang: nem önmarcangolás. vagy a bűntudat mélységebe merítkező aszkézis, hanem Krisztusra-tekintés. Gyerme­ki hang: egyszerű, tömör és világos. Mégis lírai csengésű. Szívmeleg és gyermeki báj ömlik el imádságos szavain. Szerzőjére az idézett zsol­tárversen kívül kétségtelenül hatott Herman Miklósnak, az „Isten kegyelméből való is­kolamesternek” egy hasonló kezdetű éneke, amely azon­ban a továbbiakban a feltá­madott Űrra tekintve, húsvé­ti énekké vált. KÜLÖN FIGYELMET ÉR­DEMEL az eredeti német szö­vegben a második versszak, amelyben Jézus öt sebére utal a szerző (magyarban: „te­kintsd kínos sebeidet”). Ez voltaképpen a középkori kál­vária-misztika maradványa, ami azonban a Krsztus szen­vedésének és váltságának ereiébe vetett hittel megra­gadható üdvösség bizonyság­tételébe ágyazódik. Fischer Kristóf 1518-ban született a csehországi Joa­chims thal-ban. Amikor ezt az december 8-tól a mise kánonába fel keil venni a „Communicantes” kezdetű imádságba József nevét. En­nek megértéséhez tudnunk kell, hogy ezt az imádságot a pap közvetlenül a mise csúcspontja, az átváltozás előtt mondja. Benne Mária, a 12 apostol és 12 vértanú ér­demére és közbenjárására hi­vatkozva kéri Isten segítségét a következő nagy aktushoz. Ha József az egész egyház patrónusa, akkor ebből a név­sorból nem hagyható ki. Viszont ez mutatja azt is,- hogy a római egyház József és a szentek kultusza terén tovább megy a maga útján. EZEK UTÁN BÁRKI MEG­ÍTÉLHETI, mit mond József­ről a Szentírás, és hogyan hajlott el tőle a római egy­ház. Mi is nagyra tartjuk Jó­zsefet, akire Isten egyszülött fiának nevelését bízta. Példa­képének tekintheti őt bár­mely evangélikus férfi, és örömmel viselheti nevét. De József feladata egyszeri törté­neti feladat, és ezért minde­nestől a múlté. Ahogyan Má­ria kezében sem maradt örök­ké kisded a Megváltó, úgy József sem patronálja többé Jézust és egyházát, mert egye­dül Jézus az egyház feje, vé­dője és megtartója. Prőhle Károly éneket írta, Schmalkaldenben volt lelkész, ahová 1555-ben, az ágostai vallásbéke évében választották meg. Később több gyülekezetben szolgált, míg végül Celle-be került, ahol főesperes (generálszu­perintendens) volt. Itt halt meg 1598-ban. AZ ÉNEK LEGRÉGIBB KÉZIRATOS PÉLDÁNYÁT 1568-ból ismerjük. Első nyom­tatott kiadását pedig 1589-ben készítették Brémában, platt­deutsch nyelvjárásban. Egy későbbi kiadásban ez az ének címe: „Jézus Krisztusnak, a, mi Üdvözítőnknek halála és keserves fájdalmai erős hasz­náról szóló gyermek-ének.,« a schmalkaldeni gyülekezet­nek ajánlva.” Azóta számos énekeskönyv­be került be és megszámlál­hatatlan gyülekezetét hódított meg ez az érett hittel, gyer­mekszívvel csengő ének. .Koren Emi! EVANGÉLIKUS ELET A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egynáz Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D dr. Vető l^ajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András Szerkesztőség és kladóhivataj; Budapest, VIII., Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: S42—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály: 142—074 Előfizetési ára egy évre 60,— Pl Csekkszámla: 20412.—vm. Arlisftja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott 64.1287/2 — Zrínyi Nyomda; Bpest INDEX 252U Kökény Elek Fegyverletétel Fegyverletétel — ez a címe Corl Amery nyugat­német író legújabb művének (Carl Amery: Die Ka­pitulation — oder deutscher Katolicismus heute, 1963. Rowohlt Verlag-.) Amery hivő katolikus író. Nagyon szereti egyházát; már ifjúságában érintkezésbe ke­rült a németországi római egyház egyik hitbuzgalmi irányzatával, az ún. liturgikus mozgalommal, amely a katolikus kegyesség belső megújításán fáradozott. A hitlerizmus idején résztvett egy ifjúsági ellenálló csoportban. Amikor tehát ebben a könyvében éles bírálatot gyakorol a mai nyugatnémetországi katoli­cizmuson, azt nem kívülről, hanem belülről teszi. A féltő szeretet szándékával és a megújulás reményé­ben. Fegyverletételről szól a könyv, vagyis arról, hogy a nyugatnémetországi római egyház letette fegyverét, kapitulált a híveinek nagy tömegét képező kispol­gárság politikai vágyai, kívánságai előtt. Letette a római egyház egyetlen fegyverét: a tiszta evangéliu­mot, amivel nem valaki ellen, hanem valaki mellett, az ember földi java és örök üdvössége érdekében kellett volna küzdenie. S ez azt is jelenti: nem lett volna szabad híveinek szája íze szerint prédikálni, cselekedni, politizálni, állást foglalni, hanem egyedül Urától kapott feladatához kellett volna ragaszkodnia. Amery úgy látja, hogy a nyugatnémet katolikus egyház nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, amit számára a kispolgári tömegek ízlése, kívánsága, hajlama jelentett. Ez a társadalmi réteg már a két világháború közötti ún. Weimari Köztársaságban is egy érdeket tartott szeme előtt: a fennálló társadalmi rend, vagyis a vagyonmegosztás változatlan megőr­zését. Azért üdvözölte Hitlert oly kitörő örömmel, mert pontosan ezt remélte és várta tőle és rendsze­rétől. A kispolgári társadalomnak — és persze a nagytő­kének is — ez az érdeke találkozott az egyház veze­tőinek érdekével. Ök is az egyház állagának, hatalmi helyzetének kiváltságainak és anyagi előnyeinek a megőrzését tartották szemük előtt. S így szem elől tévesztették az egyház Igazi szolgálatát, az evangé­lium hirdetését. Jól állapítja meg Amery, hogy az egyház hatalmának. befolyásának, közéleti tekintélyé­nek növekedésével mindig egyenes arányban süllyed igazi szolgálata, igehirdetésének hitele. A kispolgárság és egyház érdekeinek találkozása áldatlan és végzetes érdekszövetséghez vezetett. Amery könyve ennek az érdekszövetségnek a törté­netét vizsgálja az utolsó ötven esztendőben. A máso­dik világháború alatt a római egyház minden erejét a Hitlerrel megkötött konkordátumból élvezett kevés — és egyre zsugorodó — előnyeinek görcsös megőr­zésére fordította. Ennek érdekében áldását adta a fasiszta rablóháborúra, mert a győzelemtől a minden­nél jobban gyűlölt „ateista bolsevizmus” megsemmi­sítését remélte. S azt is várta, hogy „hazafiúi meg­bízhatósága” fejében engedményeket kaphat a náci államtól. Mindkét várakozásában csalódott. A háború után nem gyökeres megújulás követke­zett politikai, szellemi, kulturális stb. téren, hanem restauráció, visszatérés a régihez. S ez a régi a kispol­gárság szemében az első világháború előtti vilmosi korszak volt. Az egyház ahelyett, hogy teljesítette volna prófétai szolgálatát s komoly bűnbánatot hir­detett volna, megújulást és igazságtevést, sietett tá­mogatni a restaurációt. A bonni állam így jött létre a nagytőke, kispolgárság és római egyház érdekszö­vetségéből. Célja megintcsak a „fennálló társadalmi rend” — vagyis a vagyonmegosztás féltő megőrzése. Az úgynevezett „gazdasági csoda” ingatag alapokon álló fényében osztozik az egyház is. Búsás jövedelmei fejében megfelelő szertartásokkal szolgálja ki azo­kat, akik az élet ünnepélyesebb alkalmain vallásos aláfestésre is igényt tartanak. Ezeknek a száma azon­ban egyre kevesebb — állapítja meg Amery. A temp­lomok kiürülnek, a hitélet megüresedik, külsőségessé válik. Az egyház külső fénye, hatalma, közéleti te­kintélye nem tudja eltakarni a kudarcot, kárvallást, amit eredeti feladatához való hűtlensége miatt el kell szenvednie. Kemény, őszinte és megrendítő írás Carl Amery könyve. Tanulságait vajha megszívlelnék egyháza ve­zetői, gyülekezetei, a nyugatnémet katolikus hivők. Mondanivalójára azonban nekünk protestánsoknak is fel kell figyelnünk. Nemcsak azért, mert a német- országi protestántizmus nem kis mértékben esett ál­dozatul maga is hasonló kísértéseknek és hódolt be a kispolgári igényeknek. Hanem azért is, mert e tanulságok segíthetnek bennünket az egyház — min­den egyház — igazi feladatára való eszmélődésre, mindig újra való szigorú önvizsgálatra, a helyes úton való megmaradásra. G. Gy. József az ács, az Istennel beszél Magasságos, Te tudod, nehéz ez az apaság, Amit az én szegény vállamra tettél. Apja volnék, — és mégse az vagyok. Ez a gyermek... ha szemébe tekintek, Benne ragyognak nap, hold csillagok. Anyja szemei s a Te szemeid, Istenem, a Te szemeid azok, Gyönyörűséges és szörnyű szemek, Oly ismerősek, s oly idegenek... Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok... Mit tehettem érte? ... mit tehetek? Én tanítottam fogni a szerszámot. Mégis rá fogják majd a kalapácsot. Ügy félek: mi lesz? Most is ki tudja, merre kóborog. Tekintetétől tüzet fog a műhely, Tüzet a világ, s egyszer ellobog. Ó, jó volt véle Egyiptomba futni S azután is óvni a lépteit, Fel a templomig, Jeruzsálemig, Míg egyszer elmaradt... Ó, jó volt. míg parányi rózsaujja Borzolta szürkülő szakállamat. Ezüst nyomot hagyott már akkor is, Komoly nyomot parányi rózsaujja. S most olyan más az útja... Vezetném és ö vezet engemet. Csak azt tudom, a Te utadon jár, Magasságos, De ki tudja a Te ösvényedet? Te vagy az atyja, — én senki vagyok, Az Evangéliumban hallgatok, S hallgat rólam az Evangélium. Reményik Sándor „ÜdvözitőiÉ, dics értessél...” „MAGASZTALJATOK AZ *1 4 i I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents