Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-26 / 21. szám
KP. BÉRM. BP. 72. Ä I>éke egyensúlya mellé állunk A második világháború pusztításainak adataival sok ki- váló könyv foglalkozik. E könyvek statisztikai adatai elmondják, hogy a második világháborúban hány ember halt meg, hány épület dőlt romba. Továbbá mennyi repülőgép, hajó, tank ment tönkre, dollárban, fontban, forintban mennyi volt a kár. A sok statisztikai adatból most csak egyet említünk. Egyik matematikus kiszámította, ha a második világháború halottal felsorakoznának és tízes sorrendben vonulni kezdenének, mi pedig egy tribünről néznénk a rettenetes felvonulást, akkor a felvonulás január 1-től július közepéig tartana úgy, hogy a szörnyű menetelés éjjel-nappal folyna. A statisztikai adatok felsorolása helyett — az az érzésünk — mindenki a maga élményei alapján tudja igazán felmérni, hogy mit is jelentett a második világháború! Sok személyes élményem közül hármat szeretnék elmondani. 1944 késő őszén, a büki állomáson egy 10 év körüli szőke kis lányt találtam, aki zokogva kereste a szüleit. Tiszta kék szeméből hullottak a könnycseppek. Azokban a napokban sokan menekültek Nyugat felé. A nagy zűrzavarban a szülök elvesztették gyermeküket. A szülők Sopronban bombatámadásban meghaltak. A kis árvát a rokonok nevelték fel. A második világháborúban millió és millió gyermek siratta meghalt szüleit. 1944 decemberében, ködös, esős időben egy őszhajú, megtört alakú édesapa kopogtatott irodám ajtaján. Borostás arcán a bánat könnyei valami mélységes fájdalomról beszéltek. Szótlanul nyújtott át egy levelet. A levél egyetlen fiának haláláról adott értesítést. ITi tudná elmondani, hogy a második világháborúban ^ hány fiatal bukott le véresen a földre? Miért? Miért? Miféle hatalmi téboly következménye volt az, hogy millió fiatal, idős, anya, gyermek halt meg, vagy vesztette el lábát, szemét, kezét? Ki tudná elszámolni, hogy a földön hány édesapa és édesanya szíve vérzik a háború miatt. Olyan statisztikai könyv nincs, ami erről a sok-sok fájdalomról és bánatról számot tudna adni! 1945 júniusában Szombathelyről Budapestre utaztam. A Déli pályaudvaron szálltunk le a vonatról, amely a 260 km-es utat egy nap alatt tette meg. Nem ismertem meg az állomás rombadőlt épületét. Az első pillanatban nem is tudtam, hol lehetünk! Az esti szürkületben romhalmazok dombjain át érkeztünk ki a pályaudvar előtti térre. Mindenfelé összeomlott épületek, gyárak fogadtak bennünket. Az utcákon szemét, roncs, pusztulás képe tárult elénk. Ki tudná elmondani, hogy Leningrádtól Hamburgig, Drezdától Budapestig hány város dőlt romba? Miféle hatalmi téboly következménye volt az, hogy szépséges hídjainknak, gyárainknak, épületeinknek el kellett pusztulniok? És ki tudná elmondani, hogy hány templom, orgona ment tönkre a második világháborúban? Gondolok az óbudai szép templomunkra, amely a budapesti templomok közül a legtöbbet szenvedte. Tetőzete beroskadt, híres orgonája tűz martalékává lett. A mi templomunkban a második világháború után, az első istentiszteletet úgy tartották, hogy a hívek a négy puszta fal közül felláttak a csillagos égre. T^öntő dátum az 1945. május 9, mely a második világ■*-' háború végét jelentette Európában. E dátum után veszi kezdetét hazánkban a romok eltakarítása, megkezdődik az építkezés, Mialatt Bemard Baruch kitalálja a „hidegháború” kifejezést és Churchill fultoni beszédében vázolja a hidegháború körvonalait, előbb szervezetlenül, később megszervezve, hatalmas iramban kezdi el új életét hazánk népe. Talált bádogból, nádból hevenyészve takarják be a lakóházak és istállók tetejét. A téglagyárak dolgozni kezdenek, az ő munkájukról külön hőskölteményt kellene írni! Már téglából építik a hiányzó falakat és piros cserép kerül a hevenyészve felrakott bádog és nád helyébe. Budapest népe munkához fog, megmozdul az egész ország. Érzik az emberek, gyári dolgozók, tisztviselők, parasztok, hogy a szorgalmas munka életet jelent. Új hidak ívelik át a Duna, Tisza, Rába vizét. Új gyárak kéményei emelkednek az ég felé. Az utcák szemétdombjai helyébe virágtartók kerülnek. Színes virágok ékesítik partjainkat. Új iskolák százai fogadják be gyermekeinket. Májusban, amikor minden nyíló virág, minden zöldellő ta az életről beszél, de nemcsak májusban, hanem mindig, életünk minden pillanatában, szívünk minden dobbanásával igényeljük a békét, az állandó békét, a teljes békét, a teljes leszerelést. A „félelem egyensúlyával” szemben a béke egyensúlya mellé állunk. Minden hívő ember ismeri Jézus kijelentését: ..Boldogok a békességre igyekezők”, vagyis azok; akik csinálják a békét, küzdenek azért. Vegyünk azért részt a leszerelési hónap munkájában. A háború megakadályozásának két fontos területe van. a) Minden pusztító atomerö leszerelése! Illetve ezeknek békés célokra felhasználása. b) A békés egymás mellet élés megszervezése. Az egyházaknak azért kell küzdeniük, hogy megvalósuljon a békés egymás mellett élés minden jó feltétele. Nem lehet vitás, hogy ezért a célért az egyházaknak mindent meg kell tenniük. A z emberiségnek létkérdése a béke! A béke pedig fel- tételezi a háborúról való lemondást és az emberek egyenrangúságának elismerését. A világon élő jószándékú emberek dolgozni akarnak, mert tudják, hogy becsületes munkával lehet az emberiség boldogulását szolgálni. Béke szükséges ahhoz, hogy emberek, népek, nemzetek, társadalmak magas életszínvonalat biztosító anyagi javakhoz jussanak és minden tanulni akaró ember magas műveltséget közlő iskolákba járhasson. Béke szükséges ahhoz, hogy jobb gépeket, szebb lakásokat, több gabonát és fogyasztási cikket állítsanak elő az egész világon. A második világháború végén romokban hevert a világ. Frissen hántolt sírok takarták a legyilkolt milliókat. Megtört, éhező emberek keresték életben remélt szeretteiket. Elég volt a fegyverek ropogásából, füstből, koromból, halálból. krematóriumokból. Életet akarunk! Teljes szívvel, dolgos két kezünkkel, imádságunkkal a békés, boldog életet kívánók mellé állunk. Fülöp Dezső Egyházi béketörekvések A hazánkban most folyó „leszerelési hónap” felveti egyházunkon belül azt az önvizsgálati kérdést, hogy milyen erőfeszítéseket tett a keresztyénség a béke érdekében a második világháború után. Két folytatólagos írásunkban erre szeretnénk átfogó pillantást vetni az ökumenikus egyházi mozgalmak körén belül, amely magában foglalja a protestáns és az orthodox keresztyénséget. AZ EGYHÁZAK VILÁGTA- NACSANAK MEGALAKULÓ ÜLÉSÉN, 1948-ban Amszterdamban, e tekintetben főleg két. ellentétes hang feszült egymással szemben. Előadást tartott ott Dulles, aki a további évek során mint az Egyesült Államok külügyminisztere a háborús szakadék szélén járás meghirdetőjének és képviselőjének bizonyult. A világgyűlés kifejtett gondolataival szemben a Keleten élő keresztyénség egyik legnagyobb szabású alakja, Hro- mádka emelte fel szavát. Ekkor mondta ki Barth Károly azt a jelentős gondolatot, hogy Isten világterve nem azonosítható a nyugati politika terveivel) Ezek a józan hangok azonban kevés szellemi befolyással voltak az Egyházak Világ- tanácsának következő esztendeire, amikor nyilvánvalóan elsősorban a nyugati érdekek szempontjai érvényesültek ennek a szervnek a munkájában. Sokan az egyházat a nyugati életformához kötötték, és ennek az életformának védelmét a keresztyénség elsőrendű érdekének fogták fel. Mégis találunk ebben az időben olyan megnyilatkozást, mint a Végrehajtó Bizottság 1951 februárjában Bievres-ben tartott ülésén elfogadott nyilatkozat: „Minden lehetőséget k! kell használni a tárgyalásokra. Amikor katonai intézkedésekről van szó, a nemzetek nem járhatnak el magukban, hanem az Egyesült Nemzetek döntésére kell figyelniük”. Ennek a helyes nyilatkozatnak csak az a gyengéje, hogy azokban az időkben az ENSZ határozatai majdnem kivétel nélkül a nyugati politika elősegítésére születtek meg, tehát az Egyházak Világtanácsának ez az állásfoglalása a gyakorlatban egyoldalúságot. jelentett, s így nem szolgálhatta a másik fél szempontjait is figyelembevevően a béke egyensúlyát. A MÁSODIK VILÄGGYÜ- LÉS EVANSTONE-BAN folyt le, 1954-ben. A magyar protestantizmus képviselői azt a biblikus tételt hangsúlyozták, hogy az egyház nincs társadalmi rendszerekhez kötve. Jelentkezett ezen a konferencián is az egyház nyugati érdekeltségének behatása, ez azonban nem takarhatja el előlünk azokat a helyes megállapításokat, amelyek a béke felé mutattak. A nemzetközi ügyekkel foglalkozó szekció jelentésében, többek között, ilyen fontos mondatok vannak: „Az atom- és hidrogénbomba a mi korunkat a félelem korává teszi. A félelem azonban nem kielégítő biztosíték az ellen a kísértés ellen, hogy bevessék ezeket a bombákat a totális ' győzelem reményében, vagy a totális vereség kétségbeesésében”. Hangsúlyozza a jelentés „az együttélés szükségességét a megosztott világban”. „A keresztyén emberek meggyőződése szerint a háború nem kikerülhetetlen. Isten békét akar.” A nagygyűlés által elfogadott nyilatkozat a béke feltételéül a tömegpusztító fegyverek betiltását, a másfajta fegyverkezés korlátozását és agresszió elkerülését vallja. AZ EVANSTONE-TÖL NEW-DELHI-IG, az ott tartott következő világgyűlésig eltelt hét esztendő alatt a történelem nagy léptekkel haladt előre. Fokozódott a gyarmati népek eredményes küzdelme a politikai és gazdasági függetlenségért. A szocializmus társadalmi és gazdasági rendszerében élő népek világhatalmi súlya erősen megnövekedett. Az ENSZ 15. közgyűlésén pedig elhangzott a Szovjetunió miniszterelnökének javaslata a fegyvernélküli világ megteremtésére és a gyarmati rendszer teljes felszámolására. Ugyanakkor a háborús feszültségek gyújtópontjai is hol itt, hol amott izzásba jöttek: az 1961 novemberi new-delhi nagygyűlés előtt utoljára Berlin kérdésében. Ebben az időszakban Tett nyilvánvalóvá, hogy az Egyházak Világtanácsa magában nem tudja elvégezni a keresz- tyénségen belül az egyre feszültebb nemzetközi helyzetben a béke szolgálatát, éppen nyugati szemléletmódja miatt. Ez nem jelenti azt, mintha ebben az időszakban is nem lettek volna jelentős állásfoglalásai a béke mellett a nemzetközi viszályok idején. 1957- ben a Központi Bizottság Yaleben tartott ülésén az atom- és bakteriológiai fegyverekkel kapcsolatosan megállapították: „A totális háború — tehát az olyan háború, amelyben minden módszer megengedett — az emberiség lelkiismeretével egyszerűen összeegyeztethetetlen”. MÉGIS EGY MÄSIK KERESZTYÉN MOZGALOMNAK KELLETT JÖNNIE, hogy a világhelyzet megítélésében az egyoldalúságot kiegyenlítse, és a béke kérdését a maga sokszálú összefüggésében, az emberiség konkrét helyzetének felmérésével a keresztyén szemlélet homlokterébe állítsa. Ez a PRÁGAI KERESZTYÉN BÉKEKONFERENCIA, amely 1958-ban, 1959-ben, 1960-ban tartott előkészítő konferenciái után 1901 júniusában megrendezte az Első Keresztyén Béke-Világ- gyűlést Prágában. A főelőadást Hromádka professzor tartotta, aki őszintén rámutatott az evangéliumi okfejtés közben a mozgalom politikai alaplátására. „Az a tény, hogy egy adott világban és társadalomban élünk, kikerülhetetlenül viszkultúrális, politikai céljainkról alkotott vélekedéseinkben. Arról van azonban szó, hogy nézeteinket fogadják teljes őszinteséggel azok, akik egészen más szociális és politikai rendszerben nőttek fel és dolgoznak. Vajon már a nézeteink és látszólagos egyoldalúságunk ellen felhozott ellenvetést magát is nem egy olyan légkör határozza-e meg, amely szintén magán viseli az egyoldalúság jegyét? Vajon az Egyházak Világtanácsa az utóbbi évtizedben nem egyoldalúan nyugati orientáció alapján cselekedett-e? Nem nagyon is egyoldalúan vélekednek-e a nyugati keresztyének a szocialista építésről?” AZ ELSŐ KERESZTYÉN BÉKE-VILÁGGYÜLÉS közei 700 résztvevője közül majdnem 400 nyugati vagy semleges országból jött. Ez külön is súlyt adott a világgyűlés határozott megnyilatkozásainak, mert mutatta, hogy a mi oldalunkon kifejlődött keresztyén nézetek a béke megvalósításának konkrét kérdéseiben nem elszigeteltek, hanem olyan reális igazságokat tartalmaznak, amelyek egyesíteni tudnak keresztyéneket választóvonalak fölött is. A VILAGGYÜLÉS ÜZENETE világosan elítélte a hidegháborút az új társadalmi rendet építő népek ellen, „a kölcsönös ítélgetés helyére a békés versengésnek kell lépnie” — mondotta. Meg kell szüntetni a nukleáris fegyverkísérleteket, elő kell mozdítani az általános, teljes leszerelést. De tovább megy az igazságos béke érdekében: „Ma minden ember, minden nép és minden kormány az előtt a nehéz feladat előtt áll, hogy nemcsak a háborút kell kiküszöbölniük, hanem olyan rendet kell adniok a világnak, amelyben boldogulhatnak az eddig annyira elhanyagolt népek és államok is, különösen Ázsiában, Afrikában és Latin- Amerikában. A régi gyarmati hatalmaknak meg kell találniuk, hogy lemondjanak hatalmi pozíciójukról. Az úgynevezett fejlődésben levő országok nehéz problémáinak megoldására az egyetlen lehetőséget a valamennyi állam, a régi és fiatal népek közötti baráti együttműködésben látjuk.” A prágai keresztyén békemozgalomnak jelentősége éppen abban van, hogy összekapcsolja a béke kérdését az emberiség mai legégetőbb kérdéseivel és azok megoldásával) Legközelebbi számunkban folytatjuk ezt a történeti áttekintést, amelynek tanulságát így vonhatjuk le: az egyház igazi hangja mindig, a második világháború után eltelt időben és ma is a béke >mellé állítja a keresztyén hívőket, még pedig az emberiség fejlődésének összefüggésében. Így lesz a leszerelés gondolata, a mi ügyünk is, evangélikus keresztyéneké. Nemcsak a béke érdekében, hanem az emberek jólétéért is. „A háborús kiadások minden korlátozása olyan gazdasági erőforrásokat szabadít fel, amelyek révén megszüntethető az éhség és a nagy emberi nyomorúság a földön” — valljuk -a prágai Üaenet-tel. Veöreös Imre szatükröződik a közéletről ésá A s<zútaálatcái Az elmúlt vasárnapok sorra elmondták, hogy az Istennel járó ember élete mindennap visszhang és válasz Isten jóságára és Isten ajándékaira. Ilyen válasz a mindennap megújuló élete, engedelmessége, öröme, éneke és imádsága. A mai vasárnap egy másik szép válaszáról beszél, a hivő ember szolgálatáról. Újra el kell mondanunk, hogy a szolgálatot nem tanuljuk, nem tudatosan tesszük számító szándékkal, hanem ez természetes következménye, kicsordulása megajándékozott életünknek. Nem karácsonyfa- dísz, hanem mosolygó, ízes és édes gyümölcs az életünk fáján. A szolgálat tovább adott szeretet! Mindezt így látva, hadd írjunk ide három tanítást a vasárnap mondanivalóiból. Az első az, hogy a hitünk nem lehet pusztán templomi keresztyénség! — Mi akkor is Isten szeme előtt vagyunk, amikor kívül a küszöbön élünk, járunk és mozgunk. Ha mi ezt elfelejtjük, vagy nem vesszük észre, Isten mindig észreveszi és számon kéri elfelejtett szeretetünket és elfelejtett szolgálatunkat. A második tanítás az, hogy a hitünk nem lehet pusztán szívbe zárt öröm. Mindaz, amit a keresztyénség Krisztustól kapott, az szolgálatra indító szeretet! Sohasem szabad elfelejtenünk ezt a gondolatmenetet: Isten jót akar; Isten a jót velem akarja; Isten a jót mindenki számára akarja. Ez a szolgálat szépsége és egyetlen értelme. Végül a harmadik tanítás az, hogy a mi hitünk emberek között és emberekért élő keresztyénség. Jól mondotta valaki a szolgálatról, hogy az nem más, mint Krisztus kiábrázolása, illusztrációja! Vagy más szóval szolgálat az emberek között Krisztus Leikével! Isten Lelke megadja mindenkinek a gondolatot, a szót, a mozdulatot, aki Krisztus szeretetének kinyújtott keze és a jóság követe akar lenni az emberek között. A hit számára a szolgálat tehát ennyit jelent: Krisztus Leikével lépni az emberek elé. Csendesen és szelíden. Készségesen és kedvesen. Mellette állva és melléje állva! Szép Szentírásból való Igénk ezt így mondja: „Megáldalak és áldás le- „szel!”
