Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-09-06 / 36. szám
i keresztyének és az Ótestamentom (Folytatás) Ezen a ponton lesz világos számunkra az Ötestámentom jelentősége. Mert az Ötestámentom bizonyságot tesz az egy Istennek a cselekedeteiről népének a történetében, vall arról a mennyei Atyáról, aki keresi az embert és ezzel a vigasztaló, de elkötelező megállapításával szól hozzá: Én vagyok az ÜR, a te Istened. Az Ótestámentomnak minden kijelentése és eseménye ennek a megállapításnak a fényében ragyog. Ezen a ponton nagyon komolyan kell vennünk az Ó- testámentomot. Mert az Űj- testámentom sem másként beszél a világról, a történelemről, az emberről és a teremtésről, mint az Ötestámentom. Jézus abba a'világba jött el. amelyről az Ötestámentom úgy beszél, mint Isten bűnbeesett s ezért ítélet alatt álló világáról, de amely mégis Isten megfoghatatlan kegyelméből él. Jézus hozzánk jött el, akik Isten teremtményei vagyunk, — és mégis mindig lázadozunk ellene. Jézus eljövetele is titok marad előttünk, ha nem tudunk mindarról, amit az Ötestá- mentomban mond el Isten igéje az emberről és világról, mindennapi életéről és feladatairól. Ezek megértéséhez segítségül kell hívnunk az ótestámentomi tudomány minden segédeszközét. És akkor egyszerre megelevenednek számunkra azok a régi történetek és azon vesszük észre magunkat, hogy az ó- testámentomi emberek történetében és imádságaiban, énekeiben és panaszaiban a magunk örömét és panaszát, a magunk életét és történetét, a magunk házasságát és családi életét kísértéseit, gyászát és reménységeit éljük meg. A közösségi életre vonatkozó reménységeinket és. elgondolásainkat helyes mederbe tereli az Ötestámentom igéje, mert rámutat arra, hogy Isten kézben tartja a történelem fonalát és végső célja felé vezeti. Üv De titok marad előttünk az emberi bűn mélysége is az Ötestámentom bizonyságtétele nélkül Isten felségéről és szentségéről. Hiszen az Ótes- támentom nem egyéb, mint Isten drámai harca a bűn ellen az emberért! Minden kijelentése, minden parancsolata és minden ígérete azt célozza, hogy az ember a szent és szerető Istennek a jelenlétében bűnét fölismerve eljusson a hitvallásra: „Jaj nekem, elvesztem, mert bűnös ember vagyok!” (És 6). Hiába próbál az ember kisiklani ennek az , igaz Bírónak” a jelenlétéből! Hiába mentegetődzik az ember saját kegyes szándékaira is hivatkozva: Csak az ítéletre hívó és mindig megbocsátásra kész Isten ajándékoz7 nekünk „emberi” életet! De ez az élet egyúttal az „alkalmas edény”, a „csak eszköz” élete Isten küldetésében: „Itt vagyok! Küldjél engem!” De ha az Ötestámentom ennyire Isten színe elé állít bennünket és így Isten intelmeinek, vigasztalásának és ígéreteinek a könyve számunkra, akkor mi szükségünk van még az Üjtestámentom üzenetére is? Nem elég mindaz, amit az Ötestámentom mond nekünk a kereső, szerető, ítélő és megbocsátó Istenről, aki az én Istenem akar lenni, aki urakodik a népeken, a mennyen és földön? Nem! Mert arra is föl kell figyelnünk a Biblia első részének olvasásakor, hogy ez a könyv az Isten népe történetének a könyve. Nyomon követhetjük benne ennek a népnek a történetét, amelyet Isten választott ki minden nép közül magának, hogy jel és áldás legyen a többinek. Az isteni kiválasztottságnak és emberi csődnek ez a története kezdettől fogva érdekes beje jezetlenséget árul el. Ami benne beteljesedett, az még nem végérvényes, a jövőbe mutat az új ígéretre. Maga a nép min dig valami nagyobbra, az újra, sőt a végleg újra vár, amit majd Isten hoz el. Megtaláljuk ezt a „nem véglegest” Ábrahámnál, aki csak egy sírhelyet mondhat magáénak az ígéret földjén; a honfoglalásban, amikor másokkal kell Izraelnek megosztania az 'országot és léte mindig veszélyben van; a királyok történetében, ahol a Dávidnak adott ígéreteket mindig keresztezi a királyi hivatal hordozóinak alkalmatlansága; a hazatérésben a fogságból, amikor a próféták megígérte új kezdet csak siralmas újrakezdéssé lett. A választott nép azonban minden isteni ígéretet megőriz, a be nem teljesedetteket elsősorban és ezeknek a súlya alatt egyre izmosodott a hit végleges beteljesedésben. Jézus korában már szinte izzóvá vált bizonyos népcsoportoknak a reménysége, hogy Isten elhozza országát, ’elküldi Királyát, összegyűjti a világon szétszóródott népét és új szövetséget köt vele a próféták ígérete szerint. E nélkül a lelki-szellemi várakozás nélkül Jézus évangélioma nem érthető meg! Mert Ö Vállalta ezt a reménységet és azt mondja rá; Ma teljesedett be fületek hallatára. Viszont az alázatos Fejedelemnek, az Isten Bárányának a küldetésében a zsidó nép nagyobbik része nem ismeri föl Krisztust, megbotrán- kozik benne és keresztre feszíti. Éppen a zsidóságnak ez a hitetlensége figyelmeztet bennünket arra, hogy menynyire nem képes az ember a saját „erejéből hinni” és így állandóan az Ojtestámentom örömüzenetéhez üz és hajt bennünket. Jézus személyét és megváltói munkáját segítik megérteni a zsoltárok, a próféták jövendölései a Békesség Fejedelméről és országáról, de elsősorban a szenvedő Isten Szolgájának az alakja (És. 53). Ezért nem mondhatunk le soha az Ótestá- mentumról! Isten egyetlen Igéjéről, a Jézus Krisztusról tesz bizonyságot a Szentírás mindkét része. A világ és a történelem Ura. Jézus Krisztus Atyja, a mi Istenünk és meny- nyei Atyánk is, aki ezzel az igével állandóan keres és megszólít bennünket. Dr. Pálíy Miklós Két anglikán egyházi személyiség tett határozott lépést a közelmúltban a Dél-afrikai Unió kormányzatának fej üldöző politikája ellen. Mindketten nemrégiben még ott tevékenykedtek. Joost de Blank (London), Fokváros egykori érseke átnyújtott az Egyesült Nemzeteknek New York-ban kerek 62 000 ember által aláírt követelést, amelyben a 28 különböző országból aláírók a Dél-afrikai Unióban sínylődő 4—5000 politikai fogoly sza- badonbocsátását kívánják. Az angliai egyház diákgyülekezeteinek főtitkára pedig, Ambrose Reeves, aki néhány évvel ezelőtt dél-afrikai püspök volt, elítélőleg nyilatkozott Bécsben a „faji megkülönböztetés értelmetlenségéről”. Az osztrák fővárosban, a Schweitzer Albert-ház alapkőletételének ünnepségén kijelentette, hogy a dél-afrikai polgárháború veszelye láttán mindent meg kell tenni a kormányzat jobb belátásra való bírása érdekében. Utalt azokra a nehézségekre is, amelyek Afrikában a keresztyénségre származnak abból a sajnálatos körülményből, hogy a Hollandiai Református Egyház támogatja a dél-afrikai kormányzat faji megkülönböztetési politikáját. Hyelveken-szólás amerikai gyülekezetekben Az Amerikai Lutheránus Egyház Tanácsa Minneapolis- ban tartott ülésén felfüggesztette működésétől Mjorud lelkészt, aki a „nyelveken-szó- lást” — vallásos extázis megnyilatkozását — mozdította elő. Az 54 éves Mjorud Alaszkában született, evangélikus szülők gyermeke, de ifjúsága idején az egyháztól szektához pártolt, és csak 1942-ben tért vissza az egyházba. Akkor feladta ügyvédi gyakorlatát és evangélikus lelkész lett. Az utóbbi években evangélizációs tevékenysége során az érdeklődő evangélikusokat nyelve- ken-szólásra biztatta. Ezért az egyházi vezetőség részéről már több intésben részesült. Amint a Time című amerikai hetilap tudósít, a nyelveken-szólás gyorsan terjedő jelenség Amerikában és az egyházi vezetőségeknek komoly gondot okoz. Míg régebben ez a jelenség csak a pünkösdistáknál volt gyakorlatban, újabban felütötte fejét methodistáknál, baptistáknál, presbyteriánusoknál és lutheránus gyülekezetekben is. Az Amerikai Lutheránus Egyház 5329 gyülekezetéből több mint 260-ban vannak úgynevezett nyelveken-szóló csoportok. Többet ezek közül éppen a nevezett Mjorud lelkész alapított evangélizáló áhítataival. A lutheránus egyház elnöke, dr. Fredrik A. Schiotz véleménye szerint talán ellenhatásról van szó, azzal a törekvéssel szemben, hogy a keresztyén hitet túlságosan intellektualizálják. A Keresztyén Béke-Vilfíggyüléstől — a gyülekezetekig „Érettség vagy a halál” H. Cox amerikai professzor előadása Prágában Utóbbi időkben — főleg Bonhocffer hatása alatt — hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy „nagykorúvá lett a világ”. Nagykorú ember is viselkedhet azonban éretlenül, felelőtlenül. Nem elég ezért csupán a nagykorúság jelenségeivel foglalkoznunk. A nagykorúvá lett világnak éretten kell szembenéznie a saját nagykorúsága következtében- reá váró feladatokkal. Ezeket a feladatokat akarta megláttatni Harvey Cox professzor, az Andower—Newton Teológiai Főiskola fiatal docense Prágában a II. Keresztyén Béke-Világ- gyűlés alkalmával tartott előadásában. Előadásának elme: „A keresztyén ember felelőssége a technizált világban”. Előadásának mindjárt kezdetén szembefordult Cox professzor azzal a pesszimista nézettel, amely szerint a mi technizált korszakunkban egyre kevesebb hely és szerep jut a keresztyénségnek. Szerinte a technika korszaka még kike- rülhetetlenebbé teszi az evangélium felhívását. „Kiélezi az engedelmesség vagy engedetden visszavágyódást a múlt idillikusán látott primitív vü V- gába. Az utópizmus az ellenkező végletbe esik. Azt hiszi, ha technikailag képzett embereket ültetnének minden helyre, minden politikai probléma megoldódna. ..Az ilyen felfogás azon tragikusan naiv feltételezésen alapszik, amely nagyon is lebecsüli a modern világgal A Prágai II. Keresztyén Bcke-Vüággyűlés képeiből. — Hro- mádka professzor, Hajek zsinati esperes (Csehszlovákia), Sesan professzor (Románia) lenség. az érettség vagy éretlenség, az igenlés vagy a tagadás kérdését.” Pesszimizmusunkat indokolatlanná teszi az a tény is, hogy a mai technizált korszak kialakulására nagy hatást gyakorolt a bibliai hit kultúrát formáló ereje. Érett gondolkodásra, felelős magatartásra csak akkor juthatunk el, ha szembeszállunk a technika torz, vallásos köntösbe öltöztetett megítélésével, közelebbről a romantikával, az utópizmussal és a konzervativizmussal. A vallásos romantika megborzad a technikától. A természetben látja a gyógyulás és üdvösség forrását. A bibliai hit elvet minden gyanakvást a technikával szemben és minA HAJDANVOLT ŐSZÖKRŐL Az egykori vidám legényke teli örömmel köszönti a hajdanvolt őszöket. S ha hangos hejehuja nem is telik tőle, csöndesen örül, szívből, hangtalanul vigad. Az egykori vig legényke én lennék. Én, akit jogosan csak csöppnyi leánya és őszhajú, sokszorosan nagymama édesanyja tarthat valamiképpen gyereknek, ha nem is legénykének. Az egyik azért, mert hiába is nyúlottam nálánál magasabbra, hiába is jutottam messzibb tájakra, vidékre, mint ő: sohasem fogja elhinni — ezt meg is értem—, hogy felnőttem, hogy már majd’ négy évtized van mögöttem. A másik meg azért, mert neki rosszul esnék, ha „komoly” felnőtt lennék, ha tőle így, éppen ezért, messze mennék. Messze: az öregebbek mondvacsinált tekintélyébe, játékta- lan komorságába, kedvtelenségébe . .. Köszöntőm hát a hajdanvolt őszöket. Köszöntőm őket, pedig az én szülőföldemen nem terem garmadával a mosolygó alma. A szőlő-leve is olyan kegyetlenül fanyar, hogy ember legyen a talpán, aki jószívvel, morgás nélkül megissza. S mégis: a zizegő, sárga kukaricalevél is titkokat rejt. Ugyanazokat, mint a dúslombú fa, a fürtöktől roskadó szőlőtőke: a gyümölcsérés, a békés befejezés, a célhozjutás nagyszerű titkait ... Hogy’ elmúltak azok az őszök! Az egyik úgy, hogy szerető kezek barna táskát akasztottak a hátamra. Benne piros- csíkos palatáblával s azzal a csúfságos félelemmel, hogy mire-valahára eljutunk az iskolába — az útközbeni „békés” civódások miatt —, nem marad egy árva betű se a gyanúsan maszatos sorokból. Nem volt hát mit tennünk: otthon kemény munkával, túlbuzgó akarattal bevéstük az engedetlen „csúnyaságokat” — ezek lettek volna jobb napjaikban a betűk — a pala puha anyagába, hogy aztán senki emberfia, soha ki ne törölhesse őket onnét. Még mi sem. De ehhez nem is lett volna senki sem elég erős, egyszerűen azért, mert ezeket az ákom- bákomokat éppen olyan nehéz lett volna semmivé lenni, mint a gyermekkor pillanaószár- nyú, tündén álmait... Mostanában ritkán visz az utam haza: a szülőfalumba. S ha utazom, rendszerint az esti gyorssal érkezem. Akkor, amikor már csöndessé dermedt az alföldi táj, amikor már rég leszállt a sötétlő akáclevelekre a lomha, por. A dülőutak ilyenkor a messzi csillagos égbe kanyarodnak, elhagyva az álmos tanyákat, pislaszemű vasúti őrházakat. Az utaknak könnyű a dolguk: a képzelet, a csalóka szem emeli őket magasba. — A tanyáké sokkal, nagyon sokkal nehezebb: őket a földhöz köti a vaskos valóság. S ki tudja, hogy melyiket meddig, mióta? A váltók előtt lassítani szokott a vonat, hogy enyhe kanyargással metssze a műutat. Az utasok ültükben jobbra-balra dülöngélnek. Ki szót se szólva s a másik enyhén át- kozódva. Éppen úgy, ahogy kedvük, vérmérsékletük diktálja. Én meg az ablaknál állok. Szemem issza a sötétség gyér fényeit, a szürke úttest-csíkot. A helybenálló fákat, a merev jelzőköveket. Látom: a hirtelen világossá váló sötétben felvág két ló, megijedve a fénytől, a kerekek zajos csattogásától. Még néhány pillanat: szemem elől elfut a műút s a szurokfeketévé váló éjszakában baktat tovább a két ló. Ügy tűnik — hogy az egykori víg legényke, hajdanvolt lovai. Int az őrház baktera: szabad az út. A mienk is, meg a rakott szekéré is. S így szép ez, mert szeptemberben minden útnak, minden egy nyomnyi csapásnak szépséges célja van ... És ki merne ünneprontó lenni, ha békés, gazdag nyár után ismét ránkköszönt a szelíd mosolyú folytatás: a szeptember? Ezért köszönti az egykori vidám legényke teli örömmel a hajdanvolt őszöket. Vámos József szemben álló politikai és társadalmi kérdések mélységeit.” A technika szomszédokká tett bennünket. „Ma rövidebb idő alatt juthatok el New Yorkból Prágába, mint nagyapám New Yorkból Bostonba. Most az a kérdés, hajlandók vagyunk-e szomszédokként, felebarátokként élni. A konzervativizmus tartózkodik az új találmányoktól, mert így akarja a fennálló Isten a modern embernek*. „Ma elődbe adtam az életet és a halált.” 1. A modern fegyverzet az érettségnek olyan szintjére hív bennünket, amely eddig ismeretlen volt az ember történetében, olyan szintre, ahol aa értelem, a türelem, az önmegtartóztatás és a kompromisszum foglalja el a harciasság helyét. 2. Az élelmiszertermelés számára a tudományos irányítás hallatlan lehetőségeket nyitott. Nincs messze az ember attól, hogy learassa a tenger óriási élelmiszerkészletét és tápszereket készítsen korábban hasznavehetetlen anyagokból. Az UNESCO múlt évi kimutatása szerint az éhező és rosszul táplált emberek száma nő. A világ olyan pincéhez hasonlít, amelyben húsz ember van és közülük négyé a táplálék fele. 3. Az automatizálás a „második ipari forradalom” s ez előbb jött el, mintsem igazán alkalmazkodni tudtunk volna az elsőhöz. A kibernetika alkalmazása olyan mértékben csökkentheti a munkaidőt, hogy komoly kérdéssé válik: mit csinálnak majd az emberek* egyre több szabad idejükkel? 4. A hírközlő eszközök fejlődése lehetővé teszi az embereknek, hogy jobban megismerjék egymást. De ugyanezek az eszközök felhasználhatók a hazugság és a megtévesztő tár jékoztatás terjesztésére is. Summa: „Az érettség igénye egyre sürgetőbb!” A technikai fejlődés nemcsak külső körülményeinket alakítja át, hanem mentalitásunkra. gondolkodásmódunkra, is hatást gyakorol. Befejezésül ezzel a kérdéssel foglalkozott Cox professzor előadása. Két aránylag ú j probléma jelentkezésére hívta fel a figyelmet. a) A hatalom személytelensége az egyik. A bürokrácia elhatalmasodása következtében egyre nehezebb megtalálni, hol hozzák valóban a döntéseket, hol gyakorolják ténylegesen a hatalmat. Az egész mechanizmusért való felelősség elhomályosul, vagy elvész a szemünk elöl. A személyes érdekeltség és az egyéni felelősség érzetét erősíteni kell. A Prágai II. Keresztyén Béke-Világgyűlés képeiből. — Buti Sándor romániai és Gencsy Béla kárpát-ukrajnai református püspök körülményeket rögzíteni. A keresztyén hit ezzel szemben „képessé tesz annak feladására, ami tegnap bevált, azért, hogy olyan valamit találjunk, ami holnap válik be.” Cox professzor nemcsak a veszedelmekre, hanem az ígéretekre is rámutat. Mindkettő késztet korunk újszerű vonásainak komolyan vételére, az éretlen, gyerekes viselkedés elhagyására. Négy területen állít ma döntés elé mindnyájunkat Isten: 1. a modern fegyverzet, 2. az élelmiszertermelés, 3. az automatizálás, 4. a hírközlő eszközök területén. Ezt mondja b) Az utilitarista logika a technika másik kulturált mellékterméke. Ez azt jelenti, hogy a technikai képzettségű ember hajlamossá válhat arra, hogy mindazt, amit nem lehet elég közvetlenül felhasználni a termelésre, azt haszontalannak és értéktelennek minősítse. A technikai’ és a humán kultúra közötti választófalat épp úgy le akarja dönteni Jézus Krisztus, amiképpen a zsidók és a görögök közötti választófalat is ledönti. Mondanivalója összegezésekor visszatért alapgondolatához: „Isten nem engedi tovább, hogy serdülők maradjunk, akik kontárkcdunk és játszunk az emberi élettel. Olyan civilizációt teremt most számunkra, amelyben csak az érettség vagy a halál, a felelősség vagy a pusztulás között lehet választani.” Az ember, Isten akaratának megfelelően egykor a természet erőit hódította meg. Most Isten az emberi közösség életének struktúráját helyezi emberi ellenőrzés alá, folytatja a fejedelemségek és hatalmasságok detronizálását, a társadalom erőit eszközzé teszi az emberi közösség építésére. Utolsó mondata a reménység vallomása: „Abrahám, Izsák és Jákob Istene a technikai embernek is Ura. Kezében tartja a jövőt a technika .embere számára. Sokkal gazdagabb és ragyogóbb jövőt tart neki, mint bármi, amit eddig elképzeltünk.’’ *
