Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-11-08 / 45. szám
Isten tettei nyomában A kegyelem Isten teremtésének a történetét nem tudjuk megérteni, ha nem szólunk, ha nem tudunk a bűnbeesés történetéről, amelyről 1 Móz 3 tudósít bennünket. Hiszen mi már nem a béke és kegyelem világában élünk, amiről az első két fejezetben volt szó. Mi csak a mi bűnbeesett világunkat ismerjük. Ezért csak azt mondhatjuk, hogy egyszer, „valahol” törés következett be Istennel. A teremtésről szóló bizony- Kágtevés szerint az Isten és ember viszonya a teljes szeretet és bizalom közössége volt. Igaz ugyan, hogy már a 2. fejezetben fölbukkan a halál lehetősége és szó van arról a határról, amelyet Isten a maga uralma érdekében az ember elé szabott. De ez a határmegvonás is az Isten szeretetéről tanúskodik, hiszen arra utal, hogy az ember szeretheti az istent. A bűnbeesés történetét viszont a teremtés nélkül nem tudjuk megérteni. Ha tudjuk és hiszünk abban, hogy a teremtés eredeti állapota szerint közvetlen „szeretet-kö- zösség” volt a Teremtő és teremtményei között, csak akkor értjük meg, hogy mi a bűn. Hiszen ha az ember kezdettől fogva a saját lábán állott volna, ha csak „valamilyen” viszonyban lett volna Istennel, akkor elpártolása Istentől Is csak „valamilyen” sajnálatos félrelépés volna és nem az a tragikus döntés, amely végérvényesen döntött az ember életsorsáról. A bűneset, a bűn az ember tagadó szava Isten igéjére. Ezen a tagadáson törik meg az ember közössége Istennel és vele összefüggésben az emberek egészséges közössége egymással is. Isten képmásából az Istenhez hasonló ember lesz, aki azonban ennek ellenére a halál hatalma alatt áll! Hiszen a bűneset története éppen azon a ponton kezdődik el, ahol Isten szeretetének. tehát az evangéliumnak a valósága még érintetlen. A kísértő tudja, hogy csak akkor van hatalma, ha látszólag az Isten ügyét képviseli. Az első kísértő szó is kegyes kérdés volt: „Csakugyan mondta azt az Isten?” Valóban mondta Isten, hogy Ö a szeretet, hogy csak hinnünk kell benne, hogy nincs szükségünk jócselekedetekre, hogy mindig a javunkat akarja? A kísértő első kegyes kérdésével jelent meg a világban. a rossz és mindig kegyes kérdésekkel kísértetnek meg ma is a keresztyének. Mert a kísértő mindig a teremtménynek a Teremtővel ■ való alapmagatartását támadja meg. Azt súgja az embernek, hogy Isten igéjének a bírálója lehet. Ahelyett, hogy egyszerűen hallgatna reá és cselekedne azt! Abban a pillanatban, amikor az ember nem látja Isten jóságát tisztán, már teher számára az engedelmesség Isten iránt, Isten boldogságának a korlátja, önállóságának a megsértője A bizalmatlanság beférkőzte magát az ember és Isten igéje közé. Most már mint valami „harmadikról” van szó Isten igéjéről és bármennyire derekasan viselkedik is az asszony a kísértővei szemben, teljes bizalma Isten iránt már megingott és amikor megkapja a döntő szót: „Bizonnyal nem haltok meg" — akkor már teljes a bukás. Meghazudtolják Isten igéjét, hazugnak bélyegzik magát Istent. Nem a jóságos Atya ő, hanem az irigy despota, alti tudja, hogy azon a megállapított határon túl „olyanok lesznek, mint az Isten” az emberek. A jónak és rossznak tudása — ez az az új világ, amely a megvont határ mögött föltárul Megnyílt szemek — ez az a kísértés, amely minden időben csábítja Istentől az embert. Az új állapot valami egészen más, mint az a teremtésbeli állapot, amelyről azt mondta Isten, hogy „jó”. Ez már az új, a más, az ismeretlen, a titokzatos világ. Bekövetkezik az, amit a kísértő mondott: látókká és tudókká lesznek és — elrejtőznek — az Isten elől is. Az a tudás, amelynek az lett volna a hivatása, hogy Istenné tegye őket, a valóságban eltávolítja őket Istentől. És mivel eltávolodnak Istentől, eltávolodnak- egymástól is. Az ember nagy tévedése akkor is, most is, hogy el lehet rei- tőzni Isten elől. De Isten azonnal leleplezi az embert. Mennyire a bűntörténetét olvashatjuk ebben a fejezetben lépésről lépésre! Hiszen ugyanaz történik itt is, mint mindig, amikor az ember elrejtőzik. Az ember szeretné a bűnt eltitkolni. De amikor elrejtőzik, akkor arról tesz bizonyságot, hogy Cél az Istentől, hiszen a bűn mindig félelmet és rettegést szül. De gyávaságot is: az ember mindig el akarja hárítani magáról a saját vétkét és annak terhét lerázni és másrá hárítani. Először arra, aki legközelebb van hozzá és akit éppen Isten adott melléje: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem belőle”. Közvetve tehát magára az Istenre hárítja a vétket és a felelősséget. Az asszony a teremtett világra, az élet- körülményekre hárítja a felelősséget: „A kígyó csábított el engem!” A Biblia azonban nem hagy bennünket kétségben atekintetben, hogy ennek a mentegetődzésnek nincs „foganatja”. Ezért mondja ki Isten az átkot és ez az átok éppúgy megfogan, mint amikor arról van szó, hogy Isten szólt és lett. De az átok mindig ígérettel párosul Istennél. Ádám életben marad egy olyan világban, amely az átok és ígéret feszültségét tükrözi. Az átok azt jelenti, hogy Isten igent mond a bűnbeesett világra. De az ember élhet ebben a világban, ez Isten ígérete. Isten átka az, hogy az ember mindig a megkísértett ember és nem úgy kapja már Isten igéjét, mint teremtettségi állapotában: békességban és nyugalomban, hanem mindig a kegyes kérdés eltorzított formájában jut el hozzá. Nem békességben, hanem ellenségeskedésben és harcban viszonyok Istenhez. De ebben a megátkozott sorsban is adva van számára az az ígéret, hogy a győzelmet újra, meg újra kiharcolhatja magának: eltaposhatja a kígyó fejét. Persze ő is megsebesül ebben a harcban, hiszen a legyőzött kígyó a sarkába mar. Az Isten igéjéért vívott harcban sebeket kap. Nem hős, hanem harcos, aki győz és sebeket kap. A bűnbeesett világban él ugyan, de ez a világ éppen, mert Istennek az átka nehezedik reá, nem olyan világ, amelyet teljesen és végérvényesen elhagyott volna az Isten, hanem egyúttal megáldott világ, munkában és fájdalomban, az élet továbbplántálásában megszentelt világ: az Isten világa, vele megbékülő világ. A halál szavának kellős közepén azonban még egyszer fölcsillan az élet szava is, mert az ember Évának, azaz életnek nevezte el a feleségét. Minden halál ellenére van élet, mert nem szűnt meg az Isten kegyelme. A halál átka nem gyengül meg, de annak ellenére van élet. És ha élet van, akkor van reménység is. Amíg ebben a közbeeső időben, a kezdet és a vég között, az elmerült eredeti „igen jó” és az eljövendő „új világ” között élünk, addig ennek a világnak a rendjei kötelezőek. Mert Isten adta azokat. Senki sem vetheti meg a házasságot, vagy lehet házasságtörő, mert az nem Isten eredeti akaratából adódott. Senki sem vonhatja ki magát a kenyérért folytatott harcból, a munkából. Igen jó lehetett az eredeti, a „kezdet” terem- tettsíge, de igen jó ez a világ is, mert Isten akaratából van. Így értjük meg azután, hogy Pál apostol miért állítja szembe az első emberrel, aki az Istenhez-hasonlóságot ragadománynak tekintette, az új teremtés első emberét, aki nem tekintette ragadománynak, hogy egyenlő az Istennel (Filip 2,5—11). A régi teremtés első emberével, aki az; Isten képére teremtetett, szembe állítja az új teremtés első emberét, aki a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15). Vagyis! Ahogyan az első ember a halál ritmusába taszította a világot, úgy vonja bele a második Adám ezt a világot az élet ritmusába. Addig azonban hosszú az út! Isten különféleképpen lép ki elrejtettségéből, hogy az ítélet alatt élő világot ígéretein, szövetségein át a végső célhoz elvezesse. Őszi képek Tesrzs Tamás osztálya a budai hegyekbe kirándult. Az őszi erdőt keresték jel és a tanító néni arról beszélt, hogy a természet most veti le nyári ruháját. Tomi csodálkozó szemmel itta a sokszínű erdő fénylő és hullámzó tengerét és hallgatta a tanító néni magyarázatát. Aztán játék következett. A csendben pihenő erdőt felverte az osztály hangos kiáltozása. Tomi hamarosan elűnt az egyik bokor mögött Jancsi barátjával. Jancsinál kés pengéje villant és az egyik bokor törzse halkan könnyezni kezdett. Csúzlinyél készült Tamásnak. Régi vágya teljesült most. Hiszen minden pajtásának van már, csak neki nincs. De most már neki is lesz! Este, amikor lefekvés előtt bement apuka szobájába, ott nagy társaságot talált. Apuka barátait. Félve ment oda apuhoz és anyuhoz, de amikor azok megkérdezték tőle, hogy mi volt az iskolában, akkor már felszabadultan lelkendezett. — Kirándulni voltunk — jelentette be. Aztán így folytatta: — Van csúzlinyelem. — Mid van? — förmedt rá az apa, s kézé megállt a töltö- getésben ennél a szónál. — Csúzlit csinálok. A többit nem részletezem. A fém építőszekrény és a villanyvasút mellől az apai kéz kihajigálta a játékok tömegét. Végre meg volt a faág. Kicsi volt. Görcsös és vékony. Talán sosem lett volna belőle csúzli, mert a szára előbb görnyedt volna el, mielőtt kiröppent volna ágai közül az első kavics. A megtalált bűnjel eltűnt az apai zakó mély zsebébe. Tomi pedig a perzsa faiiszönyeg alatt még sokáig siratta legkedvesebb játékát, aztán elnyomta az álom. — Hallottátok, mit mondott? — hajtott fel egy pohárral eközben az apa. — Még, hogy az én gyerekem ilyen vacakkal játszón. Mindent megveszek neki, ami csak újdonság van. Semmi pénzt nem sajnálok. Most is ígértem neki egy társasjátékot, ha megmondja, hol van az a vacak. Azt hiszitek megmondta? Ügy kellett megkeresnem. Tamás másnap reggel ott látta a Kukában a tegnap szerzett faágat. Szerette volna kivenni, de nem merte. Búsan ballagott az iskola felé. Villanyvasút, építőszekrény, géppisztoly és asztali futball most mind eltörpült az értéktelen faág mellett. Tomi szülei élnek, van szép játéka, gondtalan gyermeksége, s Tomi mégis árva. Jóléti árva. Karner Ágoston Az „Erős várunk” új énekeskönyvben Mint az NDK protestáns hírszolgálata, az ENO közli, Luther Mártonnak „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű énekét felvették mai angol fordításban egy új római katolikus énekeskönyvbe, amely Cincin- natti-ban (Ohio állam) jelent meg az ottani püspök engedélyével. Ez a fordítás lényegében nem különbözik a protestáns egyházakban használt angol fordítástól Vatikáni jelentésünk A Szentírás és a hagyomány A két évvel ezelőtt a zsinat elé kerülő szöveg még egészen a régi módon fogalmazta meg azt a római katolikus tételt, hogy a hitnek két forrása van, a Szentírás és az egyházi hagyomány. A mostani tervezet már a harmadik módosítás/ Az elsőhöz képest jelentős javításokat mutat. A séma címe ez lett: „Az isteni kinyilatkoztatásról”. Bevezető megállapításai ugyanazt fejezik ki, amit mi az „üdvtörténet” kifejezéssel vallunk: Istennek üdvmunkája során végbemenő cselekvése és megvilágosodó szava tartalmazza az önmagáról szóló kijelentést. A továbbiak során a szöveg nyitva hagyja azt a vitakérdést, hogy a kinyilatkoztatás minden igazsága benne van a Szentírásban, vagy pedig annak egy részét a hagyomány tartalmazza. A felszólalások során a konzervatívok erőteljes képviselője, Ruffini palermói érsek idézte is a tridenti zsinat határozatát, és csodálkozását fejezte ki azon, hogy a tervezetben miként kerülhették ki a hagyománynak a Szentírást tartalmilag kiegészítő szerepét. A tervezet és az azt helyeslő felszólalások ezzel szemben egy új fogalmazásnak adtak helyet: az egyház hagyományán nemcsak a szájhagyomány vagy egyes régi egyházi iratok értendők, hanem az egyház egész élete, működése, tanítása, kultusza. A Szentírás az így értelmezett hagyományba beletartozik. Az egyház hagyománya fejlődik, a kinyi- latkozatatás titkainak növekvő megértése által. Ez a rövid összefoglalásunk is mutatja, hogy az új fogalmazás nem viszi a protestáns felfogás irányába a kérdést, ellenkezőleg, az egyházat teszi meg a hit egyetlen forrásának, amely a Szentírás és a legré-. gibb hagyomány fölött áll. Ezzel az új fogalmazással kitűnően lehet alátámasztani például Mária testi mennybemenetelének 1950-ben kimondott dogmáját. Ha ezt meggondoljuk, nem tudunk hiánytalanul örülni a Szentírásról szóló, valóban szép és igaz résznek. Illetőleg az a reménységünk ébred, hogy a Szentírásnak juttatott nagyobb szerep és jelentőség — amit eddig így a római katolikus egyház még soha nem mondott ki —, olyan zsilipet nyit meg, amelyen át Isten igéjének ereje sokat elvégezhet a római egyházban, s a gyakorlatban többeknél a hit egyedüli forrásává lehet. „A Szentírás minden prédikáció és az egész keresztyén élet maradandó normája. Belőle nyerik a hi vők a hit erejét, birtokolja az egyház lelki életének forrását”. Pontos fordítások szükségesek. A rendszeres bibliaolvasás kívántos mindenekelőtt a papoknál, akik Isten igéjének hirdetésével vannak megbízva. A Szentírás tanulmányozása minden teológiai képzés lelke. Bármennyire jelentkeztek is óvó hangok a zsinati felszólalások során, amelyek a teljes Biblia terjesztésének „veszélyeire” figyelmeztettek, nem hiányzott a bátor teológiai kutatásra felszólítás serrí. Az angol bencésapát, Christopher Butler mondta a zsinatnak ebben a vitájában: „Mi olyan sokat tettünk a zsinaton a félelem és a túlzott aggodalom lelkének legyőzésére. Ne féljünk a tudományos és történeti kritikától sem. Nincs szükségünk gyermeki megnyugvásra. miközben az igazság előtt becsukjuk szemünk- ket, hanem igazi kritikai tanulságra, amely arra képesít, hogy valódi párbeszédet folytassunk a nem-katolikus írásmagyarázókkal”. A tervezet szövege és vitája megmutatta, hogy a Szentírás ma jobban, mint bármikor, előtérbe akar kerülni a római egyház életében is. „Az ökumenizmusról” Ez a séma is javított szöveggel került most újra a zsinat elé. Bár a szöveg szerint az üdvjavak teljessége csak a római katolikus egyházban található meg, mégis kimondja a tervezet a szót, hogy ez az egyház „folytatólagos reformációra” szorul. Bár nem-katolikus istentiszteleten továbbra is tilos római katolikus hívőnek résztvennie, de a séma felszólítja a katolikus keresztyéneket a másvallásúakkal való párbeszédre és -a jobb kölcsönös megismerésre. A reformáció egyházait a szöveg „egyházaknak” nevezi, amelyet e résszel kapcsolatos szavazás előtt Heenan érsek így okolt meg: ezek a közösségek a közös örökségből olyan egyházalkotó elemeket őriznek, amelyek nekik „valóban egyházi jelleget” adnak. Ezek az egyházalkotő elemek* ezekben az egyházi közössegekben: Krisztusnak mint egyetlen Űrnak és Közbenjárónak megvallása, a Szentírás tanulmányozása, a keresztség és a Krisztussal való élet (imádság, bibliai elmélkedés, keresztyén családi élet, isten- tisztelet, amely őriz részleteket a legrégibb liturgiákból). A séma javított szövegén érződnek azok az észrevételek, amelyeket a protestáns megfigyelők tettek. Ez mutatja, hogy ha a zsinatra nem néztünk indokolatlan, túlzott illúziókkal — mint az sok esetben egyeseknél, egyházi közü- leteknél történt —, akkor örömmel állapíthatjuk meg, hogy a zsinaton a római egyház eddig még soha elő nem fordult módon hallhatta meg a reformáció egyházainak érvelését az előkerülő egyházi, teológiai kérdésekben. A fenti szövegeket a zsinat október közepén túlnyomó többséggel elfogadta. Ha részjelenség is, de ez az eredmény mutat valamit abból az óhajból, hogy a római egyház az „elszakadt testvéreket” komolyan akarja venni. Ez a jövő útja: egymástól való tanulás, az elképzelhetetlen egyesülés helyett. Feljegyzés Lambarenéhől A Stimme der Gemeinde című lap folyamatosan közli Christoph Staewen ez év elején Afrikában tett utazásáról készült jegyzeteit. Január 23. és február 2. között meglátogatta dr. Schweitzer Albert híres őserdei kórházát Laínbarenében, az Ogove folyó mellett. Itt készült feljegyzését közöljük. Miután a repülőteret elhagytuk kétszer is áthaladtunk az Ogove folyó széles medrén és így érkeztünk meg Albert Sciiweitzer kórházfalujába. Bizony falu ez, de olyan falu, amelyben betegeket ápolnak és operálnak. Súlyos cölöpökből ácsolt, hullámbádoggal fedett barakok helyezkednek el lépcsőzetesen egy domb oldalán. Közel 300 beteget ápolnak bennük. Ezt az óriási kórházat elsősorban az afrikai viszonyokhoz való alkalmazkodás jellemezi. A páciensek családostól jönnek ide. A család ott él a beteg ágya körül, főznek és mosnak számára. A kórház üzemeltetésében is résztvesznek a a hozzátartozók és ezért ellátásban részesülnek. A kórházi épületek előtt megszámlálhatatlan tűz parázslik mindenfelé. Készül az ebéd. A kórtermek éppoly szorosak, mint a betegek lakása odahaza. Mindnyájan megelégedetteknek látszanak. Nem is csodálkoztam ezen, mert az ápolásnak ezt a fajtáját ideálisnak kell tartanunk Afrikában. A betegnek nem kell kiszakadnia családi környezetéből, hiszen abban sold tál jobban belegyökerezett, attól nagyobb mértékben függ, mint ahogyan az Európában szokásos. Az otthon megszokott gondozásban részesül. A kórház csak kisegítő szolgálatokat nyújt. Megéri az a kevés piszok, amely ilyen módon elkerülhetetlenné válik a barakok körül azt, hogy ezzel a bölcs eljárással közreműködésre lehet kötelezni az afrikaiakat és el lehet kerülni hosszabb ideig tartő kezelés esetén a betegek talajtalanná válását. Vannak, akik bírálják az egész eljárást, de ezeknek szerintem fogalmuk sincs Afrikáról, még akkor sem, ha hosszabb időt töltöttek volna ott. A kritizálok közül legtöbben repülőgéppel érkeznek Amerikából, vagy Európából s oda csakhamar vissza is térnek. A kórház vezetése nagyvonalú és bölcs. Ezen a tényen az sem változtat, hogy az afrikaiak közül is sokan ellenállást tanúsítottak a kórházzal szemben. Sok művelt afrikai (nagyrészt talajvesztett emberek) az európaiaknál is európaiabbak és az amerikaiaknál is amerikaiabbak szeretnének lenni. Nem szolgálja ennek a szerencsétlen kontinensnek a javát az utánzásnak ez a mániája. A betegek áradata nőttön- nő. A telepet szüntelenül tovább kell építeni. Jelenleg 34 fehér munkatárs és 16 vendég látja el a sok tennivalót. A kórház orvosi fölszerelése jó. Jó a beteggondozás is. Az orvosi műszerek nem elégséges sterilizálásáról költött legenda rosszindulatú. Aki ismeri Albert Schweitzert, jól tudja, hogy ezen a vonalon inkább aggodalmaskodó, mintsem könnyelmű. Túlzott lelkiismeretessége teszi érthetővé, hogy a modern komfortot csak lassan engedte be a kórházba. Ott egyetlenegy fillért sem hajlandó kiadni olyasmire, ami nem feltétlenül szükséges. Például, még mindig szűrt és felfőzött esővizet isznak (természetesen teát és kávét is), petróleumlámpák fénye mellett élnek, amelyek nem sugároznak ugyan erős fényt, mégis elegendő világossággal szolgálnak, megelégszenek kevés zuhanyozó helyiséggel, noha az ottani gyilkos klíma miatt az ott-tartózkodó fehérek többet igényelnének. Ezek azonban mind periférikusabb kérdések és ostoba dolog ezek szempontjából bírálni Schweitzer Albertet. Sajnos, a nagy orvos sok munkatársát zarvarják a bíráló megjegyzések, a kezdőket mindenféle kísértéseknek teszik ki, megpróbálnak magyarázattal szolgálni erre vagy arra a jelenségre, és közben teljesen szükségtelenül védekező magatartást vesznek fel. Az a jó, hogy dr. Schweitzert nem nagyon izgatják ezek a bírálatok. Neki van igaza. Nagy művét, ezt az évenként közel 6 ezer beteget és közben még egy külön faluban 120 leprást kezelő kórházat nem szükséges védelmezni. Nagy áldozatok árán elért emberfeletti teljesítmény. A nagy doktor pedig — így nevezik betegei —, még mindig nem hagyott fel a szolgálattal és az áldozatos élettel. Naponta járja hajlott háttal a kórtermeket, tárgyai munkatársaival, figyelemmel kíséri az újabb építkezések menetét, vagy beül a gyógyszertárba, hogy leveleket írjon. Napról napra fogadja a turisták fárasztó látogatását. Az amerikaiak szinte tömött sorban jönnek. Persze, ha a fényképezőgépekkel teliakasztott emberek a nagy öregembert újra és újra fényképezik, csettintgetik gépeiket, mert olyan képet szeretnének, amelyen együtt láthatók Albert Schweitzerrel, könnyen előfordul, hogy a nagy öregembernek az arca megmerevedik és mély kedves szeme kemény pillantást vetne' . „Jöjj csak — így szólt egyszc hozzám, mert a kórházi mindenkit tegez —, nézd cs; :’ meg mire kell rászánnom magam.” Később így szó! í: ..Az hiszed, hogy kellemes az életem?” és befejezésül: „Mégis kibírom”. ötven év a trópusokon, öt- venévi kemény szolgálat Afrika betegei között, a hírnév terhe alatt sóhajtással megtelt számtalan esztendő — és mégis egy ilyen mondat. Ö, micsoda emberi ^ HARANGOK újraönté- § 5 sét, harangkoronák, ha- H 5 rangállványok készíté- | g sét, átalakítását újrend- § Szerűvé vállalja 3 DUSÄK ISTVÁN harangöntő. Oszentmik- § Ä lés, Dózsa György út 26, 1 linjiiiiHfimifiiiiWfirraiwiEiiTmkimnifimiiimrTmimttiTiW
