Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-08 / 10. szám
A n. VATIKÁNI ZSINATRÓL Évszázados harangok A BUDAPESTI NEMZETI MÜZEUM ELŐCSARNOKÁBAN látható — és csak ott kapható — egy mostanában megjelent, szép külsejű könyvecske. Címe: Évszázados harangok. Patay Pál dr. régész írta, a Nemzeti Múzeum tudományos munkatársa. Patay Pál dr. nagy kedvvel, hatalmas szorgalommal és szakértelemmel gyűjti a magyarországi harangok és harangöntés adatait. Néhány éve megjelent már egy monográfiája erről az érdekes kultúrtermeiről. Ebben a könyvében a legrégibb harangokról és a harangöntés mestereiről mond el figyelemre méltó dolgokat. Közöljük a mű néhány részletét: 1456 nyarának derekán örvendetes hír járta be az országot: Hunyadi János. Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott a török fölött. Nemsokára egy másik hír is elterjedt: a világra szóló győzelem emlékére a pápa elrendelte, hogy minden templomban húzzák meg déli 12 órakor a harangot. Eljutott a hír a kis Bér eg megyei faluba, Barabásba is, s ettől kezdve a harangozó •minden délben megszólaltatta a négy evangélista nevével díszített harangot, amely már akkor is volt vagy százéves. Múltak az évek, a harang szólt minden délben és hirdette a nagy törökverő emlékét Elmúlt egy évszázad, a barabási templomba többé nem a plébános miséjét, hanem a reformata ecclesia prédikátorának szavát hallgatni jártak az emberek, de a delet továbbra is csak ugyanazzal a haranggal jelezték. Újabb másfél száz év múlt el, a barabási jobbágyok megindultak Rákóczi zászlói alá, lehet, hogy éppen az öreg harangnak a szava búcsúztatta őket. — Barabáson még ma is meg-megkondul néhanapján az ősrégi, tálán már 600 évet is megért harang. Ezt a barabási harangot tekinthetjük a legöregebb, ma is használatban levő harangunknak. Van még itt-ott egy-kettő, amely korban nem sókkal fiatalabb, amelynek félrevert hangja bizonyára nem is egyszer riasztotta annak idején menekülésre a török elöl a népet. Így pl. a nógrád- szakáli nagy harang 29 éve szólt már, amikor 1552-ben a drégelyi sziklavár bevétele Után a diadalittas budai Ali basa az Ipoly túlsó partján emelkedő kis bussai tornyot kezdte lövetni. Keszthelyen is volt egy harang, amelyet 17 évvel a szerencsétlen mohácsi csata előtt, 1509-ben öntöttek, s amely ugyancsak hosszú évszázadokon keresztül idézte az emberek emlékezetébe a nándorfehérvári diadalt. De aztán jött a második világháború, jött egy gránát, a torony kigyulladt, s ma a harangnak csak a tűzben össze nem olvadt felét őrzi a Balatoni Múzeum. Hogy Magyarországon hol szólalt meg legelőször harang és mikor? nem tudjuk. Amikor I. István király a magyar népet keresztyénné tette, mind a nyugati, mind a keleti egyház már általánosan használta a harangokat. Használatuk alkalmasint a templomok építésével egyidejűleg elterjedt hazánkban is. Az Árpád-korban épült székesegyházainknak (Székesfehérvár, Kalocsa, Pécs stb.) volt tornyuk; bennük minden bizonnyal nem is egy harang lóghatott. Ha az első harangokat idegenből hozták is, vagy idegen mesterekkel öntették is, a harangöntő mesterség hamarosan nálunk is meghonosodott. Egyesek véleménye szerint pl. Erdélyben már a XI. században működtek harangöntőki Sajnos, e korai időkből egyetlen harang sem maradt fenn napjainkig, hacsak nem tekinthető ilyennek az az egy, amelyet a múlt század hetvenes éveiben a Szeged melletti Kereset-pusztán találtak. Igen régi, talán a XIII. századi eredetére vall a szokatlanul megnyúlt alakja. Megtalálása után. mivel ép volt, a „ne- szürjhegyi” iskola mellett haranglábra állították és egy ideig újra használták, mígnem 1890 táján a szegedi múzeumba jutott, ahol ma is látható. AZTÁN EGYSZERRE CSAK megjelent hazánk déli határán a török. Alig egy negyed évszázad alatt birtokba is vette az ország középső harmadát. De ezzel az addig viruló hazai harangöntőművesség derékba tört. A törökök nem öntettek harangokat, ugyanis a mohamedánok nem használnak ilyeneket. De az uralmuk alá hajtott magyar lakosság sem volt abban a helyzetben, hogy harangok beszerzésére gondoljon, még ha azt a török meg is engedte volna. Saját létét is alig tudta fenntartani. A hódolt területen a meglevő harangállomány is rohamosan csökkent. Ez az oka annak, hogy a mai Magyarországon, amelynek területe kevés kivétellel a török félhold terhét nyögte, alig néhány középkori harang létezik. Pusztult a lakosság; egész falvak tűntek el a föld színéről! Templomok üszkös romhalmazzá váltak, s a harangok a pusztító lángok martalékává lettek, vagy az omladék rejtette őket maga alá. A „pusztatemplomok” törmeléke között már nem egy esetben leltek olvadt harang- ércdarabokat. Posztón például a kolostorukat a XVIII. század elején újjáépítő szerzetesek az egykori apátság romjai között találtak. egy töredéket, amelyen az 1422. évszám volt olvasható. A bihardiószegiek egy 1703. május 1-én kelt okiratban is arról panaszkodnak, „hogy a fellyebb elmúlt szomorú időkben, a pogányák beütése alkalmatosságával Ekk- lésiánk szolgálatjára Eleinktől szerzett Harangunk megéget- tetvén...” AZÉRT EGYES HARANGOK TÚLÉLTÉK templomuk pusztulását. A Brassó megyei Bulcs községben például az egykori kolostor romjai alól 1807. április 30-án egy ép harangot ástak ki. Mivel külö- i.jsebb baja nem volt, új ütővel látták el és felhúzták a helybeli római katolikus templom tornyába. Ott hallatta különös csengésű hangját egészen 1865-ig, amikor is régi •voltára felfigyeltek, s a Csanádi püspök, mint megbecsülendő régiséget, a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. JeAMSTERDAM. A holland királynő második leánya. Iréné, váratlanul áttért a római katolikus vallásra. Nagy meglepetést váltott ki az eset a holland közvéleményben, mert a holland uralkodóház református voltát eddig magától értedődő- nek tartotta mindenki. A vallásszabadság elve, amelyért a hollandok történelmük folyamán áldozatos harcokat folytattak, lehetővé teszi Iréné hercegnő áttérését, sőt az alkotmány szerint, ha nővére valamely ok miatt nem követné édesanyját a trónon, áttérése nem jelenthetne akadályt a trón öröklésében sem. A hollandok mégis úgy vélik, hogy Iréné református hite elhagyásával a trón esetleges örökléséről is lemondott. levleg is a haranggyűjtemény egyik legértékesebb darabja 1468-ból. A TÖRÖK KÖZ ÉLEDTÉNEK HÍRÉRE elmenekülő falusiak nemegyszer magukkal vitték a harangjukat is. A Komárom megyei Banán még 1163-ban is emlékeztek arra, hogy az egyik falubéli ember a „Haranggal együtt a Prédikátort a Török Háborúban” — feltehetőleg 1683-ban, amikor azok Bécs ostromára vonultak fel — „a Bakonyban hordozta s rejtegette Varsányi’ — Veszprémvarsány — „körül, hol a falu bekerítette fával magát’. Egy 1632. január 12-én kelt okirat meg a szügyi (Nógrád m.) harang sorsát mondja el: „Elpusztulván a falu, megnevezett Szügyieknek maradék- jok vitték volt Szelestyénbe. Lábra építették ezen harangot a Szelestyéniek, sok ideig szolgált nékiek.” De még így sem kerülhette el ez a harang a sorsát. Ugyanebben az okiratban olvashatjuk: feltehetőleg 1624- ben „A Pogányság elmaradván és az harangot lábáról, mely alatsony lévén levette és az derék útzára hurtzolták, hogy elvegyék, mivel akkor az lpolyközi falun, valahol harangokat kaphattak, elvitték az Törölcök...” (Folytatjuk) AZ EGYHÁZAK ÖKUMENIKUS SZELLEMBEN folytatott együttélésének naponkénti gyakorlótere — és próbaköve — a vegyesházasság. A vegyesházasságokban a protestáns és római katolikus házastársak képviseletében együtt él, naponta találkozik és a maga módján párbeszédet is folytat egymással a középkori egyház és a reformáció egyháza. A vegyesházasságok hordozzák és szenvedik az egyház megosztottságának minden terhét. A vegyesházasságokban élőkre a római katolikus egyház elviselhetetlen terheket ró, erejüket meghaladó kérdések elé állítja őket, az emberi együttélést megnehezítheti, sőt lehetetlenné is teheti. 1962 decemberében, mikor az Egyházak Világtanácsa Új- Delhiben harmadik nagygyűlését tartatta és azon a római katolikus egyház öt kiküldött megfigyelője is részt vett, nem véletlenül tette szóvá egy kisebbségi evangélikus egyház képviselője, az osztrák Gerhard May püspök a vegyesházasságok kérdését. Az egyik bizottságban felhívta a figyelmet arra, hogy a római katolikusokkal megindult párbeszéd bármilyen örvendetes, hasznos és nagyjelentőségű esemény, nem kötelezi még a beszélgető feleket semmire. Tana»* mk* kétre/m A fasori evangélikus gimnáziumba jártam Budapesten. Erre mindig túlzottan is büszke voltam. Parázs vitákban magasztaltam, sőt, ha kellett, szinte lángpallossal védelmeztem alma materemet. A tanulmányi versenyek eredményei — annak idején — egyenesen gőgössé tettek. (Néha azonban, reális perceimben, már- már úgy éreztem, hogy az ilyen „bálványimádás”-féle nem is illik keresztyén emberhez.) És most megöregedve, mit olvastam egyik hetilapunkban, az „Élet és Irodalom” karácsonyi számában? Azt, hogy ebből az iskolából írd és mondd, nem kevesebb, mint 4 vagy 5 Nobel-dijas világhiresség került ki (!). (Most már, ifjúságom múltán, lehiggadtam, csendesen csak hálát adok a Mindenhatónak, hogy ebben ■ az iskolábam tanulhattam.) Közben Rácz Lászlóról, a gimnázium egykori igazgatójáról, a kiváló matematikusról, a Nobel-díjasok tanítómesteréről emlékezik meg a lap igen elismerő szavakkal. Engedtessék meg nekem, hogy én most egy másik fasori kiválóságról, a nagy evangélikus pedagógusok között is a legnagyobbról emlékezzem meg itt. Arról a hallgatag, bölcs és szerény férfiúról, akit eltemetett az idő, akiről -nem emlékezik senki. Mikola Sándorról. A matematika zsenijéről. Hadd vallják egy-két szóval én is, az egykori tanítvány. Tömzsi termetű, borotvált fejű, evikkeres, macska- bajuszú agglegény volt. (A „nóbelesek” közül nem egyet ő is tanított.) Acélszürke szemeiben szigor villant. Mindig féltem tőle. Ifjúságom zsenge boldogságát a „Mikola-drukk” tette keserűvé. Pedig melegen érző, nagy szíve volt, és a vend-vidékről hozott „vasi” kiejtése. (Most is hallom a hangját és a táblán a kréta pattogását: „Ha a gyorzsvonad megtesz óránként 50 kilométert ...”) A szívét éppen én éreztem leginkább. Engem, mint afféle ágrólszákadt költői lelket, akinek a matematika örök rejtély maradt, mindig kímélt. (Egyéb tárgyakból „kiválóan” álltam a sarat!) Amikor már orvos voltam, találkoztam vele egyszer az utcán. Megállt előttem, két ujjúval megfogta a kabátgombomat, s a szemembe nézett: — Kedves barátom — mondta —, aki magát matematikából átengedte, nyugodtan le lehetne tartóztatni. Ezzel köszönés nélkül továbbment. Komolysága csak egyszer engedett fel körünkben. Amikor kirándulni vitte az osztályt. Én kerültem melléje. (Nem sokszor tüntetett ki a beszélgetésével. Most igen.) Elmondta, hogy télen-nyáron nyitott ablaknál alszik. — És nem fél, tanár úr, kérem? — kérdeztem tőle. — Nem, fiam. Töltött revolver van az éjjeliszekrényemen. — Soha semmi kellemetlensége nem volt? — faggattam én. , — De igen. Egyszer betörő járt nálam éjjel. — És kirabolta a tanár urat? — Dehogy. Elvitte a töltött revolveremet. Majdnem újra tanárom lett — az egyetemen. Az történt ugyanis, hogy a Kultuszminiszter magához rendelte és közölte vele, hogy kinevezi a budapesti tudományegyetem fizikai tanszékére — nyilvános rendes tanárnak. (Az audiencia lefolyását a miniszteri titkártól tudtam meg.) Mikola meghajtotta magát és ennyit mondott: — Kegyelmes uram, köszönöm a megtisztelő bizalmat, de én maradok ott, ahol eddig voltam. Ott én többet használhatok. Tessék helyettem kinevezni a barátomat, T. K-t. így lett dr. T. Károly — egyetemi nyilvános rendes tanár. Az a borzalmas öldöklés, az a tűz- és vérözön, amit a második világháború néven emlegetünk, vetett véget az ő áldásos, drága életének is. .Tudom, ha olvasná e soraimat, megfeddne érte. Én pedig ezt válaszolnám: — Tanár úr kérem, ne haragudjon rám, de ezt el kellett mondanom. És meg kell köszönnöm, hogy annyi szépre, jóra megtanított. Hálás szívvel köszönöm, hogy kitüntetésekkel, ösztöndíjjal, tandíjmentességgel halmoztak el. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. Kedves tanár úr! Dr. Keller László Vannak azonban olyan kérdé sek, amelyekről nem beszélgetni kellene, mert nem az eszmecsere, hanem a legmagasabb helyen, tehát a vatikáni zsinaton hozott döntés hozná a megoldást. Ilyen kérdés a vegyesházasságok kérdése. Hivatkozott a széles körben ismert katolikus teológusra, Küng tübingenl professzorra, aki azt várja a vatikáni zsinattól, hogy megreformálja a kánoni jogot a vegyesházasságok tekintetében, mert a jelenlegi rendelkezések következtében nemcsak a nem-katolikusok, hanem a katolikusok milliói is szenvednek; A reformnak — mondotta May püspök — kb. az 1918. év előtti helyzetet kellene helyreállítania, amint azt a Benedictina és a Constitutio Provida szabályozza. E szerint: 1. A NEM-KATOLIKUSOK Által megkötött veGYESHÄZASSÄG ugyan nincs megengedve, mégis érvényesnek tekintendő. 2. Az ilyen vegyesházasságokat nem szabad továbbiakban konkubiná- tusolpiak (vadházasságoknak) minősíteni. 3. Mindkét szülőnek biztosítani kell azt a jogot, hogy gyermekeik vallásos nevelése felől döntsenek. „Ez lenne az a próbakő, amely megmutatná, hogy Róma valóban kívánja-e a vallásos békét és a közeledést.” Azt gondolhatná az ember, hogy a vegyesházasságok kérdése csak azokban az országokban égető kérdés, ahol a római házassági egyházjog bizonyos közjogi, állami tekintéllyel is rendelkezik, mint pl. Olaszországban, vagy Spanyolországban és ahol nagy számban fordul elő vegyesháza,sság, mint pl. Németországban, Ausztriában és általában Közép-Európában. Azonban már a II. Vatikáni Zsinat első ülésszakán, ahol a vegyesházasságok kérdése egyáltalán nem került tárgyalásra, kiderült, hogy itt sokkal szélesebb körű kérdésről van szó. 1963. OKTÓBERÉBEN A KATOLIKUS HÍRSZOLGÁLATI IRODA külön kiadásban „Japán kívánságok a zsinattal kapcsolatban” címfelirattal közölte: „Különösen a vegyesházasságok ügyében szükséges néhány engedmény. Elkötelezést (reverzálist) csak a katolikus féltől lehet megkívánni pl. mert a becsületes gondolkozásé nem-katolikus házastárs képtelen azt megérteni, hogy a Japánban törvényileg biztosított lelkiismeret- szabadság mellett hogyan döntsön egy még meg sem született gyermek lelkiismereti kérdésében. A tapasztalat különben azt bizonyítja, hogy az írásbeli kötelezvénynek nincs olyan értéke, mint a jó szívvel tett szóbeli megállapodásnak. Ezen kívül azt is meg kell említeni, hogy az egyházi törvények rendelkezéseit Japánban sokszor lehetetlen végrehajtani, mert azok nyilván katolikus uralom alatt élő országokra vonatkoznak.” Az említett információs iroda másik kiadványa „Két esküvő — egy házasság?” címen szorgalmazza, hogy enyhíteni kellene a kettős-esküvő tilalmát vegyesházasság esetében. Egy azidőtájt Athénban tartott spanyol—görög hercegi esküvő az ortodox egyházzal kapcsolatban vetette fel ezt a kérdést. „Ha már a nem-katolikus fél elköGENF Az Egyházak Világtanácsá- .nak főtitkára Dr. W. A. Vis- ser’t Hooft az ortodox és római katolikus egyházfők je- ruzsálemi találkozásával foglalkozva, a német televízió munkatársával folytatott interjújában kiemelte, hogy két olyan egyház vezetője találkozott össze, amely már évszázadok óta nem tartotta a közvetlen kapcsolatot egymással. Rámutatott azonban arra is, hogy mindkét egyház részéről hivatalosan is kifejezésre juttatták, hogy a találkozás csak két zarándok és nem a római katolikus és az ortodox egyház tulajdonképpeni találkozása volt. Hozzátette még, hogy az ökumenikus mozgalomban szerzett tapasztalat szerint az első hitelezte magát gyermekeinek katolikus nevelésére, legalább annyi nagyvonalúságot keile- ne vele szemben tanúsítani; — írja a római katolikus Flatten professzor — hogy nem állítunk akadályt a saját felekezete szerinti második esküvő útjába.’’ A vegyesházasságokkal kapcsolatos római kánonjog tehát az ortodox egyház vonatkozásában is nehézségeket támaszt. Dr. Visser’t Hooft, az Egyházak Világtanácsának főtitkára, aki az ökumenikusnak hirdetett II. Vatikáni Zsinat egybehívása bejelentésekor mintha túlzott reményeket táplált volna, kénytelen az első ülésszak után, egy Kölnben tartott előadása alkalmával beismerni, hogy a katolikusok és protestánsok viszonyát súlyosan terhelő vegyesházasság kérdése nem került tárgyalásra az első ülésszakod és ez nyugtalanító tény. MI TÖRTÉNT A MÚLT ÉV ŐSZÉN megnyitott második ülésszakon? November végéig úgy látszott, hogy a zsinatod elő sem kerül ez a kérdés* Közép-európai ügynek tartották. November 26-án az esse- ni püspök felszólalásában váratlanul tért ki rá. Kijelentette: ezt a kérdést a zsinaton nem lehet megoldani* mert még sok tanulmányozásra van szükség, de beismerte* hogy a vegyesházasságols nagy ínsége megoldás után kiált. Egy francia püspök együttműködésre szólította fel a lelkészeket, különösen a missziói területeken. Egymás után hangzottak el felszólalások ebben az ügyben. Meglepetést váltott ki, hogy menynyire széles körű és magáit a római katolikus egyházat ki érintő kérdés a vegyesházasságok kérdése. Közel-Keleten elismerték a más szertartási egyházak által megkötött házasságokat egészen a 18. századig. Akkor megkeményíteb* te Róma a magatartását. A 19. században ismét könnyítéseket tett, hogy azután né^ hány évvel ezelőtt végleg feW számoljon minden engedj ményt. Az egyik közép-keleti püspök ebből a változó maga^ tartásból azt a következményi vonta le, hogy itt csupán egyházjogi kérdésről van szőj amin szükségszerűen lehet változtatni. Collin franciái püspök szükségesnek tartotta; hogy állítsák vissza azt a 13 évvel ezelőtt megszüntetett: rendet, amely szerint az orto-; dox lelkészek által megkötött házasság érvényét elismerté Róma. Egy kopt püspök hangoztatta, hogy az ő egyházaik nem sokra mennek azzal, ha Róma az egvház bizonyos ismérveit elfogadja náluk* ugyanakkor mégsem ismeri el az általuk kiszolgáltatott szentségek s az általuk megkötött házasságok érvényét:' Egy angol püspök felszólalásából kitűnt, hogy egyházke-: rületében a házasságok felé vegyesházasság. Hengebacli esseni német püspök szerint á vegyesházassás kérdését majd akkor kell újra elővenni, ha az egyházi törvénykönyvet a zsinati határozatok szellemében megújítják. Frings bfbo-: rós, a másik német felszólaló november 28-án konkrét javaslattal állt elő: térjen visz- sza a katolikus egyház évszázadunk kezdetének barátságo-' sabb gyakorlatához. (Folytatjuk) Szerkesztőségi Munkaközösség péseket mindig. könnyebb megtenni, mint a második és harmadik lépést. PSZICHOLÓGUS AZ ANGOL EGYHÁZBAN Maurice Clarke-t, kiképzett pszichológust és felszentelt lelkészt Southwark-ban* mint az egyházkerület lelkigondozói hivatala főhivatású vezetőjét alkalmazták.' Ez alkalommal kijelentette: „A modern lélektan felismerésednek segíteniük kell az egyházat abban, hogy a mai ember gondjaival, aggodalmaival és bűntudatával alaposabban foglalkozzék.” M, Clarke a lelkészeket iá' tanácsokkal fogjia el látni»: Londonban pedig tanácsadó* hivatalt állít fel. A
