Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-09-06 / 36. szám

Mt. 19. 16—26.

A legerősebb szálak természetesen kötnek bennünket e világhoz. Ahogy például a gazdag ifjút mindennél erősebben lebilincselte a vagyon. Ehhez ragaszkodott. Ezért élt. Mégis volt benne valami nyugtalanság. Bizonytalanság. Ez „idegesítette” — mondanánk ma. Hát mégsem stabil a vagyon? Van ennél több is? Kell-e még más is? Hát nem ez a legfőbb cél?

Bizony, a leghatározottabb biztonságérzetet is megingathatja az, amikor elénk döbben az: „nincs itt maradandó városunk ...” A bölcsőt koporsó is követi. Ez ellen ugyan ki tehet?

Istennél azonban lehetséges, hogy örök életre jussunk. Azért üzeni»ezt az Isten, hogy amíg az úton vagyunk, rendezzük az életünket. Necsak akkor kapkodjunk fűhöz-fához. amikor közvetlenül a bőrünkön érezzük azt, hogy „időm múlik, jön a halál”, tenni kellene valamit.

A gazdag ifjú jó helyre ment nyugtalanságával: Jézushoz. A legilletékesebbnek mondta el nagy kérdését: „Mester, mit cselekedjem, hogy örök életem legyen?”

Jézus az élet és halál kérdésével vajúdó embernek felkínálja az öi'ök életet!

Hogyan és merre vezet az odáig? A tökéletes emberség által! Ez nem más, mint a jézusi emberség. Nem a másik ellen, hanem a másikért! Erre bíztat akkor, amikor azt mondja: „add el a vagyonodat... azután jöjj és kövess engem.”

Ez a jézusi emberség valójában azt jelenti, hogy jól kell tudnunk „gazdálkodni” azzal, amink van! Mind életünkkel, mind javainkkal. Ügy, ahogy Urunk tette, „aki mikor Isten formájában volt, nem tartotta Istennel való egyenlőségét ragadománynak, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett fel..Tehát mindenét, amije volt, adta, adta — nekünk.

Ez a jézusi tökéletes emberség! Vagyis amikor Istentől kapott ajándéknak tudom nézni és kezelni mindazt, amim van és azzal szolgálom embertársam testi-lelki javát — akkor igent mondtam Jézus hívására.

A filippi börtönőrt is az érdekelte, ami a gazdag ifjút. Lényégében a kérdésére kapott válasz is azonos volt, mint a gazdag ifjú esetében. — A folytatás azonban másképpen történt. Itt szomorúan, lehajtott fejjel ballag el a gazdag ifjú jézustól, ott egy örvendező emberrel találkozunk.

A mi kérdésünkre sincs más válasza Jézusnak. Amikor útbaigazítását hallgatod, ne azt latolgasd: mitől választ el esetleg Jézus követése — ezt tette a gazdag ifjú —, de arra hézz, hová visz, — örök életre. Ezért kell Urunkat követnünk. A többi Istenre tartozik. „Istennél minden lehetséges” — ez Krisztus-követésünk legbiztatóbb örömhíre.

Detre János

Smjjnki Isiül érsek Greifswaldban

Augusztus folyamán rendezték meg Greifswaldban az egyházi napokat. A három napig tartó egyházi alkalmon megjelent dr. Síártti Simojoki, a finn evangélikus egyház nem régen megválasztott új érseke, a Lutheránus Világszövetség alel- nöke. Tolmácsolta a finn evangélikusok és az egész világ lutheranizmusának az üdvözletét. Az egyházi napok vendégei tiszteletére adott fogadáson Krummacher greifswaldi püspök köszöntötte Simojoki érseket, valamint a Német Demokratikus Köztársaság tartományi egyházainak megjelent képviselőit. Az egyházi napokra elküldték a szabad egyházak & a római katolikusok is képviselőiket.

— Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnapon az oltárterítő színe: zöld. A vasárnap oltári és délutáni alapigéje: Gál 5, 25—6, 10; délelőtti alapigéje: Mt 19, 16—26.

— SZOMBATHELYEN szeptember 4-én tartotta szokásos munkaülését a vasi egyházmegye lelkészi munkaközössége. Űrvacsorai istentiszteletet tartott Balogh Ernő. A Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap homiletikai előkészületét vezette Tóth János. „A II. Vatikáni Zsinat eddigi munkája az egyházfogalom mérlegén” címen előadást tartott Benkő Béla. „Az egész látóhatár” szemlerovatot Mesterházy Sándor tartotta., majd esperesi bejelentésekkel zárult a munkaülés

— ELJEGYZÉS. Fecske Katalin tanszéki adminisztrátor és Dudás Béla villamosmérnök augusztus 22-én tartották eljegyzésüket Nagyszénáson.

— HALÁLOZÁS. Botyánszky

Pál 79 éves korában Békéscsabán elhunyt. „Az igaznak emlékezete áldott”;

EVANGÉLIKUS EMLÉKMŰVET LEPLEZTEK LE

a New York-i világkiállítás alkalmából. Az emlékmű nyolc lutheránus személyiséget ábrázol, élükön Luther Márton és Melanchton Fülöp reformátorral, valamint Bach János Sebestyénnel. Az ünnepélyes leleplezéskor elhelyezték az emlékmű lábánál Luther családi címerének virágokból szőtt mását. A reformátor emlékműve ezt a feliratot viseli: „A Szemtírás forrásaiból merítette az erőt az egyház tanításának, istentiszteletének, valamint gyülekezeti életének elmélyítésére és megújítására.”

— KÜLÖN SZOBÁT keres szeptembertől belterületen egyetemista leány. Cím a kiadóban.

— SZŰCS ERNŐ műveit megvételre keresi a gyulai lelkészi hivatal.

— BUNDÁK — átszabások, irhabunda tisztítása, efstése Somogyi szűcsnél, Bp. V., Kossuth Lajos u. 1. udvarban*

ISTENTISZTELETI REND

Budapesten, 1964. szeptember 6-án

Deák tér de. 9. (úrv) dr. Kékén András de. U. (úrv) Haíenscher Károly du. 6. Trajtler Gábor Fasor de. 11. Korén Emil du. 6. Koren Emil Dózsa György út de. fél

10. Koren Emil Üllői út 24. de. fél

11. Karácsony Sándor u. de. 9. Rákóczi út 57, b. de. 10. (szlovák) dr. Szilády Jenő de. 12. Thaly Kálmán u. de. 11. (úrv) Rédey Pál du. 6. Rédey Pál KőbáJiya de. 10. (úrv) Takács József Utász u. de. 9. (úrv) Veöreös Imre Vajda Péter u. de. fél 12. (úrv) Veöreös Imre Zugló de. 11. (úrv) Boros Károly Rákosfalva de. 8. Detre János Gyarmat u. de. fél 10. Boros Károly Fóti út de. 11. (úrv) Káposzta Lajos Váci út de. 8. (úrv) Káposz-, ta Lajos Frangepán u. de. fél 9. Üjpest de. 10. Blázy Lajos Pesterzsébet de. 10. Soroksár újtelep de. fél 9. Pestújhely de. 10. Kürtösi Kálmán Rákospalota MÁV telep de 8- Rákospalota nagytemplom de. 10. Rákospalota kistemp- lom du. 3. Rákosszentmihály de. fél 11. Karner Ágoston Sashalom de. 9. Karner Ágoston Rákoscsaba de. 9. Békés József Rákoshegy de. 9. Rákosliget de. 10. Rákoskeresztúr de. fél 11. du. fél 3.

Bécsikapu tér de. 9. Schreiner Vilmos de. ll. várady Lajos este 7. Schreiner Vilmos Torockó tér de. 8. (úrv.) de. fél 9. Várady Lajos Óbuda de. 9. Fülöp Dezső de.

10. (úrv) Fülöp Dezső XII. Tar- csay Vilmos u. de. 9. id. Harmati Béla de. 11.. id. Harmati Béla este fél 7. Ruttkay Elemér Pesthideg- kút de. fél 11. Ruttkay Elemér Budakeszi de. 8. Ruttkay Elemér Kelenföld de. 8. Uzon László de.

11. (úrv) Uzon László du. 6. dr. Rezessy Zoltán Németvölgyi út de. 9. dr. Rezessy Zoltán Kelenvölgy de. 9. Visontai Róbert Budafok de. 11. Visontai Róbert Csillaghegy de. fél 10. Csepel de. 11.

EVANGÉLIKUS ELET

A Magyarországi Evangélikus Egyetemes Egyttá* Sajtóosztályának lapja Szerkeszti a szerkesztőbizottság Főszerkesztő: D. dr. Vető Lajos Felelős szerkesztő és kiadó: Gádor András

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest. VHI-i Üllői út 24. Szerkesztőségi telefon: 342—423 Kiadóhivatal és Sajtóosztály; 142—074

Előfizetési ái*a egy évre 60,— Ft Csekkszámla: 20412,—vm. Árusítja a Magyar Posta 10 000 példányban nyomatott

643729/2 — Zrínyi Nyomda, Bpest Fv.: Bolgár I.

INDEX 25211

HÉTRŐL—HÉTRE

Gondviselő Isten

I. Péter 5, 7.

Szent könyvünk a mindenható Isten sokféle tulajdonságáról beszél. A biblia központi tanítása a megváltó Istenről szól. Arról a megváltó Istenről, aki egyszülött Fiát, a Jézus Krisztust adta értünk, hogy higyjünk benne és örökéletünk legyen.

De tud a biblia az ítélő Istenről, az ég és föld Uráról is.

Heti igénk pedig az Isten gondviselő szeretetéről beszél és arra biztat, hogy minden gondunkat ő reá vessük. „Minden gondotokat ö reá vessétek, mert néki gondja van reátok.”

Elmélkedésünk közben eszünkbe jut Jézus tanítása: Tudta nélkül egyetlen hajszál sem esik le a fejünkről./..

Eszünkbe jut, hogy hazánk minden magtára, megtelt kenyérgabonával, hogy üzleteinkben mennyezetig ér a felhalmozott áru. De eszünkbe jut az is, hogy hazánkban nincs munkanélküli, hogy mindenki dolgozik és megkeresi a maga és családja számára a mindennapi kenyeret.

Mindezt azért mondjuk el, hogy heti igénket senki félre ne értse. Mert ez az ige nem azt jelenti, hogy munka nélkül élő, „sült galambot” váró keresztyénekké legyünk. Igénknek az a helyes értelme, hogy hűségesen dolgozzunk és a jól végzett napi munka után ne aggodalmaskodjunk, hanem az életünket bízzuk Istenre! A becsületes munka után szabad nekünk úgy néznünk Istenre, mint akinek gondja van ránk! De mindezt a munka után szabad és nem a muka helyett! Isten nem szereti azokat a lusta keresztyéneket, akik a munka helyet hangoztatják: Majd az Isten! Hiszen nekünk gondviselő Istenünk van.

Az érti jól igénket, aki a szerető Istennek azt a szavát hallja, hogy feleslegesen ne töprengjünk, ne problémázzunk és ne aggodalmaskodjunk. Fülöp Dezső

NAPRÓL—NAPRA

VASÁRNAP: ZSOLTÁROK 119,96; MÁTÉ 24,35. — Lehangoló érzés látni az idő múlását. Az ég és a föld elmúlnak, de az Isten beszéde soha. Galata 5,25—6,10; Zsoltárok 37,3— 6,25—29.

HÉTFŐ: ZSOLTÁROK 81,2; EFEZUS 3,16. — A keresztyén ember örvendezésének alapja az örök Isten, s Jézus Krisztusban testté lett Igéje. így lett a mi erősségünkké az Isten, akit így szólíthatunk meg napról-napra: „Mi Atyánk..Példabeszédek 30,4—9 Jeremiás 28; (I. Tesszalonika 5,6—8.)

KEDD: DÁNIEL 9,24; I. PÉTER 2,24. — Bűneink terhétől — amit hordozunk magunkban — képtelenek vagyunk megszabadulni. Jézus az, aki bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalva az igazságnak éljünk. I» Timóteus 6,6—J2; Jeremiás 29,1—14; (Máté 7,7—8.)

SZERDA: ÉZSAIÁS 46,9; RÓMA 1,25. — Sokszor felcseréljük a teremtettséget a Teremtővel. A porból lett és porrá levő ember kötelessége sohasem a teremtettség tisztelése, hanem a Teremtő iránti hálaadás. I. Korintus 7,20—24; Jeremiás 30,1—3; 31,1—14; (I. Júnos 4,9.)

CSÜTÖRTÖK; ÉZSAIÁS 42,6—7; LUKÁCS 4,21. — Nem az a sorsunk, mint a cserépedény sorsa, hogy készítője eladja, s nincs gondja tovább rá. Isten megőriz, sőt szövetséget köt velünk. I. Királyok 17,1—6; Jeremiás 31,31—37.

PÉNTEK: ZSOLTÁROK 45,18; JÁNOS 14,14. — A távolság az Isten akaratából nő, vagy csökken, mert O mindig közel van azokhoz, akik pt hűséggel hívják. János 4,31—38; Jeremiás 36, 1—26; (Cselekedetek 7,51—52.)

SZOMBAT: ZSOLTÁROK 86,12; I. TESSZALONIKA 5,18. —• Adjunk hálát mindenhol, mindenben, mindenért, mert megjelent az Isten akarata számunkra Jézus Krisztusban, s ebből a kegyelemből élhetünk. Lukács 6,20—26; Jeremiás 36,27—32; (II. Timóteus 3,16—17.) Káposzta Lajos

ELSŐ NAP

Ez a na-p már tegnap elkezdődött. Tegnap délután, amikor nekikészülődtünk, hogy a dülöút túlsó oldalán emelkedő dombot hangos rivalgással bevegyük. Mert ott a galagonyabokor mögött laktak a kétfejű indiánok, akik el akarták lopni a Cirmos macskánkat. Fakard és napraforgó lándzsa volt a fegyverünk, apám rajztáblája a pajzsunk és anyám idejétmúlt kalapja a csákónk. Már éppen a harci rendet beszéltük meg, amikor anyám hazaparancsolt.

, — Hol vagy már megint? — kiáltott a nagy mindenségbe. Hangjától ijedten röppent fel egy galamb a kútgémről. Aztán bement a konyhába, mert tudta, hogy az ö hangjára még a világ végéről is hazaszaladnék.

Oh, az a drága hang! Hányszor rohantam hozzá azóta is városokon és falvakon keresztül. Ma is odaülnék lábai elé, mint akkor régen s hallgatnám a varrógép berregését és az ő lágy hangját. Elmondanám, merre vitt az életnek kocsija, hol tört ketté a tengelyünk, odanyújtanám neki a szívemet, hogy kösse be, mert nagyon-nagyon vérzik.

Hangja megkegyelmezett a kétfejű indiánok népes seregének, akik a gyermeki képzelet színes világában valóban éltek a mi számunkra. Hazafutottam. Anyám új ruhával várt a konyhában.

— Próbáld csak fel, kisfiam — szólt és máris elfelejtettem a harcirendet és a vezért váró katonáimat.

— Aztán tudod-e, hogy miért kaptad ezt a ruhát? — kérdezte, amikor megelégedett pillantásokkal rendben találta a kis göncöt.

— Biztosan vásárba megyünk! — válaszoltam ujjongva. Vásárba mindig szerettem menni, mert ott mindig kaptam valami játékot. Harci felszereléseink közül most éppen a dob hiányzik. Azt fogok kérni! Dobot!

— Dehogy vásárba! — nevetett anyám. — Az iskolába. Már nagy fiú vagy, holnap reggel iskolába kell menned! Örülsz neki?

Istenem, milyen kérdés?! örülni? Amikor eddig enyém volt az egész határ. Minden bokor és fa pajtásaim voltak. A szomszéd tanya pedig maga volt a világvége. A tarkapillangós mező, az árvalányhajas domboldal és a békabrekegéstől hangos rét volt az én világom.

— Nem örülök — válaszoltam határozottan. Gondoltam, erre anyám megváltoztatja a holnapi progamot és nem kell iskolába mennem. Még egy könnycseppet is sikerült kipréselnem. Ez látszólag megdöbbentette anyámat.

— Na, jól van. Menj még játszani, de ne messze, mert korán le kell feküdnöd — küldött ki a konyhából. Az új ruha rajtam maradt. Nagyon szorított és nagyon új volt. Hogy lehet ilyen ruhában harcolni az indiánok ellen és bukfencet hányni a réten? El volt rontva az egész napom.

A vacsora sem ízlett, pedig a friss tej illata betöltötte az egész házat.

Anyám lefektetett. Amikor betakart és megcsókolt, megszólaltam:

— Es holnap már nem leszek itthon?

— Dehogynem, kisfiam. Reggel elkísérlek az iskolába és délben hazajössz.

— Es ki fog akkor a Pirókra vigyázni? — próbáltam a jámbor tehenünket is segítségül hívni.

— Azt mi majd elintézzük, csak aludj nyugodtan — válaszolta és kisietett. Arra már nem emlékszem, hogy nyugodt volt-e az álmom azon az éjszakán.

Reggel anyám felöltöztetett az új ruhába, megfogta a kezemet és elindultunk. A harmat gyémánttal szórta tele az utat és a galagonyabokor pirosba forduló fürtjei vérző könnycseppekkel búcsúztatták az iskolába induló pajtásukat. Hátamat nyomta a táska, amelyben minden lépésnél összekoccant a palatábla és az uzsonnásdoboz.

A dűlőutak megelevenedtek. Itt is, ott is nagytáskás gyerekek taposták meztelen lábukkal a meghűvösödött, nedves homokot. Es ott túl a nagy dombon, az elárvult harangláb mellett ott állt a tanyai iskola.

Mit is tud az iskolába járás nehézségeiről a városi gyerek! Aki még nem indult el téli sötétben egyedül a maga hat-hét éves fejével és félelemtől remegő szívvel havas utakon, hátán az iskolatáskával és zsebében a sült krumplival, aki nem érezte a téli szél pofonjait, amely úgy arcul tudja ütni a kucsma alól kipirosló arcot, az nem is tudja mi az iskolábajárás.

Az úton mindketten hallgattunk, ügy szorítottam anyám kezét, hogy beleizzadt a tenyerem. *

Megérkeztünk az addig csak kívülről ismert épülethez. Az iskola kapujában már ott állt a tanítónéni, aki a nagyokat beengedte maga mellett, de az elsősöket megállította. Megsimogatta az én kócos hajamat is és megtörölte szememet. Az ö zsebkendőjével. Aztán feléje fordította arcomat, hogy a szemembe tudjon nézni. Istenem, az az arc! Négy éven át mosolygott rám zöldesbarna szemével, soha el nem fáradó mosolyával, nevető tekintetével és jóságot sugárzó hangjával. Es a kezei! A hosszú ujjak, amelyek a finomságtól és a szépségtől nem tudtak elvékonyodni. Hogy tudtak ezek az ujjak simogatni, amikor kézbefogta kezemet és görcsös ujjaimat megpróbálta vezetni a palatábla sikamlós, fekete testén. Azóta is az ilyen szemeket és ujjakat keresem az életben. A mindig mosolygó szemeket és a simogatni is tudó kezeket!

Amikor anyámtól el kellett búcsúznom, még egyszer sírva fakadtam. Hangosan és bánatosan. Sírtam és a homályon át, mintha anyám szeme mosolygott volna felém a tanítónéni szeméből. Pedig akkor anyám már messze járt az úton és éppen a szemét törölte meg.

Végre elrendeződött a terem. A tanítónéni hangja rendet teremtett harmincnégy fékevesztett tanyai gyerek között, akik az állatok és a mezők virágai közül jöttek a tudomány nemes virágainak mézéből táplálkozni.

Mellém egy vékony, kopasz fiú került, hajósinak hívták és az országút túlsó oldaláról jött.

Míg a tanítónéni hátul próbált valami felmerült igazságtalanságot rendbehozni, addig ismerkedtünk egymással.

— Hogy hívnak? — kezdtük a barátkozást.

— hajósinak. És téged?

Megmondtam a nevemet és barátokká lettünk. Megmutatta palatábláját, amely három testvérét szolgálta ki. A palavesszője új volt.

Piros csíkos papír feszült vékony derekán, ami azonnal megtetszett nekem, mert az enyémen csak kék kockás papír volt. Ez viszont neki tetszett nagyon. Elcseréltük. Igaz. hogy a piroscsíkosért még a törlőruhámat is oda kellett adnom, de megérte.

Aztán eljött az első szünet is. Mint a csikók rohantunk ki az udvarra, hogy birtokba vegyük a lombját hullató öreg eperfát.

hajósit mezítlábas lábai hamar felröpítették a fa tetejére. Onnét kiáltott le.

— Gyere, nézd mit találtam!

Félve és remegve másztam utána. De azért másztam szuszogva és remegve a fa teteje felé és ott az üres fészek mellett még közelebb kerültünk egymáshoz.

Aztán a dél is eljött. Együtt indultunk hazafelé. Beszélgettünk.

— háttál már vadkacsa tojást? — kérdezte, amikor megálltunk az útelágazás előtt, ahol már várt rám anyám.

— Nem — válaszoltam. Az valahogy nem tetszett, hogy ilyenkor szeptember elején vadkacsatojás? De hajcsi csak tudja!

— Akkor majd holnap hozok neked egy fészekalját. Jó?

Már a válaszomat sem várta meg. Átugrott az árkon és csak a felvillanó talpának fehérségét láttam.

Hazafelé már én beszéltem anyámnak. O hallgatott. Mintha valami madár röppent uo~ na el szívéből ebben a nagy hallgatásban. A félelemnek és a szomorúságnak a madara.

— Olyan jót játszottunk hajósival... Holnap hoz vadkacsatojást... És fára is másztam ... — mondtam a magamét, mert annyi volt bennem az elmondani való, hogy kicsor dultak belőlem a legkönnyebb szavak.

Anyám félbeszakított.

— És a tanítónéni? Szereted?

Kicsit hallgattam, mert egy tarkaszárnyú pillangó nevetve körül vitorlázott. Aztán nagyon őszintén, ahogyan csak egy hatéves gyerek tud szólni, mondtam:

— Anyukám, a tanitónéni olyan szép, mint Te vagy. Most már öt is nagyon szeretem.

— Holnap is elmész iskolába? — kérdezte a tanyánk, előtt anyám.

— El hát! A hajcsi vár!

S láttam, hogy édesanyám, arca kipirul. Valami nagy boldogság sugárzott végig hamvas arcán, hehajolt hozzám és megcsókolt. Ügy mint a tanítónéni.

Elindultam az életbe ...

Karner Ágoston

i

b