Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-20 / 3. szám

Az új Evangélikus Naptár megjelenése alkalmából A címlapon két kéz egy­másba simul. Nem lágyan, pu­hán, érzelgősen, hanem hatá­rozottan, keményen, erőtelje­sen. Ez a kézfogás fejezi ki a naptár minden írásán vé­gigvonuló vezérgondolatot: „egymásért!” A rendkívül változatos tartalmú kötet ezt az egyetlen témát bontja szét sok színes szálra. Olvasás közben újra meg újra meg- érezzük. hogy ez a téma mennyire bibliai, időszerű, konkrét és átfogó. Egymásért — ez a felhívás a naptár lapjain nem általá­nos emberi igazságként je­lentkezik csupán, hanem ke­resztyén tartalommal, s ezt éppen á bibliai alaphang adja meg. A naptár gerincét az a cikksorozat adja, amely Pál apostolnak a Galatákhoz írt levele 5. részének 22. versét fejti ki: „A Lélek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, bé­ketűrés. szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” E sorozat alapvető cikke arra világít rá, hogy a Szent­lélek által munkált új élet a gyülekezet és az emberi együttélés hasznára szolgál. Erre következnek a Szentlélek „szölőfürtjének” egyes sze­meit felmutató írások: egy­másért — szeretettel, egymá­sért — örömmel, egymásért — békességgel, és így tovább egészen az: egymásért — fe­gyelmezettséggel című cikkig. Az „egymásért”-tengely fogja össze valamennyit. Nem esik szét a keresztyén élet külön­böző követelmények halmazá­ra. hanem megőrzi egységét a szeretetben. Világossá válik, hogy a keresztyén új élet minden megnyilvánulása nem öncélú, hanem a másik ember javára van a család­ban, a mindennapi életben, az emberi közösségekben. Ezek a bibliai cikkek sem rekednek meg a Szentírás szavainál, hanem nagyon is életszerűen és világosan szó­laltatják meg Isten igéjét. A „hűséget” például így hatá­rozza meg az egyik cikk: „az a hűséges, akire mindig lehet számítani”. A naptár másik bibliai alap­vetése Jakab apostol levelé­nek tíz részletben történő fel­dolgozása. Ízelítőül egy kér­dés belőle: „Folytatódik-e a mi gyülekezetünk Istentiszte­lete akkor, amikor az orgona­szó záróakkordjaival kiárad a templom népe az utcákra, a terekre — folytatódik-e az ir­galmasság cselekedeteivel?!” Ez a bibliai hang együtt jár az igen erős aktualitási igény­nyel. Nem egyszerűen csak dátum a naptáron az „1963”. A kötet minden lapjáról árad a mának levegője. „Az em­beriség mai történelmi szaka­sza, a szocializmus megvaló­sításának évszázada, minden népnek s az emberiség egé­szének a programjává tette a közösségi életet” . — olvassuk D. dr. Vető Lajos püspök ve­zércikkében. „A mi korunk­ban, amikor a között kell vá­lasztania az emberiségnek, hogy kiépíti a békés együttélés és egymásért élés életformáját vagy pusztulásba taszítja ön­magát, amikor a technika cso­dálatos fejlődése következté­ben eddig egymástól távol eső népek kerültek közel egymás­hoz és amikor a világ külön­böző részeiben még mindig nehezítik faji ellentétek az emberek együttélését,» nekünk keresztyéneknek is mindent el kell követnünk, hogy a Lé­lek gyümölcsének tápláló ere­jével segítsük a különböző fajú, vallású és világnézetű emberek és népek, egymásra találását” — írja Káldy Zoltán püspök a Szentlélek gyümöl­cseiről szóló sorozat bevezető cikkében. De nemcsak egyházunk ve­zetőinek naptár-cikkeiben, ha­nem mások, köztük kis falusi' gyülekezetek lelkészeinek írá­saiban is megszólal annak a helyzetnek visszhangja, amely­ben élünk. „Régebben nagyon kevesen vették tudomásul, hogy a Föld különféle tájain élő emberek a népek nagy családja. Ma már egyre job­ban terjed a bibliai igazság felismerése: egy vérből valók, tehát testvérek vagyunk. Nem közömbös számunkra, keresz­tyének számára, hogy mi tör­ténik Földünkön” — szól pél­dául egyik alföldi gyülekeze­tünk lelkészének cikk-részlete. A naptár következő jó vo­nása a konkrétság. Nem álta­lánosságban beszél, hanem ne­vén nevezi a dolgokat, meg- foghatóvá teszi a bibliai sza­vakat. Milyen konkrét útmu­tatást kapunk például a tü­relemről szóló írásban: „A tü­relem arra késztet, hogy meg­értsem a kort, amelyben élünk. A türelem a világnézeti kü­lönbségekben élő emberek között nem az összeütközés, a kiélezés alkalmait keresi — (ehhez nem kell sok fantázia és erő), hanem a jóban való együttműködés lehetőségeit — (ehhez kell a szív és a lele­ményesség)." A . naptár olvasójának leg­érdekesebb felfedezése azon­ban talán a negyedik észre­vétel: mennyire tág, átfogó és mindent magába ölelő ez a címszó — egymásért! Hazai egyházunk egy esztendejének változatos mozaikdarabokban elénk táruló élete, számos gyülekezetünknek a múlt esz­tendőben végbement neveze­tes eseménye, elhunyt lelké­szekről megemlékezés egy­aránt belefér az „egymásért”- témába. De ugyanúgy átfogja ez a téma az épülő orszá­gunkat ismertető, cikket, a le­szerelésről szóló írást és a Prágai Keresztyén Békekon­ferencia Karlovy-Vary-ban tartott munkaülésének beszá­molóját. Sőt, az „egymásért” átcseng az egyháztörténeti és irodal­mi jubileumokon is. A lőO éve született Livingstone Dávid Afrika-utazó misszioná­rius munkáját is felhasználta Isten, hogy pontot tegyen a rabszolga-vadászás és keres­kedés korszaka után. A pro­fesszori előadásait 450 évvel ezelőtt megkezdő Luther zsol­tármagyarázataiban azt hir­dette, hogy a keresztyén em­bernek a másik ember krisz­tusává, tehát megbocsátó és irgalmas felebarátjává kell lennie. A 300 éve született Francke nagyszabású, 3000 tanulót elhelyező és magas színvonalú nevelést s oktatást nyújtó árvaházat alapított, s életműve világossá tette, hogy nincs határa a keresztyén sze­retet szolgálatának a világ­ban. De nem folytatjuk a törté­nelmi megemlékezések válto­zatos sorát a naptárból. A múlt megelevenedő alakjai és eseményei is azt zengik a szá­zadokon át a mai utódoknak: „egymásért!” E téma tág öle­léséről még csak annyit, hogy a novellák írói célja is ebbe az irányba utal a naptárban. A 34 évig ágyban fekvő Béla önmagát szétosztó baráti sze- retete, meg a monostori pász­tor és a többiek alakja em­lékezetes marad számunkra. A 136 oldalas könyvet külön­ben sok fénykép és rajz is érdekessé teszi. Köszönjük Istennek egyhá­zunk szép újévi ajándékát: a naptárt. Köszönjük Káldy Zoltánnak, a naptár szerkesz­tőjének termékeny és eredmé­nyes fáradozását. Veöreös Imre Az egyháztorténetbdl: A türelmi rendelet A TÜRELMI RENDELET­BEN II. JÓZSEF a követke­zőket mondja: „Miután meg­győződtünk, hogy minden kényszer, amely erőszakot tesz az emberek lelkiismeretén, a lehető legnagyobb mértékben ártalmas, ezzel szemben igen sok haszon árad ki a vallás­ra és az államra az igazi, a keresztyén szeretettől javallt türelemből, elhatároztuk, hogy ezt összesen örökös tartomá­nyainkban szilárd törvények­kel megerősítjük.” Ennek a türelmességnek az indítéka az, állam haszna, amelyet a né­met természetjogi iskola taní­tása fejtett ki. II. József, bár igaz keresztyén türelemre hi­vatkozik, Türelmi Rendeletét azonban a felvilágosodás ha­tására adta ki. De így is nagy eredmény volt a múlthoz ké­pest. Fenntartotta a különb­séget a nyilvános és magán vallásgyakorlat között, de a magán vallásgyakorlat körét kiszélesítette. Az evangéliku­sok és reformátusok ott, ahol száz család van. és az állami adófizetés kára nélkül anyagi­lag bírják, imaházat, iskolát, lelkészi és tanítói lakást épít­hetnek. Az oratórium azonban torony és harang nélküli és utcára nem nyílhat a kapuja. A LELKÉSZEK KIMEHET- NEK A FILIÁKBA, a szuper­intendensek végezhetik az egy­házlátogatást. A katolikus egy­ház uralkodó-vallás jellege to­vábbra is megmarad, s ez a protestánsok számára fájdal­masan vált érezhetővé abban, hogyha az apa római katolikus vallású volt, akkor a rendelet szerint minden gyermekének katolikusnak kellett lennie, ha pedig az apa nem katolikus, akkor a fiúk az apjuk, a lá­nyok az anyjuk vallását köve­tik. Ugyanígy vonatkozott mindez a görögkeleti egyházra is. A nemkatolikusok az egész országban eljuthatnak köz­hivatalra, akadémiai méltóság­ra, szerezhetnek polgárjogot és birtokot. Megszűnik a decreta­lis eskükőnyszer, és a kato­likus misén és körmeneten való részvételi kényszer is. Is­kolákra és a szuperintendens látogatási költségeire a gyűj­tés tilos. Az áttérőket többé nem büntetik. A PROTESTÁNSOK IGEN NAGY HALÁVAL FOGAD­TÁK II. József intézkedéseit, s a gyülekezetekben örömün­nepekét tartottak, a gazda­gabb egyházközségek kiadták az ünnepségeken elmondott beszédeket, amelyekben nem­egyszer a babiloni fogságból való szabaduláshoz hasonlítot­ták a protestánsok helyzeté­nek megkönnyebbülését. A Türelmi Rendelet nagy hatá­sát mutatja az az adat, hogy 1783—84-ben ' az evangélikus egyházban 165 anya- és 586 leányegyházközség éledt fel. A dunántúli evangélikus egyház- kerületben 1785—86-ig a gyü­lekezetek száma ötvenről száz­huszonhatra emelkedett, úgy­hogy szükségessé vált az egy­házmegyék átszervezése. II. József a protestánsokon kívül is behatóan foglalkozott egyházi kérdésekkel, sokszor annyira részletekbe menőgn, hogy Nagy Frigyes II. Józse­fet gúnyosan sekrestyésnek nevezte, mivel agyonszabá­lyozta' az egyházi életet. Az abszolút monarchia elérése ér­dekében a- katolikus egyházat az állam érdekeinek rendeli alá. Ki akarja szakítani a Va­tikán hatalmából a Habsburg korona alá tartozó katolikus egyházat. A Türelmi Rende­let kiadásának évében jelent meg híres Pátense, amely sze­rint a Vatikán minden egyes bullája, brévéje és rendeleté közzététel előtt jóváhagyás cél­jából a király elé terjesztendő (ius piaceti) (placetum re­gium). A püspökök számára olyan esküformát állapit meg, amely erősebben fejezi ki az állam iránti hűségüket. Az In Coena Domini bulla felolva­sását, amely összefoglalja a pápai szék valamennyi hatal­mi ábrándját, megtiltotta. Ugyanakkor eltörölt minden szerzetesrendet, amely a szem­lélődő életformában kereste hivatását és semmi hasznos munkával nem foglalkozott. Vagyonukat a vallás- és lel­készalap javára foglalta le. Egyedül a tanító- és beteg­ápoló rendeket hagyta meg. Hozzá mert nyúlni a püspö­kök jövedelmeihez is. Hangoz­tatta a szekularizáció gondo­latát, hogy az állam kész át­venni az összes egyházi jöve­delmet és ennek fejében min­den egyházi alkalmazottat fi­zet, vagy pedig összeírja az egyházi jövedelmeket és az esetleges hiányokat államse­gélyből pótolja. A papságot ál­lami tisztviselőkké akarta ten­ni, akik kihirdetik a felsőbb- ség világi parancsait is. Sze­lekciót kívánt életbe léptetni a papok között, hogy a felvilá­gosult papok váltsák le az el­maradottakat. Mindezek olyan nagy hatást gyakoroltak a Va­tikánra,- hogy VI. Pius pápa személyesen indult útnak, hogy Bécsben a császárt jobb belá­tásra bírja. A szabadgondol- kodók a canossai kölcsön visz- szafizetését látták a pápa kö­zeledésében. A pápa teljes hó­napig tartózkodott Bécsben, ahol nagy ünnepségeket ren­deztek tiszteletére, de II. Jó­zsef nem engedett álláspont­jából. A pápai látogatás után kifogásolja, hogy az egyik gróf, bécsi érsek és váci püs­pök . egyszemélyben. Mások püspökség mellett főispánok, vagy bent ülnek a helytartó­tanácsban. A HÁZASSÁGOT POLGÁ­RI SZERZŐDÉSNEK TEKIN­TI ugyan, de pap előtt kell továbbra is kötni, úgy azon­ban, hogy a közreműködő pap egyúttal államhivatalnok­ként jár el. A házassági pere­ket világi törvényszék elé utalja. Továbbfejlesztette Má­ria Terézia 1777-ben kiadott Ratio Educationisét, abban az irányban, hogy a közoktatás állami irányítás és ellenőrzés alá kerüljön. A tanfelügyelők mind állami közegek, s az is­kolákat a felvilágosodás, de ugyanakkor a németesítés szolgálatába állította. A klerikalizmus elleni felvi­lágosodott szellemnek ad kife­jezést Hajnóczy József, aki később a Martinovics-féle ösz- szeesküvéshez csatlakozott. Könyviben arról ir, hogy a klérusnak az országgyűlésen nem lehet helye, mert ott nem a lelki üdvösségről van szó. Nyíltan kimondja, hogy a klé­rus ellentétben áll a nemzet nagy részének az érdekével, idegen érdeket szolgál ki, mert Róma hatalmában van. Nagyváti János az egyházi in­gatlanok államosítását köve­teli. Martinovics Ignác, az or­szág elmaradottságáért a klé­rust és a jezsuitákat teszi fe­lelőssé. Követeli a papi ki­váltságok eltörlését, vagyonuk elkobzását, hogy abból az ösz- szes felekezetek papjait lát­hassák el. Azt is a klérus sze­mébe mondja, hogy a nép tu­datlanságára épít. Névtelen röpiratok még élesebb hangon támadják a papságot, elsősor­ban a hierarchia visszaélései miatt. Ugyanakkor a katolikus hierarchia semmit sem tanul­va a támadásokból, gróf Kol- lonich László érsek elnökleté­vel értekezletet tartott és ered­ményeképpen feliratot szer­kesztett a királyhoz, amelyben az áttérést büntetendő cselek­ménynek kívánta nyilváníta­ni, a vegyes házasságból szár­mazó gyermekeket katolikus vallásban akarta neveltetni, az evangélikusok házassági ügyeit a Szentszék elé utalandónak kívánta és tiltakozott az ellen, hogy az evangélikus vallást bevett vallásnak nyilvánítsák. Dr. Ottlyk Ernő SAMARITÁNUSOK KÖZÖTT í. AZON A VIDÉKEN, AHOL A NAP FOR­RÓBBAN SÜT, mint egyebütt, olaj- és pál­maligetek osztogatják a kellemes árnyékot, a kertekben mézédes szőlők fürtjei kínálják za­matos gyümölcsüket, fügefák tekervényes öreg ágai a rohanó időről beszélnek, ma na­rancs- és citrom-ültetvények virítanak és négy ország határai metszik szeszélyesen egy­mást. Azon a vidéken akkor csak a völgyek­ben volt élet és termett egy kis árpa, meg búza, ma minden talpalattnyi föld kihaszná­lást nyer, mert sok az ember és kevés az ennivaló. Azon a vidéken akkor a dombok lankás oldalain tavasszal dús fű hullámzott, legeltetésre alkalmasan. Juhnyájak fehér és fekete foltjai tünedeztek elő, helyüket és a szem előtt elterülő szépséges térképet állan­dóan megváltoztatva. Azon a vidéken a sarló időnként a fűből lábszárcsontokat ver fel, vagy koponyába akad. Borzongva emeli fel az ember az enyészetből kikandikáló csonto­kat. Harcok voltak itt mindig, kemény har­cok, véres háborúk szünet nélkül. A hegy- oldálak sziklái talán azért vörösek itt-ott, mert az ősök vére festette be. Azon a vidéken az asszonyok ma is elta­karják arcukat az idegen szeme elől, csak szelíd őz-szemük feketéink elő a fátylak mö­gül. Leplezik magukat, mint ahogyan a bá­natot illik leplezni. Karcsúak ezek az asszo­nyok és ringó járásnak. Könnyed járásuk emlékeztet a bárányfelhők gondtalanságához, amint a kék égben tova úsznak. A gyermekek kerek arcúnk és göndör für- tüek. Ruhácska alig van rajtuk. Szemük, mint a fekete gyémánt csillog. Ábrándosán játszadoznak és gondtalanul, mint bárhol egyebütt a világon a gyermekek. A FÉRFIAK KOMORAK. MÉLTÓSÁG­TELJES A JÁRÁSUK. Az ősök büszkeségét hordják magukon. Egyenesek, mint a szál­fák, barnák, mint a kevéske föld, amelyért annyit szenvedtek. Szemük tüzesen villog, mint a karvalyé, mely zsákmányra les, örö­kös harcbaü a létért. Hangjuk mély és hara­gosnak tetsző, mert hangjukat a táj acélozta és a táj az idegen szeme előtt haragos. Sza­káin viselnek és ijesztő a külsejük, pedig a szivük olyan egyszerű és tiszta, mint ünneplő köntösük, a fehér vászonlepel, amelyet ki­mondhatatlan ügyességgel formálnak ruhává karcsú testükön. Ezen a vidéken minden forráshoz, kúthoz, sziklához, hegyhez és folyóhoz legenda és rege fűződik. Az ősök tisztelete és emléke, itt maradt, ahol eltemették őket, vagy ahol életükben megfordultak. A gazdag képzelet a tárgyak rpögött élő ősöket sejtet és a hazá­nak mondott rög évezredeken keresztül ösz- szeköttetésben volt az élő emberekkel. A ter­mészet elég mostoha volt ezzel a néppel. So­kat elvett és keveset adott. Igaz, hogy gyak­ran volt hűséges barát, mert rejtette. őket, s kenyeret is adott. De még gyakrabban volt ellenség, mert kiszolgáltatta a népet az ellen­ségnek és szűkén mérte a kenyeret. Védelem és gyilkos tőr volt egyszerre számukra ős­időktől kezdve. A természet, ez a darabka föld, volt hazájuk. Bármilyen mostoha is volt, az életük mégis kölcsönös, Szeretetük pedig a föld iránt egyszerűen megmagyaráz­hatatlan. Az örökös harc ára volt a lapos, lepény­szerű kenyér, a korsókban tartott aranysárga olaj, a sziklavályúkban préselt, mézédes bor. és a piros-ropogósra sült birkahús. Ez volt a hazájuk évezredek óta, ide jöttek haza mindig sok-sok hányattatás után. Itt marták egymást, ha külső ellenség békén hagyta őket és itt éltek békességben, ha megfárad­tak a harcban, vagy megcsömörlöttek az öl­dökléstől. A szél a múlt dicsőségét muzsikálta, ami­kor a sziklák hasadékain keresztül süvített, a patak csobogása az ősök szellemét idézte. Az utakat próféták lábai rótták. Szavukat és cselekedetüket a krónikák őrzik. Miniden a múltra emlékeztetett, csak a reménység feszegette a jövő kapuját. Ahogy a fák nyögve hajoltak meg a vihar dühe előtt, úgy hajoltak meg az emberek a múlt dicsősége előtt. Fájdalmas volt ez a meghajolás és mégis szép. Isten erejével megáldott emberek mosolyogtak rájuk a múltból és tanították őket munkára, kitartásra, becsületre és hű­ségre a jelenben. A GAR1Z1M ÉS AZ EBAL, A KÉT TESTVÉRHEGY közötti termékeny völgyben is volt egy kút. Ősrégi hagyományok szerint a kutat már Jákob is használta. Talán ván­dorlásai során itatta ebből jószágait, vagy gyermekei találtak itt szomjatoltó, hús vizet, amikor atyjuk nyáját terelgették. Itt áll a kút a Garizim északkeleti oldalán, mint egy rés a völgy kezdetén, amely azután beletpr- kollott a Makhma síkságba. Innen a kúttól mintegy tíz percnyi járásra van egy falucs­ka: Sikhem, vagy Sikár. Ha északról nézett valaki a falura, a Garizim sziklái riasztó hát­teret nyújtottak, ha a Garizim felől, akkor a völgy is, a falu is csupa báj volt. A völgy, mintha folyó lenne, csakhogy víz helyett olajágak hullámzanak a mélyén. A pasztell­színek örök nyárról beszélnek. A Garizim tetején a romokban heverő templom ősi bosszú műve. A zsidó Hirkanus János rombolta le mintegy százötven éve. A szíriek vakítóan fehér ormai átbólogatnak a szemközt levő Ebal gerinceinek, A két hegy közrefogja a karcsú völgyet és a falut, amely kezdetét képezi a síkságnak, ahol az éleihez szükséges gabona terem. Tehát a kút ősrégi a vándorok útján, s ha erre a tündéri vidékre eljutnak, mindig-érin­tik és itt mindig megállnak. Megállnak, mint az idő. Ök ugyan, hogy kiszusszantsák magu­kat, a kút felett azonban az idő ki tudja, mily régen áll. Az igaz, hogy az emberek visszatérnek az anyaföld ölére, de a kút ma­rad és a hozzá fűzött hagyományok apáról fiúra szállnak. Sikár kedvező helyen fekszik. Lakói val­lásosak és hiv&k. Az egyetlen falucska, amely közel esik a Garizimhez, ahol a le­rombolt templom áll. Régi sebek emlékét őrzik a romok. És ez a nép emlékeiben ősi fájdalmálzat hordoz. A Garizim és környéke, ez a mintegy 50 négyzetkilométernyi terület Samária. Félig pogány, félig zsidó fajilag Is és vallását tekintve is. Jeruzsálemből kitilt­va, a pogányok1 isteneitől elszakadva és be nem fogadva, két kő közé szorult búzamag volt. Gyökeret tudott engedni ezen a vide ken, mert az ősi törvénykönyv az ő kezük­ben is megvolt. De lombot már nem volt ké­pes hajtani. Olthatatlan vágy élt bennük a közösség iránt. De a testvér kitagadta öt, ütötte, verte s az idegen nem fogadta be. Így azután önmagának élt lassú pislákolás­sal a maga módján. Partra vetett hál volt Samária és minden samarüánus kiközösítve az életet jelentő vízből, a közösségből. Meg­metszett ér, amelyen keresztül csak elvérezni lehet. Az országon belül barát és ellenség egyaránt taposott rajta. Ha ugyan messze el TI.O'iYI TcPviiltP DE A KÜT MELLÉ EBBEN A DÉLI ÓRÁ­BAN mégis egy olyan férfi telepedett, aki a haragnak és gyűlöletnek az évszázadok műhelyében vert szívós kötelékeit most el akarta vágni. Szomjas volt, mint minden utas, aki eljutott eddig a helyig. Pihent. Pi­hent a tekintete is a szépséges völgyön, a falucskán, melynek házai félve bújtak össze. A lapos háztetők úgy kandikáltak ki csupán a pálma- és fügefák ágai közül. Csupa ki- csiny ház volt. Szűk és keskeny sikátorok kígyóztak a házak között, udvar is alig volt közöttük. Összebújtak, mint a félelemben egymáshoz húzódó nyáj zivatar idején. Egyedül volt. Olykor a kútra, olykor a hegyre tekintett, ahol egy régi templom rom­jai szürkélletiek. A kút kővel kiképzett mé­lyedésben volt. Széles, csontos szájába úgy kellett lépcsőkön lemenni. Hűvösséget árasz­tott, mint a barlang nyílása és a hűvösség jól esett a szikrázó déli verőfényben. Az úton a falu felől asszony libegett feléje. Kezében kőkorsó himbálózott. Otthonról jött ebben a szokatlan órában, mert elfogyott a vize. Hamar odaért és gyakorlott mozdulattal eresztette le. a korsót, hogy merítsen. Bugy­borékolt a víz és tele lett az edény. Indulni akart’, amikor megszólította az eddig némán ülő férfi: — Adj innom, nagyon szomjas vagyok. Így indult meg a beszélgetés és egy óra múlva a férfi is, az asszony is és az időköz­ben megérkezett barátok, sőt a falubeliek­ből is sokan, együtt mentek Sikár felé. Az idegen, barátaival együtt, az asszony szűk kis hajlékában elfogyasztotta az ebédet, vizet a kőkorsóból kaptak. (Folytatjuk) Rédey Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents