Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-20 / 51. szám
Á LEVEL I A csapos idegesen dobolt ujjaival a pulton. Az öregurak, agglegények utolsó csoportja is elment már, hogy mindenki behúzódjék szobája magányába és talán egyetlen gyertya jényénél bámulja a lobbanó élet játékát. A csapos szándékosan leoltogatta a fényeket és a kiskocsma minden színe, családiassága elveszett a félhomály- I ban. Az egyik sarokban fáradtan világított egy falikar, mint \ amelyik egyedül küszködik a nagy sötétséggel. Alatta ült az j utolsó vendég, egy fiaelember, aki beleillett abba a környe- i zetbe, mert nem volt sem kopott, sem elegáns. Hajában sok- ] sok ősz hajszál. Papiros volt az asztalon, a vendég arra írt, írt, sokszor megállt, mint aki látja azokat, akiknek ír és párbeszédet folytat velük. Talán észre sem vette, hogy már egyedül van és fölösleges. A vendég levelet írt. A levél pedig így szólt: „Drága Apám és Anyám! Tíz éve annak, hogy elhagytalak titeket. Akkor is kará- I csony volt, most is, amikor visszatérek gyerekkorom városába. Az elmenetelem súlya olyan nagy, mint a hazugságok és tévedések legnagyobb hegye. Eddig alig éreztem, de most, amikor már itt vagyok a közeletekben, mindennél inkább. Itt hagytalak titeket, keserűségben és szülők árvaságában, mert az én világom számára idegen volt a tiétek, a felnőttek világa. Akkor 16 éves voltam és valóságos gyönyörűséggel fedeztem fel, hogy milyen hatalmas érzés gonoszt cselekedni, valami olyat, ami mindenkinek tilos, ami ellenkezik a szokásokkal és a gépies renddel. Korán felismertem, hogy a felnőttek mennyire hajthatatlanok, amikor a fiatalok akaratába, a szellemi lágyságba, a kialakulatlanság viaszába belevésik a jót és a tiltást a rossztól. Kezdtem kételkedni abban, hogy minden jó, amit a felnőttek mondanak, mert láttam, hogy ők is a gonoszát és a hazugságot cselekszik, csak sokkal ügyesebben és mindig azzal a gondolattal, hogy fölöttük nincsenek újabb felnőttek. Még Isten se... Ezért lettem ellenszegülő, akaratos, szenvedélyes, kitörni vágyó és kalandos. Az erdők sohasem hazudtak, se a folyók, se a hegyek. Mindenáron szabad szerettem volna lenni, de akkor még nem tudtam, hogy az én szabadságom mennyire fájhat másnak... Akkor is karácsony volt és Te, drága Apám, már reggel, amikor kusza kóborlásomat elkezdtem, mondtad, hogy este idejében menjek haza, mert a szent este a családi harmónia és az együttlét estje. De már nagyon késő lett s a kaput zárva találtam. Engem amúgy is valósággal feldúlt az, hogy a gyerekek karácsony előtt képesek voltak mindig megjavulni, mert attól függött a karácsonyi ajándékuk, pedig a szülők a rossz gyerekeiket is megajándékozzák és mindenki tudja, hogy a gyerekek csak külsőleg és időlegesen változnak meg. Ezzel egympst kényszerítik a hazudozásra. Én dühöngtem magamban, mert láttam, hogy a szenteste milyen egészen mássá tette azokat az embereket, akik különben egész éven át kegyetlenek tudnak lenni. Nemcsak egymást csapják be, Istent is megpróbálják. Így érkeztem haza... A bezárt kapu is megszégyenített és amikor beengedtél, Drága Apám, és szememre vetetted, hogy még ilyenkor sem tudok tekintettel lenni reátok és különösen gyengeszívű Anyámra, akkor kibírhatatlannak tartottam szavaidat. Ha megvertél volna, az ütésed hatalma alatt talán én is csendesebb lettem volna. De Te akkor is szelíd maradtál. Te, meg Anya, az egyetlenek, akik igazán szerettetek engem, de én abban a lelkiállapotomban nem tudtam ezt elviselni. Az erőszak nem viselik az igazi szelídséget és szeretetet, csak a hamisat, mert egymásnak cinkostársai, ezért ordítottam rád, hadonásztam a kezemmel, mint aki meg is tudnálak ütni, de megijedtem önmagámtól, féktelenségemtől, becsaptam a kaput és elrohantam. Még az este egyik barátomtól pénzt kértem, vonatra ültem és nekivágtam a világnak. Így rohantam el hazulról karácsonykor, tíz évvel ezelőtt és karácsonykor térek vissza. Mindenütt voltam és minden voltam. Féltem az ismeretlentől és ugyanakkor szenvedélyesen remegtem érte. Amikor erőtlennek éreztem magamat, azzal bátorkodtam] hogy végre szabad vagyok. De hordtam a más csomagját, a más bútorát, kikötőkben kiraktam a más gyapjúját és kávéját, aludtam a más padján, a más várótermében, a más széna- kazla tövében és nem vettem észre, hogy mennyire kötött, vagyok, hogy soha egy pillanatig nem voltam szabad, mert vagy más emberek, vagy más körülmények kényszerítettek arra, hogy mit cselekedjem. Amikor beteg voltam, a más keze ápolt és adott orvosságot és ha valahol nem fizettem, a más keze dobott ki az utcára. Amikor hazulról elrohantam, amikor otthagytam az otthont, idegen lettem és attól kezdve az idegenek világába sodródtam. Az idegenek világában pedig nem találtam szelídséget és szeretetet. Ügy éreztem, hogy mindenki egymásra szorul, de senki sem tar' tozik egymáshoz. Az az igazság, hogy sokáig senkihez sem akartam tartozni, amíg meg nem láttam, hogy így csak azok a farkasok élnek, amelyeket előbb vagy utóbb lepuffantanak. Most már tudom, hogy mit dobtam el magamtól, amikor tíz évvel ezelőtt becsaptam magam mögött a kaput, mert az embert csak az otthona védi meg. Azt is tudom, hogy a karácsony sok álszentsége és hazugsága mögött valami szükségszerűség rejtőzik, mert az embereknek legalább egy estén át kell élniök, hogy milyenné kellene lenniök egész életükben. Legalább egy estén együtt kell lenniök azoknak, akik egymáshoz tartoznak, úgy, ahogyan vannak, hibáikkal és bűneikkel együtt. Semmivel sem lettem vallásosabb, mint voltam, de bizonyos vagyok abban, hogy a szenvedélyek, indulatok, gonoszságok között a világnak egyetlen egyensúlyozó ereje van, a — megbocsátás ... Ennyit gyűjtöttem össze tíz év alatt, meg annyi pénzt, hogy haza jöhessek... Haza kellett jönnöm, hogy átmenjek egy nyitott kapun, mint egyszer a bibliai tékozló fiú... Ezt mind-mind el akartam mondani nektek és még annyi mást, mert beszélnem, beszélnem, beszélnem kell. Nem írtam soha semmit, mert eddig kemény volt a szívem és éppen olyan konok voltam, mint gyerekkorom felnőttjei, akiket ezért gyűlöltem meg. Most már gyűlölhetem magamat is, de én már csak szeretetre vágyom, nem a szabadságra, mert a szabadság a szeretetben van. Haza jöttem, hogy átmenjek a nyitott kapun..,. De nem tudtam, hogy...” A lendülő kéz itt megállt és a mozdulatlanság halottja lett. A vendég feje előre bukott, rá. az asztalra, mintha egy koporsó fedele lenne az. A csapos dermedten nézte és tehetetlenül félve, amíg meg nem látta, hogy a fiatalember testét rázza a sírás. Aki sírni tud, az még él. A csapos maga sem tudta, hogy mit tegyen, várt tehát, de már nem türelmetlenül, hanem részvéttel. Ember volt ő is, aki már hazament volna a feleségéhez, de győzött benne egy másik érzés, a megértés, ahol az igazi emberség kezdődik, mert néha nagyobb dolog megérteni egy szótlan idegent, mint szeretni az ismerőst. Az óra már elütötte a tizenegyet... Akkor a vendég is fizetett. A levelet befejezetlenül borítékba tette, megcímezte, zsebébe tette és kilépett az utcára. Minden csupa fehér volt, mintha az ég tisztasága szállt volna le a földre. Mögötte egy zörgő lezárt roló lezárta a visszatérés útját. Kóborolt utcáról utcára az ismerős házak között. A szülői ház előtt is megállt, de az néma volt és sötét. A percek hópelyhek alakjában csak hulltak, csak hulltak ... Fáradtan indult a városból kifelé, az élők házai közül a halottak világába. Lassan kinyitotta a temető vaskapuját és botorkálva, mint egy hazajáró lélek, megkereste a két sírt egymás mellett. Apja, anyja már ott pihentek szelídebben minden szelídnél és nem tudták, hogy győztek... A kis városban éjfélre megkondultak a harangok. Kérdezték egymást és feleltek egymásnak. Bimm... bamm ... szeress..1 szeress... A fiatalember ledőlt a két sír közé és átölelte azokat, a hidegséget és a némaságot. Bimm __bamm___ Ak kor elővette a levelet és kettétépte. Egyik felét beleásta az egyik sírba, másik felét a másik sírba. Bimm... bamm... Már késő,.. Már késő... A világ fényben úszott és karácsonyt ünnepelt... < . Várady Lajos Karácsony előtt évről évre Visszatérő kép. hogy az üzletek ugrásszerűen megtelnek vásárló emberekkel. Heteken keresztül izgalomban élő emberek sokasága járja az üzleteket és vásárol. Képesek vagyunk hónapokon keresztül gyűjtögetni, keresetet eltitkolni, hogy majd karácsonykor nagyobb és értékesebb ajándékkal lephessük meg azokat, akiket szeretünk. Azután eljön karácsony estéje és az ajándékok ott pompáznak a karácsonyfa alatt. Izgatottan, titkon igyekszik mindenki odacsempészni a maga ajándékát a fa alá, hogy láthassa a boldog meglepetés örömét a kedves arcán. Tálán mindennél nagyobb öröm a szülő számára a boldogságtól kacagó, ajándékát áhítattal magához szorító gyermek örömét és boldogságát látni. Karácsonykor az örömszerzés izgalmában határozottan szebbé lesz az ember. Örömöt szerez és örömöt kap. Valami úrrá lesz a szíveken, ami nagyon megszépíti az emberi életet: a szeretet. Milyen szép volna, ha az ember meg tudna maradni továbbra is ilyennek. Karácsony, Krisztus születése azt is jelenti, hogy az isteni szeretet idejött közénk. Idejött közénk azért, hogy a szeretet uralkodjék el az emberi szíveken és irányítsa életünket. A karácsonykor megszépült emberi arcot azonban valami elhomályosítja. Az, ahonnan jön karácsony felé. Aki most boldogan ajándékozza meg családját, nem sokkal előbb még nagyon lelkiismeretlenül károsította meg munkatársait és az egész társadalmat, mert hanyagul végezte munkáját, sőt még el is tulajdonított a közös vagyonból. Aki most csupa öröm és tele van szeretettel, — az előző hónapokban nagyon sok gonoszságot követett el és igen szívtelen volt embertársaival szemben. S, ha magunkba nézünk, nekünk is szomorúan azt kell látnunk, hogy az elmúlt hónapokban’ tanúsított magatartásunk nem vezet egyenesen karácsonyi magatartásunk felé. Egészen mások voltunk, mint most, — rosszabbak! Az természetesen nagyon jó, hogy karácsonyra jobbak leszünk. Hiszen azért is született nekünk a Megtartó, hogy jobbak legyünk, hogy több legyen bennünk a szeretet. De mi lesz tovább? A karácsony elmúlik hangulatával együtt. Megyünk vissza a munkahelyünkre, az emberek közé. Jönnek ugyanazok a gondok és ugyanazok a kísértések. Mi pedig magatartásunkban, cselekedeteinkben megint máradunk azok, akik voltunk? Megint önzők és szeretetlenek leszünk? Azt hiszem mindnyájan érezzük, hogy így nincs sok értelme a karácsonynak. Azt, amit karácsonykor élünk, meg kellene menteni a jövő, sőt egész életünk számára. Ne legyen ez csak pár nap kedves hangulata! Ezért kellene nekünk keresztyéneknek jobban odafigyelni a karácsonyi evangéliumra és egészen, kitárt szívvel fogadni azt, aki értünk jött, a Jézus Krisztust. Karácsonykor sokan elmennek a templomba. Bárcsak mindnyájan meghallanánk az evangéliumot és megismernénk a megszületett Krisztust, hogy tovább is szeretni tudnánk egymást. Karácsonykor nemcsak szeretetre vágyunk, hanem békességre is. A kettő valahogyan összefügg. Talán csak ott uralkodhat igazi szeretet, ahol békesség van, vagy — ahol békesség van, ott szeretetnek is kell lennie. A béke a ma élő emberiség számára pedig különösen drága. Az emberek nagy többsége rengeteg szere- tetlenséget tapasztalt és élt végig életében. Nem véletlen, hogy ma a legegységesebben akkor tud összefogni az ember, amikor a békéjéről van szó. A háborúk borzalmait átélt emberek nagy sokasága nem tudja érzéketlenül nézni azokat a jelenségeket, melyek újra veszélyeztetik békéjét. Az emberek nagy-nagy többsége békés élet után vágyakozik. Békés élet után otthon a családjában, a társadalomban, itt a földi életében. S végtelenül szomorú az, hogy mégsem tudja ezt mindég megtalálni. Hány család élete bomlott föl az elmúlt évben is éppen a békétlenség miatt. Hányszor kellett aggódni az egész emberiségnek, olyan események miatt, melyek veszélyeztették a világ békéjét? Talán ezért van az is, hogy karácsonykor bezárjuk otthonunkat és a béke csendes szigetévé akarjuk tenni mindenáron. S most újra felmerül a kérdés: mi lesz tovább? A karácsonyi angyalének a megrémült pásztoroknak így hirdeti a karácsonyi üzenetet: A földön békesség és az emberek között jóakarat. Isten az ő Fia által békességet akar hozni és békességgel akar megajándékozni. s bz nemcsak „belső" békességet jelent! Biztosak lehetünk benne, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus azt akarja, hogy Kongóban se öljék kegyetlenül tovább egymást az emberek és sehol a világon. Legyen vége a vérontásnak. Krisztus azt akarja, hogy az ellentétes vélemények tudjanak megegyezni és békésen oldódjék meg minden ellentét. A népek között és a családtagok között is. Jézus Krisztus pedig akaratának végrehajtásához azokat akarja felhasználni, akik hallgatnak reá és követik őt. Ezért kellene Krisztusnak valóban megszületni a mi életünkben is. Akkor bátrabban lehetne tovább menni. Nem a szürke hétköznapok, hanem olyan jövő felé, amelyben a mi és embertársaink békés életéért már mi is tudunk valamit tenni. Nem is keveset, hiszen a Krisztus ereje hatalmas. Karácsony. Krisztus születését hirdeti évről évre. Most 1964-ben is. De jó volna igazi karácsonyt ünnepelni és karácsonyi lélekkel tovább menni, hogy több legyen a szeretet és erősebb a béke! Kökény Elek A szelídség embere János 1:19—28. Izráel népének küldöttei, a nép vezetői, papok, léviták jöttek a Jordán vizéhez, hogy megkeressék Keresztelő Jánost, akinek szolgálata nagy megmozdulást jelentett Izráel életében. Féltek tőle, féltették hatalmukat, hiszen ők a földi Messiást várták. Joggal tették fel a kérdést: „Kicsoda vagy te”? Noha tudatában volt hivatásának és küldetésének, ezt nem használta fel öncélúan, hanem Isten drága ajándékának tekintette. Alázatosan, szelíden vallotta: nem én vagyok a Megváltó. Nem tartott igényt arra, hogy Messiásként tiszteljék, nem szédítette meg, hogy annak tartották. Luther mondotta egyik igehirdetésében Keresztelő János szolgálatáról: „Áldom az Istent, hogy ilyen hű és szelíd tanút adott, aki a Bárányra mutasson.” Keresztelő János hírnök volt, akit Ura arra küldött, hogy Jézus Krisztus útját egyengesse és fölhívja a figyelmet az eljövendő Messiásra. „íme az Isten Báránya, Aki magára veszi a világ bűneit.” Erre a Bárányra mutat Keresztelő János egész élete, szelíd és alázatos szolgálata. Ez a szolgálata mentes volt minden gőgtől, elbizakodottságtól. Mit tanulhatunk hát Tőle, mi karácsony küszöbén? — Szelíd és alázatos életformát, amelyik mindig Jézus Krisztusra mutat, akinek hírnök« lehetek én is ebben az életben, A keresztyén ember élete könnyen elbizakodottá, gőgössé vállhat és gyakran megfeledkezhet arról, hogy kinek a küldötte ebben a világban, ha nem tanul alázatosságot. Keresztelő János jó tanító- mesterünk lehet ebben, hogy a mi szelíd és alázatos életünk Jézus Krisztusra mutasson. Az útegyengető János élete és szolgálata Isten előtti alázattal és szelídséggel ment végbe. Egyedül Jézust látja nagynak, önmagát pedig nagyon kicsinynek. Advent negyedik vasárnapján Isten úgy akar mindenkit felkészíteni ennek az igének az alapján karácsony ünnepére, hogy önmagunkat egészen kicsinynek lássuk. Tudjunk alázatosan járni az Isten színe előtt és ezzel közelebb kerüljünk ezen az életúton egymáshoz, akiket az Isten mellénk rendel. Halkabb legyen a szava a hitvestársnak hit- ves táradhoz és melegebb a gyermek szava szülőjéhez. Karácsony küszöbén sok kívánság és reménység tölti el kicsinyek és nagyok szívét. Legyen á mi karácsonyi kéréseink között Istenhez az a fohász is: Urunk erősíts minket, hogy járhassunk alázatosságban és szelídségben, mint azt igédből most tanultuk. Turcsányi Károly „Egyengessétek az Urnák útjátw János ev. 1, 19—28. Azok, akik Keresztelő Jánoshoz mentek és kérdéseket tettek föl neki, ádventben éltek. Várták, figyelték a megígért Messiás érkezését. Hittek az igékben, amelyek jöveteléről szóltak. A Megígért eljött, az Ige testté lett és azután elment.' Az Atyához. De megmondotta övéinek, hogy visszajön. Éppen ezért a mi helyzetünket úgy szoktuk jellemezni, hogy két ádvent között élünk. Az első mögöttünk van. A Messiás, Jézus megszületett Betlehemben, tanított, meghalt a kereszten, föltámadótt, fölment a mennyekbe, ahonnan eljön ítélni élőket és holtakat. Ez utóbbi — hogy eljön — még előttünk van. Ebben a helyzetben, két ádvent között mit tehetünk, mit kell tennünk, nekünk keresztyéneknek. Azt, amit Keresztelő tett. János azt a megbízatást kapta, hogy ádvent hírnöke legyen. Határozottan meg is tette ezt. Mégpedig úgy, hogy önmagát megtagadva Jézusra mutatott s feléje irányított mindenkit. Pedig olyan volt a helyzete, hogy nagy tekintélyre, sőt hatalomra emelkedhetett volna. O azonban mindezt elutasította magától, hogy el ne vonja a figyelmet arról, akire mutatnia kellett. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy több legyen, mint hírnök. Éppen ez volt szolgálatában a tartalom és erő. Csak egy szót kellett volna talán mondania maga mellett és a nép szemében „szabadító, megváltó, népvezér” lehetett volna. Ehelyett csendes, szerény szolga maradt, aki egyengette az utat Krisztus előtt. Mi keresztyének, akik az egyházban élünk, sem tehetünk mást, mint hogy csendes, szerény, semmiképpen sem kihívó magatartással hírnökei maradunk annak, aki eljön. Nem igénylünk magunknak s az egyháznak hatalmat, dicsőséget, mert ez mindig oda vezet, hogy félrecsúszunk, hamis útra, s éppen ezért könnyen megfeledkezhetünk küldetésünkről és így eltakarjuk a Krisztust. Erre bőven van példa az egyház múltjában. Elégedjünk meg azzal, amire küldettünk. Mutatni Jézusra, „aki elveszi a világ bűneit”. Vagy ahogy mondani szoktuk s János evangélista is mondja, bizonyságot tenni Jézusról úgy is, mint eljövendő Ürról, aki utánunk jön, de aki előbb lett, mint mi. így szolgáljuk azt, aki majd eljön. Ez azonban nem csupán beszéd a Jézusról, de cselekedet a Jézus szerint. Hiszen Isten szeretetét is az mutatja, az bizonyítja legjobban, amit Jézus cselekedett. Éneikül „üres beszéd” minden szó az Isten szeretetéről. Mi sem tehetünk mást, mint amit az Atya a Jézus által megmutatott nékünk. Cselekedni az Isten szeretetét. Ezek pedig valóságos tettek azok felé, akiket Isten szeret A szeretet cselekedetei mindenki felé. így juthaí'-el az Isten szeretete az emberekhez. így lehetünk igaz útegyengetői Isten szeretetének, amely a Krisztusban mutatkozott meg. Ez a két ádvent között élő keresztyének feladata. Boldog az a szolga, akit az Ura ilyen munkában találj „amikor visszajön. Boros Károly
