Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-11-22 / 47. szám

Isten tettei nyomában A választott nép atyja AZ ÜDVÖSSÉGTÖRTÉ­NET ÜJ HATÁRKÖVÉNÉL ÁLLUNK. Ábrahám történe­téhez érkeztünk. Eddig végte­len magasságokba és mélysé­gekbe világított az ige fénye. Az egész emberiség torténeté- nék kezdetét állította nagy távlatokhoz nem szokott sze­meink elé: a népeik eredeté­ről, az egész földön pusztító özönvíz-büntetésről és az em­beriségnek adott kegyelmi ígéretről hallottunk. Most azonban sajátságos módon egyszerre „leszűkül a látóha­tár’. I. Móz 12 az a bibliai határkő, amelytől kezdve az Ószövetség lapjain néhány embernek (Ábrahám, Izsák, Jákób és családja), majd egy számra és hatalmi súlyra néz­ve jelentéktelen keleti nép­nek, a „választott népnek”, a történetéről hallunk. Miért ez a „leszűkítés”? Nem azért, mintha Isten most már hátat fordítana az emberiségnek. Hanem éppen azért, hogy az üdvösségtörté­netnek ezen a „keskeny út­ján”, az ősatyák és Izrael né­pe történetében készítse elő az egész világ üdvösségét Hogy Jézus Krisztusban és az egy­ház történetében minden nép, az egész emberiség üdvösség­történetévé szélesüljön Iki ez a „szűk ószövetségi látóhatár”. Igaz, az ősatyák és a „válasz­tott nép” sorsa csak kis pa­tak a korabeli világtörténelem széles árjához képest. De ez a kis patak a Biblia lapjain lassan hatalmas folyammá dagad, melynek hullámai az Újszövetségben elérik minden nép életét, és elérnek életünk partjaihoz is. A folyam kez­dete azonban itt csörgedezik, az „el*Ő ősatya” élettörténeté­ben. KETTŐS TÉNYBEN RA­GYOG ez a csodálatos életút. Egyrészt Isten szeretetének, tetteinek nagyságára világít rá, mindig újra. Nem Ábra- hámtól ered a fény, nem ő az igazi főszereplő ezeken a la­pokon. Isten szeretetének hagy tettei ragyognak a „választott nép atyja” történetében. Lu­ther igen nyomatékosan ki­emeli Genezis-előadásában, hogy Ábrahámot nem érdeme, kegyessége vagy engedelmes­sége miatt hívta el az Isten. Nagyon is sok emberi gyarló- feág mutatkozik meg életében, VI. melyeket a Biblia nem rejt véka alá (1 Móz. 12, 10 kk — az egyiptomi út, 20,1 kk — Abímelek története). Józs. 24,2 afelől sem hagy kétséget, hogy elhívása előtt „pogány és bál­ványimádó volt” (Luther). Ami ebben az élettörténetben meg­ragadó vonás, az nem Ábra­hám emberi nagyságát, hanem Isten kegyelmének mássá, új­já formáló erejét hirdeti! A másik oldalon azonban ez az isteni cselekvés valóban „új emberré”, minden hívők­nek ősatyjává tette Ábrahá­mot, az Eufrátesen túlról jött idegent. Annyira mássá, any- nyira igazzá, hogy alakján le­olvashatjuk a hit minden lé­nyeges jellemvonását: a hit feltétlen bizodalmát, a hit koc­káztató engedelmességét, a hit áldozatkészségét, a hitnek Is­ten irgalmába fogózását, a hit másokkal törődő szeretetét ós a hit „jutalmát”. Ábranám a hívők örök, nagy példája a Szentírásban. Így szerepel Pál apostolnál (Rm 4, 1 kk) és Ja­kab levelében is (Jk. 2,21 kk). Ezért nincs senki Dávid mel­lett, aki annyiszor szerepelne az Újszövetség lapjain is, mint ennek az ősatyának a távoli alakja. ABRAHÁM ÉLETTÖRTÉ­NETE azzal kezdődik, hogy Isten szavára hosszú vándor­útra kel. örökre búcsút vesz házától, javaitól, a nyugalom­tól és biztonságtól, és elindul az ismeretlenbe. Isten azzal jutalmazza hitét, hogy új ha­zát és sok utódot ígér a ván­dornak és gyermektelennek. A „megígért földön” sok vi­szontagság éri. Testvérét Lótot, kell