Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-08-30 / 35. szám
As emberi közösségről A testvét Wi keresztyének és az ötéstamentom AZ EMBERI ÉLET OLYAN, MINT AZ ÜT, — széles országút, Vagy kanyargó ösvény, — meredek kaptátokkal és veszélyes fordulókkal, néha hosz- szú egyenesekkel, máskor buk- kanókkal, váratlan akadályokkal. Ütonjárás az élet, az ember az élet vándora, — „utas vagyok a világban”, — ez a kép nemcsak a Bibliában gyakori s ez a vallomás nemcsak a keresztyén ember ajkára illik, hanem valamiképpen hozzátartozik az általános emberi gondolkodás ősi elemeihez. Az is benne van ebben a képben, hogy az emberi élet nem céltalan barangolás, hanem van értelme és értéke: határozott haladás valamely kitűzött cél felé. Ehhez a képhez az is hozzátartozik, hogy az embernek vannak útitársai. Nem egyedül járja az életutat, hanem sokadmagával. Mindazokkal együtt, akik .hitünk szerint nem véletlenül, hanem Isten rendeléséből. — az élet- útnak ugyanarra a szakaszára kerültek. Minden embernek vannak útitársai, senki sem magányos vándora az életút- iiak, — legfeljebb nem akar tudomást venni az úti társai rói, nem akarja észrevenni őket. Hiszen nem „rózsabokorban jöttünk a világra”, hanem egy családi fészekben láttuk' meg a napvilágot, szülők, testvérek, rokonok az első és legközelebbi részesei életünknek. Azután jön az iskola, a munkahely, a pálya, a családalapítás — embertársak, útitársak vesznek körül mindenütt. S máris felvetődik a kérdés: hogyan tekintünk rájuk, milyen szemmel nézzük őket? Ezt a kérdést a mindennapi élet egészen kézzelfogható módon teszi fel. Gondoljunk például arra, hogyan is kezdődik a hétköznapunk; nyilván a legtöbbünknél munkába indulással. S az emberekkel való érintkezés ott kezdődik az utcán, a siető forgatagban, a zsúfolt villamosra, vonatra, autó-- buszra való felszállásnál. Bizony nem egyszer ellenséges tekintettel méregetjük azokat, akik már fent vannak, vagy éppenséggel ülőhelyhez jutottak, vagy vegyünk egy másik példát: hogyan viselkedünk sorbanáflásnál, üzletben, vagy a mozi, színház pénztáránál? .Vetélytársakat és ellenfeleket, vagy éppen ellenségeket lá- t.unk-e a másik emberben — vagy felebarátot? A magunk előbbrejutásának az akadályát gyanítjuk-e bennük, esetleg eszközként akarjuk őket felhasználni a magunk boldogulása érdekében? — vagy a szolgálat alkalmait vesszük-e észre a másik emberben, akit az Isten az utunkba vezet? Bizonyos, hogy az emberek nem egyformák, sőt nagyon sokfélék. így szoktuk mondani: vannak első pillanatra rokonszenves emberek, kedves és kellemes útitársak, akiknek a társaságában jól érezzük magunkat, fis vannak — miért is tagadnék — ellenszenves smberek, akik első látásra taszítanak, akiket igyekezünk lehetőség szerint kikerülni s úgy véljük, erre minden okunk meg is van. Vannak „nehéz” miberek, összeférhetetlenek, házsártosak. Pei'sze a hibát itt is először magunkban kell keresnünk s észre vennünk a gerendát a magunk szemében, mielőtt a szálkát a másikéban keresgélnénk. Mert kettőn áll a vásár. S nekünk arra legyen gondunk, hogy mindazt megtegyük, ami tőlünk telik. Amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességben legyetek, — írja egy helyt Pál apostol. S Jézus beszél egyik példázatában (Máté 20,1—16) a gonosz szemről: az irigy és sanda tekintetről, amellyel a másik ember szerencséjét nézegetjük. PEDIG SOK TEKINTETBEN különbözhetnék egymástól az emberek — s különböznek is — van azonban közöttük egy nagy összekötő kapocs: mindannyian a mennyei Atya gyermekei, aki „felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Máté 5,45). Isten ilyen nagyvonalú, enyire nem személy- válogató, —• mert szerető mennyei Atyánk. Bizony pórul járnánk, ha érdemeink és szeretetreméltóságunk szerint osztogatná nekünk világfenntartó kegyelmének javait és ajándékait! Ö azonban Atya. Nem aszerint bánik velünk, amint reászolgálnánk, hanem atyai szívének indulata szerint. A szülőnek gyermeke mindenképpen kedves, — akkor is ha haszontalan és érdemtelen. Egy atyánk van, — tehát testvérek vagyunk. így kell tekintenünk minden emberre. Ez bizonnyal nem könnyű. Néha valóban nagyon nehéz meglátni a másik emberben a testvért. Itt azonban kettőre kell ügyelnünk. Az egyik az, hogy mindig először az Atyára kell .néznünk. Benne és általa erősödhetünk meg mindig újra abban a tudatban: mindennek ellenére, minden ellenkező látszat, csalódás ellenére, minden bűn ellenére, amivel egymás ellen vétkezünk, amivel egymás életét megrontjuk, mégiscsak testvérek vagyunk! Ügy is mondhatnék ezt: sokszor, ha nem is láthatjuk nem is tapasztalhatjuk, mégis hinnünk kell, hogy testvérek vagyunk. Amikor istentiszteleteinken mindig újra elmondjuk — s remélhetőleg nemcsak mondjuk, hanem teljes szívvel valljuk is — az ősi hitvallást: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában ... akkor ebben a hitvallásban az i? benne van: hiszem, hogy mi emberek az Atya gyermekei, tehát egymásnak is testvérei vagyunk. A MÄSIK, AMIRE ÜGYELNÜNK KELL, az, hogy józanul tekintsük testvéri viszonyunkat. A vér szerinti testvérek élete sem csupa gyengédség. Sőt, éppen a testvérek gyakran civakodnak is. Mégis, igaz a közmondás: „vér nem válik vízzé”. A szükségben döntő pillanatban a testvérek egymásra találnak, összetartanak. A testvériségnek nem érzelmes szavakban, hanem határozott tettekben, kézzelfogható cselekedetekben kell megnyilvánulnia. Nem érzelmek és hangulatok irányíthatják a másik emberhez való viszonyunkat, hanem a józan megfontolás s az elkötelezés tudata: az Atya elvárja tőlünk, hogy testvérekként bánjunk embertársainkkal. TESTVÉREK VAGYUNK, mert az Atya elküldötte közénk Egyszülöttjét, hogy mindannyiunk testvére legyen: Jézus Krisztust, ö a példa, ő megmutatta, mit jelent és hogyan kell testvérnek lenni. Az életét adta testvéreiért. Hogyan bánthatnám meg azt, akiért a Krisztus meghalt! — kiált fel Pál apostol egyik levelében (Róma 14,15), a másik embert. Isten így néz minden emberre: mint akiért a Fiát adta oda. Az Atyának ilyen drága minden ember: akkora áldozatot hozott érette. Neki ilyen drága az is, akit én talán az ellenségemnek tartok. S ebből ismét két nagyon gyakorlati következmény származik. Az egyik: útitársak, — béküljetek meg egymással, amíg útközben vagytok! Így int Jézus a Hegyi Beszédben (Máté 5,23—26). Útközben, tehát még ebben az életben bé- kéljünk meg egymással. Mert az örök Bíró az ítéletben számon kér bennünket! S a másik: mert az Atya így, ekkora szeretettel tekint reánk, mi is ekkora szeretettel és reménységgel nézhetünk minden emberre. Nincsenek „elveszett emberek” és „reménytelen esetek”, Az Atya szíve nyitva áll mindannyiunk számára, — a mi szívünknek is nyitva kell állam minden ember számára. Mert testvérek ’ vagyunk. Alikor is, ha a másik, ember nem tud róla, talán nem is akar tudni róla. Akik az Atya szerétetét a testvér Jézus Krisztusban megismerték, nem tehetik, hogy ne közeledjenek testvéri indulattal minden ember felé. Groó Gyula Amitnr a negyvenes évek-J nálunk is elkezdődött a „zsi- ben az Otestámentom a tárna- dótlanítás” egyre szoruló „pré- dások kereszttüzében állt, eik- ° nmeket írtam ezen a címen: „Az Ótestámentom az egyház könyve”. Csak azok tudják ma érzékelni ennek a fogalmazásnak a merészségét akkor, akik velem együtt átélték a 39-es esztendőt követő időket S benne a keresztyén teológiának a viaskodását a fasiszta ideológiával, amely alacsonjTendű- nek, zsidónak és ezért elveten- dőnek ítélt mindent a közösségi erkölcsben, aminek bármiféle köze volt a zsidósághoz. S mert az Ótestámentomot a zsidóság „Szentírásának” tartotta, a zsidósággal együtt máglyára vetette az Ótestá- mentomot is és mindazt, aminek bármi köze volt a Biblia első részéhez. A német evangélikus teológiának tekintélyes százaléka is áldozatul esett ennek a szellemnek, s vele együtt a nem német evangélikus egyházak teológiája is „jobbnak látta hallgatni”, mint kihívni maga ellen a német és hazai náci ideológia képviselőinek a haragját A fenti cikkre meg is érkezett a magyar náci újságírók válasza egyrészt az Űjmagyar- ságban, másrészt a magyar harcos fasizmus lapjában, a Harcunkban, egy rendkívül nagy tekintélynek örvendő keleti nyelvész-professzor tollából. Annak idején ez rendkívül veszélyes helyzetet tudott teremteni olyasvalakinek, aki egyébként is a Gestapo ellenőrzése alatt állott Németországban és katonaszökevénynek számított Magyarországon. Keresztyén szempontból pedig hitvallás és bizonyságtételszámba ment, ha valaki „egyáltalában” kiállt az Ótestá- mentom kinyilatkoztatás jellege, hitbeli érvényessége és erkölcsi kötelezettsége mellett. Tisztában vagyok azzal, hogy a magyar népnek csak nagyon elenyésző százaléka hódolt be a német fasizmusnak. Azt is tudom, hogy sem maga a magyar nép egésze, sem az evangélikus egyház nagy többsége nem ujjongott, amikor Hitlerek megüzenték a háborút 1939. szeptember elsején; És amikor se” s vele együtt a „Stürmer” hangját és szellemét sugárzó hang, a hivatalos egyház ugyan nem, de „egyesek” tiltakoztak a „keresztyén egyház és teológia zsidótlanítása” ellen és általában az Ótestámentom száműzése ellen a keresztyén teológiából és egyházból. Nagyon jól emlékszem arra is, hogy amikor 1939. szeptemberében elkezdtem segéd- lelkészi szolgálatomat a zalaegerszegi gyülekezetben, éppen az eisénachi perikóparend ószövetségi textusai voltak délelőtti igehirdetésünk alápigéi. Nem tudom, mennyi volt ebjen a szándékosság?! De szeretném hinni, hogy volt abban egy kis bizonyságtétel is! A keresztyén gyülekezet azonban akkor is, ma is szeretné, tudná, hogy mit kezdjen az Ótestámentommal? Miért ragaszkodunk ma is hozzá? Miért Isten igéje ma is számunkra? Nem az izraeli zsidó nép történetéről szól-e, ami legföljebb mint történet érdekelhet bennünket? Ezeket a kérdéseket nem szabad elintéznünk azzal, hogy az Ótestámentamot a Szentírás egyik részének és ezért Isten igéjének tartjuk, mert egyházunk hitvallásai ezt vallják hitünk alapjának és zsinórmértékének. Ezekre a kérdésekre igyekszünk a továbbiakban röviden válaszolni. Maga az Űjtestámentom nem engedi meg, hogy lebecsüljük az Ótestámentomot. Az Ótestámentom Jézus Bibliája volt és az ő példája nyomán az őskeresztyén gyülekezeté is. Üjra meg újra találkozunk az Űj- testámentomban olyan óteetá- mentomi idézetekkel, amelyek azt vannak hivatva bizonyítani, hogy Jézus Krisztusban beteljesedtek az Ótestámentom ígéreted. Jézus a názáreti zsinagógában lép a nyilvánosság elé, Ésaiás könyvéből olvas föl és annak alapján mondja: Ma teljesedett be ez az Írás fületek hallatára (Lk 4). > Máté evangéliomának minden egyes ótestámentomi igéjének ez az értelme: mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, az Írás... És ez az írás — az Ótestámentom! Az Üjtestámentomből és a levelekből is sok más helyet tudnánk még idézni, amelyek arról tanúskodnak, hogy Krisztus égési megváltói, messiási művét az ótestámentomi jövendölésekkel igyekszik az ősgyülekezet megértetni. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus kortársai maradéktalanul az Ótestámentom gondolatvilágában éltek és nekik kellett megmagyarázni, hogy az a Messiás, akit ők az Ótestámentom jövendöléséi alapján várnak* Jézus Krisztusban eljött és Benne beteljesedtek az összes ótestámentomi messiási jövendölések. Az idők teljességét váró kegyeseknek kellett hirdetni: Ne várjatok tovább! Elérkezett a kegyelem ideje. Jézusban minden ígéretét beváltotta Isten! Íme, az isten országa közöttetek van! A* őskeresztyén gyülekezet azonban nemcsak a „várakozás könyvének” tartotta az Ótestámentomot, hanem Isten kinyilatkoztatásának tó. Jézus nemcsak az ígéretet emeli ki az Ótestámentomból, hanem Isten követeléseit is. Gondoljunk csak a parancsolatok magyarázatára a Hegyi-Beszédben és ahogyan Jézus benne élt az ótestámentomi istentiszteleti életben! A szenvedéstörténet sok jézusj igéje aa Ótestámentomból vett idézet Dr. Pálfy Miklós (Folytatjuk) Walter Ulbricht látogatása Mitzenheim püspöknél Az élet szolgálatában (Folytatás az 1■ oldalról) hét az Úr Jézusnak félig engedelmeskedni s Néki csak félig szolgálni. Számtalan esetben szól erről a Bibliánkban. Például ezt is mondja: „Aki az ekeszarvára teszi a kezét és hátra tekint, az nem alkalmas az Isten országára.” Aki szántani akar, valóban nem tekint- gethet jobbra-balra s hátra éppen nem, mert akkor csak görbe barázdát tud vonni s nem lesz becsületes a munkája. A Jelenések könyvében az Űr keményen elítéli a langymelege- ket. A hivő életszolgálatban nem lehet amatőrködni, abba nem elég ünnepélyes alkalmakkor csak úgy dísznek, éppen a látszat kedvéért, csak hogy cégér legyen, bele kóstolgatni, hanem kell, hogy kitöltse az életünket... teljességgel. Valljuk, hogy a mi hitünk nem elv, nem egyszerű elhívásé valaminek, vagy valakinek, nem elmélet, hanem az élet: Istennek engedelmeskedő élet. Hinni sem lehet' csak egy kicsit. .. félig... A hivő élet szolgálatában is így van. Egész embert kíván. A keresztyén szolgálatnak az emberiség egész tésztáját át kell hatnia az Evangóliomban néki adott jókkal, amely Luther Márton szerint az Egyház legdrágább kincse. Át kell hatnia annak az életnek az egészét, amelyben — ismétlem — benne vagyunk, benne élünk! Városok lakói, falvak népei, puszták fiai és leányai szép harmóniába összecsengő, áldozatos munkái, mint. valami óraszerkezet, vagy fogaskerekek pontos egymásba kapcsolódása viszi előbbre a fejlődésben népünk életét. Egymásért vagyunk. Egymásért kell élnünk és szolgálnunk. A rügy is a levélért van, a bimbó a virágért, virág a gyümölcsért, a termésért, termés az ólet tovább viteléért; a következő nemzedékért. Ha a szolgálatnak ebbe az áldozatos és alázatos engedelmességébe hiba csúszna be, akkor az élet síny- lené meg. Szolgáló szeretetünk kél nem spórolhatunk és azt nem halogathatjuk. Ti „vagytok” és nem „lesztek” a föld savai! Szolgálatunknak nemcsak a helye van itt, de az ideje is most van. Részletek SÍKOS LAJOS tűarcai gergelyi lelkész augusztus 2-i rá- dióós igehirdetéséből. i őmujA az cxphz Megint elmegyek majd valahová. Megint kiállók a sorozásra, Hol végig matatnak a szemek S bicegő, nyurga testemet látva Azt fogják mondani: Ennyi az egész? És én szomorúan rábiccentem: Ennyi az egész. Aztán bemegyek a tanterembe, Hol ember-fiókák dideregnek. S a Kezdet áll majd zord-kevélyen, Hideg szemétől mindnyájunk reszket. De a reszketősből csevegés lesz, A csevegésből mosoly, nevetés. Mikor elindulunk hazafelé, Már vígan kérdik: Ennyi az egész? i És én bölcsen ráigenlek: Ennyi az egész. Egy napon majd megint válónk. Búcsúzni jönnek a nagyok-kicsik, Nem kíváncsi a testemre már, Mindegyik a lelkemből iszik. Búcsús kezük esdő marasztalás less, Régi bíráló szemük: könnyez és S egyet kérdez mind: Ennyi az egész? És én mosolyogva rája ütöm: Ennyi az egész. Aki a lélek kútját megfúrta már S hol a vízbőség a szemekig lövell. Ott a kútfúrónak semmi dolga már, Dolgavégezten hadd köszönjön el. S ha kérdik tőle: mi a fizetés? Megsimít pár gyermekarcot, Ennyi az egész! Bakó József Ökumenikus találkozó tolmács nélkül kérdéseiről folyt. Teljes mértékben egyetértettek abban, hogy a német nép fejlődésé szempontjából is veszedelmet jelentene, ha a Szövetséges Köztársaság azon körei, amelyek a második világháború után kialakult valóságos helyzetet, a két német állam létét, nem akarják tudomásul venni, atombombával rendelkeznének. Dr. Fry a faji megbékélésről Dr. F. C. Fry evangélikus egyházi elnök — a Lutheránus Világszövetség sajtószolgálatának jelentése szerint — egy sajtókonferencia alkalmával kifejezésre juttatta, hogy az „Egyesült Államokbeli keresztyén egyházak nemzeti tanácsa” címen tömörült 31 egyházi testület teljes mértékben támogatja a négerek társadalmi helyzetének rendezésére irányuló törekvéseket, az ún. faji integrációt. Rámutatott arra, hogy az egyházak kezdeményező fellépése jelentős mértékben segítette elő a négerek egyenjogúságát biztosító törvények közeljövőben történő megjelentetését. Az ország déli részein élő gyülekezetekben ugyan előfordul még, hogy néhol szembehelyezkednek a faji integrációval, az egyházi vezetőség azonban erélyes intézkedéseket foganatosított az ilyen gyülekezetek ellen el egészen addig, hogy kizárta őket az egyházi szervezetből. Dr. Fry a Lutheránus Világ- szövetség volt elnöke, jelenleg az Egyházak Világtanácsa központi bizottságának elnöke. Nyilatkozatát a 'központi bizottság Tutzigban augusztus elején tartott ülésével kapcsolatban tette. Niemöller Goldwaterról A nemzetközi keresztyén eszperantó szövetség 17. kongresszusát tartotta meg Hollandiában a háború óta, amelyre 120 protestáns keresztyén jött össze a legkülönbözőbb országokból, Nyugatról és Keletről. A konferencia érdekessége s egyben a legtöbb ökumenikus találkozótól való különbözősége volt, hogy teljesen hiányoztak tolmácsok és fordító berendezések. Az istentiszteletek, előadások és megbeszélések egyetlen nyelve az eszperantó volt. Ezen a nemzetközi nyelven tárgyalták a találkozó főtémáját: „Isten békéje és béke a Földön”. A Stimme der Gemeinde c. lap augusztus 15. száma közzéteszi azt az interjút, amelyet a lap szerkesztője, Moch- alsky lelkész Niemoller egyházi elnökkel, az Egyházak Világtanácsa egyik elnökével folytatott azzal kapcsolatban, hogy a köztársasági párt Gold- watert tette elnökjelöltjévé. A fejlemény — mondotta többek között Niemöller — aggodalommal tölt el, sőt megrendít, mert végzetesen hasonlít mindahhoz, amit 1928-32 között a mi német hazánkban láttunk kialakulni. Szeretném hinni, hogy pszichológiai rövidzárlat történt csupán, és hogy Goldwater most kétségtelenül elért sikerei nem a politikai megfontoláson, hanem érzelmi mozzanatokon alapulnak. Hangoztatta, hogy Goldwater a róla eddig nyert tapasztalatok alapján szakít az eddigi amerikai hagyománynyal és a nemzetszocializmus irányába tart. „A fejlemények felvetik a gondolatot, nem érkezett el vajon I az idő arra, hogy Wilson elnök csontjait relikviákként Európába szállítsák, mert a demokrácia napja az Egyesült Államokban — amennyiben Goldwater kerül uralomra — leáldozott. Nemzetközi vonatkozásban a háború veszélyét idézi elő Goldwater elnöksége. „Ilyen elnök esetében szertefoszlana az enyhülésre és a békés fejlődésre vonatkozó minden reménységünk. Goldwater egyenlő a háborúval.” MARTIN LUTHER KING A BÉKE-NOBEL-Dlj VÁROMÁNYOSA Norvégia két vezető újságja javaslatot tett arra, hogy az 1964-es béke-Nóbel-díjat dr. Martin Luther King-nek, az ismert amerikai négervezetőnek, protestáns lelkésznek ítéljék oda. A Vaar Kirke (Egyházunk) című újság ezt írta: „A mi mai helyzetünkben aligha lehetne méltóbb várományost találni.” * t «i t A Német Demokratikus Köztársaság államtanácsának elnöke, Walter Ulbricht, találkozott augusztus 18-án D. Moritz Mitzenheim püspökkel az Eisenach melletti Wartburg várában. A thüringiai tartományi egyház püspöke és az államtanács elnöke között barátságos légkörben mintegy két óra hosszat tartó beszélgetés a béke megerősítésének