Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-09-20 / 38. szám

KP. BÉRM. BP. 72.

Madách Imre, az Ember tragédiája szerzője

Az ember tragédiájának kezdő és záró kórusa

Dicsőség a magasban Istenünknek,

Dicsérje őt a föld és a nagy ég,

Ki egy szavával híva létre mindent S pillantásától függ ismét a vég.

Ö az erő, tudás, gyönyör egésze,

Részünk csak az árny, melyet ránk vetett. Imádjuk őt a végtelen kegyért, hogy Fényében ily osztályrészt engedett. Megtestesült az örökös nagy eszme, lm a teremtés béfejezve már,

S az Űr mindentől, mit lehelni enged. Méltó adót szent zsámolyára vár.

Szabadon bűn és erény közt Választhatni, mily nagy eszme,

S tudni mégis, hogy felettünk g

Pajzsul áll Isten kegyelme. |

Tégy bátran hát, és ne bánd, ha A tömeg hálátlan is lesz,

Mert ne azt tekintse célul,

Önbecsét csak, ki nagyot tesz.

Szégyenelve tenni másképp;

Es e szégyen öntudatja A hitványát földre szegzi,

A dicsőét felragadja —

Ámde utad felségében Ne vakítson el a képzet,

Hogy amit téssz, azt az Isten Dicsőségére t e végzed,

És ő éppen rád szorulna,

Mint végzése eszközére:

Sőt te nyertél tőle díszt, ha Engedi, hogy tégy helyette. —

IMÁDKOZZUNK

Ef 4,1—6

Hálát adunk Neked, Istenünk, a nagy egységért, amelybe iminden embert belefoglaltál. Dicsérünk Téged, aki az egész mindenséget összetartod Teremtőként és Atyaként. Köszönjük, hogy mindent és mindenkit eszközödnek használsz gondviselő munkád végzésében, és hatalmas kezed mindenki életében munkálkodik. Benned vagyunk egyek minden élővel. Add, hogy ez a hitünk elvezessen az egyetemes testvériségre minden nép és faj gyermekével, közelben és távolban. Adj hitünkből indítást, hogy szolgáljuk a magunk helyén az emberiség közeledését, megértését, egymást segítését és békéjét.

Köszönjük Neked, Jézus Krisztusunk, "z anyaszentegyház egységét is. Hálát adunk Neked, hogy a sokféle felekezetre hulló keresztyénségben Te megteremtetted a láthatatlan egységet: minden hívőnek Te vagy az Ura, az egy anyaszentegy- házat Te gyűjtőd össze, s mindnyájunknak az örök élet azonos reménységét adtad. Dicsérünk Téged, hogy a keresztyén tanítás szétforgácsolódásán túl összeköt mindnyájunkat az egyetlen keresztség, amellyel minden keresztyént az anyaszentegyház tagjává tettél. Magasztalunk Téged, hogy ugyanazon Szentlelked dolgozik mindenütt az egyházakban, a hivők szívében, az igéd és a szentséged által.

Kérünk, adj alázatot, hogy tudjuk elismerni a másik hivőt és elfogadni keresztyén testvérünknek. Adj szelídséget, türelmet, hogy tudjuk elhordozni a másikat szeretetben tévedéseivel és hántásaival együtt. Adj békességet közénk, hogy ne ellenségként álljunk szemben egymással, hanem mint elszakadt testvérek keressük egymás kezét. Adj közösséget a hitben. a szeretetben, az imádságban, a szolgálatban, s ahol úgy 'tetszik Neked, a tanításban, igéd hirdetésében. Ámen.

Beszélgetés a gyülekezeti munkáról

Lapunk munkatársa felkereste D. Káldy Zoltán püspököt és beszélgetést folytatott vele a Déli Egyházkerületben folyó gyülekezeti munkáról. A beszélgetés olyan természetű volt, ami érdeklődésre tarthat számot magyarországi egyházunk valamennyi gyülekezetében. Ezért annak néhány

részletet közöljük.

— A gyülekezetekben az ősz kezdetével a lelkészek általában munkatervet szoktak készíteni az új „munkaévre”. A munkatervek elkészítésénél milyen szempontok figyelembe vételét ajánlja püspök úr a lelkészeknek és a gyülekezeteknek — hangzott az első kérdés.

Az első, amit ajánlani tudok az, hogy tervszerűen folyjék a gyülekezetekben a munka. Ezen első sorban nem is azt értem, hogy egészen pontosan, szinte hétről hétre kidolgozotton legyen meg a munkaprogram, hanem mindenekelőtt azt, hogy a gyülekezeti munka vezetőinek tudniuk kell: hová akarják elvezetni a gyülekezetét. Az ugyanis nem lehet „munkaterv”, hogy egyáltalában „tartsuk meg az istentiszteleteket, bibliaórákat, hittanórákat, konfirmációi órákat” stb. Világosan kell látnunk magunk előtt a célt, ahová ezeken az alkalmakon, el akarjuk vezetni a gyülekezetét. És még csak az sem elég, hogy a kérdésre ilyen feleletet adjunk: „A gyülekezetét a Jézus Krisztusban való hitre akarjuk elvezetni és ebben a hitben akarjuk megerősíteni.” Meggyőződésem szerint azt a célt kell magunk előtt látni, hogy a gyülekezetek Jézus Krisztustól kapott hitükből élve ismerjék fel azokat a szolgálatokat, amelyekre Isten ma hívja őket. Tehát azt kell megértetni a gyülekezetekkel, hogy mit jelent hinni a mi helyzetünkben és a mi körülményeink között. Ebből a hitből mi következik a gyülekezetben, népünk között és abban az új helyzetben, amiben egyházunk hazánkban él.

— Mit tekint a legfontosabb munkának a gyülekezetekben, püspök úr?

Természetesen az igehirdetést. Az ige az egyház legdrágább kincse. Rajta keresztül teremt a Szentlélek új szívet és új életet. Rajta keresztül vezeti Isten az egyházat, az egyes gyülekezeteket és hívőket. Ha az igét jól prédikálják az egyházban, akkor minden más „rendben van” vagy rendbe jöhet. De ha itt baj van, akkor akármit is csinálunk látszólag jól, tulajdonképpen mindent rosszul csinálunk. Az utóbbi években igen sokat foglalkoztunk az igehirdetések problémájával. Kétségtelen, hogy a legtöbb gyülekezetben jó tartalommal és jó irányban folynak az igehirdetések. De újra és újra hangsúlyoznunk kell: az a jó igehirdetés, amely az életnek nemcsak egy „szeletét” érinti vagy célozza meg, hanem az emberi élet gazdagságában és sokrétűségében élő ember felé irányul. Az emberi életnek nemcsak „vallásos” területe van, mint ahogy azt sokan szeretnék beképzelni. Az ember — természetesen az egyházban élő ember is — benne él a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális életben. És ez a sokrétűség valóság az ember életében — ha úgy tetszik — „lelkében” is. Ha már most az igehirdetés csak a „vallásos” területet érinti, akkor tulajdonképpen egy nemlétező embert szólon- gat meg, vagy az embernek csak egy „részét”. Igenis az egész embert kell megszólítani az igehirdetésnek, azt az embert, aki az élet gazdagságát és sokrétűségét magában hordja, és abbán benne él. Legfeljebb a remeték igényelhetik, hogy nekik „csak a lelki kérdésekről” beszéljenek, de a családban, a társadalomban, a munkahelyen, a gazdasági és politikai életben benne élő ember csak ezt igényelheti: az élet valamennyi kérdését érintse az igehirdetés, mert csak akkor tudnak vele valamit kezdeni. Azok az embereit, akik ezt nem igénylik és ezekről a kérdésekről nem, akarnak a templomban hallgatni, tulajdonképpen az élet elől szeretnének a templomba menekülni és ott megpihenni. A templom azonban nem erre a célra szolgál, hanem arra, hogy az igehirdetések ott is beállítsák az embert a valóságos életbe és úgy hangozzék feléjük Isten evangéliuma és törvénye. Ügy gondolom, hogy e tekintetben a gyülekezeti közgondolkodásnak még sokat kell változnia és fejlődnie.

— Hogy látja, püspök úr, a gyülekezeti biblia-órákat?

Sajnos, a gyülekezeti bibliaóráknak legnagyobb része megüresedett. Kevés olyan gyülekezetünk van, amelyben a bibliaórák betöltik feladatukat. Legtöbbször abból állnak, hogy egy-egy bibliaszakaszt a lelkészek magyaráznak azoknak, „akiknek nagyobb lelki igényük van, mint a vasárnapi templomi igehirdetés”. Ügy látom, hogy a legtöbb gyülekezetben megint csak azzal van baj: nem tudják a vezetők, mi célt szolgál a bibliaóra. A bibliaórák elsőrendű céljának kétségtelen a jó, az élet egész területét érintő, mélyreható bibliamagyarázatnak kell lennie. Ez néha nehezebb munka, mint a vasárnapi igehirdetés. Egyfelől azért, mert itt olyan részletekre is ki kell térnie a lelkészeknek, amire nem térhetnek ki a templomi istentiszteleten időhiány miatt, másfelől a bibliaórákon a hívek könnyebben visszakérdezhetnek, mint a templomban. Véleményem szerint azonban, nem elégséges az, ha a bibliaóra csupán „biblia-magyarázatból áll”. Itt kellene elővenni azokat az időszerű kérdéseket, amelyek akár magyarországi evangélikus egyházunkat, akár az egész keresztyénséget foglalkoztatják. Ezekről a kérdésekről a szószéken nehezebb beszélni, mint a bibliaórákon. Itt kellene jubileumokról, naMint az elmúlt hetekben közöltük, a Református Világszövetség Frankfurt am Mainban tartott nagygyűlésén állást foglalt a fajok egyenjogúsága mellett. Többek között kijelentette, hogy ellentmond az egyház igazi természetének, hogy „embereket fajuk, bőrszínük vagy népiségük miatt bármilyen gyülekezetből vagy az egyházi élet valamelyik részéből kizárják”.

Sajnálatos módon a dél-afrikai holland református egyház főtitkára „teljes élességgel” elítélte a református világgyűlésen részt vett dél-afrikai küldöttek magatartását, azt, hogy a küldöttség néhány tagja megszavazta a fenti nyilatkozatot, de azt is, hogy a küldöttség nem érte el a határozat szövegének megváltoztatását. Dr. Forster kijelentette, hogy nem lehet vitatni: a népek különböző tehetséggel vannak felruházva.

gyobb események évfordulójáról megemlékezni és ez 'által is segíteni, hogy a gyülekezet tagjai túllássanak saját gyülekezetük „kerítésén”. Ezáltal érdekesebbek is lennének ezek az órák. Ha valamelyik gyülekezetben több lelkész van, egy- egy bibliaóra keletében párbeszédet is folytathatnak egymással egy-egy aktuális kérdésről. Egyes gyülekezetekben ezt nagyon jól végzik. Fontos az, hogy a bibliaórák necsak a „lelki életet mélyítsék”, hanem a látókört is tágítsák és ébresszék konkréten a felelősséget a keresztyénség és az emberiség nagy ügyei iránt.

— Mit tart fontosnak, püspök úr, a gyülekezeti munkában?

Igen fontosnak tartom a presbitériummal való foglalkozást, illetőleg a presbiterek nevelését. A presbiterek a lelkész első számú munkatársai. Nem azért vannak a presbitériumok, hogy a költségvetés és zárszámadás ügyével foglalkozzanak, vagy ha beázik a templom és a lelkészlakás, akkor a megjavításáról gondoskodjanak. Ez csak az egyik, kétségtelen nagyon lényeges feladatúk. De ennél többre hívattak el Istentől. Arra, hogy a lelkésznek minden munkájában, tehát az ún „lelki munkában” is segítségére legyenek. Ehhez azonban az szükséges, hogy összességükben is és kü- lön-külön is lássák maguk előtt azt az utat, amelyet magyarországi evangélikus egyházunk jár és az egész gyülekezetét ők maguk is ezep az úton igyekezzenek vezetni. Így is mondhatom: közegyházi felelősségtudattál járjanak a gyülekezet előtt. A presbitereknek messzebb kell látniuk, mint a gyülekezetük területe és a gyülekezet egyes kérdéseit is úgy kell segíteniük megoldani, hopr az összhangban legyen az egész magyarországi evangélikus egyház szempontjaival és érdekeivel. Ezért kell a presbitériumokkal sokat és nagy szeretettel foglalkozni. Azt gondolom, hogy a presbitereknek több helyen egyházi sajtónkat is többet kellene olvas- niok, mert ez segíthetne a közegyházi összefüggések meglátására.

Isten adjon tiszta látást és jó munkát lelkészeinknek és gyülekezeteinknek az új munkaévben, hogy olyan munkát tudjunk végezni, amely Isten dicsőségét és embertársaink javát szolgálja —■ fejezte be nyilatkozatát D. Káldy Zoltán püspök.

A dél-afrikai református főtitkár kritikája bibliailag tarthatatlan, és szomorú fényt vet a keresztyénség're. Annál ör- vendetesebb, hogy ezzel szemben a „Dél-afrikai Keresztyén Intézet”, amelyben a különböző fajok képviselői együtt dolgoznak, üdvözölte a frankfurti nyilatkozatot, és szolidaritását fejezte ki azokkal a dél-afrikai küldöttekkel, akik a nyilatkozatot megszavazták. Az előző évben alapított intézet azoknak a kérdéseknek tisztázásával foglalkozik, amelyek ma még elválasztólag állnak a dél-afrikai keresztyének közé és megnehezítik a közös cselekvést; munkatémáihoz tartozik a faji kérdés is. Az intézet vezetője C. F. Beyers Naude lelkész, aki régebben a transvaali „holland református egyház” zsinatának elnöke volt

Dél-afrikai

egyházi megnyilatkozások

Kicsik dicsérete

Valami szikrázik és kattog mellettem az utcán. Játékgéppisztoly gyermek kezében. Végigpásztáz a járókelőkön, Mindig szerettem nézni a gyermek önfeledt játékát, mikor komoly képpel készül az életre. De ez nem tetszik. Az az érzésem, egyszerűen csak győzedelmeskedni akar a többiek felett, anélkül, hogy valami szeretne lenni igazán, Talán a környezete nagyon fölényes vele, vagy a testvérei elnyomják. Valami miatt fél az élettől. Talán pofozzák és ebben a játékban keres elégtételt. Összehúzna a szemét, s képzeletben hullanak előtte az emberek. Az igazi játék fejleszti a gyermeket, és közösséget teremt. A gyermekek mindig játszottak katonásdit. Ez férfias volt és hősies. EZ a kisfiú azonban nem játszik, csak lő és leterít. De nagyon körül kell vennünk a gyermeket segítséggel és szeretettel; fel kell emelnünk szülőnek és nevelőnek, megértéssel, hogy ő is azt játsza, hogy megvéd valakit és felemel.

A technika különben is túlságosan megnövelte az ember hatalmát ahhoz, hogy ez a hatalom játék tárgya lehessen. Mindnyájan szeretnénk olyan világban élni, amikor nincs szükség többé a világon erőszakra. Ma még van. De addig ez a hatalom nem az egyes emberé, hanem a közé. A közhatalom egyedül gyakorolhatja, Isten nevében. Minden olyan gyermeki, vagy emberi ábrándozás tehát, amely az emberi nagyságot az uralkodással téveszti össze, tévelygés. És ne ítéljük meg túl szigorúan a pisztolyos kisfiút. Mert felnőtt világunkban, s önmagunkban is van éppen elég feltűnésvágy, hiúság vagy érzékenykedés, s ez ugyanennek az ösztönnek jelentkezése, kifinomultabb formában. Jő, ha mindenki ízlésesen öltözködik, de nem szép, ha azért öltözködik, hogy pukkadjanak a többiek. Az nagyszerű, ha valaki sokat tud, de nem szép, ha azért tud, hogy a többieket lefőzze. Jó, ha valakinek a gyermeke első tanuló az iskolában, de még jobb lenne, ha minden gyermek annyit tudna, mint a legjobb. Jó elsőnek érkezni a vonathoz és helyet kapni, de még jobb helyet adni annak, akinek nagyobb szüksége van rá.

Az Űr Jézus a mai vasárnap evangéliumában egy kisgyermek példáján arra hív fel mindnyájunkat, hogy fogadjuk be a nálunk gyengébbet, a gyermekeket és a kicsinyeket, mint velünk egyenran- gúakat. Ne akarjunk a másik fölött állni, sőt engedjük előre a másikat szívesen, mint ahogy ő is a legkisebbé lett, s úgy lett a legnagyobb közöttünk. Ebből testvéri közösség fog születni, s az többet ér minden hatalomnál.

Uzon László