Evangélikus Élet, 1964 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1964-08-30 / 35. szám
MEGRÁZÓ székely népballada szól Kőműves Kelemennéről. Tizenkét kőműves építi Déva várát, de amit délig építenek, leomlik estére, amit estig építenek, leomlik reggelre. Akkor szörnyű fogadást tesznek: amelyikük felesége először jön látogatóba, azt megölik, vérét a malterba keverik, hogy annak élete, vére árán emelkedjenek a falak. Kőműves Kelemenné volt az áldozatuk. Pál apostol arról ír a ko- rinthusbelieknek, hogy mi keresztyének Krisztus vére, élete árán emelkedő templomok vagyunk. „Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, amelyet Istentől nyertetek és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg, dicsőítsétek azért Istent testetekben és telketekben, amelyek az Istenéi.” Volt időszak az egyház történelmében, amikor nagyon kevésre értékelték az emberi testek A bűn fészkét látták benne, amelyik a „halhatatlan” lélek börtöneként akadályozza a tulajdonképpeni keresztyén életet. Ezek voltak azok a korok, amikor elfeledkeztek Jézus tanításáról, hogy a szív, a lélek mélyéről jön elő a gonosz. Emberek kolostorba vonultak, hogy különböző önsanyargató gyakorlatokkal, böjttel zabolázzák meg testüket és . kiérdemeljék az üvösséget. Pál apostol nagyon megtiszteli testünket, értékesnek mondja, hiszen lehetünk a Szentlélek temploma. Krisztus egyházában igéje és a szentségek által templommá akar szentelni minket. De sokszor leomlik bennünk mindaz, amit Krisztus épített! Elpártolunk Tőle, harag és gonosz indulat lesz úrrá rajtunk. Lehet, hogy amit bennünk Krisztus igéjével vasárnap délig épített, estére már leomlik. Urunk azonban nem hagyja abba a mun- 'fcát, mert templommá akar formálni minket. Mire szolgál a templom? Isten dicsőségére. Ezért a parancs; „Dicsőítsétek Istent testetekben és lelketekben!" HA KÖRÜLNÉZÜNK EGYHAZUNKBAN, elmondhatjuk, hogy kicsiny szórványgyüleke- zeteinktől kezdve a nagyokig, mindenütt betartjuk ezt a parancsot — a lelkiek terén. Híveink régtől fogva mindig nagyon szerettek énekelni. Most készült el énekeskönyvünk új kiadása, mert elfogyott a régi. Isten dicsőítése ott zeng gyülekezeteink ajkán és megszólal a keresztyén otthonokban is. Napról napra és vasárnapról vasárnapra sok szív ad hálát Isten megtartó • kegyeiméért. Isten dicsőítése ott. van egyházunk életében, teológiai munkájában, megnyilatkozásaiban. Isten azonban nem elégszik meg a lelkiekben történő dicsőítéssel. „Dicsőítsétek Istent testetekben és telketekben.” Nagyon sok párhuzamos igehelyet lehetne idézni Pál szavai mellé. Isten egész életünket, egész szívünket akarja, hogy lássák az emberek lóese- lekedeteinket és dicsőítsék mennyei Atyánkat. A rómabeliekhez így ír az apostol: „ __szánjátok oda most a ti ta gjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre!” (Rm 6,19.) FELADATUNKAT JÉZUS a tálentomokról szóló példázatban foglalta össze igen szemléletesen. Minden szolga, azaz minden keresztyén kap képessége szerint tálentomo- kat Urától. Van akire sokat, van akire kevesebbet bízott az Ür, de mindnyájunkra bízott legalább egy tálentomot. I.esz egyszer számonkérés, amikor az ítéletkor minden szolgának el kell számolnia a rábízottak- kal. Urunk azt akarja, hogy a nekünk adott ajándékokkal kereskedjünk, adjuk azokat tovább, osszuk szét az emberek között, sokasítsuk meg. Urunk ajándéka például az a szeretet, amellyel lehajolt a bajban, bűnben levő emberhez. Krisztus személyválogatás nélküli szeretetének ajándékát kéll megsokszoroznunk, tovább terjesztenünk a magunk környezetében. Azután Krisztus bocsánata is arra kötelez, hogy mi is megbocsássunk másoknak. Jaj annak a szolgának, aki csak magának akarja megtartani a kapott tálentomot és nem kamatoztatja azt! A keresztyén embernek, a keresztyén egyháznak nem csupán önmagára kell néznie, hanem minden emberre. Krisztus mindnyájunkban testet akar ölteni, hogy tagjaink az Ö eszközei legyenek. Karunk segítse a segítségre szorulókat, ajkunk vigasztalja a jó szót várókat, lábunk gyors legyen odasietni, ahol várnak reánk. A NEMRÉGEN LEZAJLOTT PRÁGÁI KERESZTYÉN BÉKE-VILAGGYÜLÉS megmutatta, hogy szinte valamennyi keresztyén egyház ott van az emberiség békességén és jólétén fáradozó embermilliók között. Isten parancsát teljesítjük, amikor így együttesen, mint egyház, mint keresztyén- ség, felemeljük szavunkat az élet védelmében. Egyházunk állásfoglalását úgy támogathatjuk a magunk helyén, mint egyes keresztyén emberek, ha nem elégszünk meg Isién létekben való dicsőítésével, hanem jól elvégzett munkánkkal, a magunk környezetében a szeretet, megértés és békesség munkálásával teljesítjük Krisztus parancsát. Jaj annak a gyülekezetnek, ahoi csak egy templom van, kőből készült, amelyik tehet bár értékes műemlék, de magában még kevés. Legyen minden gyülekezetnek sok temploma, lakozzék sok szívben ott a Szentlélek, hogy ne tegyen vége az istentiszteletnek az utolsó ének eléneklésével, hanem szolgáljon mindennapi életünk, szavunk és cselekedetünk Isten dicsőségére Harmati Béla ISTEN Ki kétkedőn boncolja öt, A Teremtőt S Gondviselőt: Annak választ nem ád, De a hivő előtt az Ür Hívatlanul S váratlanul Megfejti Önmagát! Kubacskhay Béla A Prágai II, Keresztyén Béke-Világgyűlés képeiből. — Alexij tallini érsek A Keresztyen Béke-VilággyűléstŐl — a gyülekezetekigm Szabadság és egység Részletek Richard Ändriamanjato madagaszkári lelkész előadásából ARRÓL SZERETNÉK BIZONYSÁGOT TENNI, hogyan tapasztaljuk meg mi, keresztyének a saját életünkben, saját körülményeink között a szabadságot. Mihelyt az ember szabadsága tetté válik, a helyzetek vagy jelenségek egész sora vitássá lesz, sőt kísérletet teszünk, hogy a helyzetek vagy jelenségek egész sorát megváltoztassuk. Az ember szabadságának a problémája gyakorlatilag az ember megszabadításának a problémájává lesz. Isten az ember szabadságának kezdettől fogva határt szabott, amelyen túl a szabadság hiúsággá, rabszolgasággá és halállá válik. És amikor Ádám és később Kain, még később pedig az emberiség többi része áthágta ezt a határt. amelyet Isten az emberi szabadságnak szabott, akkor j abból nyomorúság és az életért folyó elkeseredett harc keletkezett, amelynek során az ember embertársának a veszélyes és ragadozó farkasává süly- lyedt. A világ megváltása Krisztus által az emberi nemzetség egységéhez vezet, mindazoknak a végső egybefogására, akiket Isten Északról és Délről, Keletről és Nyugatról elhívott, hogy a gyermekei le- | gyenek. Ebben a szellemben kívánjuk megvizsgálni az afrikai országok szabadságtörekvéseit, a kolonializmus következményeit. Az afrikai embernek még arra sem volt szabadsága, hogy embernek tekintse magát, hanem a nyugati gyarmatosítók szabadságának a feltételeit teremtette meg. Az 1884-es berlini konferencián mint valami süteményt osztották föl az európai nemzetek Afrikát. Ezek után Afrika már csak arra volt jó, hogy kedvére tegyen azoknak, akik mit tudom én, milyen keresztyén • elvek alapján Afrikába jöttek. A gyarmatosítónak csaknem korlátlan hatalma volt a bennszülött felett. Tudják-e, hogy bizonyos amerikai államokban egy fekete ember meggyilkolásáért csak két hónapi börtön jár, azaz hússzorta kevesebb, mint Madagaszkáron egy ökör ellopásáért?! A fekete afrikai ebben a helyzetben akarja kivívni szabadságát, hogy valóban ember tehessen. A mai világban afrikaiként rendelkezik magával és többé nem a Nyugat eszköze. Ebbén a mozgalomban a döntő, hogy az egységet a szabad érdekében teremtik meg és őrzik meg, hiszen minden magánakció vereségre van ítélve a gyarmatosítók egységfrontjával szemben és a kivívott szabadságot újra meg újra még kell védeni a külső fenyegetésekkel szemben. Ezek az országok meg fogják találni a megoldást az aktív nemzetközi szolidaritás megvalósítására. Az első győzelem, amely kétségtelenül ennek a nemzetközi szolidaritásnak köszönhető, a politikai fel- szabadulás. Ez azonban csak az első lépés a felszabadulás felé. A dolgok folyásának a megváltoztatása érdekében a harmadik világ a semlegesség útjára tért. A harmadik világ népei a közvetítés útját választják és arra törekszenek, hogy Kelet és Nyugat között az egyensúly bizonyos formáját hozzák létre, ami ahhoz segítheti őket, hogy ezeknek a hatalmaknak a befolyását saját országaikra elfogadhatóvá tegyék. Miközben az afrikai ember ezen az úton jár, létének és felszabadulásának új, világméretű távlatait fedezi föl. Fel- szabadulása csak akkor lesz teljes értékű, ha az egész világ beleilleszkedik abba a harmó- nikus egységbe, amelyben minden nép arra lesz hivatva, hogy feladatát méltóan töltse be. A világ nem ebben az irányban fejlődik azonban mindaddig, amíg be nem szűntetik a nukleáris fegyverkezési versenyt, amíg nem módosítják a nemzeti és nemzetközi erkölcsöt, hogy ne önző és erőszakos legyen, hanem a szeretet és szolidaritás egységében és békességében a szabadságot ápolja. Ebben a távlatban a keresztyének és az egyház feladata különösen fontos. Hogyan végezze az egyház a szabadságért való szolgálatát az afrikai ember helyzetében és a világot fenyegető veszélyek közepette? Hogyan hirdessék és éljék meg a keresztyének a mindennapi életben a szeretetnek, az egységnek és szabadságnak azt az zatott? A gyarmati időszakban az egyház Afrikában vagy a paradicsomot és az örök békességet ígérte olyan embereknek, akiknek nem volt idejük arra, hogy ilyesmiről gondolkozzanak, vagy pedig feltétel nélkül alárendelte magát a világ hatalmainak. Az egyház csődöt mondott minden történelmi helyzetben. Mozdulatlan örökkévalóságba helyezte az embereket, amely»nek semmi köze nem volt ahhoz a valóságos helyzethez,' melyből benne éltek. Az egyháznak a jövőben jobban kell törekednie arra, hogy bizonyságtételét és igehirdetését kapcsolatba hozza embertársainak az életével. Legfőbb ideje annak, hogy az egyház közvetlenül felelősnek érezze magát azért, hogy politikai, gazdasági és kulturális téren igazi szabadság uralkodjék. Meg kell újra vizsgálni magatartását. Ha visszatér az igazi forráshoz, újra fel fogja ismerni, milyen drága az a hely, ahová Krisztus hívja. Ha mindennapi életében a békesség, a szeretet és az egység evangéliumát éli meg, akkor fénylő világossággá válik, amely az igazi megszabadítás jeleként világít a Krisztusban megszabadítottak számára. ENNEK A VILÁGOSSÁGNAK azonban csak akkor lesz ereje, ha az emberek történelmi helyzetét világítja meg. Nemcsak ezen a konferencián, hanem egész életünkben érezzük kötelességünket, hogy aktívan részt vegyünk a történelem alakításában, és nemcsak a magunk, hanem mások számára is megéljük a tevékeny és hatékony szabadságot, az igazi egységet, amely minden különbözőségünk ellenére is összeköt bennünket, és mindezt annak az egyetlen bázisnak a jegyében kell tennünk, amelyet a nemzeti és nemzetközi erkölcs alapjául javaslunk: a felebaráti szeretet alapján! A Prágai II. Keresztyén Béke-Világgyűlés képeiből. — Andri»* man,jato, madagaszkári lelkész, Nyikodim metropolíta, Hro- madka professzor, Heidbrink amerikai lelkész és Niemöller egyházelnök tatlan szomorúsággal mentünk a bizonytalanéit en áldjon, kiiUímpom! islányom az idén kezdi el második iskolai évét. Nem öreg diák még, ez természetes, de már túl van az első, újat kezdő esztendő kisebb- nagyobb nehézségein, s ha majd újra hátára veszi a barna táskát, akkor nem kell bizonygatnom: induljon el, csak bátran; nem idegenbe, hanem, második otthonába megy. t Az első napon mégis erősebben fogom meg a kezét, s ha nem is fogom majd biztatgatni, azért tudom, hogy jól esik az ilyen ember- palántának az, ha érdeklődik az ember a dolgai iránt, ha részese csöppnyi elfogódottságának, izgalmának. Es, amikor majd megyünk kéz a kézben, akkor — biztos vagyok benne — csevegni, fecsegni fog — mint mindig. Csevegni fog a nyárról. Arról is, hogy milyen furcsán másmilyen a levegő, mint néhány héttel ennek- elötte volt. S talán arról'-is, hogy milyen buta volt — ezek az ő szavai —, amikor tavaly szeptemberben félt a betűktől, a számoktól: mindentől, amit még nem ismert, ami ismeretlenségében egy kicsit mindig bizalmatlanságot kelt, óvatos idegenkedést ébreszt. En meg hallgatni fogok. Hallgatni fogok azzal az alig leplezhető büszkeséggel, ami elfogja a szülőt minden olyan alkalommal, amikor az kezdődő új útra elkísérheti gyermekét. Az új útra, ami ugyan a biztos cél felé vezet, de soha sincs híján buktatókkal, nehézséggel De vajon szép is lenne-e az út, ha mindig tükörsimaságú síkságon vezetne, nyílegyenesen? Ha hiányoznék mellőle minden olyasmi, ami becsesebbé, mindennél értékesebbé teszi az elért célt: a küzdés, a teljes erőfeszítés, az egyre többre-vivés akaratának százszorszép indulata. Igen, hallgatni fogok, mint ahogyan ezt teszem mostanában, valahányszor a közelgő szeptemberre gondolok. 'S a hallgatásom alig leplezett emlékezés... Tudom, hogy egy banális és egy olyan mondatot írtam le az előbb, amit ebben a szeptemberi időszakban sokan, nagyon sokan mondanak ki, gondolnak végig — akarva, akaratlanul. De vajon valóban banális, tehát elcsépelt lehet-e valami, amit — ha különbözőképpen is — ezrek és ezrek éreznek, amire — ha másképp’ reagálva is — megszámlálhatatlanul emlékeznek? Nem hiszem. Az, amire emlékezem — mert emlékeznem kell — éppen húsz éve történt. úsz éve annak, hogy becsapódott előttem az iskola kapuja, hogy igazi diákként ne térhessek többé vissza falai közé. Hogy ne ülhessek még egyszer abba a vadba, amely ott várt rám abban az esztendőben is — hívogatva. Hívogatva apró diákcsínyekre, nagy drukkokra és mindenekfelett: az emberséget bennünk megszépítő, eligazító tudás meghódításának szüntelen csatáira. Nem az iskolakapu, nem a jól ismert pad — amit azóta sem láttam, meg sem simogathattam — tehet róla, hogy minden úgy történt, ahogyan lett. Nem, mert ők vártak rám — hűségesen. Vártak rám, mert a szeptembert ők el sem tudják képzelni ’diákok nélkül, zsivaj nélkül, csendet parancsoló csengőszó nélkül! Nem ők: a kedves-csendes tárgyak, hanem az ember, az a kor volt az, aki és ami becsapta előttem a jól ismert kaput, aki és ami elérhetetlenné tette a nálamnál alacsonyabb kilincset, aki és ami nem engedett beülni a padba. Az a kor volt az, amely csendörszuronyo- kat küldött értünk — Te, Édesanyám, Te bizonyíthatod ezt —, hogy szeptemberben ne mehessünk iskolába, ne folytathassuk munkánkat, ne érezhessük anyánk simogatását, ne hallhassuk apánk biztatását... Húsz éve történt: elindultunk az alföldi kisvároskából, fényesen cikázó kakastollak árnyékában. Elindultunk hetykén-bátran, Kisfiús könnyekkel, tizennyolc évesen, hátra se tekintve. így, hajtottak bennünket, fiatalokat árkot ásni az egyik határból a másikba. Egyre, messzebb a mi kis városunktól. Fiatalok voltunk azt sem tudtuk, miért kell mindezt csinálnunk. Érthetetlenül, majd elmondhasagba ... Hogy hová jutottunk, hová jutottam? n élek: korán megöregedett lélekkel, sok, megcsúfolt álommal és — minek is tagadjam — erőssé soha ki nem teljesedő, a parányi szellőtől is fázó fizikummal. Így élek, de élek. Sok mindenben sokszorosan kárvallottan, de ezerszeresen kárpótoltán. Elek. Evekkel minden bizonnyal meglopotton, semmit sem felejtve, mit felejteni szeretnék, de derűben, minden apró szépséget megbecsülő napfényben. Édesapám, akitől vissza se fordulva, olyan hetykén — mit nekem a segítsége! — búcsúztam, már nem él. Zolnai Pali, akivel együtt tiltott ki az az embertelen szeptember az iskolából: rég halott. S Bátori Pistát, akit még ma is visszavár édesanyja a gimnázium utolsó osztályába — öt méteres föld takarja... S mellettük feküsznek, ha nem is mindig a valóságban, hanem. emlékeimben, azok, akik oda jutottak, ahová ők: az iskolapadok, a munkahelyek helyett a díszes vagy jeltelen temetőkbe... Ezren vannak, sokszorosan ezren... S nem a szeptember, ez a nyártól búcsúzó; de sok újat kezdő hónap tehet róla... Kislányom az idén kezdi el életének második iskolai évét. En, az iskola éveit sohasem befejezett, álmaitól, fiatalságától meglopott diák, megfogom a kezét, hogy együtt mehessünk új, szép — nemcsak szeptemberi; hanem mindenkori — kezdetek falé. Isten áldjon, kislányom! Vámos József
