Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-11-29 / 48. szám

Várj és siess!

(Lk 1,46—56 —

Márk. 1, 1—11)

Ennek a cikknek a címében két olyan szót olvasunk, amelyek egymással ellentétben állanak: várj és siess! A várás, várakozás bizonyos mozdulatlanságot fejez ki, türelmessé- get, törlénéselőttiséget, csöndességet, készenlétet. A sietés pedig megmozdulást, elindulást, lendületet, cselekvést, célratörést. Az kétségtelen, hogy az ember, amikor vár, nem siet és amikor siet, nem vár. Időrendi különbség mutatkozik a két szó között, de tartalmi különbség is. Amikor azonban ádventre vonatkoztatjuk, akkor a két ige jelentése, tartalma összefügg egymással úgy, hogy kiegészíti egymást. Azért áll a két szó között az és kötőszó, aminek tehát különös jelentősége van.

Képzeljük magunk elé Máriát, akinek az lett a rendeltetése, hogy Jézust világra szülje. Jézust — az embert és Jézust —, az Istent. Mária igazi ádventi lélek volt, aki az Orra való figyelésében és engedelmességében nem egy bizonyos rövid időszakban volt ilyen, hanem egész életében. Jézus történetében imitt-amott feltűnt (12 éves Jézus a templomban, kánai menyegző, a kereszt alatt János evangélista mellett állva), de ez a magatartása sehol sem akció, hanem elfogadás, türelem, elgondolkodás, engedelmesség, alázatos meghajlás, elszenvedés, a megtörtént események előtt.

Képzeljük magunk elé Keresztelő Jánost, akinek az lett a rendeltetése, hogy prófétaként bejelentse Jézusnak, a Messziásnak a megérkezését, hogy megkeresztelje és hogy az Ö nevében megtérésre hívjon. Keresztelő János is igazi ádventi lélek, aki emberi nagyságában is ki merte mondani: „Neki emelkednie kell, nekem pedig alább szálla- nom”. De ő mégis csupa szenvedély, vészkiáltó hang, tömegeket mozgató, vonzó és taszító erő, organizátor és kíméletlenül leleplező, önmagát nem kímélő, bűnös királlyal, látszat-megtérőkkel szembeszálló, bűnbánatra sürgető egyéniség.

Mária a — várjl Keresztelő János a — siess!

Ennek a cikknek a címe azonban; várj és siess!

Nem azért vetítettük magunk elé Mária és Keresztelő János alakját, hogy az ád- vent kettős lényegét tartalmilag élesen elhatároljuk egymástól, mintha az ádventi egyéniség egyik része csak olyan lenne, mint Mária, másik része pedig olyan, mint Keresztelő János és hogy ezt úgy érzékeltessük, mintha mindnyájunknak választási lehetőségünk lenne arra, hogy ide, vagy oda álljunk.

A várás és sietés váltakozó nak. Mindegyiknek van rendelt ideje és alkalma. Ha arról van szó, hogy tanácstalanok vagyunk, ha kérdéseinkkel, kéréseinkkel ostromoljuk az Urat, ha utat keresünk, ha váratlan terhet hordozunk, akkor — várj! Se Istent, se embert ne sürgess. Magadat se. Akkor légy alázatos, engedelmes, figyelmes. Ha arról van szó, hogy szolgálhatsz, jót tehetsz, vigasztalhatsz, bűnbánatra inthetsz, bizonyságot tehetsz igazságról, szeretettől, megértésről, ha testvére lehetsz felebarátodnak, ha békességet teremthetsz, akkor — siess! Ha akkor vársz, amikor sietned kellene, a mulasztás bűnébe esel, gátolod Isten terveinek megvalósulását. Ha akkor sietsz, amikor vámod kellene, erőszakosan emeled magadat, Isten helyett gondolkodói és cselekszel és előre elrontod Isten legjobb szándékait.

Ennek a várakozásnak és sietésnek feltétele is van.

A várakozás legmélyebb lényege az a bizonyosság, az a hit, hogy Jézus Krisztus visz- szatér „dicsőségben és hatalommal” és pedig személy szerint. De jelen van, itt van most is Igéjében és Szentlelke által. A várakozás belső feszültsége az igeközösségben és a Szentlélekkel való közösségben oldódik fel. De a sietésnek, a szolgál® cselekvésnek is ugyanez a lényege. Se várni, se sietni nem szabad lélektelenül, azaz az Atya és a Fiú Lelke nélkül. Ne várj és ne siess csak magadtól, magad kedve, gondolata, akarata szerint, hanem amikor és ahogyan a Szentlélek parancsolja!

