Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-10-18 / 42. szám

Ä» emberi közösségről A bizalom hídja ÍGY LÁTJUK: Az idegenforgalomról A napokban alkalmam volt tapasztalni, hogy a bizalom milyen szükséges az emberi közösséghez. A Tüzép pénztá­ra előtt várakoztunk. Egy is­meretlen férfi került sorra. Amikor fizetnie kellett, kide­rült, hogy pénze 10 Ft-tal ke­vesebb a szükségesnél. A ha­zamenetel másfél órát vett volna igénybe. Nyugodtan odaléptem hozzá, és kisegí­tettem. Megadtam a címemet, de az ő címét szándékosan nem írtam fel. Megpróbál­tam bízni abban, hogy el­hozza a pénzt. S amikor még aznap délután becsengetett és elhozta, olyan jó volt vele ke­zet szorítani. A bizalom és a hála, amely a bizalmat jutal­mazta, meleg emberi közel­ségbe hozott bennünket. Apró, jelentéktelen eset, amit elmondtam? Igen. Még­is elmondtam, mert minden­napi életünk ilyen apró, je­lentéktelennek látszó esemé­nyekből épül fel. S az apró dolgokban megmutatkozó bi­zalom is hatalmas, segítő erő­nek bizonyul az emberi kö­zösség kialakításában, míg az apró bizalmatlanságok is előbb vagy utóbb romboló té­nyezőkként jelentkeznek. Lélektanilag a bizalom azért van jó hatással az enjJjeri kö­zösségre, mert felfokozza az ember önbecsülését, megerősí­ti benne a jóra való készsé­get, és segítséget nyújt ahhoz, hogy az ember legyőzze ma­gában a rosszat s kifejlessze a jót. A bizalom tehát hálát ébreszt a másikban, s ez a hála hatalmas közösségalkotó tényezővé válik. Jézus Krisztusnak az embe­rekkel való érintkezését min­idig a határtalan bizalom jel­lemezte. Csak néhány villa­nást az életéből! Amikor ta­nítványokat választ, olyan embereket szólít meg, akik nem „méltók” a tanítványi szolgálatra. Durva, tanulatlan halászok, az anyagiasság és sokszoros csalás bűnével meg­terhelt vámszedők mellett áll meg, és amikor ajkán felhang­zik a „kövess engem!”, akkor e mögött a felszólítás mögött az isteni kényszerítés mellett a mélységes bizalom is ott van. Amikor leül a vámsze­dőkkel és bűnösökkel egy asz­talhoz és vállalja velük a szo­ros asztali közösséget, akkor e mögött a botránkoztató cse­lekedet mögött is ott van a mentő szeretetből fakadó bi­zalom. És amikor felmentő szóval fordul a majdnem meg­kövezett parázna asszony fe­lé, és ezekkel a szavakkal bo­csátja őt vissza a kísértések­kel, buktatókkal terhes min­dennapi életbe: „Eredj el és többé ne vétkezzél!”, akkor ez a hang is a határtalan biza­lom hangja volt. „Aki nékem szolgál, engem kövessen” — mondja Jézus. Ez az ige biztasson minket arra, hogy különféle emberi közösségekben legyünk biza­lommal az emberek iránt. A családban mindenekelőtt alapvető a férj és feleség kö­zössége. Ez az az alap, amely­re a család egész épülete rá­épül. Ha ez a közösség meg­romlik vagy lazává lesz, ak­kor bizonytalanná, beteggé válik az egész családi élet, s ennek főleg a gyermekekre nézve lesz nagyon szomorú következménye. A férj és fe­leség közössége pedig kölcsö­nös bizalom nélkül elképzel­hetetlen. Az élettársak rend­Skandináv költők (Magvető Könyvkiadó, 1964.). Egy kötet­ben találjuk meg a klasszikus és mai skandináv líra legki­emelkedőbb mestereinek alko­tásait Hajdú Henrik kitűnő fordításában és szerkesztésé­ben. Érdekes így egymás mel­lett szemügyre venni a skan­dináv népek közös problémák­ból, sajátos helyzetükből faka­dó s így bizonyos tekintetben egyéni ízű verseket. Mégis, ha valaki nagy figyelemmel, a szép keresésének a vágyával lapozza fel ezt a csinos kiállí­tású kötetet, összekötő kapcsot talál a klasszikus és a mai, a norvég és a svéd költők mon­danivalója közt. Ez a kapocs: a költői formákba és gondola­tokba öltöztetett emberség. szerint más munkahelyen dolgoznak. Sokat érintkeznek idegen férfiakkal és nőkkel s ez a gyakori együttlét nagyon sok esetben kísértést is jelent. Az élettárs nem tudja a sze­mét mindig rajta tartani a párján. Nem tudja ellenőriz­ni minden lépését és mozdu­latát. Döntő hát, hogy meg­bízzon az egyik házastárs a másikban! Ez az erős és meg nem rendülő bizalom szinte csodákra képes. Meg tudja erősíteni a másikban a hűsé­get. Őszinte bűnbánatra tud­ja vezetni, ha botlott. Ellenál­lóvá tudja tenni a csábítá­sokkal szemben. Vissza tudja téríteni őt végzetes utakról, vissza tudja tartani felelőtlen kalandoktól. Mert a szeretet­ből fakadó bizalom egészen hatalmas közösségalkotó erő a házasságban. A féltékenységet azért kell nagyon káros tényezőnek tar­tani ezen a területen, mert a táptalaj, amelyből kinő, ép­pen a bizalmatlanság. A félté­kenység — éppúgy, mint min­denféle bizalmatlanság — ta­szítja a másikat. Míg a biza­lom visszahozza a társat na­gyon messziről is, esetleg a hűtlenség nyomorúságából is. — Házastársak, bízzatok egy­másban! A családban igen nagy sze­repe van a bizalomnak a szü­lő-gyermek viszonyban is. A megállapodott, kiforrott szü­lők sokszor értetlenül nézik fejlődésben levő gyermekük kilengéseit, „lelketlen” maga­tartását. Kemény összecsapá­sok, ádáz csaták, rengeteg szitkozódás jellemzi sok csa­ládban a szülő-gyermel; vi­szonyt Ha a gyermek mindig azt hallja, hogy szülei kétség­be vannak esve miatta, ha mindig csak szidást, dorgálást kap és a bizalmatlanság lég­köre veszi körül, akkor igyek­szik bebizonyítani, hogy mél­tó is erre a folytonos dorgá­lásra, és elkeseredésében igyekszik olyan gonosz lenni, amilyen csak tud. A szülő bi­zalma gyermeke iránt olyan hatalmas nevelő erő, amely­nek jó hatása felbecsülhetet­len. Csak az a gyermek lehet értékes tagja az emberi kö­zösségnek, csak az a gyermek tudja kifejleszteni azt a jót, ami benne szunnyad, csak az a gyermek fog teljes erőfeszí­téssel tanulni, dolgozni, növe­kedni minden tekintetben, akit a családban szüleinek, rokonainak bizalma vesz kö­rül. Ez a szülői bizalom per­sze nem vakság, nem puha­ság, nem minden rossznak az elnézése, hanem pozitív erő, amely a szeretetből és a re­ménységből táplálkozik. — Szülők, bízzatok gyermekei­tekben! A bizalomnak nagyszerű kö­zösségépítő szerepe van világ- viszonylatban is a népek egy­más közti viszonyában, ör­vendetes, hogy a megnyíló or­szághatárokon át hatalmas áradatban hömpölyögnek az emberek egymás országa felé, hogy megismerjék egyrpást és megtanulják megbecsülni a másikat. Ez a kölcsönös bizal­mon alapuló tapasztalatcsere nagyban elősegíti a népek bé­kés egymás mellett élését, a népek közötti egészséges kö­zösség létrejöttét. — Népek, bízzatok egymásban! Minket, keresztyéneket, Jé­zus Krisztus Urunk tanít ar­ra, hogy bizalommal legyünk az emberek iránt. Tőle ka­punk igazi szeretetet és re­Hollósy, Ferenczy, Thorma („Én Múzeumom” 5. kötete) az ún. nagybányai festőiskola ki­emelkedő művészei. A kis kö­tet reprezentálja azt, hogy az ún. nagybányai irányzat sem jelent egységes stílust. Pl. Hol- lósy és Thorma művészi cél­jaikat tekintve eltávolodnak egymástól. Thorma még a múlthoz kapcsolódik, Hollósy viszont mer előretekinteni. De mindegyikük érdeme az, hogy hivatalosan harcolnak az ún. hivatalos művészettel szemben. Aki kezébe veszi ezt a kötetet, az elgyönyörködhet Hollósv Tengerihántás, Ferenczy Kavi­csot hajigáló fiúk és Thorma Talpra magyar című alkotások színes lenyomataiban. k. á. ménységet. Ebből nő ki és táplálkozik újra meg újra a bizalom. És ha lesz olyan ember, aki bizalmunkkal visszaél, és ke­serű csalódás árán kell meg­tanulnunk, hogy vannak em­berek, akik nem érdemlik meg a bizalmat, akkor Is bíz­zunk az emberekben? Igen, akkor is! MÉLYEN BENT JÁRUNK már az őszben. A későn kelő és korán nyugvó nap ereje el­gyengült, de ahhoz elég erős, hogy az erdők lombjait tarka színűre varázsolja. A mező és rét vigasztalan, szürke színé­vel pihenésre vár. Az olykor megnyíló ég csatornáiból szi­tál az eső. Ősz van. M Jöttünk van e- v harsogó tavasz és egy kies l.anó nyár. Lelkes kezdet és verejtékes be­takarítás, befektetett munka és annak eredménye. Lassan szá­mot vet az ország egy munka­év teljesítményéről. Részletei­ben, negyedévenként már ed­dig is kaptunk jelentéseket. Az ipar, a mezőgazdaság ter­melése kielégítő. Érzékenyen tartjuk ujjainkat a gazdasá­gi élet pulzusán, mert jövő évi kenyerünk, ruházatunk, új la­kásunk, egyszóval életünk színvonala függ az eredmé­nyektől. De felfigyeltünk-e arra már, hogy milyen összetett kérdés a „népgazdaság”? És milyen serény fáradozás történik, hogy az élet szebbétételének dolgát összhangba hozzák. Ezer és egy csatornából táplálko­zik ez a kurta kis szócska: népgazdaság. Meglepő az, hogy olyan területek is bekapcso­lást nyernek e fogalomba, amelyek eddig érdeklődésünk perifériáján álltak a szükség- szerűség követelő hatása alatt. Itt van például a műemlé­kek kérdése. Hallatlan erőfe­szítés történik ezen a terüle­ten, hogy a múlt értékeit hely­reállítsuk és karban tartsuk. Ez a mellékesnek látszó fára­dozás is egyszerre sereg más kérdésre hívja fel a figyelmet. A műemlék és a környezete, a műemlék vagy annak vi­déke, továbbá a műemlék és annak megközelítésének a le­hetősége , vagy nem utolsó­sorban a műemlék és annak publikálása. íme egyetlen do­log és hány szerteágazó kér­dést vet fel, amelyeket meg kell oldani. És csodálatosan bontakoz­nak ki kopott, színtelen kör­nyezetükből megbecsült érté­keink. De egyszerre születnek újjá városaink, új települé­seink és nem kis büszkeséggel tárjuk a szemlélő elé újjáva­rázsolt vidékeinket. Pécs, Sop­ron, Győr, Veszprém, Eger stb., vagy a Balaton környé­ke és fővárosunk néma ver­senyben áll egymással. Egy­szerre rádöbbenünk arra, hogy van mit néznünk, és van mit mutatnunk. DE VAN EGY MÁSIK KEDVEZŐ JELENSÉG IS. Talán az előbbivel összefüg­gő, ha nem is szükségszerűen. A szeptember végi statisztika szerint közel egymillió külföl­1954. október 4-én, gyönyörű napsütéses időben érkezett dr. Vető Lajos, az Északi Egyház- kerület püspöke Vönöckre, Ke­menesalja egyik legszebb gyü­lekezetébe. A püspök a de. 10 órakor kezdődő istentiszteleten az az­napi evangéliumi igéről: Máté 9 1—8, hirdette Isten igéjét. „Sokan voltak, akik végig­nézték azt, amiről szent igénk szól — mondta a püspök. — Látták, hogyan hozták oda a beteget. Látták, hogy a meg­gyógyított beteg hogyan emeli magasra a már szükségtelenné vált hordágyat!” „Krisztus pedig látta a so­kaság hitét Ezért tett cso­dát ... Most, amikor eljöttem hozzátok, nézem a szép temp- lomtokat, láttam a szép papla­kot. Érdekel, hogyan éltek? De elsősorban az érdekel, hogy van-e bennetek hit? Örü­lök, hogy ezt a templomot a magatok erejéből tataroztat- tátok és a parókiát is! De mindezeken felül az iránt ér­deklődöm, hogy van-e hite­tek?” „Azt gondolom hogy van bennetek hiti Nem azt mon­dom, hogy ez a hit tökéletes. Mindenesetre van hitetek! És elmondom azt is, hogy a lel­késznek nem az a feladata, hogy hitet teremtsen, hanem hogy egyengesse, s tisztogassa ezt.” „Nemcsak testileg vagyunk kicsinyek, hanem a hit vona­lán is. A kisgyermek mindent elhisz, ezért hiszékeny. Sok­szor mi is összetévesztjük a hitet a hiszékenységgel. A re­formátorok éppen abban vol­tak nagyok, hogy megtisztítot­di látogatott hazánkba. Or­szágútjainkon külföldi rend­számú autók, városainkban pedig franciául, csehül, ango­lul és németül beszélő idege­nek ezrei voltak. És különö­sen tarka képet mutatott e té­ren a Balaton. Felfedezték ha­zánkat, annak szépségeit, és jóleső érzéssel könyvelhetjük el, hogy hírünket szerte hord­ták a nagyvilágba. Azt mond­ják a közgazdászok, hogy az idegenforgalom jó bevételi for­rás. Ez így igaz. De mi az anyagi bevételen túl erkölcsi tőkét is keresünk. Egymillió ember nagyon sok. Sokfelől érkezett és sokféle az érdeklődése. Mindenesetre a néhány itt tölthetett nap íze­lítőt adott nemcsak a táj, a vidék, vagy a városaink érté­keiről, de népünkről is. És ez annál is lényegesebb, mert a nép szívén keresztül nyerte benyomását a természet, vagy a holt anyag szépségéről. A szív, a vendéglátó magyar szív nyílt volt, és ugyanakkor egé­szen különös szemüveget je­lentett az idegenek számára. Múlt és jelen nagy kérdéseit az idegenek a vendéglátókban élték át. És milyen más így minden — egy-egy templom, mely romokból épült fel, egy- egy lakónegyed, mely egy nyo­mortelep helyén emelkedik, egy-egy híd, vár stb. —, amely mögött nemzeti tragédiánk; vagy jelenlegi lelkes erőfesz!-; tésünk izzik. NYITOTTAK VOLTUNK. Barátságosak és me"értőek. És az idegenek akarva, akaratla-r nul megértették, hogy népünk milyen társadalmat épít, vagy milyen úton kívánja jövőjét berendezni. De azt is, hogy a népek nagy családi közösségé-; ben megértésben és jóindulat-; ban akar élni. Ez a befektet tés még csak ezután fog iga-; zán kamatozni. Mindez nagy dolog. Ezeked eddig is mondtuk, sőt éltük is. Most azonban egyre többen győződhetnek meg ennek va­lóságáról. Azt is mondhatjuk* hogy egyre többéi- a tapaszta­latok tanúi lesznek, amelynek egész különös csengésű hitele van. Igen, az anyagi bevételen túl felbecsülhetetlen erkölcsi haszna van az idegenforga­lomnak. ták a hitei A hiszékenységtől nekünk is meg kell szabadul­nunk.” „Hányszor hallottuk, hogy: a* Isten lélek, de elfelejtettük* hogy az Isten szeretet is. Jé­zus azt mondta, hogy az Isten szeretet' Így értjük meg, hogy sokkal nagyobb feladataink vannak, mint általában gon­doljuk. Az egyház feladatai olyan nagyok, mint még soha! Minket is hívnak, hogy aka­dályozzuk meg, a háború kitö­rését itt a földön. A máskép­pen gondolkozó emberek U várják tőlünk, hogy feladataik megoldásában segítségükre le­gyünk. Ezért hangzik az ige: Bízzál fiam! Bízzál lányom! Bízzál gyülekezet!” „Isten belőlünk, gyenge em­berekből tud erős embereket formálni, hogy feladatainkat megoldhassuk. Az Isten erős és hatalmas Isten, aki talpra tud állítani bennünket, hogj) minden jóra alkalmasak le­gyünk!” Végül Szabó Lajos esperes imát mondott. Ezt követően díszközgyűlés keretében Kiss Gyula, a vö^ nöcki gyülekezet lelkipásztora* aki éppen harminc éve a gyü­lekezet lelkésze, meleg szavak­kal köszöntötte az egyházke^ rület püspökét. Ima és ének zárta a dísz* közgyűlést. A vönöcki munkás­kezű hívek egy szép ünnej) emlékével indultak haza csa­ládjukhoz. A szép ünnep em­léke nemcsak a megírt jegy­zőkönyv soraiban marad megj hanem a lelkek mélyén is. Fülöp Dezső Tarján! Gyula ü lutheri reformáció az istenről UGYANAZON SZEMÉLYRŐL különböző fényképfel­vételek lehetségesek. Aszerint, hogy melyik oldalról, miiyen beállításban fényképezik, más lesz a kép. Istenről is különböző „képeink” vannak a Szentírás­ban. Az ő lényének felfoghatatlan és kimeríthetetlen teljessége kizárja, hogy egyetlen vonásával be lehetne mutatni Őt. A kinyilatkoztatás sokféle Isten-arcot tar­talmaz. Isten személyének különböző oldalai, lényének más-más megnyilatkozásai néha ellentmondóknak lát­szanak, feszültségben vannak egymással, mint például haragja és kegyelme. Mégis a sokféle vonás együtt igaz, együtt ad annyit Isten valóságából, amennyit Ő jónak látott megmutatni magából addig, amíg az örök életben minden megvilágosodik Belőle. A különböző keresztyén egyházak tanításukban gya­korlati életükben más-más képet emelnek ki az Isten­ről. A római katolikus egyház a követelő és büntető Istent hangsúlyozza: híveinek — ha komolyan veszik egyházuk szavát — szinte állandóan félelemben kellene élniük, mert vallásos teljesítményük soha nem érheti el a követelések mértékét, s ismételten a kárhozat fe­nyegetése alá kerülnek. — A református egyház a fen­séges Istent emelte ki tanításában történelme folya­mán. A dicsőt, a hatalmasat, a teljhatalmú Urat. Ez az Isten-kép azt a távolságot hangsúlyozza, amely elvá­lasztja az istenit az emberitől. Beláthatatlan magas­ságban ragyog az ember felett a szuverén Istennek kissé hideg fensége. — Az evangélikus egyház az ir­galmas Istent vallja mindenekfelett. Isten kegyelmét és szeretetét hirdeti Istenről, mint a legnagyobbat, amit tudhatunk róla. A LUTHERI REFORMÁCIÓ részéről ez a kiemelés nem önkényes válogatás. A Szentírásba foglalt isteni kinyilatkoztatás maga emeli magasra az irgalmas Is­ten arcát, a többi képével szemben. Luther Márton keserves utat járt meg míg rátalált Isten legnagyobb önkijelentésére. A középkori római katolikus egyház tanításának megfelelően, Luther először a követelő és ítélő Istennel találkozott. S komolyan is vette Isten minden parancsát és fenyegetését egyháza szaván át. De az ebből folyó belső küzdelmei során, mások taná-. csai segítségével, saját bibliatanulmányozása és régi egyházi könyvek kutatása révén rájött, hogy Isten lé­nyében legdöntőbb a kegyelme. A lutheri reformációnak ez a felfedezése azóta is él az evangélikus egyházban: az igazi evangélikus tanítás a kegyelmes Istent állítja életünk és a világ közép­pontjába, amint Isten irgalmas arca felragyogott Jézus Krisztus személyén, életén, szavain, cselekedetein, ha­lálán és feltámadásán át. A helyes evangélikus ige­hirdetés ma is a kegyelem hirdetése. Amikor ezt most reformáció hónapjában hálásan ál­lapítjuk meg mint evangélikus sajátságot, mint a mi egyházunk veretét, nem egyházi büszkélkedésből tesz- szük. Inkább abból a szolgálatból, hogy segítsük az evangélikus hívőt egyházunk legdöntőbb mondanivaló­jának megértésére és az igehirdetések helyes szem­pontú hallgatására. De öröm is tölt el minket, mert ez a sajátos lutheri örökség, az evangélikus egyháznak ez az eredeti, külön kincse nem maradt csak a miénk. Megtalálható a reformációt megelőző másfél évezredes egyháztörténetben fénylő pontként itt-ott felragyogva. Az azóta eltelt századokban is áttörte egyházunk falast Isten kegyelmének ez a mindenek fölé emelése, az ir­galmas Isten döntő képe, s találkozunk vele más egy­házakon belül is, elsősorban a református egyház sorai­ban. Valóban öröm ez nekünk, mert szeretnénk, ha a kinyilatkoztatásnak ez a legdrágább kincse és legna­gyobb igazsága közkinccsé és együttesen vallott igaz­sággá lenne az egész keresztyénségben. TUDUNK MI EVANGÉLIKUSOK Isten törvényéről, haragjáról, az ember feladatairól, vétkéről —, de Isten igéjének legfontosabb üzenete mégis más, több: az O kegyelmének nagysága. Ezt hirdeti a Szentírás központi mondata: „Ügy szerette Isten a világot, hogy az ö egy­szülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. A kinyilatkoztatásnak ezen a csúcsán feltárul előt­tünk Isten szeretetének határtalansága. Nincs az a bűn, amelynél ne lenne nagyobb Isten megbocsátó ir­galma. Nincs az a Tőle távol eső ember, akire ne lenne érvényes ez a szeretet. Szerette a „világot”: ebben benne van a Jézust megelőző emberiség, a Róla azóta sem hallott élő vagy már porladó emberek, a más meggyőződésűek, hívők és nem-hivők. Istennek ez, a határtalan szeretete Krisztus halálában mutatkozott meg. A wittenbergi városi templom oltárképének széle Luthert ábrázolja annak a templomnak szószékén; vele szemben, a kép másik szélén korabeli ruhában férfiak, nők, gyermekek, a reá figyelő gyülekezet. A kép kö­zepén pedig a megfeszített Krisztus látszik. Luther rá mutat. Ez a kép a lutheri reformáció lényegének ábrá­zolása. EZT A KÉPET VIGYÜK EL magunkkal ai éle­tünkbe. Szeret az Isten Jézus Krisztusért! Hatalmas erő, biztatás, vigasztalás lehet ez nekünk az életünk legkülönbözőbb helyzeteiben: lelkiismereti válságban, terhek alatt, válaszútokon, feladatok előtt, csalódásban, a kárhozattól való félelemben és halálunk óráján. Ugyanígy mérhetetlen reménység nekünk Isten lényé­nek ez a döntő vonása az emberi közösségekre nézve is, amelyekben élünk. Az emberiség mai helyzetében a kegyelmes Isten alakja bontakozik ki előttünk. A lutheri reformációnak ez a mának szóló, világszélességű és jövőtávlatú ajándéka. nmiimiiiiiiitiiiiiiiiiiiiinmiiiuiiiiiniiiimmniimiimiiiiiiituMiiiiimiiiiiiiiimiitiiiiiiiimiimniiiiiia KÖNYVESPOLC Szerteágazó kérdés az idegenforgalom kérdése. De most, amikor az idegenforgalom hazánkban az érdeklődés hom­lokterébe került, egy leszűrt nyári tapasztalat után kell tu­domásul vennünk, hogy az egész ország népe mozgósítva van. Alig vesszük észre, de valamennyien ennek a kérdés­nek is a szolgálatában állunk. Hűséggel hazánkhoz, hűséggel népünkhöz kell ezt a szolgálatunkat is végeznünk. Rédey Pál VÖNÓCK f >' I l,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents