Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-10-25 / 43. szám
kP. BÉRM. BP. 72. Luther és a Biblia •IHII!ljlllllll!lll!lllllil!llllllllllllll|!l!lll:líli!!lllll[lllilllllilili)llimiT!l!l!llllllillllllllIl:liillllir!llll|jlliilll]|;i!lllllllllimilll!lltlllllÍII!IUl> Az iránytű AZ ÖCEÁN VÉGTELEN VIZE titkokat és veszélyeket 'tejt. A hajós — régen is, ma is — két elem, a víz és ég rejtélyes ölelkezésében haladt és halad. Az égitestek — nappal a Nap, éjszaka a csillagok — hűséges révkalauzai az embernek, és mégis hányszor hagyták cserben az örök Odisszeuszt, a tengerre bátorkodó embert. A tenger és ember közötti szüntelen küzdelemben egy parányi fegyver döntötte el a küzdelmet: az iránytű. Amióta iránytű van, sem a szirének hangja. sem csalóka délibáb, vagy kormos fellegekbe rejtőző napsugár, de ködös éjszaka sem veszélyezteti a bátor hajósok célba jutását. .. NEKÜNK, KERESZTYÉNEKNEK IS van iránytűnk. A bűnben botorkáló, a jó útról lesodort, a hamisságban tapogatózó embernek Isten rendelkezésére bocsátotta szavát és akaratát. A biztos és minden kísértés közepette határozott célt mutató iránytűt. Kinyilatkoztatásnak mondjuk, vagy Isten igéjének nevezzük, és ennek veretes foglalata a Biblia. Iránytű ez a keresztyén ember kezében, amelynek egyik pólusa mindenkor Isten felé remeg, a másik pedig felőle az ember irányába. Parányi „szerkezet” csupán, de a keresztyén ember nélküle nem találja meg a célt és értelmet. Kezeléséhez sem kell különösebb tudomány, mert. ahogy egy kicsiny gyermek előtt világos az iránytű működése és használata, és vakon rábízhatja magát a mágnes mindeneket átívelő sugárzására, úgy a keresztyén embernek is hitre, gyermeki elfogadó hitre van szüksége. VOLTAK IDŐK, amikor az egyház, Isten gyermekeinek közössége iránytű nélkül próbált boldogulni. Ragyogó napsütésben, csillagfényes éjszakában, olykor úgy látszott, hogy sikerült. A középkor egyháza kalandos vállalkozások állomásain időzött. Szirének hangja, nehéz, vitorlaszaggató viharok közepette vette észre, hogy nincs meg az „iránytű". A „hajófenékről” Isten embere, Luther Márton hozta ismét napvilágra. A reformáció nagy és izgalmas eseménye az, hogy az egyház újra megtalálta és funkcionálásba hozhatta az iránytűt. Sőt azóta nélkülözhetetlen vezető eszköze lett. A BIBLIA MINDIG EMLÉKEZTETNI FOG bennünket a reformációra. Arra, hogy Isten nem hagyta egyházát a tévelygés útján járni, hanem kezébe kényszerítette az iránytűt. És amíg sok mindent indokolhatott a reformációig úgy az egyház, hogy tévedéseinek oka az ismeretlen cél volt, addig a reformáció óta annak a mérhetetlen felelősségnek a súlya nehezedik az egyházra, hogy „van Mózesük és prófétáik” (Lk. 19, 29.) Tehát a Szentírás a felelősség, az egyház pedig annak hordozója. A Szentírás a vezető, és a vezetett szüntelen a kontroll kínos helyzetében van: jó úton jár-e!? EZENFELÜL A SZENTlRÁSRÖL nekünk, lutheránusoknak még valamit tudnunk kell. Talán azért, mert evangélikusoknak hívjuk magunkat. A szó pedig, hogy evangélikus, az evangéliumból ered. Ez pedig örömhírt jelent. Valami nagy és drága ajándék hordozói lehetünk, mert még a nevünk is ezt mutatja. Az örömhír a Krisztusban kapott bünbocsá- nat és új élet ragyogó ajándéka. Mi pedig boldog gyermekei lehetünk. Biblia vasárnapján az evangélium „névnapján”, az örömhír gyermekei hálával ünnepelnek. Isten végtelen szeretedről emlékeznek meg. amelynek foglalatát kezükben tarthatják. Mint hajós az iránytűt, úgy a keresztyén ember Isten igéjét. És amint annak a levegőég és a mérhetetlen víz kellős közepén a biztos célt mutatja, úgy a Szentírás is a célra függeszti tekintetünket. Isten csodálatos ajándéka, hogy a tévedésekben, bűnben és gonoszságban vergődő ember kezébe adta az iránytűt. Erre! Felém! A szeretet, a megbocsátás, a megváltás és örökélet biztos partjai felé. Rédey Pál Magyar egyházi D. Mitzenheim püspök jubileumán D. Moritz Mitzenheim thü- rmgiai evangélikus püspök még a nyár. folyamán levelet intézett D. Dr. Vető Lajos, valamint D. Káldy Zoltán püspökhöz és meghívta őket, hogy egyházunk küldöttségével látogassák meg a thürin- giai evangélikus egyházat. Egyházi küldöttségünk, amelynek tagjai a két püspökön kívül Prőhle Károly prodékán Dr. Ottlyk Ernő professzor, valamint D. Káldy Zoltán püspök felesége, október 16-án indult el. Látogatásuk a thü- ringiai. egyház . kiemelkedő családi ünnepének idejére esett, ötven évvel ezelőtt, október 18-án avatták lelkésszé D. Mitzenheim püspököt. Ebből az alkalomból október 18- án Hildburghausenben, szülőfalujában abban a templomban prédikált, ahol ötven éve lelkésszé avatták. Október 19- én pedig Eisenachban, a thüringiai evangélikus egyház tanácsülésének keretében ünnepelték a jubiláló püspököt. Egyházunk küldöttei resztvettek ezeken az ünnepi alkalmakon és tolmácsolták köszöntésünket. D. Móritz Mitzenheim püspököt a magyarországi evangélikusok jól ismerik. Feleségével vendégünknek tisztelhettük nemrégen, hallottuk igehirdetését a Deák téri templomban. Legutóbb a két világháború kitörésének évfordulói alkalmából pásztorlevelet bocsátott ki lelkészeihez, és gyülekezeteihez. ' A püspök pásztorlevelében hitet tett amellett, hogy nem lehet a háborút alkalmas eszköznek tekinteni politikai kérdések megoldására az atombomba korszakában. Az értelem és az emberiesség a tárgyalást. az enyhülést, a megegyezést és a leszerelést követeli. Pásztorlevelében elmondta a oüspök. hogy a békeszerződés és a két német állam közötti viszony rendeződése elősegítené az egyházi kapcsolatok norCullmann professzor a vatikáni zsinatról Oscar Cullmann világhíres svájci teológiai professzor, aki mint protestáns megfigyelő vesz részt a zsinaton, kijelentette, hogy bizonyos protestáns körök csalódása a zsinattal kapcsolatosan azokra a hamis várakozásokra vezethető vissza, amelyeket egyesek a zsinat kezdetén tápláltak magukban. Ö mindig hangsúlyozta, hogy az egyházak egyesülése nem lehetséges, mert mindkét oldalon az egységnek másféle felfogása él- „A pápától azt kívánni, hogy a mi egységről vallott felfogásunkat ossza, azt jelentené, hogy arra kérjük, legyen protestánssá. Hasonlóképpen a protestánsoktól sem lehet kívánni, hogy a római pápa primátusának alávessék magukat, mert ezzel arra szólítanák fel őket, hogy tagadják meg a protestáns hitüket. A mi igazi ökumenikus feladatunk az, hogy egymáshoz közelebb kerüljünk, miközben folytatjuk a párbeszédet az egységről és primátusról, anélkül, hogy a pápa primátusának feladására lenne kényszerítve, és anélkül, hogy a protestánsoknak ezt a pápai igényt el kellene ismerniük.” málissá válását is. Kijelentette a püspök, hogy „a magunk részéről készek vagyunk minden erőnkből telőt megtenni, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel segítsünk népünknek.” Ugyanebben a pásztorlevelében a püspök szeretettel figyelmeztette gyülekezeteinek tagjait, hogy szálljanak síkra szavaikban és tetteikkel a béke megőrzése. a megértés és a közeledés érdekében. D. Mitzenheim püspök egyházunk régi barátja. Megértéssel, érdeklődéssel kísérte figyelme mindig egyházunk útját és szolgálatát a kialakult új szocialista társadalmi rend feladatai között. Ügy tekintünk rá, mint aki velünk egy az evangélium szolgálatában. Egy abban is, hogy ezt a szolgálatot a népek közötti barátság és az emberiség békéje ügyének előbbrevitelével szoros összefüggésben látja és végzi. Lapunk szerkesztőségének és olvasótáborának a nevében is szeretettel köszöntjük az ötvenéves jubileum alkalmából. Életére, felelősség- teljes szolgálatára Isten gazdag áldását kérjük. Alexius patriarcha Genfben „A keresztyén egységmozgalom nagy barátjának” nevezte az Egyházak Világtanácsának főtitkára, Dr. Visser’t Hooft Alexius patriarchát, aki az Egyházak Világtanácsának genfi központját az elmúlt hetekben meglátogatta. Az Egyházak Világtanácsának most épült székhazában rendezett fogadáson az Orosz Orthodox Egyház feje kifejezte örömét abból az alkalomból, hogy „első kézből” tájékozódhat az Egyházak Világtanácsa munkájáról. Emlékeztetett arra, hogy az Orosz Orthodox Egyház érdeklődése az ökumenikus mozgalom iránt visszanyúlik a múltba, s 1961-ben bekövetkezett csatlakozása az egyházaknak ehhez a nagy közösségéhez „természetes és normális kifejezése mély ösz- szefonódottságának a keresztyén egység ügyével”. Á lutheri reformáció a hitről AZ EVANGÉLIKUS KERESZTYENSÉG alapvető felismerése Istenre vonatkozóan — mint legutóbb láttuk ezen a helyen — az örömhír a kegyelmes Istenről. Ez a szentírás döntő üzenete, az evangélium. Ezzel párhuzamos az a másik, az emberre vonatkozó felismerés, amelyről ma szólunk. Az ember részéről a legfontosabb, amit Istennel kapcsolatban tudnia kell, a hit. Tulajdonképpen az egyetlen dolog, amire Isten hív és amire meg akar tanítani, hogy bízzunk benne. Nincs az evangéliumban semmi, amit Jézus olyan döntő érővel ismételne, mint ez: „ne félj, csak higyj.” Hogy Istenünk van, ez Luther Kis Kátéja szerint elsősorban annyit jelent, hogy „mindenekfelett bízzunk benne”. Ez jut kifejezésre Luther híres kifejezésében: „sola fide”. „Egyedül hit által.” Csali így juthatsz az Istenhez közel, az üdvösségre. Más egyházak is többé-ke- vésbé tudatában vannak annak, hogy a keresztyénség lényegében hit. Az evangéliumi egyházaknak pedig közös kincse a Luther által felismert fenti alaptétel, az úgynevezett „hit által való megigazulás elve”. De sehol annyira nem világos, mint a lutheri reformáció területén, hogy a hit nem elhivése valaminek, nem is tanrendszer, hanem hivő bizodalom, amellyel Istennek kegyelmére felelünk és amellyel azt megragadjuk. A HÍVŐ BIZODALOM az egyetlen mód, amellyel Istent megdicsőíthetjük, amit néki adhatunk. Emberi létünk legalapvetőbb sajátsága, hogy ebből a hitből kell élnünk. Semmiféle cselekedet e nélkül, önmagában nem alkalmas arra, hogy Istennek tetsző legyen. Az az ember méltósága, hogy a földi élet, a bűn és a halál harcai között, hitével dicsőítheti meg teremtőjét a távolságon át. Ez által válik az ember azzá, amivé Isten szánta: Isten gyermekévé. A hit emel fel az istenfiúság méltóságára. Figyeljük meg a „Keresztyén ember szabadságáról” szóló reformátori irat alaptételét: a keresztyén ember hite által szabad gyermeke Istennek. Ezt a hitet várja tőlünk az Atya. Ez az igazi imádság lényege, s ezt sohasem akarja Isten válasz nélkül hagyni. Ez a hit teszi énekeinket vonzóan bensőségessé és ez alakítja az evangélikus ember egyéniségét szelíden és derűsen bizakodóvá minden körülmények között. DE FIGYELJÜNK MÉG az előbb említett reformá- tori irat alaptételének második részére is: „a keresztyén ember szeretete által mindenek készséges szolgája.” — „A hit a legtevékenyebb dolog a világon és nem kérdezi, hogy kell-e jót tenni, hanem mielőtt kérdezte volna, már meg is tette,” — mondja más helyen. A hit tehát nem passzív dolog, hanem a legerősebb ösztönzés van benne a cselekvésre. „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik — mondotta Jézus — és én is munkálkodom.” Ha hiszek Benne, nekem is munkálkodnom kell. Ha hiszem, hogy Isten szeretet, akkor én ennek a szeretetnek az eszközévé, munkatársává teszem magam. A katolikus ember érdemszerzésböl cselekszik jócselekedetet, a református ember Isten iránti engedelmességből, az evangélikus ember hálából, a bi- zodalmas hit belső indítására. Ez a bízó és az emberek felé pedig szolgáló hit teljesen Krisztusra néz, belőle merít és nála születik. Tőle tanul hálát, önátadást, hivő bizodalmas reménységet és embert szerető, gyógyító, szolgáló szeretetet. ti. L. Megbocsátás A mostani vasárnap igéi a megbocsátásról tanítanak. Egy francia közmondás azt mondja: „Megérteni annyi, mint megbocsátani.” Én mégis azt találom, hogy hála Istennek, ma már vagyunk annyira humánusak, hogy elég sokszor használjuk ezt a szót: „én megértem őt... ” és hirtelenéhen Is az emberi megértés megkapóan szép példáit tudnám felsorolni kortársaink, a mindennap egyszerű emberének az életéből; de nem merném ugyanezt elmondani a megbocsátásról. Megértő tudok lenni, ha az emberi gyengeség más ellen hibázott, de nehezen tudom megbocsátani, ha ellenem történik valami. Milyen gyakran hallani: „éa megbocsátok, de elfelejteni nem tudom”. Rögtön a haragos védekezés ősi emberi ősz» tönei ébrednek fel bennünk, ha minket ér a sérelem, s talán rég a temetőben kell pihennie valakinek ahhoz, hogy' egyszer azt tudjuk mondanit „bocsáss meg, hogy nem tudtam megbocsátani.” És nem szeretjük azt sem, ha nekünk bocsátanak meg. Megalázónak találjuk ezt. Pedig az emberi együttélés és a kultúra úgy szép, ha irgalom-van benne. Világunkban hivatalos program, hogy a bűnöst ne igyekezzünk tönkretenni, hanem javítsuk meg és emeljük fel. Cato Bontjes van Beek, a hitleri Németországban ellenállás miatt halálra ítélt fiatal művésznő írta anyjához búcsúlevelében: „Csak szeretet él bennem irántatok és minden ember iránt. Teljesen tiszta vagyok minden zúgolódástól és gyűlölettől. Békülj meg ezzel a gondolattal, a szívem diktálja ezt. Édesanyám, igazán így érzem. Érthetetlen számomra, ami történt, de nincs bennem panasz, csak szeretem az emberiséget, az egészet mind.” És Gandhi mondta az amritsári imafelvonulás alkalmával: „legyünk nagyok az áldozatkészségben, de nem a bosszú gondolatában”. Honnan ez az egyéni fájdalmon, sőt elmúláson felülemelkedni kész egyetemes emberi érzés? A keserűséget, a torkot fojtogató harag érzését csak még nagyobb szenvedéllyel lehet kiűzni, ami ezekben a kivételes emberekben, mint az emberiség, a szép és jó rajongó szeretete élt. Jézus a mai igében arra hív, hogy mélyedjünk el az isteni irgalom szemléletében. Isten szeretetének átélése töltsön el a jó iránti örök szenvedéllyel, hogy abból éljünk; és akkor sohasem a kölcsön visszaadása, hanem az ember felemelése lesz a célunk. Uzon László 4 i
