Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-12-20 / 51. szám

KP. BERM. BP. fi. 1

Karácsony ma

DCazáesútiiji Uäsxönit's

Lukács 2, 1—14.

AZT, HOGY MIÉRT ÜNNEPELJÜK KARÁCSONYT, Jézus születését, csakis hitből, tehát csakis isteni kinyilatkoztatás alapján ismerhetjük föl. Az ember hajlandó arra, hogy a Bibliából, közelebbről az Újszövetségből, s ebből a karácsonyi üdvözletből is elhagyja mindazt, ami isteni. Pedig éppen itt kezdődik az igazi evangélium, a karácsonyi örömhír, az isteni kinyilatkoztatás, amelyből megtudjuk, hogy kit is ünnepelünk, kicsoda is az a Jézus Krisztus, aki Betlehemben született.

„Az Űr dicsősége körülragyogta őket.” Ahol Isten megjelenik, ott az ő dicsősége fénnyel, ragyogással vesz körül bennünket. Nyilván nem külső ragyogás ez, mint ahogyan Isten angyala se szemmel láthatóan szólít meg bennünket. A karácsony este fényes hangulata valamennyire mégis erre emlékeztet. De csak emlékeztet. Ahol Isten kinyilatkoztatja magát, ahol az Ö angyala megjelenik, ahol az Ö dicsősége felragyog, ott mindig sokkal többről van szó, sőt egészen másról van sző, mint amit testi szemeinkkel láthatunk.

„És nagy félelem szállt rájuk.” Amikor Isten közvetlenül kinyilatkoztatja magát, s az ő dicsőségét, akkor szent félelem, mondhatnánk izgalom vesz erőt az emberen.

Mindezek azonban csak kisérő jelenségei annak, hogy Isten személyesen közelített meg bennünket. Mondhatnánk ázt is, hogy ezek érzéki dolgok, akármilyen finomak, mélyek és lelkiek legyenek is. Ezért is mondja az angyal a pásztoroknak: „Ne féljetek.” Most nem magunkra kell figyelni, se arra, hogy milyen fényesség ragyog fel ott, ahol az Ür dicsősége • megjelenik és arra se, hogy milyen félelem vesz erőt ilyenkor a lelkűnkön. Istenre, az ő üzenetére kell figyelni.

Isten üzenete pedig így hangzik:

„Íme nagy örömet hirdetek néktek... született nektek ma a megtartó, aki az Űr Krisztus...” Erről van szó: az a gyermek, aki a betlehemi jászol-bölcsőben nyugszik, az nem közönséges ember. Az maga Isten. Amint emberi alakban megjelenik üdvösségünkre.

EMBER-MIV OLTUNK JELENTŐSEGÉT és értékét mi sem hangsúlyozhatja jobban, mint az, hogy Isten a Jézus Krisztusban, vagyis emberi formában jelent meg. Emberi életünket becsüljük meg tehát és éljünk abban a tudatban, hogy életünkről felelünk Istennek. Az is következik ember- mivoltunk isteni megbecsüléséből, hogy embertársaink életét is becsüljük meg. Amiképpen tilos önmagunk és mások életét kioltani, úgy kell küzdenünk azért is, hogy _a népünk és az egész emberiség élete ne kerüljön háborús veszedelembe, hanem egyre magasabbra fejlődjék szellemi, erkölcsi és anyagi vonatkozásban egyaránt. Az, hogy mi keresztyének a pusztulás, a nyomor és a tudatlanság ellen foglalunk állást, természetesen következik az isteni kinyilatkoztatásból.

„És az angyallal hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg, akik dicsérték az Istent és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek és e földön békesség és az emberek között jóakarat.” A karácsonyi evangéliumban tehát az angyalok Istent dicsérve békességet kívánnak e földre. Jól figyeljük meg: természetszerűleg következik a karácsonyi örömhírből a földi békesség. Jézus Krisztus és a béke szeretete összetartozik. Nem lehet valaki úgy keresztyén, hogy más véleményen legyen a háború és a béke kérdésében, mint a karácsonyi evangélium. Nem arról van tehát szó, mintha kívülről kellene beleeröszakolnunk a keresztyénségbe a földi béke követelményét és a háborúellenességet. A karácsonyi evangéliumba s a keresztyénségbe kezdettől fogva beletartozott a földi békesség isteni akarata; már akkor, amikor a világbéke olyan hihetetlen, szinte természetfölötti dolognak tűnt fel, mint az angyalok. Nekünk tehát éppen a karácsonyi evangélium alapján nagyon kell hinnünk a földi békében, abban, hogy ez Isten akarata, s abban is, hogy keresztyén életfeladataink között a legfontosabbak közé tartozik a békéért való fáradozás.

NAGYON NAGY KEGYELEM AZ, hogy ma már minden egyház egyetért a béke evangéliumának pozitív értelmezésében, s a békéért való fáradozást keresztyén életünk lényeges velejárójának tekintjük. Hálára indíthat bennünket, magyar- országi evangélikusokat az is, hogy mi a keresztyén egyházak közt az elsők közt vagyunk, akik a világbékéért síkraszálltunk, s a második világháború .után az Isten békeakaratának engedelmeskedtünk.

„Ez pedig nektek a jel: találtok egy kis gyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Űjra irányítsuk figyelmünket öreá, akit ünnepelünk: a Jézus Krisztusra. Világos, hogy ő a fontos, és nála nélkül mi semmit nem tehetünk. A karácsonyt se értjük, s a békét se csinálhatjuk.

Dr. Vető Lajos

Az „ÖRÖMHÍR” c. új prédikációs kötetből.

Krisztus Urunk nagy ünnepén szeretettel köszöntjük lapunk Olvasóit! Ezen a napon adjunk hálát mennyei Atyánknak, hogy egyszülött Fiát elküldte hozzánk, hogy nekünk életünk és békességünk legyen Ő általa. I)e könyörögjünk is Hozzá, hogy a Krisztusban testet öltött nagy szeretet méltó gyümölcsöket teremjen életünkben, gyülekezeteinkben és egész egyházunkban.

Mert a jászolban fekvő gyermek nem maradt kis Jézus Mária ölében, hanem életünk Urává magasztosult a kereszten és a dicsőség Fejedelmeként vissza fog jönni, hogy teljessé tegye e földön Országát. Ezért kell a hívek gyülekezetének úgy megbizonyítaniok embertársaik előtt ebben a világban Istennel megbékélt életüket, hogy látva minden jóért latba vetett tetteiket, dicsőítsék a mennyei Atyát.

A Szerkesztőség

IMÁDKOZZUNK

TU 2,11—14

Áldunk téged, Istenünk és Atyánk, azért a karácsonyi örömhírért, hogy Jézus Krisztusban megjelent üdvözítő kegyelmed minden embernek. Teljesítetted ígéreteidet, igazzá tetted minden szavadat és megerősítetted igédbe vetett hitünket. Meghallgattad hívők imádságát, megértetted emberek kimondatlan vágyakozását, és közel jöttél, hogy megtaláljunk téged.

Magasztalunk, hogy üdvözítő kegyelmed minden értelmet és reménységünket meghaladó módon jelent meg számunkra. Valóságos emberré, testvérünkké tetted egyszülött Fiadat, hogy gyermekeiddé legyünk, és maradéktalanul részesüljünk atyai jóságod áldásaiban. Leromboltál minden választófalat az emberek között, megszüntettél minden megkülönböztetést, és személyválogatás nélkül fordulsz üdvözítő kegyelmeddel minden ember felé.

Dicsőítünk, hogy üdvözítő kegyelmeddel gyűjtőd és építed egyházadat, és megtisztítod attól a hamis emberi indulattól, hegy saját érvényesülését keresse. Neveld egyházunkat szerete- teddel a te népeddé, hogy hozzád hasonlóan cselekedjünk jót minden emberrel, és mindig készen legyünk szolgálatra a világban a világért. Éreztesd irgalmad éltető erejét minden egyházzal és az egész lreresztyénséggel, hogy testvérként találkozzanak egymással ilyen szolgálatban.

Ahogyan minden embernek elkészítetted a karácsonyi örömöt üdvözítő kegyelmed megjelenésével, úgy könyörgünk hozzád mi is minden emberért: örvendezőkért és szenvedőkért, hívőkért és téged keresőkért, családunkért és barátainkért, vezetőinkért és munkatársainkért, népünkért és minden népért. Jóakaratoddal indíts mindnyájunkat jóakaratra egymás iránt, hogy békességben örvendezzünk, és együtt dicsérjünk téged, az Űr Jézus Krisztusért. Ámen.

Örüljetek az Urban!

FU 4, 4—7.

SZÉP ÉS KEDVES SZOKÁS szerte a világon és a mi egyházunkban is, hogy ádvent idején a templomok oltárára és nemegyszer a családi otthonokba is ádventi koszorút helyeznek el négy gyertyával. Ádvent első vasárnapján meggyiijtják az első gyertyát, majd a következő vasárnapokon mindig eggyel többet. Végül ádvent negyedik vasárnapján már mind a négy gyertya ég, jelképezve a várakozást és a beteljesedést. Minél több gyertya ég az ádventi koszorún, annál közelebb vagyunk karácsonyhoz, de még inkább ádvent és karácsony Urához, Jézus Krisztushoz.

Pál apostol is ádventi örömhírként hirdeti: „Az Űr közel!” Ez az örömhír a mai keresztyénségnek is azt akarja mondani, hogy Jézus Krisztus nem pusztán „történeti Krisztus”, aki a múlt egy bizonyos időszakában megszületett, élt és meghalt, hanem olyan Krisztus, aki a jelenben „közel van” és a Jövőben még közelebb jön. Éppen ebből a közelségből fakadnak olyan indítások, amelyek befolyásolják értelmünk, érzelmünk és akaratunk világát. Karácsony körül mintha megváltoznának az emberek. Mintha több lenne bennük a szeretet és az öröm. Pál apostol arra tanítja a filippibeli gyülekezetei és bennünket is, hogy Krisztus közelsége ne csak valami időleges hangulatot, vagy érzést váltson ki bennünk, hanem fogja át és határozza meg egész életünket.

KRISZTUS KÖZELSÉGE elsősorban fdkasszon örömöt bennünk. így mondja ezt Pál apostol: „Örüljetek <tz Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!” Az az öröm, amely Krisztus közelségében támad a szívben, nem egyszerűen valami jókedv, vagy vidámság. Ez az öröm ennél sokkal több. És nem is időleges, vagy átmeneti ez az öröm. Ez az öröm az „Urban való öröm”. Ez pedig azt jelenti, hogy amiképpen benne tudunk állni a napsütésben és reánk sugárzik annak fénye.és melege, éppen úgy benne lehet állni abban a sugárzásban és melegségben, amely Krisztusból ered és szóródik reánk. Azért lehet állandó és nem átmeneti ez az öröm, mert az nem belső hangulatunktól és érzésvilágunktól függ, hanem külső forrásokból táplálkozik. Isten igéjéből, amely azt mondja, hogy Jézus Krisztusban mi Isten drága véren megváltott gyermekei vagyunk és Isten nekünk szerető Atyánk. Ez az örömhír teszi folyamatossá az örömöt bennünk. Ebben a bizonyosságban járunk a világban, végezzük munkánkat, nézünk az emberekre, a jelenre és a jövendőre. Az a keresztyénség, amely nem él mindenütt és mindenkor ebben az örömben, végeredményben maga fordít hátat a napsugárnak, mégpedig az Isten kegyelme és szeretete napjának.

KRISZTUS KÖZELSÉGÉBŐL azonban nemcsak öröm, hanem szelídlelkűség is születik. A szelídlelkűség, amelyről Pál apostol itt beszél, olyan magatartást jelent, amelyben együtt van a szelídség, az engedékenység, a méltányosság, az engedelmesség és a jóság. Amiről Pál beszél, az állandó magatartást jelent, olyan élet folytatást, amelyet mindenestül a jóság határoz meg. Egy-egy jó szót tud mondani az is, akinek a szíve kemény, mint a kő és néha-néha jót tud tenni a másik emberrel az is, aki pedig mindig csak önmagával törődik és egy-egy fehér pillanatában engedékeny tud lenni az az ember is a másikkal szemben, aki egyébként mindig azt várja, hogy mások legyenek engedékenyek vele szembeá. Isten igénye velünk szemben ennél sokkal több és sokkal nagyobb. A jóságnak és a szelídlelkűségnek a lényegünkké kell válnia, szinte meg kell testesülnie bennünk, úgy kell hozzánk tartoznia, mint a naphoz hozzátartozik a meleg és a patakhoz hozzátartozik a meder. Ezt a jóságot nevezhetjük emberiességnek is, éspedig olyan emberiességnek, amelyet az emberré lett Krisztus formál ki bennünk és rajtunk. Minden helyzetben és minden probléma között jóságosnak és emberiesnek kell lenni, ez a Krisztus közelségének gyümölcse. Mindez azért lehetséges, mert Isten jóságából élünk.

Ebből a jóságból kell adnunk azoknak, akikkel együtt élünk. Külön is hangsúlyozza Igénk, hogy ennek a jóságnak, szelídségnek és emberiességnek „minden ember előtt” ismertté kell lennie. Igen, „minden ember” felé kell élnünk ezt a jóságot. Élnünk kell otthonunkban és a gyülekezetben, de a gyülekezeten kívül is. Nem válogathatunk az emberek között sem vallásuk, sem világnézetük, sem bőrük színe szerint, de még csak azt sem nézhetjük, hogy minket szeretnek vagy sem, ellenségeink vagy barátaink. Csak egyetlenegyet nézhetünk, éspedig azt, hogy az a másik valaki egyszerűen ember és nekünk rajta kell megmutatnunk jóságunkat és méltányosságunkat és iránta kell gyakorolnunk szeretetünket és megbocsátásunkat. Ezt a jóságot kell, mint szakadatlan magatartást gyakorolnia nemcsak az egyes keresztyén embernek, hanem az egész keresztyénségnek és nem is csak egy-egy ember felé, hanem az egész emberiség felé. A jóság — amely az Isten jóságából táplálkozik — kötelezi az egész keresz- tyénséget arra, hogy védje az emberi életet, másokkal együtt segítsen legyőzni minden ínséget, kenyértelenséget, otthon- talanságot és embertelenséget, amelyek pedig a föld nagy területein nyomorúságban tartják az emberek életét. Ugyancsak a jóság kötelez bennünket arra, hogy saját népünk között is ott legyünk mindenütt, ahol előbbre segíthetjük másokkal együtt népünk életét, fejlődését.

AZ ÜR KÖZELSÉGÉNEK harmadik áldása a hálaadó élet. Így írja ezt Pál: „Semmi miatt ne aggódjatok, hanem

(Folytatás a 8. oldalon)

4