Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-11-15 / 46. szám

ic£. BÉR in. BP. sL XXIX. ÉVFOLYAM, 46. SZÁM 1964. NOVEMBER 15. Ára: 1,40 forint Isteni igazság AZT SZOKTÁK MONDANI, hogy az ótestámentomi pró­féták Isten „viharmadarai”. Ez a megállapítás annyiban igaz és helyes, hogy a próféták szerint Isten nem a „mennyei régiókban” üldögélő öregúr, aki néha-néha letekint a menny­ből és körülnéz, hogy mit csinálnak földi gyermekei. Isten a próféták szerint a mindig érkező tJr, aki döntés elé állítja gyülekezetét és benne az egyes embert. Állásfoglalásra szólítja föl, hogy az isteni igazságot választja-e, vagy pedig a maga feje után megy és az ítélet utcájában köt ki? A jót választja-e, vagy pedig azt a rosszat, amely már az első embert az ítélet, a halál gyermekévé tette? így azután a prófétai ige mindig az Isten színe elé állító, s ezért a mát és a holnapot együtt látó és értelmező igehir­detés. Náluk a jelen eseményeit sohasem szabad elválasz­tanunk attól, ami majd történni fog. Náluk a ma cselekedetei és döntései a holnapra szólnak. Ezek a próféták úgy élnek és beszélnek a mában, hogy mindig a holnapra gondolnak és néznek. Ezek a próféták tudják, hogy Isten számonkéri a közösség és az egyén minden szavát és cselekedetét az első naptól az utolsóig. Az ő Istenük nem felejt! A PRÓFÉTÁK BIZONYSÁGTÉTELE szerint Isten nem­csak a nagyok, hanem a kisemberek bűnét sem nézi el. Isten nem tesz különbséget kisbün és nagybűn között. Éppen ez az ezékieli szakasz bizonyítja legékesebben, hogy Isten a „juhok” bűnét is számonkéri gyülekezetében. Mi hajlamosak vagyunk azt vélni, hogy Isten mindig a vezetők, a gyülekezetek lel­készeinek, a gondnokoknak, a felügyelőknek, a presbitereknek a hűtlenségét, hibáját — a bűnét bünteti majd meg. Arról viszont nem akarunk hallani, hogy a gyülekezeten belül egé­szen egyszerű emberek szavai és cselekedetei hogyan akadá­lyozhatják Isten igéjének az érvényesülését, hogy a „kisbűn- nek” minősített hanyagság, emberi gyengeség, mulasztás, lusta­ság és közöny, milyen ragályos betegséggé tud terebélyesedni és megbénítani egy egész gyülekezetnek az életét. A példákat lehetne sorolnunk, hiszen amit Ezékiel próféta a bakokról és kosokról, a jó legelőről és a tiszta vízről már akkor is képekben elmondott, az nagyon jogosan helyettesíthető be a modern kor és a modern evangélikus gyülekezetek belső betegségeivel, bűneivel. Azokról beszél tehát Ezékiel, akik a „kicsinyen” voltak hűtelenek. Azokról a bűnökről, amiket a t,kicsinyeken” követtünk el. Egészen abban az értelemben, ahogyan Jézus beszél Isten számonkéréséről: Adtam-e vizet a szomjas embernek, adtam-e kenyeret az éhező embernek? ' Adtam-e ruhát a mezítelen embernek? Es most folytassuk korunk problémáinak a nyelvén: Adtam-e emberséget az emberi méltóság híján szenvedőnek? Adtam-e a kenyeremből annak, akinek többre volna szükségé? Irgalmas voltam-e ahhoz, aki még nem tapasztalta meg kézzelfoghatóan a ke­resztyén irgalmas szeretet erejét? A VÉGTELENSÉGIG LEHETNE folytatnunk a kérdése­ket és ez arról tanúskodik, hogy mi evangélikus keresztyének nem valami nyugodt lelkiismerettel tudunk megjelenni Isten ítélőszéke előtt. Pedig hitben gyengék és segítségre szorulók ma is vannak szép számmal gyülekezeteinkben. Odaálltak-e a gyülekezet tagjai a lelkész mellé, amikor ezeknek az embe­reknek a fölemeléséről volt szó? Tudtak-e erőt önteni a sze- retetében megfáradt lelkészbe és a lelkész tudott-e nagyobb és izmosabb hitet fölvonultatni igehirdetésében és egész gyü­lekezeti munkájában, amikor elfogta az emberi gyengeség őt magát és gyülekezetének, „nyájának” a tagjai nem „zavaros”, hanem „tiszta vízre” szorultak volna? Nem elég, hogy Ezékiel próféta szavai szerint ilyen „rend­elleneségek?’ Isten gyülekezetében az utolsó ítélet után nem lesznek majd. Nem elég hinnünk azt, hogy Isten tisztító és tisztogató munkája nyomán az emberi együttélésben ilyen rendellenességek nem lesznek! Nem elég hinnünk azt, hogy éppen mi leszünk azok, akiket majd Isten méltónak tart új gyülekezetében a „tiszteletbeli tagságra”. Nem elég remélnünk azt, hogy Isten éppen minket tart majd hűséges sáfároknak az ítélet napján? A cselekedeteink követnek bennünket. A mostani cselekedeteink! Azt kéri majd számon tőlünk, hogy ma mit cselekedtünk csak eggyel is az ö kicsinyei közül! Dr. Pálfy Miklós IMÁDKOZZUNK Máté 25,31- -46 Jézus Krisztusunk, eljövendő Urunk, Te minket aszerint ítélsz majd, hogy tettünk-e jót embertársainkkal, vagy elmu­lasztottuk azt. Köszönjük Neked, hogy az utolsó ítéletben i a szeretet mértékét alkalmazod, amit földi életünk útmutató f klyájául adtál. Különösen is áldunk azért, hogy szeretetünk- hol nemcsak embertársainkat, hanem bennük Téged is szol­gálhatunk. Karácsony folytatásaként Te megjelensz minden rászo­rulóban, betegben, elhagyatottban, vállalod sorsukat, s úgy fogadod a velük tett jót, mint amit Neked magadnak tettünk. Köszönjük a szeretet cselekvésének ezt a fenségét, amit a Tieidnek adtál Neked való hódolatunk, szolgáló magasztalá­sunk kifejezési eszközéül. Add, hogy felismerjük minden nyomorúságot szenvedő emberben a Te legkisebb testvéreidet, s testvéri szeretettel segítsünk rajtuk. Áldj meg bennünket, hogy ez a jóttevő szeretetünk necsak egyesek felé forduljon, hanem kiszéle­sedjék népek, fajok és az egész emberiség rászorultjai felé. Állíts bennünket azoknak sorába, akik felismerték ember- milliók ínségét, és segíteni akarnak rajtuk, hogy eltűnjék az éhezés, a nyomor, a rabság, az otthontalanság, kevesbed- jék a betegség e földön. Könyörgünk Hozzád, amikor eljön ítéleted napja, ne a rászorulókban tett jócselckvésünkért, hanem szeretetünk mu­lasztásait és vétkeit is elfedező irgalmadért, a Te igazi, egyet­len jóságod érdeméért nyisd meg előttünk az örök életet. Ámen. I I Együtt a „Bornholm” fedélzetén ELŐSZÖR TÖRTÉNT MEG, hogy egy egyházi konferencia az együttlét helyéül nem egy várost, hanem egy hajót vá­lasztott. Az Európai Egyházak Konferenciája — amely évek óta a dániai Nyborgban tartot­ta üléseit — ez év októberé­ben a „Bornholm” nevű 5000 tonnás hajóra kényszerült. A „hajóra-szállás” azért vált szükségessé, mert a NATO ál­lamok sorába tartozó Dánia nem volt hajlandó beutazási lengedólyt adni a Német De- möKratikus Köztársaságból ér­kező delegátusok számára. Il­letőleg csak abban az esetben járult volna hozzá az NDK egyházi kiküldötteinek foga­dásához, ha azok a Nyugat- Berlinben levő Utazási Irodán keresztül kérték volna beuta­zási engedélyüket. Magától ér­tetődően, ehhez nem járulhat­tak hozzá a Német Demokra­tikus Köztársaság illetékesei. Az Európai Egyházak konfe- renicája ezek után tart­hatta volna az ülést eset­leg valamelyik semleges ál­lamban is, de a konferencia vezetősége egyfelől ragaszko­dott ahhoz, hogy a konferencia maradjon továbbra is kapcso­latban Dániával, ahol ed­dig is otthont kaptak az Európai Egyházak Konferen­ciáján résztvevők, másfelől tanúságot akartak tenni arról, hogy a politikai feszültségek között az egyház az együttélést van hivatva munkálni. Erről való tanúságtétel annál is inkább szükséges volt, mert a konferencia előadásainak ösz- szefoglaíó témája is ez volt: „A világrészek és nemzedékek együttélése”. Egészen új és bá­tor döntés volt, a konferencia vezetősége részéről, amikor ki­bérelt egy dán hajót és ezen tartották meg a konferenciát. A „Bomholm” hajó fedélzeté­re Koppenhágában felszálltak a résztvevők, az NDK-ból jövő kiküldöttek kivételével, akik viszont Malmőnél szánhattak fel. Így indult el a hajó sem­leges, „nemzetközi” vizekre és öt napon keresztül fedélzetén hordozta azt a több mint 250 kiküldöttet, akiknek a hajón is meg kellett tanulniuk egé­szen gyakorlatilag is az „együttélést”. A kiküldöttek az európai egyházak hivatalos delegátusai voltak Nyugatról és Keletről. Voltak közöttük evangélikusok, reformátusok, ortodoxok, baptisták és még más keresztyén felekezet tag­jai. Ott voltak a Vatikáni Egységtitkárság megfigyelői is. A BORNHOLM HAJÖ FE­DÉLZETÉN tartott konferencia önmagában is hirdeti: a ke­resztyén egyházaknak mindig az „együttélést”, sőt az „egy­másért élést” kell munkálniuk és gyakorolniuk. Sőt ez a „ten­geri konferencia” azt is mu­tatja, hogy ahol a felelősség és szeretet leleményességével dolgozik az egyház az együtt­élésért, ott meg lehet találni a lehetőséget és módozatot az együttélésre. De még ennél is többre figyelmeztet a Born­holm fedélzetén tartott ülés': az európai egyházak hivatalos kiküldöttei végeredményben a „senki földjére” mentek el kon­ferenciáim, amikor nemzet­közi vizeken tartották meg a konferenciát. Viszont az egy­házaknak nem a „senki föld­jén”, hanem a népek között kell előmozdítaniuk a jóakaratú emberekkel együtt a népek megértését, megbékélését és együttélését. Bármennyire is előremutató cselekedet volt a Bornholm hajó konferenciai célra való kibérelése, mégis­csak az az igazság, hogy a „Bomholm” hajó fedélzetén könnyebb az együttélés, mint pl. Európában, vagy a konti­nensek között. Ha az európai egyházak ugyanolyan lelemé­nyességgel és bátorsággal segí­tenek az együttélést megvaló­sítani a népek között, mint azt tették a „semleges vize­ken”, akkor végzik jól szol­gálatukat. A FÖELŐADÁST Visser’t Hooft, az Egyházak Világtaná­csa főtitkára tartotta. Louis Joubert professzor (Francia- ország) „Elgyüttélés a konti­nensek között”, Dietrich von Oppen (Német Szövetségi Köz­társaság) professzor pedig „Együttélés a nemzedékek kö­zött” címen tartott előadást. Mindegyik előadó beszélt ar­ról a hatalmas változásról, amely világszerte végbemegy a társadalmi, politikai és gaz­dasági életben. Felvetették a kérdést, hogy mi az egyház fel­adata ebben a helyzetben. Kü­lönösen is sok szó esett az előadásokban Európa és a „keresztyén kultúra” jelenlegi viszonyáról. Sokak meglepeté­sére Visser’t Hooft főtitkár előadásában azt mondotta: „Most játszódik le a keresz- tyénség és az európai kultúra szimfóniájának vége (finálé­ja).” A főtikár egyébként is több érdekes megállapítást tett, amelyből idézzük az aláb­biakat: „Európát úgy tekint­jük, mint azt a világrészt, ahonnét a világ minden részé­re kiható dinamikus erők ki­indultak. Ezek az «-ők, bár jórészt a keresztyén kultúrá­ból nőttek ki, immár felszaba­dultak attól és tőle független­né váltak. Ebben a helyzetben az egyházaknak látniuk kell a mai Európát jellemző adottsá­gokat, azt, hogy Európa a volt keresztyén kontinens, s azt is, hogy Európa hozta lét­re azokat a forradalmi erőket, amelyek most átalakítják az egész világot. Ebben a vonat­kozásban nincs alapvető kü­lönbség Kelet- és Nyugat-Euró- pa között, mert mindkét rész az elvilágiasodott keresztyén kultúra színhelye és mindkét részről Ázsia és Afrika felé olyan eszméket, értékeket és technikai vívmányokat ajánla­nak, amelyek gyökeres társa­dalmi és kulturális változáso­kat idéznek elő. Az egyhá­zak azonban még nem néztek szembe ezzel a helyzettel. Nagyrészt még mindig a régi keresztyén kultúra maradvá­nyait igyekeznek kétségbeeset­ten fenntartani, a letűnt ke­resztyén Európa után sóhaj­toznak, pedig szembe kellene nézniük az új Európával és az új világgal, egy olyan világgal, amely felnőtt már és a saját lábán áU. Az egyházaknak eb­ben a helyzetben fel kell ad­niuk a kiváltságukról és ha­talmukról szőtt álmaikat” — mondotta a főtitkár. Ez kétségtelen világos be­széd volt. Számunkra termé­szetesen nem volt ez új. Nem úgy hatott ránk, mint valami nagy felfedezés, hiszen egyhá­zunkban mindezt majdnem két évtized óta mondjuk. Ami­kor először mondottuk a kül­földi egyházakban, igen gya­núsan néztek ránk. Azt hitték „idegen érdekek” beszélnek belőlünk. De hazai egyházunk­ban is „hamis helyzetrajz”-nak minősítették nem is olyan ke­vesen ezeket a látásainkat. És most? Az Egyházak Világtaná­csa főtitkára is ugyanezt mondja! Örüljünk neki és va­lóban tegyünk meg mindent azért, hogy magyarországi evangélikus egyházunk is iga­zán „szolgáló egyház” legyen az új Európában és az új ma­gyar világban. AZ ELŐADÁSOK UTÁN négy bizottságban folyt tovább a munka. A viták során sok értékes hozzászólás hangzott el. Kétségtelenül lehetett ta­pasztalni, hogy az egyházak felelőssége nagyban megnöve­kedett a béke, a népek együtt­élése és az egyházak helyes szolgálata iránt. De még min­dig elég sok elvont, elméleti jellegű megszólalást is lehetett hallani. Még mindig elég je­lentős azoknak a száma, akik nem számolnak a realitások­kal és nehezen indulnak el a: konkrét cselekvések útján ép­pen a népek együttélése ér­dekében. SZÉP JELENETE VOLT a Konferenciának, amikor dr. Bartha Tibor református püs­pök és dr. Heinz Kloppenburg dortmundi egyházi főtanácsos ünnepélyesen átadták a kon­ferencia vezetőségének a Má­sodik Keresztyén Béke-Világ- gyűlés egyházakhoz intézett Üzenetét. Említésre méltó az is, hogy előzőleg az Európai Egyházak Konferenciájának vezetősége sokszorosíttatta ezt az üzenetet és a résztvevők­nek kiosztotta. Az ülés 7 tagú elnökséget és 18 tagú Tanácsadó Bizottságot is választott. A Tanácsadó Bi­zottság tagja lett dr. Ottlyk Ernő professzor is, aki a ma­gyarországi protestáns egyhá­zakat képviseli a bizottságban. A „Bornholm” hajó fedélze­tén sok szép és jó dolog tör­tént. Reméljük, hogy ez a munka tovább is jól folyik majd és az Európai Egyházak Konferenciája is gyümölcsöző szolgálatot végez az egyháza­kért és az egész emberiségért. D. Káldy Zoltán Sáfárok, ha elhivatnak A lelkész elsősorban és mindenekfölött sáfár. Nem úr tehát, hanem sáfár és az a gyülekezet, amelyben szolgálatát elkezdi, nem az övé, hanem Krisztusé. Az új lelkész nem az övébe jött, még akkor sem, ha teljes egyhangúsággal hívták meg valamely gyülekezetbe — és ez egyre gyakrabban fordul elő! —, hanem Krisztus gyülekezetébe. Gyülekezetek addig lesznek, amíg a lelkészek tudják, hogy ők csak sáfárok, akik az Isten igéjét hirdetik és nem a maguk bölcsességét. £ fenti mondatok D. KÁLDY ZOLTÁN igehirdetéséből valók, amelyet november 8-án az új váci lelkész BACHÁT ISTVÁN iktatásán tartott. De ezeket a megállapításokat oda­gondoljuk most mindazoknak a lelkészeknek a beiktatására, akik az elmúlt hetekben kezdték el új gyülekezetükben lel- kipásztori munkájukat: a miskolci egyházközségben FABINY TIBOR, a lovászpatonai gyülekezetben SZALAY KÁLMÁN, a kisvárdai gyülekezetben BÁRDOSSY TIBOR, a nyíregyházi gyülekezetben pedig TARJÁN BÉLA. Az Evangélikus Elet olvasói meleg szeretettel köszöntik új szolgálati helyükön a beiktatott lelkészeket és arra kérik imádságban Istent, hogy az első szeretet tüze és melege meg ne lankadjon sem az új lelkészekben, sem a gyülekezetekben. Meglepő találkozás Olvasom a lapokban az Élei* mezési és Mezőgazdasági Vi­lágszervezet évi jelentését. B szerint az emberiség élelmezé­si gondjai az utóbbi években nem enyhültek, hanem még súlyosbodtak. Csökkent az egy főre eső élelmiszertermelés különösen a latin-amerikai és a távol-keleti országokban. A fehérjetermelés nem tudott lé­pést tartani a világon a lakos­ság szaporodásával. India ön­állóvá lett, de az átlagos élet­kor ott ma is csak 26 év. (Áz erőteljes és nagy tekintélyű Nchru után a törékeny, tanító­ból lett elnök összeroskadhat a gondok alatt.) Az elmaradott­sággal és az önzéssel rendszere nem tud elég gyorsan megbir­kózni. Hihetetlennek tűnik az is, hogy egyenlítői Afrikában» ahol a trópusi napfény dudva- _ mód ontja a cukros növénye­ket, nincs elég gabona. És az orvostudomány mindenütt az elmaradt országokban köny- nyebben tud segíteni az álta­lános halandóság statisztiká­ján, a modern gyógyszerek se­gítségével, mint ahogy az el­maradt és múlthoz ragaszkodó termelési módszereken és tár­sadalmi szokásokon a tudo­mány segíteni tud. Nálunk nem állnak sorba bádogcsajkával, éhesen az in­gyen konyha előtt és nincse­nek olyan rétegek, amelyek a szemétből kapart hulladékból szedik össze vacsorájukat Ilyentájt lassan megkezdőd­nek a disznótorok. A nagy név­napok sok helyütt ismét divat­ba jöttek. A meghívott társa­ság annyit eszik, hogy az utol­só jó falat már alig megy le a torkokon. Miközben elégedet­lenkedünk, mert valamiből nem kapunk olyan minőséget, mint amilyet éppen szerettünk volna, ki gondol arra, hogy nem százak hanem milliók éheznek a világon? Száz és ezer szerencsétlen hal éhhalált megtörve a szenvedéstől, két­ségbeesett hozzátartozói előtt Az emberiség egyharmada el­látatlan. A mai vasárnap evangéliu­ma arra figyelmeztet, hogy egyszer mindnyájan találkoz­ni fogunk Jézussal. Ez a vi­szontlátás meglepő lesz, mert az Ür nem azt fogja mondani: „emlékszem, milyen csodála­tos bibliaórákon vettél részt életedben, tudom, hogy milyen magasztos igehirdetéseket hall­gattál”. Hanem így fog szólni: „Éheztem.” „Haldokoltam az éhségtől. Én osztottam szét a szemétláda maradékát gyerme­kim között, míg te elégedet­lenkedtél és csak magadnak éltél.” Éheztem. „Mindig mondhatod ezt uram, írja egy francia keresztyén, ha egy percre is abba hagyom önma­gam odaadását. Soha nem hagyhatom abba a harcot, hogy számon tartsam testvé­rem jussát. Nem könnyű a vi­lágnak enni adni. Szívesebben végzem imáimat rendesen és látogatom a szegényeimet, de mindez nem elég. Ha nem har­colunk teljes erőnkből egy igazságosabb világért, akkor az életünk bűn.” Uzon László I J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents