Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1964-08-30 / 35. szám

As emberi közösségről A testvét Wi keresztyének és az ötéstamentom AZ EMBERI ÉLET OLYAN, MINT AZ ÜT, — széles or­szágút, Vagy kanyargó ösvény, — meredek kaptátokkal és ve­szélyes fordulókkal, néha hosz- szú egyenesekkel, máskor buk- kanókkal, váratlan akadályok­kal. Ütonjárás az élet, az em­ber az élet vándora, — „utas vagyok a világban”, — ez a kép nemcsak a Bibliában gya­kori s ez a vallomás nemcsak a keresztyén ember ajkára il­lik, hanem valamiképpen hoz­zátartozik az általános emberi gondolkodás ősi elemeihez. Az is benne van ebben a képben, hogy az emberi élet nem cél­talan barangolás, hanem van értelme és értéke: határozott haladás valamely kitűzött cél felé. Ehhez a képhez az is hozzá­tartozik, hogy az embernek vannak útitársai. Nem egye­dül járja az életutat, hanem sokadmagával. Mindazokkal együtt, akik .hitünk szerint nem véletlenül, hanem Is­ten rendeléséből. — az élet- útnak ugyanarra a szakaszára kerültek. Minden embernek vannak útitársai, senki sem magányos vándora az életút- iiak, — legfeljebb nem akar tudomást venni az úti társai rói, nem akarja észrevenni őket. Hiszen nem „rózsabokorban jöttünk a világra”, hanem egy családi fészekben láttuk' meg a napvilágot, szülők, testvérek, rokonok az első és legközeleb­bi részesei életünknek. Azután jön az iskola, a munkahely, a pálya, a családalapítás — em­bertársak, útitársak vesznek körül mindenütt. S máris fel­vetődik a kérdés: hogyan te­kintünk rájuk, milyen szem­mel nézzük őket? Ezt a kérdést a mindennapi élet egészen kézzelfogható mó­don teszi fel. Gondoljunk pél­dául arra, hogyan is kezdődik a hétköznapunk; nyilván a legtöbbünknél munkába indu­lással. S az emberekkel való érintkezés ott kezdődik az ut­cán, a siető forgatagban, a zsú­folt villamosra, vonatra, autó-- buszra való felszállásnál. Bi­zony nem egyszer ellenséges tekintettel méregetjük azokat, akik már fent vannak, vagy éppenséggel ülőhelyhez jutot­tak, vagy vegyünk egy másik példát: hogyan viselkedünk sorbanáflásnál, üzletben, vagy a mozi, színház pénztáránál? .Vetélytársakat és ellenfeleket, vagy éppen ellenségeket lá- t.unk-e a másik emberben — vagy felebarátot? A magunk előbbrejutásának az akadályát gyanítjuk-e bennük, esetleg eszközként akarjuk őket fel­használni a magunk boldogulá­sa érdekében? — vagy a szol­gálat alkalmait vesszük-e ész­re a másik emberben, akit az Isten az utunkba vezet? Bizonyos, hogy az emberek nem egyformák, sőt nagyon sokfélék. így szoktuk monda­ni: vannak első pillanatra ro­konszenves emberek, kedves és kellemes útitársak, akiknek a társaságában jól érezzük magunkat, fis vannak — miért is tagadnék — ellenszenves smberek, akik első látásra ta­szítanak, akiket igyekezünk le­hetőség szerint kikerülni s úgy véljük, erre minden okunk meg is van. Vannak „nehéz” miberek, összeférhetetlenek, házsártosak. Pei'sze a hibát itt is először magunkban kell keresnünk s észre vennünk a gerendát a magunk szemében, mielőtt a szálkát a másikéban keresgélnénk. Mert kettőn áll a vásár. S nekünk arra legyen gondunk, hogy mindazt meg­tegyük, ami tőlünk telik. Amennyiben rajtatok áll, min­den emberrel békességben