Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-09-06 / 36. szám

KP. BERM. BP. 72.

LJ mimkaérad a gyiilekezefckbpii

MINT ANNYISZOR esztendők folyamán, ismét megkezdjük a munkaévadot. Nem ünnep ez, mint az újév, amit rendszerint szentimentális érzések és kissé „kikapcsolódó” jókedv övez. A szeptemberi kezdés nagyon józan, átgondolt és felelősséggel övezett. Nincs egységesen naphoz kötve. Legfeljebb iskolás gyermekeink megindulása fémjelzi. A nyári szabadság emlékeivel, vizek, erdők, városok, tájak, emberek és események képeivel vesszük kézbe a munka eszközeit és anyagát. Három ,,-ember”-es hónapunk emez elsőjén előtérben áll az ember, — terveivel, munkájával, reménységével és erejével.

GYÜLEKEZETEINKBEN IS ÜJ MUNKAÉVAD KEZDŐDIK. Istentiszteleteinken rhegjelennek a nyáron nem látott arcok s a templomból hazavivő utakat kissé megnyújtják a beszélgetések: mi volt, hogyan volt a nyáron. Ha nyáron szüneteltek a bibliaórák, most újra összehívjuk s az első őszi szeretetvendégség „évadnyitó” mondanivalóján gondolkozunk. Lelkészek és gyülekezeti munkások a megszokott egyházi munkakeretek tartalmi kitöltésének évi tervén fáradoznak. Falusi gyülekezeteink nyári munkában megfáradt tagjai kíváncsian várják, mivel táplálja őket az egyház ennek az ősszel meginduló évi tervnek a keretében.

EGYHÁZI MUNKÁNKBAN sem hagyjuk figyelmen kívül, hogy előtérben áll az ember. Az ember, aki szószékeink alatt ül. aki részt vesz egyházi alkalmainkon, akik várják a mondanivalót, akik között forgolódva visszük az egyház életének tartalmát, üzenetét, erejét: az evangéliumot. Ez az ember Isten színe előtt előtérbe került ember, akár végzője, akár résztvevője a gyülekezeti munkának. Nem tudunk másképpen egyházi munkaévadot kezdeni, csak azzal az örvendező fontosságérzéssel, hogy Jézus Krisztusban előtérbe került az ember s éppen őbenne került előtérbe. Őbenne — aki emberré lett — talál önmagára az egyház, hogy emberközellé lehessen s felvehesse az ember gondját, szeretetét, akarását, jóratörekvését.

ŐSZI GYÜLEKEZETI MUNKAKEZDÉSÜNKET a nyári jpihenés erőgyűjtése keretezi, de az a jó reménység és bizalom tartalmasítja, hogy „munkánk nem hiábavaló az Urban”. Ez nem megüresedett bibliai szólam a szánkon, hanem éppen az a hit és reménység tölti meg, hogy nem üresedett meg az egyház mondanivalója a mai ember számára sem s nem is üresedik meg mindaddig, amíg tekintetét le nem veszi arról a tényről, hogy Isten Jézus Krisztusban, az ő emberré léteiében, közénk küldésében, rajta keresztül elhangzott és hangzó megszólításában megcélozta az embert, van mondanivalója a számára s ez gyümölcsöző, amiből élni, erősödni, táplálkozni lehet. Az egyház munkája mindig csődöt mondott akkor, amikor munkásai ügyeskedésekre, leleményességre, jó ötletekre tették a hangsúlyt s nem arra a Jézus Krisztusra, aki munkánk tartalma, egyetlen üzenetünk s Kulcsunk, akivel megnyílik az ember, akivel megtalálhatjuk az utat kérdéseinkhez, feladatainkhoz, — de akiről úgy kell szólnunk, hogy ne üres szólam, visszatérő recept, készületlenséget és az ember igazi ügyét meg nem értő közömbösséget eltakaró mottó legyen, hanem ásó, amely a mélybe vág s úgy forgat, hogy attól termővé lesz a talaj. Akiben rá kell találnunk a mai kérdésekre éppen úgy, mint a bátorságra, amellyel hozzáállunk a mai kérdésekhez. A benne élő hittel az új munkaévadnak induló gyülekezet és annak munkásai, terv és törekvés ügyeskedő helyett ügy-szerű, leleményeskedö helyett célra találó és jó ötletek után kutató helyett korszerű lesz.

Koren Emil

» .

IMÁDKOZZUNK

Gál 5,25—6,10

Magasztalunk Téged, Jézus Krisztusunk, hogy magadra vetted mindnyájunk terhét, a bűnt, halált és kárhozatot szenvedésed óráiban s halálodban. Add, hogy ebben való hitünkben soha meg ne rendüljünk. De add meg nekünk, hogy mi is magunkra vegyük a mások terhét: gondját és vétkét. Segíts, hogy megosszuk a velünk élők minden baját és feladatát. Segíts arra is, hogy ítélkezve ne emeljük magunkat a másik fölé, hanem vétkei terhét magunkra vegyük, s Hozzád hasonlóan testvére legyünk minden bűnösnek. Alázatos bűnbánatra indíts minket, és bizodalmas hitre, mint akik tudják, hogy egyedül kegyelemből élnek.

Köszönjük Neked, Istenünk, igéd hallgatását. Áldunk, hogy gondoskodói egyházadról, az ige hirdetéséről, a gyülekezetek fenntartásáról. Kérünk, adj nekünk áldozatkészséget, hogy hozzájáruljunk egyházunk és gyülekezetünk anyagi feladatainak hordozásához. Teremts önzetlen segítőkészséget egyházunk tagjaiban, hogy segítsék a gyengébb gyülekezeteket s a szórványokat. Cselekedő, hogy adományainkkal törlesszünk valamit hálánkból a Te igédnek sok-sok áldásáért az életünkben.

Nyisd meg szívünket, hogy beleférjen távoli népek és az emberiség gondja is. Állíts minket megértő, együttérző, segítő szeretettel minden ember mellé ezekben az időkben, különösképpen is azok mellé, akik rászorulnak támogatásunkra és tehervállalásunkra. Ámen.

Cselekedjünk jót...!

AZ EMBERI KÖZÖSSÉGI ÉLET minden formájában törvénnyé kell tenni ezt a parancsot. Hiszen minden közösségi élet alapféltétele, hogy benne a jó uralkodjék. A rossz, a helytelen megzavarja az életet. Békétlenséget és zűrzavart támaszt. Az élet csak úgy folyhat normálisan s benne az ember csak úgy élheti az életét boldogan, ha a maga, de embertársai életét is a jó formálja. Persze sokat lehet vitatkozni azon, hogy mi a jó? Nekünk evangéliumi keresztyéneknek a döntő szót ebben a kérdésben a Szentírásban található kinyilatkoztatás adja: az Isten igéje. Ezért próbálunk most is az íráshoz fordulni és tanácsot kérni arra nézve, hogy mi a jó? A mai vasárnap levélbeli szentigéje (Gál. 5, 25 — 6, 10) feleletet ad erre.

IGYEKEZZÜNK EGYMÁSSAL békességben élni. Erről már alig mer az ember írni, hiszen hosszú évek óta szinte állandóan ezt hangsúlyozza az egész élet körülöttünk. Mindnyájan érezzük, hogy semmire sincs földi életünkben nagyobb szükség, mint a békére. De azt is érezzük, hogy semmit sem fenyeget jobban az ember, mint a saját békéjét. Valami fájdalmas kettősségben élünk. Egyrészt jól látjuk a jót: békesség — másrészt állandóan félnünk kell amiatt, hogy elveszítjük. Ez nemcsak a népek egymás közötti életében van így, hanem a legkisebb közösségekig lefelé. Otthon, családi életedben nem ez a helyzet? Mennyire kell vigyázni, hogy a békesség megmaradjon.

Isten igéje bennünket keresztyéneket a többi embertársunkkal együtt újra és újra csatasorba akar állítani ezért a békéért folyó harcban. Szüntelen tanít arra, hogy mit kell cselekednünk, illetve mitől kell magunkat megóvnunk. Ma többek között a békés élet megteremtése és megtartása útjául ilyen tanácsokat ad: „ne

vágyódjunk hiú dicsőségre, ne ingereljük egymást, ne irigykedjünk egymásra”. Vagyis ne azt nézzük sohasem, ami elválaszthat, hanem mindig azt keressük meg, ami közelebb vihet egymáshoz. Így a békességet fogjuk építeni.

IGYEKEZZÜNK EGYMÁST

a bűntől óvni. Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy a bűn itt van az életben. Életünket és cselekedeteinket megrontja.- Szüntelen találkozunk vele, bármerre járunk. Nemcsak az én életemben uralkodik, a másik ember életében is ott van. Nekünk pedig megvan az a szomorú sajátosságunk, hogy azt a bűnt, mely a másik ember életében van meg, nagyon hamar és nagyon érzékenyen vesszük észre. Jézus Krisztus beszél is arról, hogy a mások életében a szálka-bűnöket gerenda nagyságúaknak tudjuk meglátni, ugyanakkor a magunk gerenda-bűneit szálkákká szeretnénk bagatellizálni. Ez az emberi magatartás vezet a szüntelen ítélkezés útjára. Ez az ítélkezés azután rágalommá lehet, vagy pletyka formájában él és még nagyon sok formát ölthet. Akármilyen formában is jelentkezik, egy alapvető nyomorúsága van: rosszindulatú és ezért igazságtalan. Ez az út semmiképpen Sem lehet jó! Ez az ítélkezés nemcsak azért rossz, mert igazságtalan — hiszen aki ítéletet mond, maga is bűnös —, hanem azért is, mert megrontja az emberek közösségi életét. Fájdalmat szül, bosszúra indít, vagy viszont ítéletet eredményez. Ezért kell nekünk Isten parancsára harcolni minden ilyen emberi magatartás ellen. Ezért kell hallgatnunk most is igéjére, mélyben így tanít Istenünk: „Atyámfiái, még ha valakit valami bűn megejt is, ti lelkiek igazítsátok útba az olyat szelídségnek leikével és ügyelj magadra, hogy te magad is meg ne kísértessél.” A mi feladatunk mindig az, hogy a szelídség leikével óvjuk egymást a bűntől. A bűnös felett nem ítéletet kell mondani, hanem szeretni kell. Krisztus a bűnös embert szerette és annak megmentéséért jött. A bűnös emberért adta életét és a bűnösnek ígérte a szabadulást.

IGYEKEZZÜNK EGYMÁS TERHÉT hordozni. Harmadszor így mutatja meg a „jó” útját az ige. Mi emberek mindig egymásra vagyunk utalva. Nem is élhetünk egymás nélkül. Egymással pedig csak úgy tudunk élni, ha tudjuk vállalni is egymás életét. Nemcsak örömeit, hanem terheit is. Az örömöket mindig szívesen vállaljuk, de meg kell tanulnunk azt is, amit az ige más helyen így fejez ki: jobb adni, mint kapni. Egymással csak úgy élhetünk, ha tudunk egymásért is élni. Milyen szívet-lelket vi- dámító látvány, mikor egy család keretein belül láthatja az ember, hogy fenntartás nélkül tudják egymásnak a terheit is hordozni. És milyen nagyszerű dolog, amikor gazdagabb népek összefognak, hogy az elmaradottakon segítsenek. Amikor az éhezőknek kenyeret akarnak adni, mert nem tudják nyugodtan nézni, hogy az emberek százmilliói éljenek a legteljesebb nyomorúságban. Mi keresztyének sem nézhetjük sohasem nyugodtan azt, hogy mások hordozzák a keresztet és mi nem segítünk azt könnyíteni. Ezért kell nagyon engedelmes szívvel meghallanunk az ige tanítását: „egymás terhét hordozzátok és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét”.

Mindezt számunkra úgy akarja adni Isten, hogy adja az ő Lelkét. Hiszen nekünk a Lélek szerint kell járnunk és élnünk. Bennünket az Isten Lelke kell hogy vezessen, mert csak így lehet maradék nélkül engedelmeskedni a felhívásnak: „Azért amíg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel ..

Kökény Elek

Az új pápai enciklikáról

„Egyházát Jézus Krisztus alapította, hogy egyidejűleg szeretetteljes anya és az üdv szétosztója legyen minden ember számára.” Ezekkel a szavakkal kezdődik VI. Pál pápa első körirata, az augusztus 6-án kelt „Ecclesiam suam” kezdető enciklika.

Az EPD, a svájci protestáns sajtószolgálat közlése szerint fő tartalma a következő: fontosnak tartja a pápa, hogy az egyház magáról alkotott „erősebb tudatra” jusson. A,,Krisztus misztikus teste” képből következik az a feladata, hogy a tökéletességet megvalósítsa. „Reform” és „megújulás” szükséges. De az egyház lényegét nem szabad érinteni. Engedelmességet követel az egyház törvényei iránt. Végül a „világgal való párbeszédről” szól az enciklika. A pápa saját legmagasabb hivatala körül párhuzamos köröket von. A legszélesebb értelemben, minden ember felé fordul. Különösen közel állnak azonban hozzá azok a vallások, amelyek ■ az egy igaz Istent vallják, a zsidóság és az is'zlám, legközelebb pedig azok, akik „Jézus Krisztus nevét viselik”. A római egyház megragadta ma az egység helyreál! ításának kezdeményezését. Aggasztja a pápát, hogy az „elszakadt testvérek közül sokan” még mindig úgy vélik, hogy az ő primátusa, a pápa elsősége akadályozza az egységet. Ennek a felfogásnak tarthatatlansága megmutatkozik, mihelyt felismerik, hogy a pápai primátus a katolikus egyház lényegéhez tartozik.

Érdekesen foglal állást az enciklikával szemben a bens- heimi Felekezeteket Tanulmányozó Intézet:

VI. Pál megpróbálja, hogy két elődjét, XII. Piust és XXIII. Jánost egy személyben egyesítse. Küzd azzal a problémával, hogy egyházát a világ „fertőzésével” szemben immunissá tegye, s ugyanakkor az a világ „sójává” váljék. De nem marad egyedül az a legtökéletesebb búzamag is, amely nem hull a földbe és nem hal meg ott? XIII. János szent gondtalansága ettől a pápától idegen.

Az egyház „egocentrizmusá- nak” veszélye fenyeget a pápa iratában, amelytől Skydsgaard professzor, a második vatikáni zsinat egyik evangélikus , megfigyelője annyira óvott. Ha a római katolikus egyház ennyire maga körül forog, kilátástalan helyzetbe kerül az ökumenikus problémával. Vezető szerepe az ökumenikus mozgalomban megfelel ugyan a saját magáról alkotott képnek, de

nem a jelenlegi tényeknek, Sem a keresztyénség jövőbeli szükségleteinek.

Jól teszik más egyházak — fejezi be értékelését az Intézet —, ha készek a párbeszédre, de közben nem az egyházi tökéletességnek ezt az ideális kékjét tartják szemük előtt, hanem a világnak kérdéseit — és fülükbe fogadják Uruk hívását. Nem egy egyház nagyságát kell felmérni, hanem a közös feladatok nagyságát.

Mi a magunk részéről egyelőre csak annyit fűzünk hozzá az enciklikához, hogy a pápai hatalomnak, mint az egyház lényegéhez tartozó vonásnak ilyen döntő kimondása olyan válaszfal húzását jelenti Róma és más keresztyén egyházak között, amely a további párbeszéd jelentőségét erősen csökkenti.

Chagali-kiállítás

A híres modern festőnek ószövetségi képsorozatát július hónap folyamán bemutatták Halle több evangélikus gyülekezetében. A kiállítási anyagot a drezdai evangélikus művészeti szolgálat bocsátotta rendelkezésükre.

Az élet útján

A mai vasárnap szentírási igéit a templomozó ember nagyon jól ismeri. Ismerjük a gazdag ifjú történetét (Máté 19, 16—26), de ismerjük a Ga- láciai levél mai verseit is (Gál. 5, 25—8, 10). Mindkét ige arról az emberről, arról a keresztyénről szól, aki a földi élet útján jár, de léptei egyúttal az örök élet útján is kopognak. Mert a keresztyén ember a kettőt soha nem választhatja el egymástól. Nem járhat hivő módon a hétköznapi életben úgy, hogy elfelejti az örök életet, de nem nézheti az örök életet sem úgy, hogy közben behunyja a szemét, s nem veszi észre azokat a reá váró feladatokat, amelyeket itt a földön kell elvégeznie, s nem veszi észre a másik embert, aki megértésre, szeretetére, segítségére vár.

Isten igéje a mai vasárnap az élet útján való járásról két dolgot mond el nekünk: ,

Az első: Akkor járunk az élet útján, ha szeretjük Istent. Isten szeretetére szólít fel mindjárt az első parancsolat» de Isten szeretetére tanít Jézus Krisztus minden szava is» Isten szeretete, vagyis a hit volt az, ami a Szentírás kimagasló alakjait Istenhez vezette. Hitben járt Noé, és hitben járt Ábrahám, Istenhez ragaszkodott Ézsaiás és a többi próféta. Isten szeretete, a hit vezette a tizenkét tanítványt» de hittel járta az élet útját Pál apostol is.

A mai keresztyén ember akkor járja az élet útját, ha szereti Istent, ha hisz benne. Ez a hit pedig nem egyéb, mint Istennek való engedelmesség» igéjének meghallása és komolyan vétele.

És itt kerül elsősorban a mérlegre az életünk. Vajon ( komolyan vesszük-e mindazt» amit Isten a hitről és szeretet- ről, engedelmességről és szolgálatról elmond igéje által. Csak akkor járjuk az élet útját, ha szeretjük Istent.

A második: Akkor járunk az élet útján, ha szeretjük a másik embert. Mert a másik ember szeretete elválaszthatatlan Isten szeretető tol.

A mai igében ezeket olvashatjuk: „Egymás terhét hordozzátok ..„cselekedjünk jót mindenekkel ..Vagyis járjunk szeretetben. Éljünk úgy, hogy az életünk, minden szavunk és cselekedetünk ne kárára és hántására legyen a másik embernek, hanem hasznára, segítésére.

A legszebb szó, a legnagyobb cselekedet az élet útján a szeretet. Az a szeretet, amivel odaállunk a másik ember mellé szívvel-lélekkel. Az a szeretet, amelyik kész mindig a másik ember segítésére. Az a szeretet, amelyik nem uralkodni akar a másik emberen, hanem szolgálni neki éjjel és nappal. A szeretetnek erre a cselekedetére nem volt képes az evangéliumban szereplő ifjú, pedig Isten a szeretetnek ezt a. szolgálatát várja tőlünk.

Akkor járunk az élet útján, ha szeretjük Istent és szeretjük a másik embert.

Harkányi László

4