kiszabadítania négy ha­talmas király kezéből. Eköz­ben találkozik a titokzatos Melkisédek királlyal, Isten papjával, akiben a Zsidókhoz írt levél Jézus Krisztus egyik ószövetségi „árnyképét” látja (Zsid. 7, 1 kk) A győzelem a királyok felett kezébe adja az országot. De hol van a fiúörökös, a „nagy nemzetség” elindítója? Áb­rahám és felesége öregek már, gyermek nélkül. Min­den okuk megvolna rá, hogy kételkedjenek. S itt ol­vassuk a Biblia egyik legha­talmasabb mondatát, mely az Újszövetségben is visszatér: Isten szavára Ábrahám „hitt az Úrnak, és tulajdomíttaték az néki igazságul” (15,6). Is­ten válasza: szövetségkötés. Nem két egyenrangú fél jogi szövetsége, hanem a hatalmas, szent Isten irgalmas lehajlása ehhez az emberhez és utódai­hoz, s benne minden ember­hez. ABRAHAM ÉLETÜTJABA BELEFONÖDIK ITT Sodorna pusztulásának története, örök figyelmeztetőül arra, hogy az „üdvösség történetét” nyomon kíséri egy másik történet, a bűnnek és a gonosz megítél- tetésónek ellenkező előjelű története is. Ábrahám ugyan hite erejével küzd a veszendő városért imádságában és Isten hosszútűrésének, jóságának nagysága is megmutatkozik. A történet megrázó figyelmez­tetés, hogy Isten szentsége és ítélete nem játék és nem pusz­ta ijesztgetés. Ábrahám életé­ben azonban a legnagyobb pró­ba csak ezután következik. Megszületik a fiúörökös, a várvavárt. Es most Isten ezt az egyetlent kívánja véres ál­dozatul! Az Ószövetség mé­lyen elítéli az emberáldozato­kat. Szembefordul itt Isten önmagával? Ha meghal Izsák, nincs többé örökös és tőle származó „nagy nép”. Megsze­gi Isten a saját ígéretét? Mi minden háboroghatott Ábra­hám atyai szívében útban a Mária hegye felé! De Isten ke­gyelme, és Ábrahám hite le­győzte ezt a legnagyobb aka­dályt is. Mi már tudjuk, hogy Izsák vére ne hulljon, Isten Fia vérének kellett kiontatnia! Ábrahám újra megállta a hit nagy próbáját és Isten újra megerősítette kegyelmi szö­vetségét. Ábrahám ember. Éle­te útja véget ér. Teste megpi­hen a megígért földiben. De hite és engedelmessége Vilá­gító lámpa ma is! HÁRMAS KEZDET ez. az útszakasz, amelyen a Szent­írás nagy történetéből most végighaladtunk. Ábrahám tör­ténete Izrael népe történetének elindulása, ö az izraeliek ős­atyja. Ábrahám története min­den hivő, a „lelki Izrael”, tör­ténetének kezdete, ö minden hivők atyja és példája. Végül Ábrahámmal indul el a világ­történelemben a Jézus Krisz­tus felé vezető út is: Mória he­gyének oltárától a Golgotha keresztje felé. Ami a hírek VI. Pál pápa december 2-án Indiába utazik. A pápa beje­lentett utazása nem kis mér­tékben keltette föl a nemzet­közi érdeklődést. Találgatások, következtetések és különböző vélemények pergőtüzébe került az indiai út Amikor a Vatikán hivatalo­san hírül adta a pápa utazási szándékát a katolikus Portu­gália volt az első állam, amely nemtetszésének adott kifeje­zést Portugália — amint az köztudomású — két évvel ez­előtt vesztette el indiai gyar­matát, Goát 1962-ben, amikor az akkori indiai miniszterel­nök, Nehru bejelentette, hogy Goából haza kell menniük a gyarmatosítóknak, Portugália „agressziót” emlegetett és min­dent elkövetett hogy a goai konfliktus mellé felsorakoztas­sa a világ közvéleményét. Sa- lasar rendszere azonban alig kapott megértést. Portugália gyarmatosításának és az utób­bi időben tanúsított magatar­tásának bizony kevés szimpa­tizánsa van. És íme, most a katolikus egyház feje abba az államba látogat el, amely megfosztotta Portugáliát utolsó ázsiai gyar­matától. Ennek a látogatásnak a jelentősége még inkább nö­vekszik, ha arra gondolunk, hogy a pápa egyszemélyben államfő is (a Vatikán állam feje) ég szerteágazó diplomá­ciai tevékenységet fejt ki. Megjelenésével tehát elismeri nemcsak India jelenlegi politi­káját, de Goa felszabadításá­nak tényét is. Ez fáj legjobban a katolikus Portugáliának. De ez a pápai lépés valószí­nűleg érzékenyen érinti Ang liát is. India 300 éven keresz­tül, Szinte kizárólag angol gyarmat, volt. Nem is olyan régen független. Az angol gyarmatosítással angol érdek, angol kultúra, az anglikán val­lás, általában tehát angol be­folyás érvényesült Indiában. Egyházi szempontból pedig In­dia az angol misszió érdekszfé­rája volt. A pápa látogatása az angol misszió ügyét kimondat­lanul és minden valószínűség szerint kritikussá teszi. A vatikáni jelentésből egye­bekben is következtethetünk a pápa missziói célkitűzéséről. Látogatása az eddig jelenték­telen indiai katolikus missziót kívánja megerősíteni. E lépé­sénél azonban nemcsak a pro­testáns missziót éri meglepetés, de máris kiváltotta a hindu vallás követőinek ellenszenvét és így számítani lehet a benn­szülött tömegek heves tünteté­seire és tömegmegmozdulásai­ra. A látogatással kapcsolat­ban felvetődik az a kérdés is, hogy milyen okok vezethetik a Vatikánt abban, hogy a pápa éppen Indiát tiszteli meg je­lenlétével. Mit adhat a Vati­kán Indiának a megtisztelő lá­togatáson kívül? India — az idei rossz termés következté­ben — nagy nélkülözésnek van kitéve. Az élelmiszerárak máris két-, háromszorosára emelkedtek. A lelkiismeretlen kereskedelem a nehézséget még azzal is tetézi, hogy ha­misítja az élelmiszereket. Kér­dés, hogy a Vatikán ezen a gazdasági bajon akar-e segí­teni. De az is kérdés, ha a se­gítség készsége a pápa tarso­lyában van, milyen mérték­ben önzetlen? Két éve a Lu­theránus Világszövetség a mo­hamedán Algériát segélyezte teljesen önzetlenül, vagyis a segéllyel nem kapcsolt össze olyan igényt, hogy az arabok­nak lutheránusokká kell len­niük! Vagy pedig a „konzerv- misszió” módszerével él a Va­tikán? A pápák történetében első eset az, hogy Indiába látogat a római egyház feje. Élénk ér­deklődés és figyelem kíséri útját. Kérdések seregére ka­punk majd választ a közel­jövőben. , Rédey Pál EZ IS PÁRBESZÉD Két éve már, hogy a fran­cia protestantizmus képviselői párbeszédben vannak az orto­dox egyház, valamint a marxista filozófia és történe­lemtudomány embereivel. A párbeszéd úgy jött létre, hogy a francia kommunista párt vallásellenes bizottságának az egyik vezető embere meg akar­ta vitatni, hogy hogyan értel­mezik a vallást a teológusok és hogyan a materialisták. A munkabizottság tanulmá­nyozta Engels munkáját az Ő6- keresztyénség elemzéséről, de a 2. és 3. század egyházatyái­I nak a politikai és társadalmi tanításait is. Jövőre az eleve elrendelés tanát vizsgálják meg Augus- tinusnál, Kálvinnál és Barth Károlynál. A ZSIDÓ TEMETŐKBEN Az ún. „kristályéjszaka” elő- estélyén, október 26-án isme­retlen tettesek feldúlták a saarbrückeni zsidó temetőt: több, mint 20 sírkövet feldön­töttek annak jeléül, hogy a zsidóellenesség szelleme és annak hullámai meg-megje- lennek. Kedves vendégünk volt D. dr. Michallco professzor magyarországi szolgálatai November első hete kedves, ritkán adódó napokat hozott a Teológiai Akadémia megszo­kott rendjébe, életébe. Ezek­ben a napokban ugyanis D. dr. Ján Michalko, a Szlovákiai Evangélikus Egyház pozsonyi Teológiai Fakultásának pro­fesszora — egyben dékánja — tartott vendégelőadásokat „A mai prédikáció” címen. Michalko professzor ismert személyisége egyházának, a Szlovákiai Evangélikus Egy­háznak. Dékáni tisztét évek óta viseli s ott található szinte valamennyi fontos nemzet­közi egyházi konferencián, gyűlésen. így, égjük agilis résztvevője a Prágai Keresz­tyén Békekonferenciának csak­úgy, mint a Lutheránus Vi­lágszövetség bizottsági és nagy­gyűléseinek. Szóval: világiétott ember, sok tapasztalattal a háta mögött és sok megértéssel az egyházak különböző kérdé­sei iránt. Mindezeket tudva, figyelte nagy érdeklődéssel Michalko professzor előadásait az egy­begyűlt hallgatóság, akiknek soraiban ez alkalommal ott lát­hattuk az Akadémia tanári karának tagjait és néhány fia­tal budapesti lelkészünket is. Az érdeklődéssel várt elő­adások hallatán nem is csalód­tak a megjelentek. Nem csa­lódtak, mert Michalko pro­fesszor az egyházi élet eme mindig legizgalmasabb, leg­időszerűbb kérdéséről, az ige­hirdetésről úgy tudott beszél­ni, mint akinek a szavaiból ki­tűnik, hogy neki is szívügye ez a szerteágazó probléma, s hogy nemcsak elvileg ismeri azt, ha­nem meg tudja mutatni agj’a- korlati megoldási lehetősége­ket is. Ez pedig már önmagá­ban is igazán nagy szó. Magától értetődően, ezek a kérdések állottak a középpont­ban akkor is, amikor idő adó­dott a fesztelenebb, baráti be­szélgetésekre is. Ezekről a kér­désekről érdeklődött az ifjú­ság a szokásos csütörtök dél­utáni „otthon órán”, amelyet Evangélikus zsinat? RENDKÍVÜL ÉRDEKES problémát vetett föl a Lutheránus Világszövetség főtitkára, Dr. Schmidt-Clausen, Augsburgban tartott előadásában, amelynek ez volt a témája: „Mit tud ne. künk ma mondani a reformáció az ökumenikus mozgalom ko­rában?” A múlt esztendőben nálunk is járt főtitkár hangsúlyozta beszédében, hogy milyen megújító erővel hatottak annak ide­jén a reformáció tanításai, hogy hogyan harcolta ki a reformá­ció a bibliának, mint az igazság egyetlen forrásának, a döntő jellegét és miután rámutatott arra, hogy a „sola gratia” (egyedül hit által) a 20. század keresztyénségének is a leglényegesebb mondanivalója, föltette a kérdést: „Miért nem gondolunk már mi evangélikusok is arra, hogy egyházunk megújulása érdeké­ben zsinatot tartsunk?” A reformátorok szerint az ilyen zsina­toknak igen fontos szerepük lehet az egyház megújulása szem­pontjából. „Ne legyünk gyávábbak atyáinknál”, mondta Schmidt-Clausen. Véleménye szerint egy ilyen evangélikus zsinat igen sokat tudna elérni atekintetben, hogy az ökume­nikus párbeszéd meginduljon és gyümölcsöző legyen. A VILÁG EVANGÉLIKUSS.AGA csak helyeselni tudja Schmidt-Clausen főtitkár elgondolásait. Hiszen a reformáció soha el nem évülő hitbeli és etikai felismeréseinek az elmélyí­tése, ha kell újrafogalmazása éppen a reformátorok szellemé­ben, mindig feladata lesz a világ evangélikusságának. És csak fájlalni tudjuk, hogy a reformációt követő évszázadok egy- némelyikében nem jól értelmezték a reformáció szellemét. Lutherből evangélikus pápát, a Szentírásból „halálthozó” be­tűt igyekeztek csinálni. És ennek a rosszul értelmezett refor­mációnak a hirdetői és legfelsőbb egyházi képviselői ma sem haltak ki. Ott vannak a lutheránus világszervezetekben is. meg az egyes országok evangélikusságának is az élén. Ha tehát Schmidt-Clausen főtitkár úgy vélekedik, hogy a világ evangélikusságának ebből a „lutheránus” dogmatikus- ságából kell megújulnia, akkor nagyon egyetértünk vele. Ha arra gondolt, hogy a teológiai és egyházi megújulás- kettőssége egyúttal a „világért” vállalandó keresztyén küldetésnek a fel­adatát jelenti és ezt kell közösen megfogalmaznia az egész világ evangélikusságának, akkor csak zajosan helyeselni tu­dunk neki. Mert akkor azt akarja, amire mi 1949 óta olyan sokszor intettük testvéri szóval és keresztyén alázattal bará­tainkat. Mert akkor arra gondolt, amit Káldy Zoltán püspöki beköszöntőjében így fogalmazott meg: „A hitvallási iratokat az atyáktól vett drága örökségnek tekintem, amelyek a külön­böző történelmi helyzetben aktualizálják az igét. Ezek sem a betűhöz, hanem Jézus Krisztushoz kötnek bennünket. Az evangélikus hitvallások a reformáció korában ismeretes vitás kérdésekre adnak feleletet és ezeknek a feleleteknek ma is két­ségtelenül nagy jelentőségük és kötelező erejük van, ameny. nyiben a Szentírással megegyeznek. Viszont az egyház mai kérdései nem mindenestül ugyanazok, mint voltak a refor­máció korában élő egyháznak. Ezért nem nézhetünk valami merev konfesszionalizmussal hitvallásainkra, mint amelyek minden kérdésünkre végleges feleletet adnak, hanem készsé­geseknek kell lennünk annak elfogadására és megváltására, amit a Szentlélek az igén keresztül a mi mai helyzetünkre, vitás kérdéseinkre nézve mond... Esetleg szükség lehet leg­alább a magunk számára a régi hitvallások kiegészítésére.” Akkor arra gondolt Schmidt-Clausen főtitkár, amit én 1960- ban így fogalmaztam meg egy lelkészi teológiai konferencián: „Bennünket is az igehirdetés nyomorúsága indított el abban az irányban, hogy az Isten igéjének a kérdését tegyük vizsgálódá­saink központi kérdésévé. Menekülés volt ez az igéhez. De nem azzal a szándékkal, hogy elzárkózzunk a „bűnös világtól” és azt démonizálva csak a magunk üdvösségével törődjünk, ha­nem hogy az Isten igéjén tájékozódva felelősségben Isten előtt éljünk és cselekedjünk.” VAGYIS AKKOR arra célzott Schmidt-Clausen, hogy az evangélikus egyházaknak ez a lényegéből történő megújulása az ecclesia semper reformanda (az egyház szüntelen reformá­cióban élő egyház!) értelmében nem öncélú, és nem valakik, vagy valamik ellen irányul a világban, hanem valakik és va­lamik „ellen” irányul az egyházakban. „Az egyház nemcsak az, ami, hanem van is valamiért. Nemcsak eredete van. ha­nem valamire irányítottsága is van. Nemcsak címző­je, hanem címzettjei is vannak. Nemcsak azt a feladatot kapta Urától, hogy az embereket, a világot naponként invi­tálja a mennyegzőre hanem az a tétel is igaz hogy a világ is invitálja az egyházat” (Pálfy, 1960). Vagyis akkor szolgálatra küldi és szolgálatra invitálja a világ az egyházat. Ha ez a meglátás indította Schmidt-Clau- sent is fenti előadásának a megtartására, akkor nagyon egyet tudunk vele érteni és az evangélikus egyházak ilyen megúju­lását vele együtt nagyon akarjuk. Ma kevés olyan ember van a Lutheránus Világszövetségben, aki vele együtt így tudja látni azokat a kérdéseket, amelyek az evangélikusság elé tá­rulnak. De ,a kevesek ne gondolják, hogy gyengék. Mert az igazság mindig erőssé teszi a látszólag gyengéket! Márpedig az igazság azoknál van, akik az egyházak megújulását akarják. Dr. Pálfy Miklós ez alkalommal a vendégpro­fesszor tartott. Az Akadémia tanári karával való hivatalos megbeszélésen mindenekelőtt az az