le­gyetek, — írja egy helyt Pál apostol. S Jézus beszél egyik példázatában (Máté 20,1—16) a gonosz szemről: az irigy és sanda tekintetről, amellyel a másik ember szerencséjét né­zegetjük. PEDIG SOK TEKINTETBEN különbözhetnék egymástól az emberek — s különböznek is — van azonban közöttük egy nagy összekötő kapocs: mind­annyian a mennyei Atya gyer­mekei, aki „felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az iga­zaknak, mind a hamisaknak” (Máté 5,45). Isten ilyen nagy­vonalú, enyire nem személy- válogató, —• mert szerető mennyei Atyánk. Bizony pó­rul járnánk, ha érdemeink és szeretetreméltóságunk szerint osztogatná nekünk világfenn­tartó kegyelmének javait és ajándékait! Ö azonban Atya. Nem aszerint bánik velünk, amint reászolgálnánk, hanem atyai szívének indulata sze­rint. A szülőnek gyermeke mindenképpen kedves, — ak­kor is ha haszontalan és ér­demtelen. Egy atyánk van, — tehát testvérek vagyunk. így kell te­kintenünk minden emberre. Ez bizonnyal nem könnyű. Né­ha valóban nagyon nehéz meg­látni a másik emberben a test­vért. Itt azonban kettőre kell ügyelnünk. Az egyik az, hogy mindig először az Atyára kell .néznünk. Benne és általa erő­södhetünk meg mindig újra abban a tudatban: mindennek ellenére, minden ellenkező lát­szat, csalódás ellenére, minden bűn ellenére, amivel egymás ellen vétkezünk, amivel egy­más életét megrontjuk, mégis­csak testvérek vagyunk! Ügy is mondhatnék ezt: sokszor, ha nem is láthatjuk nem is ta­pasztalhatjuk, mégis hinnünk kell, hogy testvérek vagyunk. Amikor istentiszteleteinken mindig újra elmondjuk — s remélhetőleg nemcsak mond­juk, hanem teljes szívvel vall­juk is — az ősi hitvallást: Hi­szek egy Istenben, mindenha­tó Atyában ... akkor ebben a hitvallásban az i? benne van: hiszem, hogy mi emberek az Atya gyermekei, tehát egy­másnak is testvérei vagyunk. A MÄSIK, AMIRE ÜGYEL­NÜNK KELL, az, hogy józa­nul tekintsük testvéri viszo­nyunkat. A vér szerinti test­vérek élete sem csupa gyen­gédség. Sőt, éppen a testvérek gyakran civakodnak is. Mégis, igaz a közmondás: „vér nem válik vízzé”. A szükségben döntő pillanatban a testvérek egymásra találnak, összetarta­nak. A testvériségnek nem ér­zelmes szavakban, hanem ha­tározott tettekben, kézzelfog­ható cselekedetekben kell meg­nyilvánulnia. Nem érzelmek és hangulatok irányíthatják a másik emberhez való viszo­nyunkat, hanem a józan meg­fontolás s az elkötelezés tuda­ta: az Atya elvárja tőlünk, hogy testvérekként bánjunk embertársainkkal. TESTVÉREK VAGYUNK, mert az Atya elküldötte kö­zénk Egyszülöttjét, hogy mind­annyiunk testvére legyen: Jé­zus Krisztust, ö a példa, ő megmutatta, mit jelent és ho­gyan kell testvérnek lenni. Az életét adta testvéreiért. Ho­gyan bánthatnám meg azt, akiért a Krisztus meghalt! — kiált fel Pál apostol egyik le­velében (Róma 14,15), a másik embert. Isten így néz minden emberre: mint akiért a Fiát adta oda. Az Atyának ilyen drága minden ember: akkora áldozatot hozott érette. Neki ilyen drága az is, akit én ta­lán az ellenségemnek tartok. S ebből ismét két nagyon gya­korlati következmény szárma­zik. Az egyik: útitársak, — béküljetek meg egymással, amíg útközben vagytok! Így int Jézus a Hegyi Beszédben (Máté 5,23—26). Útközben, te­hát még ebben az életben bé- kéljünk meg egymással. Mert az örök Bíró az ítéletben szá­mon kér bennünket! S a másik: mert az Atya így, ekkora szeretettel tekint reánk, mi is ekkora szeretet­tel és reménységgel nézhetünk minden emberre. Nincsenek „elveszett emberek” és „re­ménytelen esetek”, Az Atya szíve nyitva áll mindannyiunk számára, — a mi szívünknek is nyitva kell állam minden ember számára. Mert testvé­rek ’ vagyunk. Alikor is, ha a másik, ember nem tud róla, talán nem is akar tudni róla. Akik az Atya szerétetét a test­vér Jézus Krisztusban megis­merték, nem tehetik, hogy ne közeledjenek testvéri indulat­tal minden ember felé. Groó Gyula Amitnr a negyvenes évek-J nálunk is elkezdődött a „zsi- ben az Otestámentom a tárna- dótlanítás” egyre szoruló „pré- dások kereszttüzében állt, eik- ° nme­ket írtam ezen a címen: „Az Ótestámentom az egyház köny­ve”. Csak azok tudják ma ér­zékelni ennek a fogalmazás­nak a merészségét akkor, akik velem együtt átélték a 39-es esztendőt követő időket S ben­ne a keresztyén teológiának a viaskodását a fasiszta ideoló­giával, amely alacsonjTendű- nek, zsidónak és ezért elveten- dőnek ítélt mindent a közös­ségi erkölcsben, aminek bár­miféle köze volt a zsidósághoz. S mert az Ótestámentomot a zsidóság „Szentírásának” tar­totta, a zsidósággal együtt máglyára vetette az Ótestá- mentomot is és mindazt, ami­nek bármi köze volt a Biblia első részéhez. A német evan­gélikus teológiának tekintélyes százaléka is áldozatul esett en­nek a szellemnek, s vele együtt a nem német evangélikus egy­házak teológiája is „jobbnak látta hallgatni”, mint kihívni maga ellen a német és hazai náci ideológia képviselőinek a haragját A fenti cikkre meg is érke­zett a magyar náci újságírók válasza egyrészt az Űjmagyar- ságban, másrészt a magyar harcos fasizmus lapjában, a Harcunkban, egy rendkívül nagy tekintélynek örvendő ke­leti nyelvész-professzor tollá­ból. Annak idején ez rendkí­vül veszélyes helyzetet tudott teremteni olyasvalakinek, aki egyébként is a Gestapo ellen­őrzése alatt állott Németor­szágban és katonaszökevény­nek számított Magyarországon. Keresztyén szempontból pedig hitvallás és bizonyságtétel­számba ment, ha valaki „egy­általában” kiállt az Ótestá- mentom kinyilatkoztatás jelle­ge, hitbeli érvényessége és er­kölcsi kötelezettsége mellett. Tisztában vagyok azzal, hogy a magyar népnek csak nagyon elenyésző százaléka hódolt be a német fasizmusnak. Azt is tudom, hogy sem maga a ma­gyar nép egésze, sem az evan­gélikus egyház nagy többsége nem ujjongott, amikor Hitle­rek megüzenték a háborút 1939. szeptember elsején; És amikor se” s vele együtt a „Stür­mer” hangját és szellemét sugárzó hang, a hivatalos egy­ház ugyan nem, de „egyesek” tiltakoztak a „keresztyén egy­ház és teológia zsidótlanítása” ellen és általában az Ótestá­mentom száműzése ellen a ke­resztyén teológiából és egyház­ból. Nagyon jól emlékszem ar­ra is, hogy amikor 1939. szep­temberében elkezdtem segéd- lelkészi szolgálatomat a zala­egerszegi gyülekezetben, éppen az eisénachi perikóparend ószö­vetségi textusai voltak dél­előtti igehirdetésünk alápigéi. Nem tudom, mennyi volt eb­jen a szándékosság?! De szeret­ném hinni, hogy volt abban egy kis bizonyságtétel is! A keresztyén gyülekezet azonban akkor is, ma is szeret­né, tudná, hogy mit kezdjen az Ótestámentommal? Miért ra­gaszkodunk ma is hozzá? Miért Isten igéje ma is számunkra? Nem az izraeli zsidó nép tör­ténetéről szól-e, ami legföljebb mint történet érdekelhet ben­nünket? Ezeket a kérdéseket nem szabad elintéznünk azzal, hogy az Ótestámentamot a Szentírás egyik részének és ezért Isten igéjének tartjuk, mert egyházunk hitvallásai ezt vallják hitünk alapjának és zsinórmértékének. Ezekre a kérdésekre igyekszünk a to­vábbiakban röviden válaszolni. Maga az Űjtestámentom nem engedi meg, hogy lebecsüljük az Ótestámentomot. Az Ótestá­mentom Jézus Bibliája volt és az ő példája nyomán az őske­resztyén gyülekezeté is. Üjra meg újra találkozunk az Űj- testámentomban olyan óteetá- mentomi idézetekkel, amelyek azt vannak hivatva bizonyíta­ni, hogy Jézus Krisztusban be­teljesedtek az Ótestámentom ígéreted. Jézus a názáreti zsi­nagógában lép a nyilvánosság elé, Ésaiás könyvéből olvas föl és annak alapján mondja: Ma teljesedett be ez az Írás füle­tek hallatára (Lk 4). > Máté evangéliomának minden egyes ótestámentomi igéjének ez az értelme: mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, az Írás... És ez az írás — az Ótestámentom! Az Üjtestámentomből és a levelekből is sok más helyet tudnánk még idézni, amelyek arról tanúskodnak, hogy Krisz­tus égési megváltói, messiási művét az ótestámentomi jö­vendölésekkel igyekszik az ős­gyülekezet megértetni. Gon­doljunk csak arra, hogy Jézus kortársai maradéktalanul az Ótestámentom gondolatvilágá­ban éltek és nekik kellett meg­magyarázni, hogy az a Mes­siás, akit ők az Ótestámentom jövendöléséi alapján várnak* Jézus Krisztusban eljött és Benne beteljesedtek az összes ótestámentomi messiási jöven­dölések. Az idők teljességét váró kegyeseknek kellett hir­detni: Ne várjatok tovább! El­érkezett a kegyelem ideje. Jé­zusban minden ígéretét bevál­totta Isten! Íme, az isten or­szága közöttetek van! A* őskeresztyén gyülekezet azonban nemcsak a „várako­zás könyvének” tartotta az Ótestámentomot, hanem Isten kinyilatkoztatásának tó. Jézus nemcsak az ígéretet emeli ki az Ótestámentomból, hanem Isten követeléseit is. Gondol­junk csak a parancsolatok ma­gyarázatára a Hegyi-Beszéd­ben és ahogyan Jézus benne élt az ótestámentomi istentisz­teleti életben! A szenvedés­történet sok jézusj igéje aa Ótestámentomból vett idézet Dr. Pálfy Miklós (Folytatjuk) Walter Ulbricht látogatása Mitzenheim püspöknél Az élet szolgálatában (Folytatás az 1■ oldalról) hét az Úr Jézusnak félig enge­delmeskedni s Néki csak félig szolgálni. Számtalan esetben szól erről a Bibliánkban. Pél­dául ezt is mondja: „Aki az ekeszarvára teszi a kezét és hátra tekint, az nem alkalmas az Isten országára.” Aki szán­tani akar, valóban nem tekint- gethet jobbra-balra s hátra ép­pen nem, mert akkor csak gör­be barázdát tud vonni s nem lesz becsületes a munkája. A Jelenések könyvében az Űr ke­ményen elítéli a langymelege- ket. A hivő életszolgálatban nem lehet amatőrködni, abba nem elég ünnepélyes alkal­makkor csak úgy dísznek, ép­pen a látszat kedvéért, csak hogy cégér legyen, bele kóstol­gatni, hanem kell, hogy kitölt­se az életünket... teljességgel. Valljuk, hogy a mi hitünk nem elv, nem egyszerű elhívásé va­laminek, vagy valakinek, nem elmélet, hanem az élet: Isten­nek engedelmeskedő élet. Hin­ni sem lehet' csak egy kicsit. .. félig... A hivő élet szolgála­tában is így van. Egész embert kíván. A keresztyén szolgálatnak az emberiség egész tésztáját át kell hatnia az Evangóliomban néki adott jókkal, amely Luther Márton szerint az Egy­ház legdrágább kincse. Át kell hatnia annak az életnek az egészét, amelyben — ismétlem — benne vagyunk, benne élünk! Városok lakói, falvak népei, puszták fiai és leányai szép harmóniába összecsengő, áldo­zatos munkái, mint. valami óraszerkezet, vagy fogaskere­kek pontos egymásba kapcso­lódása viszi előbbre a fejlődés­ben népünk életét. Egymásért vagyunk. Egymásért kell él­nünk és szolgálnunk. A rügy is a levélért van, a bimbó a virágért, virág a gyümölcsért, a termésért, termés az ólet to­vább viteléért; a következő nemzedékért. Ha a szolgálat­nak ebbe az áldozatos és alá­zatos engedelmességébe hiba csúszna be, akkor az élet síny- lené meg. Szolgáló szeretetünk kél nem spórolhatunk és azt nem halo­gathatjuk. Ti „vagytok” és nem „lesztek” a föld savai! Szolgálatunknak nemcsak a he­lye van itt, de az ideje is most van. Részletek SÍKOS LAJOS tűarcai gergelyi lelkész augusztus 2-i rá- dióós igehirdetéséből. i őmujA az cxphz Megint elmegyek majd valahová. Megint kiállók a sorozásra, Hol végig matatnak a szemek S bicegő, nyurga testemet látva Azt fogják mondani: Ennyi az egész? És én szomorúan rábiccentem: Ennyi az egész. Aztán bemegyek a tanterembe, Hol ember-fiókák dideregnek. S a Kezdet áll majd zord-kevélyen, Hideg szemétől mindnyájunk reszket. De a reszketősből csevegés lesz, A csevegésből mosoly, nevetés. Mikor elindulunk hazafelé, Már vígan kérdik: Ennyi az egész? i És én bölcsen ráigenlek: Ennyi az egész. Egy napon majd megint válónk. Búcsúzni jönnek a nagyok-kicsik, Nem kíváncsi a testemre már, Mindegyik a lelkemből iszik. Búcsús kezük esdő marasztalás less, Régi bíráló szemük: könnyez és S egyet kérdez mind: Ennyi az egész? És én mosolyogva rája ütöm: Ennyi az egész. Aki a lélek kútját megfúrta már S hol a vízbőség a szemekig lövell. Ott a kútfúrónak semmi dolga már, Dolgavégezten hadd köszönjön el. S ha kérdik tőle: mi a fizetés? Megsimít pár gyermekarcot, Ennyi az egész! Bakó József Ökumenikus találkozó tolmács nélkül kérdéseiről folyt. Teljes mér­tékben egyetértettek abban, hogy a német nép fejlődésé szempontjából is veszedelmet jelentene, ha a Szövetséges Köztársaság azon körei, ame­lyek a második világháború után kialakult valóságos hely­zetet, a két német állam létét, nem akarják tudomásul ven­ni, atombombával rendelkez­nének. Dr. Fry a faji megbékélésről Dr. F. C. Fry evangélikus egyházi elnök — a Lutheránus Világszövetség sajtószolgála­tának jelentése szerint — egy sajtókonferencia alkalmával kifejezésre juttatta, hogy az „Egyesült Államokbeli keresz­tyén egyházak nemzeti taná­csa” címen tömörült 31 egy­házi testület teljes mértékben támogatja a négerek társadal­mi helyzetének rendezésére irányuló törekvéseket, az ún. faji integrációt. Rámutatott ar­ra, hogy az egyházak kezde­ményező fellépése jelentős mértékben segítette elő a né­gerek egyenjogúságát biztosító törvények közeljövőben törté­nő megjelentetését. Az ország déli részein élő gyülekezetek­ben ugyan előfordul még, hogy néhol szembehelyezkednek a faji integrációval, az egyházi vezetőség azonban erélyes in­tézkedéseket foganatosított az ilyen gyülekezetek ellen el egé­szen addig, hogy kizárta őket az egyházi szervezetből. Dr. Fry a Lutheránus Világ- szövetség volt elnöke, jelenleg az Egyházak Világtanácsa köz­ponti bizottságának elnöke. Nyilatkozatát a 'központi bi­zottság Tutzigban augusztus elején tartott ülésével kapcso­latban tette. Niemöller Goldwaterról A nemzetközi keresztyén eszperantó szövetség 17. kong­resszusát tartotta meg Hollan­diában a háború óta, amelyre 120 protestáns keresztyén jött össze a legkülönbözőbb orszá­gokból, Nyugatról és Keletről. A konferencia érdekessége s egyben a legtöbb ökumenikus találkozótól való különbözősé­ge volt, hogy teljesen hiányoz­tak tolmácsok és fordító be­rendezések. Az istentiszteletek, előadások és megbeszélések egyetlen nyelve az eszperantó volt. Ezen a nemzetközi nyel­ven tárgyalták a találkozó fő­témáját: „Isten békéje és bé­ke a Földön”. A Stimme der Gemeinde c. lap augusztus 15. száma köz­zéteszi azt az interjút, ame­lyet a lap szerkesztője, Moch- alsky lelkész Niemoller egy­házi elnökkel, az Egyházak Világtanácsa egyik elnökével folytatott azzal kapcsolatban, hogy a köztársasági párt Gold- watert tette elnökjelöltjévé. A fejlemény — mondotta többek között Niemöller — ag­godalommal tölt el, sőt meg­rendít, mert végzetesen hason­lít mindahhoz, amit 1928-32 kö­zött a mi német hazánkban láttunk kialakulni. Szeretném hinni, hogy pszichológiai rö­vidzárlat történt csupán, és hogy Goldwater most kétség­telenül elért sikerei nem a po­litikai megfontoláson, hanem érzelmi mozzanatokon alapul­nak. Hangoztatta, hogy Gold­water a róla eddig nyert ta­pasztalatok alapján szakít az eddigi amerikai hagyomány­nyal és a nemzetszocializmus irányába tart. „A fejlemé­nyek felvetik a gondola­tot, nem érkezett el vajon I az idő arra, hogy Wilson elnök csontjait relikviákként Euró­pába szállítsák, mert a de­mokrácia napja az Egyesült Államokban — amennyiben Goldwater kerül uralomra — leáldozott. Nemzetközi vonatkozásban a háború veszélyét idézi elő Goldwater elnöksége. „Ilyen elnök esetében szertefoszlana az enyhülésre és a békés fej­lődésre vonatkozó minden re­ménységünk. Goldwater egyen­lő a háborúval.” MARTIN LUTHER KING A BÉKE-NOBEL-Dlj VÁROMÁNYOSA Norvégia két vezető újságja javaslatot tett arra, hogy az 1964-es béke-Nóbel-díjat dr. Martin Luther King-nek, az ismert amerikai négervezető­nek, protestáns lelkésznek ítél­jék oda. A Vaar Kirke (Egy­házunk) című újság ezt írta: „A mi mai helyzetünkben alig­ha lehetne méltóbb váromá­nyost találni.” * t «i t A Német Demokratikus Köz­társaság államtanácsának el­nöke, Walter Ulbricht, talál­kozott augusztus 18-án D. Mo­ritz Mitzenheim püspökkel az Eisenach melletti Wartburg várában. A thüringiai tarto­mányi egyház püspöke és az államtanács elnöke között ba­rátságos légkörben mintegy két óra hosszat tartó beszélge­tés a béke megerősítésének

Next

/
Thumbnails
Contents