Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-12-20 / 51. szám
Isten tettei nyomában INDOKOLATLAN SZERETET ^Jíieq eztíin k ! Mózes második könyvében — az Exodusban — jelenik mag a történelem színpadán tulajdonképpen Izrael népe. Az Egyiptomból való kivonulás (latinul: exodus) Izrael népének a születésnapja. Szinte a semmiből hívja létre Isten kegyelmi kiválasztása. Választott nép. Létrejöttének, fennmaradásának titka nem valami különösen erős öntudatban rejlik. Isten választásán alapszik. Fajilag nem ás volt egységes Izrael népe. „Sok elegy nép” is csatlakozott hozzájuk a kivonulás alkalmával, amelyek nem tartoztak a héber törzsek tagjainak sorába (II. Móz. 12, 38). Isten indokolatlan szerete- tével választotta ki Izraelt a népek közül. Szuverén választása azonban nem önkény. Kegyelmi kiválasztás. Isten mindig az egész emberiség üdvét nézi, amikor egyeseket kiválaszt. Az ősatyákat: Ábrahámot, Izákot, Jákobot nem a többiek, a sokak rovására, hanem érdekükben választotta ki. Ha egy lánc egyetlen szemét felemeljük, vele együtt az egészet emeljük fel. Mikor „felveszi az ő szolgájának, Izraelnek ügyét”, az egész emberiség üdvét munkáló „irgalmasságáról emlékezik meg” (Lk 1, 54). Ez a felismerés szólal meg Mária ádventi imádságában a Magnificat-ban is. Isteni választása azonban •mindig elkötelez. Mózes második könyve ezt erősen hangsúlyozza. Az Exodus egyik kiemelkedő eseménye a Vörös-tenger partján megélt szabadulás. A másik kiemelkedő esemény színhelye a Sinai félszigeten egy magas hegy (néhol Hórebnek is nevezi az Ószövetség) lábánál történik. Ha az előzőt Izrael születésnapjának neveztük, ezt eljegyzésének nevezhetjük. Itt köt szövetséget Isten a rabszolgaság vaskemencéjéből kiszabadított Izraellel, hogy minden nép között az övé legyen és papi funkció betöltésére kötelezze el a népek világában. „És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép” (II. Móz. 19, 6). Ebben a szövetségkötésben jegygyűrűnek megfelelő jelről is beszélhetünk, a két kő- tábláról, amelyet ennek a szövetségnek közbenjárója, Mózes adott át Izraelnek. Az ebbe belevésett Tízparancsolat elsősorban hűségre kötelezi az eljegyzett és féltő szeretettel szeretett Izrael népét. „Ne legyen néked más istened ónelőttem!” (II. Móz. 20, 3). A szövetségkötés és a Tíz- parancsolat kinyilatkoztatásának eseményeit II. Móz. 19— 20. része írja le. Elég nehéz az események időrendjét ezeknek és a következő fejezeteknek olvasásakor nyomon követni. A hagyomány feljegyzése különböző korokban, különböző szempontoki szerint történt. A Tízparancsolat és a vele kapcsolatos tanításokat Mózes ötödik könyve, a „Deuteronomium” (a törvény elismétlése) Mózes szájából hangzó prédikáció formájában közli. A Jósiás király idejében Kr. e. 622-ben végbement reformáció alkalmával hozták nyilvánosságra ezt a könyvet (II. Kir 22—23). A többféle formában fennmaradt írott hagyományt csak a babilóniai fogság idején kezdték összegyűjteni és egyberekeszteni. Magát a „tíz igét” szokták a történészek közvetlenül Móres személyére viszavezetni. Nem kétoldali szerződés ez a szövetség. Benne Isten kötelezi el engedelmességre Izrael népét teljes egyoldalúsággal. De ugyanilyen szabadon kötelezi el önmagát _is Izrael számára: „Én az Űr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgálat házából” (II. Móz. 20, 2). Hűséget ígér Isten, hogy bizalmat támasszon. Isten akaratának mi sem tudunk másképpen engedelmeskedni, csak ha bizalmat érzünk iránta. Ezért kezdi Luther valamennyi parancsolat magyarázatát így: „Istent félnünk és szeretnünk kelil...” Mi ezek szerint a Tízparancsolat? Bizonyságtétel arról, hogy Isten szeretetre kötelezi el az embert: szeretete önmaga és embertársa iránt. A szeretet kettős parancsolatára, a Tízparancsolat foglalatára, gyakran hivatkozik Jézus tanításában. Tévedés, ha személytelen észigazságok megnyilatkozásának tekintjük a Tízparancsolatot. Nem a józan ész belátásából, vagy valamiféle természeti törvényből, hanem Isten kegyelmi szövetségéből következik és válik érthetővé a Tízparancsolat. Ha ettől elvonatkoztatva kezeljük, ha idő feletti személytelen igazsággá tesszük, akkor lesz „törvénnyé” abban az értelemben, ahogyan ellene Pál apostol a Rómabeliekhez és a Galáciabeliekhez írott levelében küzdött. kezéseket is párhuzamba lehet állítani a korabeli népek vallásos előírásaival és szokásaival. Igazán azonban csak a Sinai-hegyen kötött szövetség összefüggésében lehet megérteni őket. A Tóra kultikus rendelkezései mind az Izraellel kötött szövetséget dokumentálják és valósítják meg. A maguk korára vonatkozó jelentőségüket igazán akkor értjük meg teljesen, ha előre lépünk a jövő felé, az Újszövetség korába és figyelembe vesszük annak közvetítőjét, Jézus Krisztust. A Zsidókhoz írott levél szerint az ószövetségi vallás jelenségei a később megjelenő Krisztus előre vetett árnyékának tekintendők. Előbb az árnyék jelent meg, majd utána az, aki az árnyékot előidézte, aki a beteljesedést hozta. Jézus személyében találkozunk az igazi főpappal, az igazi áldozattal, sőt őbenne sátorozik Isten közöttünk és ő maga Istennek temploma. A Tízparancsolat mellett azonban jogi és vallási előírások, rendelkezések, utasítások, szabályok egész seregét találjuk. Mózes öt könyve, a „Tóra” ezeknek a gyűjteménye tulajdonképpen. Nyilván nem közvetlen Mózestől származnak ezek az élet különböző területét szabályozó törvények, mégis az Ószövetség Mózes neve alá csoportosítja őket, mert ezzel kívánja kifejezésre juttatni, hogy végső forrásuk az Izraellel kötött szövetség. Ezeket az előírásokat, törvényeket túlhaladta az idő. Csak rajongók próbálják közvetlenül átültetni őket a mai életbe. Bármennyire Idejétmúlt törvények azonban, túlutalnak önmagukon, bizonyságot tesznek a forrásról, amely táplálta, életre hívta őket, Isten indokolatlan szeretetéről, a szövetségről. Hiába mutatnak sok hasonlóságot a mezopotámiai ásatások során napfényre került híres Hammurabi-féle törvényekkel, más hitből fakadnak, mint azok. Ezért nyilatkozik meg bennük másfajta szemlélet az emberről,, földről, tulajdonról, munkáról, házasságról, a társadalom erőtelen tagjairól (özvegyekről, árvákról, jövevényekről), mint amazokban. Ezek a „mózesi törvények” még a föld kizsákmányolását is ellenzik. (A hetedik évben pihentetni kell a földet.) Nem osztályérdekek szempontjából mérik a büntetést vétségek esetén. Az emberi élet mindig nagyobb értéket jelentett a dologi értékeknél, mégha egy tolvaj életéről volt is szó. Nem a törvények konkrét rendelkezése, hanem a bennük megmutatkozó szándék érdekes ma is számunkra. Ha a társadalmi és gazdasági élet kérdéseit szabályozó rendelkezésekről azt mondottuk, hogy elavultak, fokozott mértékben kell ezt állítanunk a vallási életet szabályozó törvényekről. Ezeket a rendelJézus Krisztus népének, az Újszövetség hívőjének azért mond sokat az Ószövetségnek ez a nagyon fontos része, mert világossá teszi, hogy a mi Istenünk a szövetség Istene, nem valami népi, vagy törzsi istenség, hanem a Jézus Krisztus Atyja. Ez az Isten idegen és ismeretlen Elő-Ázsia ókori istenségei között. Nem illeszkedik bele a nyugati indoger- mán népek isteneinek pantheon jába se. Pál apostol az athéni Akropolison, a nyugati világ bálványainak oltárai mellett arról tett bizonyságot, hogy a szövetség istene idegen és ismeretlen közöttük. Hogy a szövetség istene mennyire más, mint a népiélek vágyaiban élő istenkép, azt semmi sem mutatja jobban az aranyborjú történeténél. Itt egy olyan Istenről van szó, akit az ember választ ki magának saját kívánságai beteljesítésére. Az ilyen magunkválasztotta istent nevezi a Biblia bálványnak. ’ Az ókor híres nagy népei: az egyiptomiak, az asszírok, a babilónok, a perzsák, a görögök, a rómaiak mind eltűntek a történelem süllyesztőjében. Izráel, ez a parányi elő- ázsiai népecske mindmáig megmaradt, noha számtalanszor kellett szembenéznie a népek közötti fölszívódással, asz- szimilációval, megsemmisítő pogromokkal és haláltáborokkal. Fennmaradása legalább akkora titok, mint létrejötte. Erre a titokra utalt Nagy Frigyes udvari orvosa, mikor a porosz fejedelem gúnyolódva kérdezte tőle: „Zimmermann, fel tud hozni nekem egyetlenegy bizonyítékot az Isten léte mellett?” Zimmermann ezt felelte: „Felség, a zsidókat”. Azt akarta ezzel mondani: ha már Isten-bizonyíték után kutatunk, valami látható és megfogható után, amit senki se tagadhat le, ami mindenki elett nyilvánvaló, akkor Izráel népére kell rámutatni. Zsicl. 4,15—16. LENYŰGÖZŐ LÁTVÁNYBAN van részünk, amikor megállunk az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél este és nézzük az új emberi alkotást. Az a gondolatunk támad, megint gazdagabbak lettünk. Nem sokáig időzünk itt, hanem tovább vezetjük tekintetünket a kivilágított hídon, s amikor átnézünk a budai oldalra, úgy látjuk magunkkal szemben Gellert püspök kivilágított szobrát, mintha várná, fogadná valaki az általmenőket. Elindulunk, s nézünk előre, látjuk a szobrot. Jó érzés. Advent első vasárnapján így indult el Isten népe az ádventi hídon, amikor a meglepő „virágvasárnapi” igét hallgattuk templomainkban. Az ádventi várakozásban be- lehangzott az üzenet — elindult! Elindult Jézus Krisztus hozzánk és értünk. Az elindulás nemcsak Jézusra rótt ki feladatot, hanem a tanít- ványságra is, amikor beküld tanítványai közül kettőt a faluba a feladattal. (Máté 21,2.) Ezt a szolgálatot nem kedvtelésből, — sem úgy, hogy van egy kis időm — kell végezni, hanem úgy, „az Űrnak van szüksége reá.” Advent elsősorban állandó útonlevés afelé, Aki elindult. Az első lépést Ö tette meg, s ez a döntő. Ezt a lépést kövesse egyre több, a mienk. Hány olyan emberrel találkozunk, vagy látunk, akik maguk elé néznek, s szinte „számolják” az utca kövezetét. Az ádventi hídon úgy megy Isten népe, hogy nem az utca kövezetét nézi, hanem előre — a célt. Teológus koromban számtalanszor leszálltam olyan falu állomásán szupplikációim alkalmával a vonatról, ahol sohasem jártam. Tudtam a célt. Kerestem tekintetemmel a templomtornyot. Ott van, oda kell mennem. Nem volt tovább probléma az út. A legrövidebb úton a célig. Mindig a cél határozza meg az utat. Az ádventi hídon is így vagyunk, mindig Ö határozza meg, aki elindult. AZ ELINDULÁSTÓL a MEGÉRKEZÉSIG idő telik el. Kinél hosszabb, kinél rövi- debb. Jó megállni a híd túlsó oldalán, s feltekinteni a szoborra. Szép, de otthagyjuk, tovább megyünk. Az életünk kívánja meg a továbbhaladást. Az ádventi hídon négy hét telt el a megérkezésig. Bizony, tettünk és cselekedtünk olyat ezen az úton, amire nem volt megbízatásunk. Produkált életünk olyat, amire nem hangzott el az, hogy azért tedd, mert „az Urnák van szüksége reá.” Tettük, s ezeket a cselekedeteket nem lehet meg nem történtté tenni. MEGÉRKEZTÜNK! Találkozunk Vele! Ilyenkor számon kérést várunk, s nem az következik, amire számítottunk. „Nem olyan Főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt!” Megért, mert tudja, mit jelent az életben úton lenni. Ö nem úgy van, mint aki páholyból nézi az eseményeket. Nemcsak parancsokat adott és ád tanítványainak, hanem maga „próbálta” ki először. Vannak, akik hallják Jézus tanitását a felebaráti szerétéiről, a másokért való cselekedetről és az a válaszuk: más az elmélet és más a gyakorlat! Jézus nem elméletet adott, hanem olyan tanítást, amit Ö maga „kipróbált”. Ismeri azonban a nehézségeket, az út nehézségeit. Ö is végigjárta azokat. Megkísértetett hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Ezért tud segíteni! VISSZANÉZÜNK a megtett útra. Szép út volt. öröm volt menni az ádventi hídon, s várakozással előre tekinteni Arra, akivel kölcsönösen közeledtünk egymáshoz ezen az úton. Gazdagabbak lettünk? — Feltétlenül! Megérkeztünk őhozzá! A találkozás csak azért lehetséges, mert Ó is elindult. Ne haladjon el az életünk mellette, hanem menjünk kéz a kézben Vele ne csak karácsonyig, hanem tovább is! Káposzta Lajos ... e gyermek így jelent meg».. Szőnyi Benjámin karácsonyi éneke „Elfeledték tragikus sorsát, legfeljebb egynémely írói művének áll fenn halvány emlékezete" — írja Szőnyi Benjáminról egykori életrajzírója. XJtját árvaság, hányattatás, koporsók, kemény harcok, meg nem értés jelzik s ebből a rögös talajból nőttek ki verseinek szép virágai. Enekeskönyvünk három énekét őrzi, 138, 4Í4 és 590 szám alatt. Ezek között egyik legkedveltebb a „Jövel Jézus, lelkem hő szerelme” f414), de ezen ének alatt az ő neve csak Payr Sándor szerénységét takarja. Szőnyi éneke ehhez inkább ihletőül szolgált, semmint forrásul s ebben a formában semmiképpen nem az övé. Az 590-es: „Az én időm mint a szép nyár”, igen kedvelt ének s eredeti dallamával is mélyen bemuzsikálódott a magyar protestantizmus szívébe. Karácsonyi énekének, a 138-as „Ez ünnepi szent napokban” kezdetűnek Szőnyi életében énekei közül a legmélyebb teológiai alapja van. Szőnyi Benjámin református lelkészcsaládból sarjadt s maga is azzá lett. Apja nagy műveltségű lelkész volt, akit gyülekezete szeretete ellenére a katolikus püspök, mint földesúr űzött el parochiájáról a XVIII. század elején. Ötéves volt a gyermek, amikor apja meghalt s tizenhárom, amikor anyja is itt hagyta. „Mint árvának igen kegyetlen praeceptoraim valának ... magam ruháztam magamat... soha senki csak két fillérrel sem segített . sokat rongyoskodtam, sokat sírtam, hogy sem atyám, sem anyám nincsen ... többet ettem fővetlent, mint főttet” — írja ő maga. Keményen küzdött s 23 éves korára a debreceni kollégiumban tanár lett. Két év múlva, 1742-ben meghívták lelkésznek Hódmezővásárhelyre. Helyét elfoglalta s néhány hónap múlva külföldi tanulmányútra indult. Három és fél évet töltött német és belga teológiákon s csak ezután kezdett igazán dolgozni népe között, amely „természettől józan és vallásosság tekintetében igen buzgó volt”. De mást is tudunk erről a népről. Nyakas, konok nép volt, s földesurai a butaságig elmaradottságban tartották. Szőnyi 46 évig volt pásztoruk. Gyakran legjobb indulaté tetteit is félremagyarázták. Látva az elmaradottságot, olykor prédikációkban is tanított. Ekkor meg szemére vetették, hogy isteni tisztelet helyett oktat. Általában a község úrhatnám és gőgös vezetőivel gyakran állt porig menően 'cilábanVármegyével, helytartóval, I váci püspökkel, királyi udvarral vívott s mindig gyülekezete s népe érdekében. Szóban és írásban sokat installált érdekükben akkor, amikor Mária Terézia s a katolikus klérus hitük miatt szétszórással fenyegette őket. „Simaság, körültekintés és nem csekély bölcsesség” voltak jellemvonásai. Otthonába szállt ki a váci püspök s ott vitázott vele kereszt telési kérdésekről, ünnepek megtartásáról, halálra ítéltek pásztorolásáról. Az elnyomó Habsburgok és földesurak elleni parasztfelkelések apró tüzei lobbantak fel a környéken s amikor lecsapott rájuk az osztrák pallos, Szőnyi az uralkodóházig nyúlóan védte népét. Harcaiban még földesurával értette meg magát legjobban. Sokszor állott ugyan szemben vele, de a katolikus főúr, Károlyi Ferenc, becsülte a protestáns prédikátor nagy tudását és bölcsességét. Olykor levélben is vitázott vele hitbéli éw teológiai kérdésekről. Egy ilyen levélben azt vitatta, hogy vajon nem végezte-e el Krisztus a váltságot mint lélek. Miért kellett hát testet öltenie? Továbbá: testben megjelenésével magával hozta-e istenségét is? Szőnyi kilenc fólió lapra terjedő értekezéssel válaszolt. Az értekezésben persze vers nem volt s nem tudjuk, megírta-e már akkor (1758) ezt az énekét. De hitét és bizonyosságát a karácsonyi csoda felől, amelyről az értekezésben szólt, énekünkben híven tükrözteti: Születésem tiszta, szent volt, Nem tapadt rá semmi szennyfolt, Sziki, tiszta, bűntelen. De én bűnben fogantattam, Gyermek sem valék ártatlan, Szívem vádol szüntelen. Jóhír, Gyógyír. Hogy e gyermek így jelent meg s tiszta vére mossa lelkem hófehérre. Megpróbáltatásai mellett voltak örömei is. Szerette a zenét, a költészetet s belemerült gyülekezete történetének megírásába. Élete végén egyre több keserűség és hálátlanság érte. Hivatalából elűzték minden nyugdíj nélkül. Nélkülözve indult a világba, nélkülözve távozott belőle. Csak Isten hitet erősítő Szentleikét nem nélkülözte soha. Az egykori krónikás haláláról ezt jegyezte fel: „életének 77-ik esztendejében mintegy 6 hetekig tartó csendes és többnyire fájdalom nélkül való betegsége után megfogyatkozván, mint valamely fáklya, elaludt és az Ürban boldogul elnyugodott.” Hazatért Urához. Hivő szívvel szabad arra gondolnunk, hogy éneke szavaival léphette át az idő és időtlenség határát: Jézusom, te ég szülötte Légy szívemből üdvözölve, Hogy a mennyet megnyitád. Koren Emil *