Ez a — mindennapi ádvent.

Várady Lajos

ZRÍNYI MIKLÓS

CSAK 44 ÉVES VOLT, »ni- 1

kor meghalt (1620—1664), de halálában elveszett annak az eszmének a hordozója és képviselője, amely szerint a nemzet megszabadulása a töröktől csakis önerőből történhetik.

Korának az a ritka tehetsége, aki a szűk tartományi politikán túl, európai szinten gondolkodik, az erőket számKoexistencia, felelősség és béke

Kloppenburg egyházfőtanácsos a Keresztyén Békekonferenciáról

Egyetértés a koexistencia megteremtésében, a leszerelés helyeslésében és a gyarmati rendszer maradványainak a megszüntetésében, ezek a Második Keresztyén Békevilággyűlés eredményei, állapította meg egy nyugat-németországi konferencián Dr. Kloppenburg.

A mai világban minden eseményt globálisan kell szemlélnünk. Az egyház és világ kérdése mindenütt egyformán vetődik fel. Az egyházak párbeszédbe lépnek egymással és ebben a párbeszédben hallatlanul új formában vetődik fel a keresztyén ember felelőssége az egész emberiségért A szekularizált világ egyre jobban összefonódik és olyan törekvések csomósodnak benne, amelyek mindenütt azonosak. Ezek a kérdések és feladatok: harc a szegénység és éhség ellen, harc a társadalmi igazságtalanság ellen, harc a szabadságért és az egyéni szabadságért Ez a harc azonban eredménytelen marad, ha nem tudjuk állandósítani a békét, ami pedig ma egyedül az értelem kérdése.

Ebben a helyzetben jól meg kell fontolnia a keresztyén embernek, hogy mit tud ő tenni a békéért az evangéliom alapján és hogyan fest ma az ő felelőssége a másik emberért. Ezek a megfontolások kerültek Prágában is a beszélgetések középpontjába. Hangsúlyozta Kloppenburg, hogy ez alkalommal a résztvevők kétharmada érkezett nem kommunista országból és maguk a nagyon kritikus résztvevők is kénytelenek voltak belátni és megváltani, hogy a várakozástól eltérően nem bizonyult a Békevilággyűlés „Kelet irányította vállalkozásnak”.

Csak természetes, hogy nem tagadta le senki, ha politikai felfogása eltért a másikétól. Még a két Németországból ott lévő küldöttségek politikai ellentétei is egészen nyütan napvilágra kerültek. De ez mindig arra indított bennünket, hogy az elválasztó vonalakon túl keressük az összekötő pontokat. Ehhez sok türelem kellett és sikerült is elérni, hogy kölcsönösen komolyan vettük egymás felelősségét a békéért. Most azonban azt kell megfontolnunk, hogy hogyan értékesítsük mindezt a gyülekezeteinkben.

Gondolatok a hidavatáson

Gusztáv Adolf emlékünnep Lüfzen-ben

Lipcse mellett, Lützen-ben, november 6-án Gusztáv Adolf halála évfordulóján emlékünnepet rendeztek. A beszédet dr. Murray strängnäsi dómprépost tartotta. Gusztáv Adolf a maga idejében olyan eszmékért harcolt, amelyeket akkor csak kevesen értettek meg. de a jövőé voltak. Vallásszabadság, türelem és az a meggyőződés, hogy a kisebbséget nem

szabad elnyomni, voltak életének vezérlő csillagai — mondotta. Azt a napot kívánta, amikor béke lesz a Földön. Ma sem szabad megszűnnünk ezért dolgozni és imádkozni. — Istentiszteletet tartottak a meu- cheni templomban is, amelyben annak idején a lützeni csata után felravatalozták Gusztáv Adolf svéd királyt,

Az új Erzsébet-híd

Néztem a forgatagot. A pesti ember örökös sietése ma mintha alábbhagyott volna. Ott tolongott, ágaskodott, nyakát nyújtogatta, fejét forgatta. Látni akarta „a hidat’’. Mert az Erzsébet-híd nem csupán híd a hidak között, hanem „a híd” volt évek óta. Talán azért, mert legtovább feküdt holttá dermedten a hűvös folyam medrében, vagy azért, mert a többi hidunk „egyszerűen” újjáépült, életre kelt, mint Lázár régi alakjában. De leginkább azért, mert amikor a terve megszületett és lassan a köztudatba szivárgott és amikor hozzáfogtak építéséhez, mi pestiek azon vitatkoztunk, hogy szép lesz-e, odaillő lesz-e a régi helyébe, stílusa beleilleszkedik-e a belváros hangulatos, romantikus egységébe.

És mától ezüstösen ível át a Dunán az új Erzsébet- híd. Kevés alkotásunk váltott ki ilyen ünnepélyes hangulatot. Mintha egy ütőeret sikerült volna összevarrni és így megindítani a vérkeringés egyenletes, életet diktáló tempóját. Barátkozik szemem az új, karcsú vonalakkal, amely mától kezdve elválaszthatatlanul hozzá fog tartozni fővárosunk képéhez, önkéntelenül gondolok a régi Erzsébet-hídra, amelyen húsz évvel ezelőtt jártam. Sőt arra, hogy ezen a hídon jöttem át utoljára Pestről Budára. És arra, hogy a hídfőn igazoltattak fiatal, állig fölfegyverzett nyilas-legények. És arra, hogy fenekestül felborult akkor a világ, mert egy-egy döcögő sárga villamos közé német tankok szorultak. Belenyögött a híd a teherbe. Halk sóhaj fakadt az ajkunkon: Istenem, csak le ne szakadjon alattunk. Mert ki tudja mekkora terhet bír a híd? Éppen húsz éve, borongás, őszi napon történt ez.

S amikor újra láttam, már nem is tudom, mire gondoltam. Csak valami szörnyű és megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Tudom, ezt éreztem minden légitámadás után, ezt az egész háború alatt. És lassan tudatosult bennem, hogy Uram Isteh! — hiszen ezt mind-mind fel kell egyszer építeni! Mekkora áldozathozatalra, micsoda nélkülözésre lesz szükség, míg mindezt életté varázsoljuk!?

S eltakarították lassan a budai Oldalról a híd vasroncsait. Aztán sokáig, nagyon sokáig állt Pesten a két vastorony, mint két tétova, kettétört mozdulat. Belénk idegződött, mint a háborúból ittfelejtett különleges alakú felkiáltójel.

Láttam is Európa különböző városaiban meg-meg- hagyva egy-egy romos épületet, föltépett testű bronzszobrot, csonka, üszkös templomszörnyet táblával, hogy emlékezzenek az emberek a háborúra. Mutattam én is nemegyszer, a Gellérthegyről alátekintve külföldi barátainknak a város panorámájába erőszakosan belecsúfolt hídmaradványt. És ezáltal meg tudtam értetni a többi híd mögött szunnyadó erőfeszítést és élni- akarást, mert ilyen volt mind. Szörnyen ilyen volt!

Ma, mintha hiányoznék a csonka torony. Mert az én gyermekeim nem látták a régi Erzsébet-hidat. A drótkerítésig merészkedve a barbár pusztításra csodálkoztak mindannyiszor, ha a Duna-parton sétáltunk. Húsz évig figyelmeztetett egy letűnt világ kegyetlenségére mindannyiunkat.

Ma, a zsibongó, a kíváncsiságon rég túl levő emberekkel, akik inkább megilletődött zarándokokhoz hasonlítanak, átmentem a hídon. Volt ebben valami ünnepélyes. A híd néma remegését átvette jármű és járókelő. Együtt remegtek, mint a megütött hangra a szilárd testek. Csodás muzsika kélt ebből a remegésből. A születő újnak, az örvendezésnek, a szép előtti hódolatnak a muzsikája. És itt kavarog, tolong ma déltől kezdve Pest-Buda népe. Azok, akik átélték a húsz év előtti rettenetes napokat és azok, akik azóta lettek a főváros lakói és azok, akik azóta születtelc.

A főváros új színfolttal gazdagodott. És ennek a gazdagságnak, amely az Erzsébet-híd nevet hordja, van valami szimbóluma. Nincs szó erőltetésről, amikor azt figyeljük benne, hogy honnan jött és merre tart. 1903-ban épült az első, a régi Erzsébet-híd. Akkor az egyik legszebb, legnagyobb ívű európai függőhíd volt. 1945. január 18-án — a fasizmus talán utolsó bosszúműveként — felrobbantották. És 1964. november 21-én egy új Erzsébet-híd karcsú ezüstszalagja beszél a békés alkotásról.

Kézen fogva vezetik szülők a gyermekeiket. Leszállt a novemberi este. Lehajolva, hogy értsék, magyaráznak a múltról. Áhítattal hallgatják a gyászos elbeszéléseket a gyerekek. S odaát Budán, a Gellérthegy oldalán áll az öreg Gellert püspök. Alátekint a sokat szenvedett városra s mintha az esti záporozó fényben mosolyra derülne bronzarca. Talán ő volt az egyetlen, aki kényszerű mozdulatlan dermedtségében végignézte, mi történt azon a fagyos januári napon, amikor a lába alatt összeroskadt a régi híd. És ma a hűvös novemberi estén mintha kimelegedne mindnyájunk örömétől.

R. P.

tevévé, a vaslogika szabályait kívánja megvalósítani nemzete és saját életében egyaránt. Zrínyi az elsők közé tartozik, aki felismerte, hogy túlélte magát az ottomán birodalom és aránylag kevés, de szervezett erővel le lehet dönteni lábáról. És ha ilyen fogalmazásban nem is találjuk meg ezt a gondolatot írásaiban, egész élete, hadvezéri cselekedetei, vagy a bécsi udvart sürgető felhívásai mindenkor bizonyíték lesz erre.

De ahhoz, hogy világosan álljon előttünk Zrínyi alakja, rajzoljuk meg néhány ecsetvonással korát. Az ország három részre van szakítva. Nyugaton és északon a királyi Magyarország helyezkedik el. Középen az ország mintegy l/3-át a török tartja megszállva, (Zrínyi halála évében ugyancsak közeledünk a másfél évszázadhoz!) és keleten a török függőségében levő erdélyi fejedelemség van. Fiatal évei alatt dühöng a harmincéves háború (1618—1648), amely méreteiben és kegyetlenségeiben már hasonló a modern világháborúkhoz. Atyja is a harmincéves háborúban hal meg. A királyi Magyarországon elkeseredett

protestánsüldözés folyik. A török hódoltsági területen szedik a „fej- és véradót”. Erdély a nagy fejedelmek idején bizonyos fokig megkülönböztetett helyzetben van. Ezért, aki csak teheti, Erdélybe menekül. De Erdély napjai is meg vannak számlálva. Ilyen körülmények között hiú ábránd az, hogy egyesíteni lehet a két Magyarországot, és nemzeti király vezetésével független politikát lehet folytatni. Az ország sorsát két, tőle merőben idegen hatalom, — a német és a török — saját érdekének veti messzemenőkig alá.

ILYEN KEGYETLEN ÉS KEMÉNY IDŐKBEN növekszik fel Zrínyi. A rendkívül tehetséges fiatalember, akinek ősei még protestánsok voltak, Pázmány Péter személyes befolyása alá kerül, aki iparkodik az ellenreformáció szellemében neveltetni. A fiatal Zrínyi, — és ezt nem győzzük csodálni —, mentes volt a korabeli vallásos fanatizmustól és gyűlölettől, noha a királyi Magyarországon az újonnan visszatért főurak, az Esterházyak, Illésházyak, Homan- nayak, s később II. Rákóczi György özvegye, Báthory Zsófia kötelességüknek tartották a protestánsok üldözését és birtokaikon a jobbágyság katolikus hitre térítését. A sokat utazott, világott látott Zrínyi előtt más cél lebegett. Sokkal fájdalmasabban élte át hazája sorsát, a magyarság helyzetét, amely két malomkő között őrlődve, vallásüldöző magatartásával saját sírját is segítette megásni.

A végeken a békeszerződések ellenére folytonos volt a hadakozás. A török portyázása, rablóhadmozdulatai különösen nehézzé tette a határszéleken élők életét, Zrínyi számos ilyen kisebb jelentőségű csatában tette nevét félelmetessé. A törökök Sztambul- ban „vastusikó” névvel emlegették, mert kemény volt, mint a vas. Közéleti szereplése az 1655-ös országgyűlésen kezdődik. Ennek az országgyűlésnek a lényege elmosódik az emlékezetben. Pedig itt arról volt szó, hogy a bécsi udvar el akarta érni becsvágyának végső célját, a Habsburgok trónutódlását. Zrínyi maga is átérzi a meg- hasonlott ország nehéz helyzetét és a rendekre háruló felelősséget. Igaz ugyan, hogy eddig is szolgai módon választották a rendek a Habsburgok soron kővetkező tagjait a magyar trónra, de azt már nem lehet vállalni, hogy az ország lemondjon királyválasztó jogáról. Ezen az ország- gyűlésen megválasztották ugyan Lipótot, akinek nevéhez annyi kegyetlenség, magyar és protestáns szenvedés tapad, de Zrínyi elvesztette kegyét az udvarnál.

EKÖZBEN VOLT a töröknek néhány sikeres rajtacsapása. Az egyik Erdélyt érte, ahol Várad esett áldozatul (1660). Erdély kétségbeesett segélykiáltása tompa fülekre talált Becsben. A birodalom érdeke mindenkor és most is lényegesebb volt, mint a protestantizmus eretnekségével

megfertőzött Magyarországé és Erdélyé. Zrínyi nyugati hadmozdulatokkal kívánta ellensúlyozni a török erdélyi sikereit (kanizsai támadás), lendületét azonban leállították Bécsben. És hiába ért el katonai eredményeket a Dráva mentén, a császár békealku- doaásokat folytatott a török portával.

Az 1664-es esztendő aztán kitörölhetetlen nyomot hagy a nemzet történelmében. A török újabb támadással elfoglalja Érsekújvárt, az egyik utolsó erődítményt Bécs előtt. Nagy a riadalom az udvarban. Segélvkérések hangzanak el az európai uralkodóknál. A hadvezér Montecuccoli, ez az olasz származású tábornok, aki Európa szinte valamennyi frontját végigküzdötte. Ugyanebben az évben veszik ostrom alá a törökök Üj-Zerinvárt, a Zrínyi által építtetett délnyugati erődítményt. Érsekújvár és Ojzerinvár áldozatul esik a császári sereg bűnös tétlensége következtében. S bár Mon- tecuccoliék a következőkben ragyogó győzelmet * aratnak a törökön, a vasvári béke (1664) teljesen úgy köttetett, mintha a törökök győztek volna. Ez Zrínyit, aki a hadjáratban maga is részt vett, (és a török felvonulási útjában az eszéki híd felégetésével nagy kárt tett) úgy elkeserítette, hogy teljesen visszavonult és csák- vári kastélyában ütött tanyát.

Ilyen zűrzavaros és ellentmondásokkal terhes korban élt Zrínyi. Nagyságát még inkább emeli, hogy jelleme mentes volt mindattól, ami ezt a kort beszenyezte. Mint költő, államférfi és hadvezér fog mindenkor tiszta eszményként állni az utókor előtt.

HUSZONÖT ÉVES KORÁBAN ÍRJA MEG a Szigeti veszedelmet. A hősi eposz nem minden célzatosságtól mentes mű. Az 1655-ös országgyűlés után Mátyás király szellemét idézi. A kétszáz évvel korábban élt nagy nemzeti király egységbe tudta kovácsolni nemzetét és a maga erejével tudott boldogulni minden hatalommal szemben. Nemzeti király! Táblán Erdély tud adni ilyen fejedelmet? Ezt a szép álmot azonban eloszlatta Rákóczi bukása. Várad elfoglalása után írta A török áfium el- • len való orvosságot. Ebben a művében kíméletlenül ostorozza hibáinkat, melynek következtében nem tudjuk magunk is felvenni a küzdelmet a törökkel szemben. Áldozathozatalra buzdít és megrajzolja a siker útját.

Zrínyi nagyot és soleat követelt nemzetétől. De mindannyiszor a célját is megjelölte annak, amiért érdemes volt áldozatot hozni. A nemzet függetlensége és szabadsága volt ez. ö maga háromszáz éve meghalt. (1664. november 18-án.) Még Buda felszabadítását (1686) sem élhette meg, amelyben sem neki nem lett volna, de hazájának sem volt sok köszöneté. Még hosszú századok keserves német elnyomása és magyar üldözése várt ránk. Eközben számos szabadságharc tűzte ismét zászlajára Zrínyi Miklós eszméjét a szabadság és függetlenség nagy ügyét. A Habsburg elnyomás csak 1918- ban szűnt meg. Nagy ára volt. Az első világháború négy esztendős nyomorúsága és véráldozata volt az első lépés ahhoz, hogy a Monarchia kötelékéből, a Habsburg dinasztiától megszabaduljon.

Hátra volt azonban még egy és nem is jelentéktelen lépés a szabadsághoz. Mert az első világháború csak a kétfejű sas szárnyalását törte meg. A társadalmi bilincsek továbbra is a nemzet csuklóin csörögtek. Még néhány évtizedig váratott magára a szabadsághősök álmának megvalósulása. A Dózsák, Zrínyiek, Boeskayak, Bethlenek, Thö- kölyek, Rákóczink, Kossuthok eszméinek és küzdelmeinek örökösei 1945-ben mondhatták végleg, hogy minden béklyótól mentes új és szabad életet kezdhetnek. Az ő törekvésük nem volt hiábavaló mégsem. Mert a legsötétebb időben is világító fáklyák voltak és valamit megsejtettek abból, ami a mi nemzedékünk életé- ben megy teljesedésbe.

Rédey Pál