Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-19 / 20. szám
KP. BÉRM. BP. 72. XXVIII. ÉVFOLYAM, 20. SZÁM, 1963. május 19. Ára: 1,40 forint Három békepalota ÉPPEN ÖTVEN ESZTENDEJE ÉPÜLT AZ ELSŐ HÁGÁBAN. Felépítése előtt ez a hollandiai kisvároska már a 11. békekonferencia színhelye. Ha most visszaálmodjuk magunkat a két emberöltővel ezelőtti időbe, amelyről szüléink és nagyszüleink úgy mesélnek, mint „boldog békeidőről", akkor heves cáfolatot kapunk az 1907-es 11. békekonferencia felhívásában: „Az emberiség anyagi és erkölcsi jólétének előmozdítása érdekében felette kívánatos, hogy az immár az egész emberiségre nyomasztólag ható katonai terhek csökkentessenek.” S mivel ma úgy lapozgathatunk az eseményekben, mint gyermekeink a történelemkönyvben, tudjuk, hogy ezt a konferenciát pusztán néhány év választotta el az első világháborútól. 5 ha a tömegek felvilágosítása és hírszerzése kezdetlegesebb is volt, az illetékesek és beavatottak nagyon is jól tudták, hogy mekkora áldozatba kerül a háborúra készülődés iramával lépést tartani. Az első békepalota Carnegie, a nagy amerikai pacifista milliomos 300 ezer dolláros adományából épült. 1912 nyarán avatták fel. Két évre rá, épper» nyáron indultak meg a vagonok virágdíszben és nótázó fiatal legényekkel, hogy „mire a levelek lehullanak” „győztesen” jöjjenek haza. De a vagonok belevesztek a négy esztendő sötét megpróbáltatásaiba. A virágok elhervadtak, a nóta a gránát- és aknatűzben a legények ajkára fagyott és egy mély, megmagyarázhatatlan kiábrándulás, undor és utálat fogta el a frontok szenvedő alanyait. A békepalota fehéren állt Hágában, de a hozzáfűzött remények visszapattantak a szikrázó márványborításokról. Az ember azonban nem adta fel reményét. Elölről kezdett! Dolgozni is és békéjét biztosítani. 1919-BEN ÜJ BÉKEPALOTA ALAPJAIT RAKTA LE. A néhai amerikai elnök, Wilson kezdeményezésére megalakult 6 Népszövetség és a festői környezetű Genfben, Kálvin és Rousseau városában elkezdte építeni a második békepalotát. Ez a palota a Népszövetség otthona lett, s benne a nemzetek egymásközti megértését, a háborúra vezető okok kiküszöbölését akarták megvalósítani. Európa csalódott embereinek képzelete fehér galambokkal népesítette be a genfi-tó partján állá impozáns épületet. JMajd itt megszüntetik azt a kényszert, hogy az egyszerű embereket vágóhídra hurcolják, majd itt szétzúzzuk a nyugtalanság és feszültség romboló szellemét.” Azonban hamar, túlságosan hamar sötét varjak lepték el ff Népszövetség palotáját, és károgásuk betöltötte világunkat: „kár... kár... kár...” Újra sorbaállították a fiatal legényeket, vállukra puskát akasztottak és az anyák vagy feleségek még szinte le sem vetették az özvegyi ruhát; és még a tereken vagy utcákon koldultak a hadirokkantak, máris új nóta, friss virág és új halál következett. A Népszövetség is szertefosz- latott két évtized alatt minden reményt. „Sóhivatal” lett, ahogyan akkor beszéltünk róla, de e kijelentés mögött feltornyosult az a fájdalmas valóság, hogy elvesztettük benne a békénket. Az ember azonban nem adta fel reményét. Hat esztendős Súlyos megpróbáltatása, amely a második világháborúban érte, \ még olthatatlanabbá tette vágyát a béke után. ALIG HALLGATTAK EL A FEGYVEREK. HOZZÁFOGOTT A HARMADIK BÉKEPALOTA ÉPÍTÉSÉHEZ. A tengeren túl, Amerikában, a világ legnagyobb városában, Neiv Yorkban épült fel 1946-ban a modern építészet különös alakú palotája. E palotában van az Egyesült Nemzetek Szervezete (1945). A sebekre, a háború okozta fájdalmakra, a hontalanságra, az emberi méltóság megtaposására, a meghurcolásra és a halál ezer válfajára ez volt a válasz. Az elölről kezdő reménység! Az ENSZ alapokmány újra reménykedni engedett a szervezetekben megőrizhető és békepalotákban proklamálható tartós békében. Az emberi gonoszságra, a háborúra „nem”-et mondott: . „Mi, az Egyesült Nemzetek népei elhatároztuk azt, hogy megmentjük a jövő nemzedéket a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre, hogy újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett... hogy előmozdítjuk a szociális haladást és nagyobb szabadság mellett az életnek magasabb színvonalra emelését, és hogy ebből a célból türelmet gyakorolunk és egymással jószomszédként élünk együtt, hogy egyesítjük erőnket a nemzetközi béke és biztonság fenntartására.. Ilyen ünnepélyes hangú alapokmány hívta életre a második világháború után a népek békeakaratát szimbolizáló szervezetet. Ügy hittük, hogy ez a szervezet és a harmadik békepalota pontot tesz minden ellenségeskedésre, fegyverkezési versenyre, gonosz szándékra. AZ ELMÚLT KÖZEL KÉT ÉVTIZED AZONBAN néhányszor keserűen kiábrándított ebből az illúzióból. Az ENSZ sem váltotta be minden tekintetben a hozzá fűzött reményeket. Ez a békepalota azonban ennek ellenére is hatalmas békeakarat szócsövévé lett, amikor a Szovjetunió miniszterelnöke a közgyűlés szószékéről előterjesztette az általános és teljes leszerelésre tett javaslatát. A Szovjetunió békepolitikájának mindig is ez volt, s azóta, is ez a legtudatosabb célkitűzése. És ha a reménységeink nem is a harmadik békepalotához fűződnek, a leszerelésnek ott meghirdetett követelése az egész emberiség ügyévé lett. A harmadik békepalota közgyűléséi is tanúsítják, hogy ma már mások az erőviszonyok mint az első és a második békepalota idejében. A leszerelés követelése mögött hatalmas erők állnak. Felsorakoztak mögéje nemcsak a világrendszerré lett béketábor népei, de maguk ügyének vallják azt a kapitalista világ békére vágyó százmilliói is. Ezt az ügyet támogatja munkájával és kíséri imádságával evangélikus egyházunk hívő népe is, Rédey Pál ELVÁLÁS és T Jézus mennybemenetelének az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv első részében (4— 12. versek) található elbeszélése néhány fontos tanulságát szeretnénk most, a Mennybemenetel ünnepe (Áldozócsütörtök) alkalmából felidézni. Segíthetnek ezek abban, hogy ez a gyülekezeteink tudatában is kissé háttérbe szorult ünnepünk helyes megvilágításba kerüljön és Jézus életének az az eseménye, amire emlékeztet, megkapja azt a jelentőséget gondolkodásunkban, ami megilleti. I. Jézus mennybemenetele a húsvéti eseménynek, feltámadásának megpecsételése. Valóban olyan, mint régi idők okmányain a zsinóron lefüggő királyi pecsét. Amíg az nem került rá az okiratra, annak tartalma nem volt érvényes. A húsvéti örömüzenet azt mondja, hogy Jézus Krisztus legyőzte a halált s a bűn hatalmát: feltámadott és él. A húsvét után eltelt negyven napi időben többször megjelent, tanítványainak, beszélt velük, evett velük, tanította őket, parancsokat és ígéreteket közölt velük. Ám nem támadhatott-e valamelyik tanítvány szívében a szorongató aggodalom: meddig tart vajon ez a boldog állapot? Nem fenyegeti-e l/fuk visszanyert életét újabb veszély? Több-e, más-e az ő feltámadása, mint azoké — Lázáré, a naini ifjúé, Jairus leányáé — akiket visszahívott a halálból? Mert ezeknek a számára előbb-utóbb újból, s ezúttal visszavonhatatlanul eljött a halál órája. A mennybemenetel éppen azt mutatta meg: Jézus valóban átment a halálból az életbe. Nem visszajött, hanem átment. Nem ebbe a romlandó és múlandó életbe tért vissza, hanem előre lépett az örök életbe, a romolhatatlan és felbonthatatlan közösségbe az Atyával. Ami ott, akkor, húsvét reggelén történt, amiről angyalok adtak hírt, s amit Jézus megjelenése övéi között szemmel láthatóan, kézzel fog- hatóan (Tamás!) is megmutatott, az nem ideiglenes győzelem, nem egy csatanyerés a halál és bűn háborújában, hanem a végleges diadal. Igaz és teljes győzelem, sorsforduló. Eldőlt a kérdés: ki az erősebb, Jézus vagy a bűn és halál. S ezzel eldőlt az ember ügye is. Megszabadíttatás, megváltás, új teremtés, új élet — ezekkel és más hasonló szavakkal jelöli az Üjtestamentom azt a roppant fordulatot, amit Jézus feltámadása az emberek életében jelent. Hogy ez valóság, nem álom, nem önáltatás, azt mutatja meg éppen a mennybemenetel. A feltámadás és a mennybemenetel Jézus életművében egy és ugyanazon eseménynek a két, egymástól elválaszthatatlan, oldala. Mennybemenetelével mutatta meg, hogy feltámadásával átlépett az örökkévalóság haláltalan és bűntelen világába. És ezzel megnyitotta ezt a világot a mi számunkra is. 2. Jézus „felvitetett”, „szemük láttára felemeltetett”, „felvitt a mennybe”, „felment a mennybe” (Lukács 24, 51), — ezek a kifejezések mind ugyanazt akarják mondani, emberi szó és gondolat módján körülírni. Persze itt is úgy vagyunk — s úgy voltak az evangéliumi íratok egykori szerzői is —, mintha valaki kagylóhéjjal akarja kimeríteni a tenger vizét. A megíogha- tatlant és felfog|iafatlant szeretnék valamiképpen megközelíteni. A minden emberi értelmet meghaladót próbáljuk gondolataink edényébe fogadni. Mert hiszen arról van szó: Jézus attól a pillanattól fogva tanítvártyai számára láthatatlan, hozzáférhetetlen lett. „Felhő fogta be őt szemük elől”, — ez a kép azt mondja, hogy emberi szem el nem hatolhat immár hozzá. Emberi kéz többé nem érintheti. A 'menny: Isten örökkévalóságának idő és térfeletti világa fogadta be őt. Mert hisz a „menny” nem hely, hanem e szó épp azt jelenti, hogy Jézus immár sehol sincs és mindenütt jelen van. Mindenütt — jelenvalóvá és öi'ökkévaló- vá vált, mint maga az Atya. Részt vesz immár Isten dicsőségében, — „Isten jobbján ül”, amint az ősi hitvallás mondja. Akármilyen megdöbbentő és szívszorító is a tanítványok számára ez az elválás szeretett Uruktól, mégis elkerülhetetlen és szükséges. Később majd — Pünkösd után! — rá fognak jönni: éppen ebben az elválásban találkoztak igazán vele. Nem elveszítették őt abban a feledhetetlen órában, amikor utánanéztek és nem láthatták többé, hanem inkább akkor nyerték meg őt elvehetetlenül. E nélkül az elválás nélkül nem válhatott volna valóra a felséges ígéret: Én tiveletek vagyok (maradok!) minden napon, a világ végezetéig. így lett ez az ígéret minden nemzedékek számára érvényessé, a mi számunkra is, amint atyáink számára az volt és utóI MÁDKOZZUNK Lukács 18, 1—8 Hálát adunk Neked, Istenünk, az imádság lehetőségéért. Te teremtetted meg azt a titokzatos kapcsolatot, amelyen át a hivő ember Hozzád kiálthat, elmondhatja Neked gondolatait, vágyait, reménységeit, köszönetét, s kérhet Tőled erőt, segítséget, áldást. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy miként törheti át az imádság néma vagy hangos szava a Téged tőlünk elválasztó láthatatlanság falát, hogyan érhet el Hozzád és Te miként tudsz figyelni egyszerre annyi ember könyörgésére. De hiszünk mindenre képes hatalmadban és atyai szereteted- ben, ezért tudjuk, hogy az imádságban nem magunkban beszélünk és nem a semmibe kiáltunk, hanem Veled beszélgetünk. Köszönjük Neked külön biztatásodat is, hogy szabad állhatatosan, ismételten kérnünk Téged. Nem tudjuk megoldani a talányt, hogy a Te eldöntött akaratodat miként befolyásolhatja a mi sokszor együgyű kérésünk, s bizony csak hittel fogadhatjuk el az imádkozás hasznának bizonyosságát. De elég nekünk, hogy a Te igéd késztet bennünket a kitartó kérésre, kegyelmes szereteted közbelépésének sürgetésére. Megtesszük hát azzal a bizodalommal, hogy van értelme a hűségesen könyörgő Imádságunknak és Te meghallgatsz minket. Ezzel a reménységgel fordulunk most Hozzád és arra kérünk, teremts mindenütt a Földön igazságos rendet, szüntesd meg a szegények éhezését, gazdagok hatalmaskodását. Állj az özvegyek, árvák, nincstelenek oldalára. Szállj szembe az emberiség békéjének ellenségeivel, s cselekedd, hogy minden ember találjon oltalomra, munkára, kenyérre, megbecsülésre a világon. Használd fel ebben a munkában a Te egyházadat is és mindazokat, akik kívül a keresztyénségen fáradoznak ezért. Ámen. daink számára is az marad, — valóban mind az idők végezetéig. 3. Abban az utolsó beszélgetésben, amit az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv szerzője feljegyzett. Jézus tanítványait rendreutasítja, azután pedig ígéretet és parancsot ad nekik. A rendreutasításra azért van szükség, mert a tanítványok ismét felvetik azt a kérdést, ami eddig is gyakran foglalkoztatta őket: mikor váltja be Jézus az ő emberi, politikai reménységeiket. „Uram, nemde ebben az időben állítod helyre a királyságot Izrael számára?” Más szóval: Mikor veszed végre kezedbe a földi hátaimat? Mikor hirdetsz szent háborút a rómaiak ellen? Mikor vonulsz be sereggel Jeruzsálembe s foglalod el Dávid királyi trónját? Mikor, végre mikor? Mikor leszel végre olyan Messiás, amilyennek az emberek szeretnének látni téged? S — úgy látszik — az embereknek ezeket a nagyon is földi, fegyverzajos, vérgőzös váradalmait osztották a tanítványok is. „Nem a ti dolgotok, tudni az időket és az alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett!’’ Azt jelenti ez a kemény rendreutasítás, hogy nem a tanítványokra tartozik Isten terveinek ismerete, sürgetése. Jézus nem is vesztegeti a drága — immár oly kevés — időt hosszas magyarázatra, hanem arra irányítja tanítványai figyelmét, ami viszont rájuk tartozik. S ez az ígéret és a parancs: „Vesztek erőt..Jézus elmegy, de ereje itt marad a tanítványokkal. Hogy ez valóban így van, azt fogják püskösdkor megtapasztalni. A Szentlélek: Jézus jelenvaló ereje tanítványaiban. Ez az ő jelenléte, ereje a titka, a magyarázata annak, ami majd pünkösd után elkezdődik a tanítványok életében. Az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv valójában Jézusnak a tanítványaiban munkálkodó erejéről tesz tanúságot. A tanítványok, akik iménti kérdésükkel még éretlenségükről és értetlenségükről, vakságukról és makacsságukról tettek tanúságot, — más emberekké lesznek. Tanúk lesznek. „Tanúim lesztek nekem”; Ez a feladatuk, ezt a parancsot kapják. Saját ábrándjaik, emberi vágyaik kergetése helyett annak útjára térnek majd, aki szolgálni jött és nem uralkodni, Tanúk lesznek: minden szavukkal, tettükkel, egész életükkel arra kell mutatniok, emlé- keztetniök, aki elküldte őket. A békéltetés evangéliumával járnak, — így fogalmazta később Pál apostol. Ezzel az ígérettel és ezzel a paranccsal kezdődik az egyház története. Mindig ott volt, ma is ott van s mindig ott lesz egyház, ahol Jézus erejével, őróla tesznek tanúságot szerény és alázatos emberek, a békesség evangéliumának hordozói. E parancs és ígéret mellett, a rendreutasításról sem szabad soha elfeledkeznünk. Elégszer elfeledkezett róla az egyház történelme során. Sokszor ártotta magát nem reá tartozó dolgokba s akarta Isten hatalmát, Világkormányzó méltóságát magának igényelni. Királyságról álmodozott, pedig szolgálatra’ hivatott. Fegyvert forgatott és áldott meg, pedig békéltetésre küldetett. Mennybemenetel ünnepének tanulságaiban maga á menny- bement s éppen ezért jelenvaló Űr int, tanácsol, dorgál, ígér és parancsok Fogadjuk szavát engedelmes szívvel! Gyula A& imád&ág.kél A vasárnapnak ezt a vezér-, szavát: „imádkozzatok”, sok-, szór hallotta és olvasta már a, keresztyén ember. Azt hiszem elég, ha most csak három helyre hivatkozom. Benne van ez a szó a Biblia-, ban. Maga Jézus is mondja a tanítványainak: — imádkozzatok! Benne van ez a szó a ha-, rang szavában. Benne van ezután ez a szó a szívünk szavában. Abban a hálás dobbanásban, amivel megköszönjük Istennek mindazt, amit szeretetéből szüntelenül kapunk. Nemhiába, mondta valaki így: — az imádság a hitünk szívdobogása. Rogate vasárnapján sokmindent fogunk hallani az imádságról. Ezek közül most csak három vonását említjük meg az imádságnak. Az első: az imádság lényege. — Hivő életünk boldog bizonysága áz, hogy isten mindennap megszólít minket szerető atyai szívvel és éltető atyai szóval. Ugyanaltkor azonban minket is megtanított az imádság szavaira, hogy mi is megszólíthassuk Öt. így lesz az imádság a bizalom beszélgetése. A második, amit meg kell említeni, az imádság ideje. — Azt olvassuk erről a Szentírásban, hogy szüntelenül imádkozzatok! Nem azt jelenti ez, hogy valahova el kell vonulni a világból és mint ahogyan azt a történelem folyamán annyiszor tévesen tették, hosszas imádságokat kell elmondani, vagy elolvasni. A „Mi Atyánk” Istene atyai szívének visszhangját, szereteté- nek szüntelen válaszát várja a gyermekeitől. Amikor a hivó ember imádkozik, akkor a szíve szólal meg, sokszor csak egy érzésben, egy ajkáról leszakadó szóban, sokszor csak egy sóhajban, csak egy Istenhez simuló gondolatban. Mint ahogy a szeretet szüntelenül átöleli, a másikat, akár közel van hozzánk, akár távol ván tőlünk) akár hétköznap van, akár vasárnap. Akár őrömben, akáf könnyben csillog meg a szemünk, mindig Őreá nézünk, Benne bízunk, Hozzá húzódunk. így lesz az imádság a szakadatlan szeretet kifogyhatatlan mondanivalója. A harmadik, amit meg kell említenünk: az imádság ámea-je. — Imádságaink igazi ámenje tulajdonképpen nem az imádságunk elhangzása után, hanem az életünk után hangzik el. Isten két imádság között is figyeli és számon veszi az életünket. Valójában a világban vizsgázunk abból, hogy igaz voít-é az imádságunk. így lesz az imádságunk jó kezdete és jó befejezése a hitünknek, a munkánknak és az egész életünknek. Ma így köszönünk meg minden imádságot, amit értünk mondtak el és így köszönünk meg minden imádságot, amit mi mondhattunk el magunkért: másokért. És így kérjük, hogy legyen áldott az „ámen” minden imádságunk után, C (fi)