örvende­tes tény kapott hangsúlyt, hogy testvéregyházaink teológiái el­ső ízben találkozhattak ilyen módon s amely találkozás a közeljövőben folytatódik majd. Folytatódik úgy, hogy a napok­ban a mi teológiánk dékánja* Groó Gyula viszonozza a láto­gatást, s tart előadásokat Po­zsonyban. De folytatódik —< remélhetően — úgy is, hogy a két közösi történelmi múltban gyökerező, s az egy nagyobb közösségben, a szocializmust építő népek testvériességében élő egyház megtalálja eddigi jó kapcsolatainak -további jó folytatását. Végül, de nem utolsósorban: Michalko dékán magyarorszá­gi tartózkodásának krónikájá­hoz tartozik az is, hogy egyhá­zunk püspökei, D. dr. Vető La­jos és D. Káldy Zoltán — akik épp’ a Pozsonyi Teológiai Fa­kultás tiszteletbeli doktorai —•» november 5-én, hivatalosan fo­gadták és elbeszélgették vele az egymást kölcsönösen érintő kérdésekről. November 8-án pedig az alberti gyülekezetben végzett igehirdetői szolgálatot* ahol János 15,4—17, alapján prédikált. Ennek az igehirde­tésnek két mondatát idézzük: „Egymást szeressétek — kéri Jézus övéitől. S erre kér most benneteket az igehirdető is* aki vendég közöttetek, hogy tudjátok, nemcsak szóval, ha­nem egész életetekkel ezt kell cselekednetek, hogy áldássá le­hessünk egyházunk, családunk* egész népünk számárai’* m KÖNYVESPOLC Tennessee Williams: Drámák (Európa Kiadó). Fővárosi szín- házaink az elmúlt években nagy sikerrel játszották »A vágy villamosa” és az „Üveg­figurák” című Tennessee Wil­liams drámákat. Most az Euró­pa Könyvkiadó nyolc drámá­ját jelentette meg egy kötet­ben, Drámáiban nem az ese­mények sodrása köti le a né­ző és az olvasó figyelmét, ha­nem a szereplők belsőkindula- tainak kirobbanó feszültségei Williams műveinek az alapja a mai amerikai valóság, d« mindezt úgy dolgozza fel sze­replői életével, hogy 'félreért­hetetlenül és egyoldalúan a szegények és az elesettek mel­lé áll. Az ember a drámák ol­vasása közben szinte ott érzi magát a színpadon és gondo­latainak továbbfűzásével maga is résztvesz a játékban, any- nyira a bennünk is dúló kér­désekkel emel a drámairoda­lom magaslatára. Arthur Miller: Drámák (Eu­rópa Kiadó) Színházainkban és filmszínházainkban állandó műsoron szerepelnek Miller drámái, illetve a drámáiból készült filmek. A most meg­jelent drámáinak gyűjtemé­nyes kiadásán kívül, amely­ben öt drámát találunk: Édes fiaim; Az ügynök halála; A salemi boszorkányok; Két hét­fő emléke és a Pillantás a hídról, — néhány évvel ezslőtt magyarul megjelent a Gyúj­tópont című regénye is. A nagy színházi sikerek fémjel­zik Miller nevét és művei utáni érdeklődést. Szereplői egyszerű emberek, akiknek tragédiáin keresztül mutatja be, hogy a kisember is vívó­dik, s harcol azokkal a kér­désekkel, amelyek az emberi­ség nagy kérdései. Művészi hivallásként olvashatjuk egyik cikkének részletét, amely a New York Times hasábjain jelent meg: „A tragikus hős lényege az, hogy szenvedély- lyel követeli a jogát személyi­ségéhez ; s ha ez a küzdelme teljes és fenntartás nélküli, akkor automatikusan bizo­nyítja az ember elpusztítha­tatlan akaratát a humánum elérésére.” k. á. — ^ Z HARANGOK újraönté- 3 sét, harangkoronák, ha- ti rangállványok készííé- ti sét. “átalakítását újrend- ti szerűvé vállalja ti dúsak istvAn harangöntő. örszentmik- ti j lós, Dózsa György út 26. g íiiimmiiiiiiiiiiwiiiiii'irLii'iiiiiii'unmiiiiiniiiinüiiiiwö

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents