Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-20 / 3. szám

KP. BfiRM. BP.

Isten áldd meg a magyart...

Nagyon örülök annak, hogy részt vehettem a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a képviselő- és tanácstagválasztásokat előkészítő ülésén. Ez a tanácskozás valóban érdekes és tanulságos volt. A Hazafias Népfront országos elnökének, Kállai Gyula miniszterelnökhelyettesnek átfogó beszámolója kitért az egyházak és államunk egymáshoz való viszonyának a kérdésére is. Káli ai Gyula miniszterelnökhelyettes többek között a következőket hangoztatta:

„A népfront-mozgalom tovább erősítheti és elmélyítheti az állam és az egyházak közötti viszonyt, amelyet most mi korrektnek és jónak tartunk. Külön örülünk annak, hogy az egyházak vezetői és papjai között — nem utolsósorban a Népfront munkájának eredményeként — növekedik azoknak a száma, akik megtartva lelkiismereti szabadságukat és meggyőződésüket, papi hivatásukban elismerik a szocialista társadalmi rendet. A népfront üdvözli az egyházak vezetésében és papjai között megnyilvánuló egészséges törekvéseket, s meg van győződve arról, hogy mind kisebb és kisebb lesz a rendszerrel szemben álló egyházi személyek száma és szerepe.” (Magyar Nemzet 1963. január 10-i számából).

Tömörebben és találóbban alig lehetne államunk és az egyházak viszonyát jellemezni és itt természetesen főleg a saját, evangélikus egyházunknak államunkhoz való viszonyára gondolunk. Valóban úgy van, hogy dolgozó népünkkel együtt lelkészeink túlnyomó többsége is magáévá tette a szocializmus világbékét munkáló és népünk életszínvonalát tervszerűen emelő politikai célkitűzéseit, s azok megvalósítását a maga helyén és a maga módján, tehát egyházi modem odaadóan támogatja.

Népünk hangulatát a mostani választások előtt jellemzi a messzemenő és őszinte bizalom. Tudjuk, érezzük és szívesen ki is mondjuk, hogy népünk ma a helyes úton jár. Vajon ez a bizalom-e az oka azoknak a szembetűnő eredményeknek, amelyeket népünk az országépítésben az elmúlt négy esztendőben nem mindig kedvező világpolitikai és időjárási viszonyok közölt elért, vagy pedig ezek az eredmények ébresztették-e fel és fokozták-e a pozitív bizalnú légkört. Tény, hogy ez a bizalmi légkör ma megvan, sőt nemcsak hogy megvan, hanem közéletünknek legszembetűnőbb és legörvendetesebb jelensége. Népürik életszínvonala szemmel láthatóan is javult. Szinte megszámlálhatatlanul sok intézmény, gyár, iskola, kultúrház, műút, gép stb. hirdeti a jó munka és a jó politika eredményeit. Pedig még csak a szocializmus alapjait raktuk le és most a szocializmus felépítésének időszakában vagyunk. A szocializmus körvonalai, jövő életünk szépségei azonban máris lépten-nyomon szembetűnnek hazánk egész területén, nemcsak a fővárosban és a városokban, hanem a legkisebb faluban is. És az a jó, hogy ezt látják, észreveszik és értékelik is mindenfelé népünk körében. Meg kell állapítanunk, hogy ma már a falusi lakosság igényei is felébredtek és egyre fokozódnak, követelve és sürgetve a még magasabb, lehetőleg a városi élet- feltételeket. Olyan helyeken is, ahol azelőtt parasztságunk még nem is olyan régen ellene volt a vasútnak, vagy a vízvezetéknek, most a lakásviszonyok javításán felül, elsősorban a közlekedés és a vízellátás problémáinak a megoldásán fáradozik. Az egyik fővárosi peremkerületben például a rohamos fejlődés következményeképpen már nem elégszenek meg az autóbusz- járatokkal, hanem a lehető legmodernebb kistávolságú közlekedési eszköz, az egysínű függővasút érdekében emeltek szót, s illetékes tényezők komolyan gondolkoznak azon, hogy ezt az első függő vasutat hazánkban hamarosan meg is valósítsák. De ez csak egy példa arra, hogy a jobb életkörülmények megvalósításának milyen lázas üteme jellemzi napjainkat.

Az elért eredményeket megkoronázza a béke valósága. Ez is bizalmat ébresztő és bizalmat okozó tény. A legfontosabb tények egyike nemzeti életünkben és a világ mai történelmében. Igaz, hogy ott van a másik szomorú tény is, a mérhetetlenül felfokozott fegyverkezés, mely erősen hátráltatja az emberiség fejlődését, népünk életfeltételeinek a javulását is, hiszen mérhetetlenül sokba kerül. Előfordulnak olyan esetek is, amikor a nukleáris világháború kirobbanása már- már elkerülhetetlennek látszik, mint legutóbb az ősz folyamán Kubával kapcsolatban is történt. A béke erői azonban hatalmasabbak, mint a végső pusztulással fenyegető háborús erők. A béke fenntartása érdekében folytatott küzdelem terén elért sikerek is fokozzák a bizalmat abban a politikában, melyet népköztársaságunk a szocialista béketáborral s a békevilág- mozgalommal együtt folytat. Bizakodással nézünk azokra az erőfeszítésekre is, amelyek a még meglevő veszedelmes gócpontokat, mint például a berlini kérdést is, fel akarják számolni és meg akarják valósítani az emberiség történelmének egyik legnemesebb és legértelmesebb vágyát, az általános és teljes leszerelést.

A mostani rengeteg jelölő-gyűlés jó hangulata abból is következik, hogy teljesen őszinte, kötetlen vita folyik hazánk és népünk eddig megtett útjáról, a közelmúlt évek eredményeiről (hibáiról is!) és ezeknek a vitáknak a kapcsán ejtik meg a jelöléseket a képviselőkre és tanácstagokra. Ez is csak a bizalom légkörében lehetséges! Ez a bizalmi légkör olyan, mint a tavaszi napsugár és a májusi eső. Mint Isten felülről alászálló áldása. Népünk hazafias kötelességének a bizalom légkörében folyó teljesítése közben, a szerzett sok jó tapasztalattal kapcsolatban, lelkünk mélyén ott zsonganak boldog imádságként nemzeti himnuszunk kezdő sorai s érezzük, hogy azok nem hiába zengenek több mint 100 éve sokat szenvedett népünk szívében és ajkán:

Isten áldd meg a magyart,

Jó kedvvel, bőséggel...

Dr. Vető Lajos

AZ EGÉSZ É

— Attól folyt a szó közöttünk, hogy mi is a gyülekezetek önrendelkezési joga, miképpen kell értenünk azt az egyházjogi tételünket, hogy „minden jog forrása a gyülekezet” s mire épül fel hát a püspök diszkrecionális joga, amiről lapunk legutóbbi számában olvastunk.

— Meg vagyok győződve afelől, hogy mindez elsősorban nem jogi kérdés. Ez az élet organizmusának kérdése, amit át meg átszőnek a nyílt és rejtett összefüggések, mint a testben az idegszálak, vagy vérerek. Kinézek az ablakon, ahol ezt a beszélgetést folytatjuk. Nézze, milyen gondozott a kert. Még így téli csendjeiben, hó alatti nyugalmában is arról beszél, hogy aki gondozta, szerette a virágokat. De nem csak színpompájukban, hanem a növények organikus fejlődésében-növekedésében is. Ismerte nedvszívó hajszálereik titkát épp úgy, mint táplálékszívó gyökereik rejtekét, vagy maghozó érettségük szépségét. Látta az összefüggéseket föld és gyökér, szár és levél, virág és gyümölcs között.

— Nézze, testvérem, az egyház is organikus egész. Nincs külön érdek, magán-látás, mindentől független „igazság”. Minden az egész érdekében, vagy az egész kárára történik. A gyülekezet, mint forrás, — akár mint jogforrás is —, a közös szolgálatért van, az egésznek vérkeringését táplálja s ' amiről testvérem azt mondta, hogy „ott fenn” — s ezen a közegyházat, az egyházvezetőséget értette — az különösképpen is az egészért van. Persze vannak — hál’ Istennek kevesen vannak — aki,k úgy néznek a közegyházra, mint különálló, kirakati, vagy falazó szervre, ami mögött a tulajdonképpeni élet a gyülekezetekben folyik, — ott, ahol „minden jog forrása” van. Szükségesnek tartják, de csak bizonyos kényszerű szálak fűzik hozzá, amik ha nem az egyéni látásuk-gusztusok felé húznak, talán el is szakíthatok, — a forrás azért él.

— Meg kell vallanom, testvérem, hogy naponta hálát adok Istennek a közegyházért. Áldom Istent, hogy van s hogy vérkeringésszerűen bele tartozom. Tudom, hogy akik a „maguk igazára” hivatkoznak s forrás-jogukra támaszkodnak a közegyházzal, az egészszel szemben, azoknak szava a tüdőbajosok önbizakodó szava és sürgölődésük a sorvadás lázrózsája. Az ilyen szándékú gyülekezeti csoportok vízbe- tett virágok. Pompáznak, mert még friss a víz s lehet tápsózni is, de a váza nem a kert s a víz nem az anyaföld. Pom- pázásukban már ott van a sorvadó hullás.

— Mondom, naponta hálát adok Istennek a közegyházért. Rajta keresztül kapom a Bibliámat. Mennyi munka, a közegyház erre képzett embereinek szolgálata, tudományos gyötrődése-fáradozása, kiadási munkájához áldozata fekszik benne! Csendes kis tolvajnak érezném magam, ha a közegyház vérkeringésén kívül, az egész érdekétől elkülönülten, magamban, vagy csak néhá- n yadmagammal áltatnám magamat azzal, hogy benne az élet igéje az enyém. Csak az egésznek a közösségében nyílik igévé benne a szó, mert a benne megnyíló szó, ige teremti és teremtette meg az egészet. S így vagyok az éne- keskönyvemmel. a kátémmal, a bibliaoivasó Útmutatóval, a konfirmációi. könyvecskémmel, hittarikönyveinkkel, az Evangélikus Naptárral s egyházunk hetilapjával is.

— A közegyház lépett hozzám az ige hirdetésének tényében is. Mögötte ott érzem és tudom mindig Teológiai Akadémiánkat, professzoraival s évről évre kikerülő fiatal lelkészeivel. Sőt, minden

Dr. Hewlett Johnson Canterbury-i dékán

több mint 30 éven át betöltött egyházi hivatalától visszavonult. H. Johnson 88 éves.

Visszavonulása alkalmával kijelentette, hogy jelenleg önéletrajzának megírását tervezi és reméli, hogy most már több ideje jut erre. Dr. Johnson többek között a Szovjetunióról, a Népi Kínáról és más szocialista országokról írt már eddig könyvet. „A Föld egyhatoda” című munkája eddig 24 nyelven jelent meg. A

londoni „Daily Worker” vezércikkében foglalkozik Johnson dékán visszavonulásával és többek között megállapítja: „Az egész világ milliói kívánnak a canterburyi dékánnak hosszú, boldog és aktív pihenést.” Johnson névét az egész világon ismerik. Fáradhatatlan munkát végzett a békéért már eddig is és mindig határozottsággal hirdette szocialista meggyőződését.

IMÁDKOZZUNK

Máté 5, 17—19.

A roppant világrend Téged dicsőít — Istenem — a nagy természet törvényei néked szolgálnak. Dicsérlek Uram én is, porszem fiad, hogy engemet szabadságra rendeltél és én szívem önkéntességében választhatlak Téged.

Köszönöm, hogy van igéd hozzám. Tanácsaiddal igazgatsz engemet és én parancsaidban járhatok. Kedves igaz és jó akaratodat ismertesd meg velem.

Szeretném gondolataidat ismerni és terveidet megvalósítani e világban. Bocsásd meg nekem, hogy annyira tele vagyok önmagámmal, hogy szememet ritkán emelem fel a csillagok felé, s annyira szorongat önzésem, hogy nem érek el a másik emberig. Ajándékozz meg bűnbánattal és szabadíts meg önzésem börtönéből. Tisztítsd meg szemem látását, hogy embertársamban testvért lássak, akit meg kell nyernem a jónak és akin segíteni kell. Újíts meg élő hittel, hogy Veled megbékélve, jó, kegyelmes és igaz akaratodat megismerjem és cselekvésére elinduljak. Te azt akarod, hogy a világ ne legyen tört és béna és az ember szomorú roncs. Engedd meg, hogy együtt munkálkodjam mindenekkel, hogy legyen széppé és éppé a föld.

Aki felragyogtál Jézusban és szereteted igaz világosságához vontál engemet, légy felgyújtott hitem és megújított szeretetem életet megújító erőjévé. Ámen.

j bizonyságtevő szó mögött a vele való összefüggést látom s úgy igaz, ha nem hangzik el két Krisztusra mutató mondat anélkül a hálás tudat nélkül, hogy van közegyház. Mint ahogy nem nyelhetek le egy falat kenyeret anélkül a hálás tudat nélkül, hogy van dolgozó nép és van állam, amely a termelést irányítja s én mind a dolgozó népben, mind az államban benne élek s élhetek.

— Hálát adok Istennek köz- igazgatási szerveinkért, minden elöljárónkért, közöttük püspökeinkért, espereseinkért is. Bennük is valósulni látom a gyülekezet jogforrás-voltának csermellyé, folyóvá növekedését. Mi emeltük oda őket, ahol vannak s létük, munkájuk, szolgálatuk mind azt bizonyítja s annak a gyümölcse, hogy él a gyülekezeti jog s ha velük szállók szembe, a gyülekezeti jog egészséges gyakorlásával, organikus életével állok szemben. Azért emeltük őket oda, hogy messzebb lássanak; tanítsanak arra, hogy az egész érdekében mit kell tennünk s ha ők tanácsolnak, vagy döntenék, az súlyosabban épül rá a gyülekezetre, mint jogforrásra, mintha én szólalok meg a presbitériumban, vagy a hívek közösségé ben, hogy így volna jó, vagy amúgy. Az egyházszervezet és kormányzás is az élet organizmusának megnyilatkozása.

— Folytathatnáin a jelenségeket bőven. Szólhatnék arról, miképpen organizál segítő sae- retetmunkgt a közegyház dia- kóniábah, ‘ Gyülekezeti Segélyben, külföldi kapcsolatok szervezésében és fenntartásában, nyugdí jas lelkészek iránti szolgálatban s mindezek mellett és előtt hogyan ápolja az egész érdekében, de itt aztán valóban és vitathatatlanul a legkisebbekig menően s a bi zonyságtevő szó kimondása jo gának, lehetőségének és szabadságának ápolásáig a megértő, megbecsülő kapcsolatot népünkkel, kormányunkkal, akikkel bibliai, mély hitből fakadó döntéssel törekszik, mint rendelt felsőbbségigel s elöljárókkal irántuk való tiszteletben békességben és kölcsönös megbecsülésben élni.

— Az organizmus törvényeiről pedig nem feledkezhetünk meg. Erre tanít maga Jézus Krisztus is, amikor kap csolatát az övéivel a szőlőtő- szőlővesszőhöz hasonlítja. Pál apostol az egyházat Krisztus testének tanítja, amely élő organizmus. A sok tag, egy test klasszikusan kifejtett gondolatában érdemes az I. Kor. 12 nyomán elmélyedni. Ebben foglalhatnánk össze a tanulságát: mindenki a maga helyén — az egész érdekében. Az organizmus ismérve: a maga feladatával az egészért — és sohasem csupán önmagáért

— A 752-es énekünk Isten népét lombozó fához hasonlítja: „mind egy törzsnek virága, — a koronánk is csak egy”.

— Voltaképpen arról beszélgettünk, hogy miképpen is gyakorolja egy gyülekezet az önrendelkező jogot. Hogyan is kell érteni ezt: „minden jog forrása a gyülekezet”. Így kell: az organizmusban nézve. Az egész Érdekében. Ahol nem így látják, vagy ahol még éretlenek erre, ott el kell fogadni a tanítást, hogy látásuk jó irányba forduljon. Gondolkodásukat jó irányban meg kell változtatniok. Ennek a körülírásnak tömör kifejezésére ismerünk egy görög szót. Így hangzik: metanoia. Magyarul azt jelenti: megtérés.

Koren Emil

Bizonyára sokan tudják a keresztyének között, hogy a vasárnapok nem véletlenek, hanem az egyházi esztendő szép összefüggései, amelyek együvé tartoznak és egymásból következnek, mint a lánc egymásbakapcsolódó szemei, a mondat egymás után következő szavak Mindegyik a helyén van és mindegyiknek megvan a maga mondanivalója.

A Vízkereszt utáni vasárnapok a keresztyén ember szolgálatáról szólnak. Méghozzá meghatározott módon beszélnek a szolgálat egy-egy különösen is kiemelt formájáról. Ha valaki egy szóval szeretné jellemezni a most kezdődő hat vasárnap tanítását, akkor sorban ezeket a szavakat kell felírnia címnek az egyes vasárnapok fölé: engedelmesen, gyógyítva, reménységgel, őszintén, figyelmesen és bölcsen!

Isten hat vasárnapon át ezzel a hat szóval tanít minket a szolgálat szépségére.

A mai nap tehát azt mondja: engedelmesen kell szolgálnunk! — Ebben a szóban-bentfe van az, hogy a mi egész életünk, szolgálatunk« munkánk, szavunk, cselekedetünk és magatartásunk nem a véletlen müve. Mindaz, amit mondunk, amit teszünk, amivel szolgáljuk, szépítjük és tovább visszük magunk körül az életet, emberek üdvösségét és örömét, jólétét és békességét, azt nem önzésből, szeszélyből, vagy éppen haszonlesésből végezzük, hanem a hálának abból a kicsordulásából, amivel válaszolunk Isten szeretetének szolgálatára.

Az igazi engedelmesség Annak a szolgálata. Akit szeretünk! A keresztyén ember engedelmessége Isten akaratához való odasimulás.

Az engedelmes szolgálat azután azt jelenti, hogy mi Isten világosan kifejezett akaratának engedelmeskedünk. Pontosan úgy, ahogy jó és engedelmes gyermekek engedelmeskednek az édesanyjuk, az édesapjuk, a tanítójuk, vagy a mesterük szerető szavának. Annak a szónak, amit hűiséggel hallgatnak és amire igaz szívvel figyelnek.

Így igaz az a megállapítás, hogy nem bálványok és babonák vallása a mi hitünk, hanem Isten szép és szent akaratának a megvalósítása. Hiszen Isten úgy beszél velünk nyíltan és őszintén, világosan és érthetően, mint az ember az emberrel. Sőt, mint a hűséges és igazán szerető ember a másikkal.

Végül az engedelmességünk felszabadult szolgálat. Van valami vidám ritmusa, jókedve, derűje minden munkánknak, mert tudjuk, hogy akinek az akaratát teljesítjük, az a jót akarja! Mindenki üdvösségét és mindenki igaz és békés földi örömét.

Ő adja erőnket és készségünket a jó mindennapi szolgálatához.

A boldog engedelmesség békessége van ebben a gyönyörű énekünkben is:

„Mind jó, amit Isten tészen,

Szent az O akaratja!”

ff.)