Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-28 / 17. szám

A hit és

Márk evangéliuma végének elbeszélése szerint a tanítványaitól búcsúzó Jézus ezt az ígéretet teszi: „Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólanak, kígyókat vesznek kezükbe és ha valami halálost isznak, nem árt nekik: ha betegekre teszik kezüket, azok meggyógyulnak” (16.17—13).

— Ap. Csel, 2,43 és 6,8 tanúsága szerint ez az ígéret be is teljesedett az első nemzedék, az apostoli keresztyén- ség életében. Az igaz, hogy e két helytől eltekintve, nem sok említés esik ebben a könyvben a „csodákról és jelekről”, annál több Isten igéjének hirdetéséről —, mégis, sok keresztyén emberben felötlött már sokszor a kérdés: miért is nem történnek ma is „bibliai csodák”, „égi jelek”? Vajon, a Márk evangéliumának végéről idézett ígéret érvényét veszítette, — vagy talán nem szó szerint kell értelmezni? Általában hogyan is állunk a hit és a csodák, vagy — ahogyan néha fogalmazni szokták — a „csodatévő hit” dolgával? Az alábbi bibliatanulmány ennek a sokrétű kérdésnek az egyik

— mindenesetre legjelentősebb — oldalát szeretné megvilágítani.

1. Az első, amire figyelnünk kell, az, hogy az Üj- testamentomban a „csoda” szó ritkán fordul elő. S amikor magyar bibliánk e szót használja, az eredeti görög szöveg akkor is —, mint pl. Jn 7,31-ben — egy olyan szót használ, aminek helyes fordítása: jel. Ennek a „jel” kifejezésnek pedig az a jelentése, amit első hallásra is kiérez belőle a fülünk: olyasvalami, ami nem önmagáért van, hanem valamire mutat, utal, fel akarja hívni a figyelmünket valamire. A vasúti átjárót mutató két keresztbe tett léc, a közlekedési lámpa, a bolti cégér nem arra való, hogy rájuk csodálkozzunk és rajták felejtsük a szemünket, hanem, hogy a közeledő vonatot, a szabad vagy tilos utat figyeljük. Baj lenne abból, ha a jelet néznénk, s nem látnánk meg tőle a jelzett dolgot vagy eseményt.

Az. újtestamentomban említett jelek Is ilyenek. Nem önmagukért valók, s nem arra valók, hogy elgyönyörködjünk bennük, elbámészkodjunk rajtuk. Túlmutatnak önmagu- kon: Istenre, Jézus Krisztusra. Pel akarják hívni a figyelmünket Istennek valamely ajándékára, vagy parancsolatára. Olyanfélék — persze azért nem egészen olyanok —, mint minden hasonlat, ez is Sántít — mint a könyvek szemléltető képei. Segítenek a szöveget megérteni. A kánai mennye gzö történetének véa jelek

gén, amikor Jézus a vizet borrá változtatta, azt olvassuk, hogy ezt azért tette — ezt a jelt azért cselekedte —, hogy megmutassa az ő dicsőségét. János 9,16 szerint a vakon született ember meggyógyítá- sa azt mutatta, hogy Jézus nem bűnös ember, hanem valaki egészen más és végtelenül több, mint az egyéb földi halandók.

2. Éppen ezért Jézusról mindent inkább el lehet mondani, mint azt, hogy „Csodatevő” volt. Ha belenyúlt az emberek életébe, vagy egyébként a természet rendjét megváltoztató dolgokat cselekedett — pl. a tenger lecsillapítása —, akkor ennek általában két oka lehetett, Vagy — legtöbbször — irgalmas szíve indult meg az emberi nyomorúságon, megszánta a fájó szívet, a szenvedő embert és ez indította cselekvésre. Ezért gyógyított betegeket, támasztott fel holtakat. E tetteivel is jelt adott azonban: jelt arról, hogy Isten az életet, az egész séget akarja. S mindezekben a legnagyobb ajándékot adta az embereknek: önmagát, a vele való közösséget Ezért adott bűnbocsánatot oly sokszor, a gyógyítás mellett, vagy enélkül is; mert a bűnbocsánattal az Atya szívére ölelte Isten eltévedt gyermekeit Vagy pedig — mint már erről szóltunk — azért adott „jelet”, hogy ezzel Istenre és az ő akaratára hívja fel az emberek figyelmét. Ezért úgynevezett csodái mindenképpen jelek, s e jelek nem mindig „csodák”, vagyis látványos és rendkívüli jelenségek. Jézus születésekor nagyon egyszerű s köznapi dolgok jelzik a pásztoroknak a roppant eseményt, hogy megtartója született a világnak: „Ez pedig nektek a jel: találtok egy kis gyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban” (Lukács, 2,12). S a húsvéti örömhírt, a halálon vett diadalt csupán az üres sír jelzi s a benne maradt leplek: nincsen itt, feltámadott, „íme a hely, ahová öt helyezték” (Márk 16,6). Jézus azonban sohasem tett „csodát” a csodáért önmagáért, a látványosságért, azért, hogy ámulatba ejtse az embereket.

3. Jézus azért cselekedett így, mert isrUerte az embereket. Jól tudta, hogy az őt sokszor körülvevő tömeg látványos és kézzelfogható jelenségekre áhítozik, mert meg akarja kerülni a hit keskeny útját. A templomtisztításról szóló elbeszélés végén János evangélista megjegyzi, hogy sokan hittek Jézusban, látva az ő jeleit. Jézust azonban ez a „siker” nem szédítette meg, „mivel ismerte mindnyájukat” (János 2, 23—25). Tudta, hogy nem igazi az a hit, amely a jelek láttán keletkezik. A hit és a jelele viszonya éppen

fordított. "Nem a jelek termik a hitet, hanem Jézus ott tesz jelt, ahol már van hit. A hit megléte annak feltétele, hogy jelek történhessenek. A hit a nyitott ajtó, amin át Isten hatalma beléphet, hogy megmutassa dicsőségét és szeretetét. Ahol Jézust nem fogadják bizalommal — mint például éppen szülőföldjén, Názáretben —, ott nem tesz jeleket, „az <ő hitetlenségük miatt” (Máté 13,58). A jel önmagában nem támaszt hitet, legfeljebb erősíti a meglevő hitet.

4. Ezért Jézus elutasít ja az

emberek jelkövetelését. Ebben, a jelek után való áhí- tozásban, éppen a hitetlenség megnyilvánulását látja. Gonosznak nevezi azokat, akik tőle jeleket kívánnak, s megr tagadja azt tőlük. Hiszen éppen ellenségei, a farizeusok és írástudók sürgették leginkább a jeleket. (Máté 12,38—40 és a párhuzamos helyek: Márk 8,11—13; Lukács 11,16,29—30.. 12,54—56.) Máté

16,1 megjegyzi, hogy a fari- zeusok egyenesen. kísértő, vagyis Isten iránti engedetlenségre csábító szándékkal követeltek tőle jeleket. Mert ezzel Jézust bele akarták kényszeríteni abba, hogy vállalja az ő szájuk íze szerint való messiási sorsot: a dicsőség, hatalom és erőszak útját. Ö pedig az alázat, a béke és a szeretet útját választotta kezdettől fogva, mert így volt kedves az Atya előtt. Jellemző, hogy Heródes király is, amikor hozzá Jézust kihallgatásra vitték, remélte, hogy valami „jelt” — vagyis csodás látványosságot — láthat tőle (Lukács 23,8), Jézus azonban nem tett eleget ennek a várakozásnak. S a hozzá fordulóknak szemére veti, hogy „ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek”. (János, 4,43.) Vagyis leszögezi, hogy hitünket nem tehetjük attól függővé, vajon ad-e nekünk isten jeleket, vagy nem. Az éppen a hit, amely anélkül, hogy valamit is látna mégis, minden-* nek ellenére, a látszat ellenére is bízik Istenben. Ilyen volt pl. a kapernaumi százados hite. Amikor azután Jézus mégis meggyógyítja a segítségért könyörgő királyi tisztviselő beteg gyermekét, akkor azt olvassuk, hogy az az ember „hitt a szónak, amit Jézus mondott neki”. (János 4,50.) A hit tehát mindig Isten igéjébe fogózik. abban bízik — s nem a jelekben. Ezeket esetleg utólag ajándékozza Isten a hívőnek.

5. A .jeleket követelő és jeleken csüngő femberi magatartásban Jézus ördögi kísértést lát, amely el akarja őt téríteni az Atyának való engedelmesség útjáról. Az ötezer ember megelégitése, az úgynevezett nagy kenyércsoda utón az emberek látva a jelt, prófétának ismerik el Jézust — és királlyá akarják koronázni! Jézus azonban otthagyta őket és elvonult a magányba.

Mert ő nem akart koronát, bíbort és fegyvert viselni; koronája a tövis lesz majd, bíbora egy katonaköpeny, a gúny palástja s jogara egy nádszál, amit kínzói nyomnak kezébe —, s trónszéke a keresztfa. Ö a békesség fejedelme, aki nem erőszakkal uralkodik, hanem az alázat és szeretet fegyverével hódít meg szíveket A tömegnek szemére hányja, hogy azért követik őt, mert ettek a tőle kapott kenyérből és jóllaktak —, vagyis haszonlesésből. S a tömeg önmagát leplezi le, amikor így kiált: „Micsoda jelt mutatsz, hogy lássuk és higgyünk neked?” (János 6,30.)

Így érthető, hogy Jézus rámutat arra: „csodák”, a rendkívüli és látványos jelenségek nem mindig jelek, vagyis nem mindig Isten munkái, nem mindig Űreá mutatnak, sőt lehetséges, hogy Tőle éppen elvezetnek. A hámis próféták és hamis krisztusok nagy csodákat és ..jeleket” tesznek, azért, hogy elámítsák még a hívőket is — figyelmezteti Jézus tanítványait (Máté 24,24.). Egyenesen azt lehet mondani, hogy a látványos, „szenzációs”, „csodás” jelenség igen gyakran ördögi erők működésére mutat, megzavarja, félrevezeti, tévelygésbe sodorja az embereket. A csoda önmagában nemcsak hitet nem tud teremteni, hanem sokszor egyenesen kárt okoz, bűnbe taszít — ahogyan ezt pl. a „Malakiás csodája” c. tanulságos film is mutatta. Az emberek babonás csodavárása igen sokszor önző, nagyon is anyagias érdekeket, indulatokat takar. Ezért mondhatja az apostol is, hogy az ámító hazugságának fegyvertárában ott vannak a „jelek” és csodák is. (II. Thessalonika 2,9.).

Az eddig mondottakat összefoglalva: A csodavárás, csodakövetelés nem az újtestamen- tomi hit jellemzője. Az igazi hit józan, egyedül Isten igéjére támaszkodik és megelégszik azzal. Hogyan is állunk hát az elöljáróban felvetett kérdéssel, érvényes-e Jézus ígérete ma is, történnek ma is „csodák”? Igen, az Ígéret érvényes. Azonban kettőre kell különösen is ügyelnünk. Az egyik a sorrend: a hitet követik a jelek. ígéri Jézus. Vagyis azt kell kérdeznünk önmagunktól: van igazán hitünk?' Bízunk feltétlenül és rendületlenül Istenben? Mert csak a hit számára ígér Jézus jeleket. Másodszor: Isten ma is ad jeleket, ezeket azonban sokszor észre sem vesszük, mert éppen — jelek, és nem látványos „csodák”. Jelek, melyek Isten irgalmára, megtartó kegyelmére, jóságára, szeretetére utalnak. Az életünk tele van ilyen ..hétköznaoi csodákkal” — csak éppen elmegyünk mellettük, mert nem a hit szemével nézzük életünket.

Ne jelek után áhítozzunk tehát, hanem kérjünk hitet Urunktól, aki ezt a legnagyobb ajándékát szívesen megadja mindazoknak, akik tőle kérik.

Groó Gyula

flllllillllllilllllllllllllllllllllllllllllltlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllljlllllllllllllllllllljlllljlílilrllin |;| |l|l|l|ll!ll|i|l|l|||!):|!|l|||l||| MM I Ml j 111 i 11!! 111 i 11 i 111 I lii 111 j 111 11 lil lllllllll!lll!lll!l!i:i!l:illillí|!|ltli!li|il l II II Ilii H I 111:111I I íl

CÍMÜNK NEM VÉLETLENÜL. került idézőjelbe. Az idézőjel alkarja érzékeltetni azt a szokványos temetői hangulatot, ami a sírkőfeliratok, temetői kapuk feliratai és a valóságos feltámadás között van. Igaz, mór túl vagyunk húsvét ünnepén, amikor különösen is aktuális a feltámadásról beszélni, de a keresztyén ember mindig hús- vétban él, mert neki olyan Ura van, aki feltámadt és él.

A legtöbb baj a feltámadás hitünkkel van. Sok keresztyén embernél nem okoz nagyobb problémát, hogy Jézus Krisztus meghalt. (A szenvedés és halál ténye nagyon közel áll minden emberhez.) De azzal már nagyon keveset tudunk mit kezdeni, ami hús- vétkor történt. Pedig ez jelentette a végső szót Isten ajkáról, aki Jézus Krisztusban, a názáreti gyermekben megjelentette a bűnök bocsánatát és az örök életet. Itt, a feltámadásban vált mindaz nyilvánvalóvá, amit még tanítványai is — emberi gyarlóságaik miatt — csak úgy ímmel-ámmal fogadtak el Mesterüktől.

Az elmúlt ünnepek alatt olvasóink is sokat hallottak keresztyén hitünk, egész életünk centrumáról, a feltámadott Úr Jézus Krisztusról és az ö feltámadásának a következményéről: a mi feltámadásunkról.

Nem akarunk ünnepron- tók lenni, és nem akarunk többet szólni a halálról, mint

33

amennyit kell, de most úgy

érezzük, hogy mégis néhány szót kell szólnunk erről a „rettenetes” vendégről.

Egyik-másik temetőnkben annyi sírkőre van e szó bevésve: feltámadunk, hogy a szemlélő már szinte a mennyországban érzi magát. De vajon az, aki ilyen sírkő alatt nyugszik, valóban azzal a hittel fogadta-e a közeledő halált. a hazahívó szót, hogy valóban hazatér? És a gyászolók, akik ezeket az emlékköveket állíttatták, vajon tényleg hisznek-e a feltámadásban? És vajon e mögött az áldozatkész cselekedet mögött ott van-e annak a bizonyossága, hogy a feltámadásban meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt?

EZEKBEN A HETEKBEN NEMCSAK A KERTEK, mer zpk öltenek új ruhát, hanem a temetők is. Űj virágok kerülnek a régi sírokra. Üj tavasz bontakozik a kopott fejfák között is. A legpompá- tabb tavaszi megújulással sem lehet kedvessé tenni a temetők fagyos hangulatát. Még a legnagyobb áldozattal sem lehet a halál tényét sem csökkenteni, sem kiengesztelni. Szomorú dolog az, ha valaki már csak akkor visz virágot hozzátartozójának, amikor az már síri virág lesz. És hiába a könnyek árja, ha az már csak akkor hull, amikor a

33

ha tehette volna, akkor szép, díszes sírba helyeztette volna el. Gyászoló asszony volt Mária, mint ma oly sokan.

szeretettől kell búcsúznia. És hiába a drága szó: feltámadunk, ha csupán holt betű volt ez az isteni cselekedet az elhunyt életében és az itt- maradottak szívében.

Feltámadunk? Igen. Bizonnyal, mert Urunk is feltámadott. És ez örömhír, mert kitágítja az ember számára a szűk horizontot; megismertet velünk olyan igazságokat, amiről csak Ö tud; úgy állít oda minket a sír mellé, hogy könnyeink között is látunk fénysugarat és az utolsó szó ajkunkon nem a „soha többé” gyászos és fájdalmas kiáltása, hanem a viszontlátás boldog reménysége abban az országban, amelyért Jézus Krisztusnak szenvednie kellett, melynek ellenségét nagypénteken legyőzte és ahol most dicsőségében uralkodik.

A BIBLIABELI KEDVES ISMERŐSÜNK, a magdalai Mária, amikor meglátta az üres' sírt. zokogni kezdett. Talán Jézusért? Minden bizonnyal. De saját magáért is. Egyszerű, érző szívű asszony volt; aki nem tudott mit kezdeni azzal, hogy Jézus sírja üres, Számára akkor valóban „meghalt” a Mesteri mert még azt sem tudta, hogy hol van az „új” sírja, ahová legalább gyászolni kimehetne. Nem ismerhetjük természetesen ennek az asszonynak a gondolatait, érzéseit, de talán,

A bizonytalanság partján tétova léptekkel álló Mária azonban nem szédült bele a halál ismeretlen mélységébe. Mert éppen azzal találkozott, az szólt hozzá, aki feltámadt. Ez a találkozás döntően befolyásolta rpagdalai Mária helyét a- sír mellett. Most már nem tétovázó és bizonytalankodó asszony volt többé, hanem az, aki látta és aki találkozott azzal, aki feltámadt és él! A könnyek talán nem száradtak fel szeméből azonnal, de rajtuk keresztül már látta a Feltámadottat. Mária nemcsak vallotta, hogy van feltámadás, hanem hitte is.

„Feltámadunk?” Nem, ez így nem jó. E mögé a szó mögé a hivő ember nem tehet kérdőjelet. Nem, mert Krisztus feltámadt és azt mondta övéinek, hogy ahol ő lesz, ott lesznek azok is, akik hisznek őbenne. Nem hagy itt minket, de nem hagyja az övéit a halálban sem. De ezt a szót nem tehetjük idézőjelbe sem. Mert ez valóság. Éppen olyan valóság, mint az, hogy élünk. Mert ennek a szónak az igazságát nem az érti meg igazán, aki kőbe véseti, sírhantokra helyezteti, hanem az, aki Szíve mélyén hordozza a feltámadás ígéretét és reménységét, hogy amikor Isten elé kerül, örök boldogságra támassza fel őt az Ura Karner Ágoston

A munka mögött

— az ember

MÁJUS ELSEJE ÁLLAMI ÜNNEPÜNK. Nekünk, keresztyéneknek is van mondanivalónk egyháztagjainkhoz ezzel az alkalommal kapcsolatban.

A lényeg megkerülése lenne, ha mi ennek a napnak alkalmából csak a munkáról beszélnénk keresztyén értelemben. Elmondhatnánk, hogy a munka Isten ajándéka az ember javára, az emberi közösség szolgálatára. Idézhetnénk Luthert^ aki az elsők között szerezte meg a „világi munka” megbecsülését, és azt a saját korában hallatlanul nagy jelentőségű gondolatot mondotta ki: a legegyszerűbb, becsülettel végzett munka is — istentisztelet. Beszélhetnénk arról, hogy a munka hozzátartozik az élet értelméhez, s egyik feltétele a harmo1 nikus, kiegyensúlyozott léleknek. Utalhatnánk arra. hogy a munka sok lelki sérülésnél — egyéni csalódásnál, gyászban, ideg- és elmebetegségek bizonyos eseteinél — gyógyító, regeneráló hatású.

Mindez és még sok más hasznos szó a munka értékéről és jelentőségéről az emberi életben igaz és fontos megállapítás, de ezzel még nem érintenénk ennek a napnak valóságos tartalmát. Május elseje régtől fogva összekapcsolódott a nemzetközi munkásmozgalommal, és annak lett seregszemléje.

KIMONDJUK A KERESZTYÉN HIT LÁTÁSÁT: Isten az utolsó száz esztendőben ezzel a mozgalommal hívta fel az emberiség figyelmét a munkásság keserű sorsára. Isten gondviselő kezét látjuk ennek a mozgalomnak elért eredményeiben, amelyet elsősorban az elnyomott osztályok helyzetének gyökeres megváltozása mutat a szocialista országokban. De másutt is sok tekintetben a munkásmozgalom hatására — akár ellenakcióként végbemenő hatására — jutott emberibb körülmények közé a munkásság. A 20. század hivő keresztyéné úgy nézhet a munkásmozgalomra, mint Isten világkormányzó bölcsességének és gondviselésének eszközére, amely — túl az egyházak sokszor jóakaratú, de sohasem gyökeres és radikális törekvésein — az iín. „alsóbb néposztályok’' felemelésének mozgató rugójává, sok országban pedig már teljes ki- vívójává vált.

így történt hazánkban is, ahol ennek a napnak jelentősége megváltozott formában, de ugyanazzal a lényeggel, csak kitágult körben, tovább él. Magyarországon ma már lényegében minden egészséges, munkabíró ember a munkájából él. Ez a nap az összes dolgozó ember ügyét helyezi előtérbe. A munlca mögött az ember — ez fejezi ki a mi viszonyaink között azt az igazságot, aminek megvalósításán dolgozik mai társadalmi rendünk, s amelyet mindegyikünknek a maga helyén előmozdítanunk közös érdeke és emberi, sőt keresztyén kötelessége.

ARRÖL A TÁG TERÜLETRŐL, amelyet a dolgozó ember érdeke fog át, most három részletet emelünk ki, hogy konkréttá váljék ünnepi eszmélkedésünk a munka humanizmusáról.

1. Manapság erősen hangsúlyozza államunk a dolgozók anyagi érdekeltségének elvét. Fizetések megállapításánál, prémiumosztásnál azt a szempontot tűzték ki irányadóul, hogy a dolgozó anyagi ösztönzést kapjon a fokozottabb és minőségi munkára. Keresztyén szempontból ezt az elvet csak helyeselhetjük. Nem akarunk csupán arra a bibliai idézetre hivatkozni, hogy „méltó a munkás a maga jutalmára”. Észre kell vennünk azt az összefüggést, ami a munka, bérezés és életszínvonal között van. A több és jobb munka az általános jólétet emeli, erkölcsös tehát, hogy ugyanakkor a dolgozó egyén életszínvonalát is emelje — aki azt végzi — a több kereset révén. Viszont a rossz és hiányos munka gazdasági életünk egészére kihat, tehát jogos, hogy elkövetője saját zsebén is érezze azt, amit a társadalom az ő — és hozzá hasonlók — hanyagsága következtében szenved. Különben is nemcsak munkából áll az élet Isten akarata szerint, hanem szórakozásból, kultúráiéiból, örömöt szerző táplálkozásból, öltözködésből, a csinos otthon derűjéből, kedvtelésekből, amihez mind pénz is kell. Az anyagi érdekeltség a munkában a keresztyén etikai szemléletnek teljesen megfelelő, és nincs ellentétben azzal, hogy a munkát ne csak kenyérkeresetnek, hanem hivatásnak érezzük.

2. Van egy elterjedt helytelen nézet, hogy a gépesített munka embertelen.

A mi gazdasági irányításunk nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is a minél nagyobb fokú gépesítést tűzté ki célul. Ez különben nem hazai különlegesség, hanem a világ- színvonalú termelést folytató országok mindegyikének sajátja-. De a gépesítés, a futószalag nem az ember ellen, hanem megfordítva, az emberért történik. Képzeljük csak el, hogy miként lehetne a 20. században a Föld egyre növekvő lakosságát• ellátni élelmiszerrel, ruházkodási és egyéb cikkekkel, ha megmaradna a világ gazdasága a Icisárutermelő szinten?! Pontosan az ember érdeke, hogy a megnövekedett szükségleteket és igényeket a gépi úton történő előállítás fedezze.

Sőt azt sem lehet mondani, hogy a mechanikusan végzett munka szükségszerűen lélektelen géppé süllyeszti a gépek mellett dolgozó embert. Természetesen van ezen a ponton megoldandó feladat, mert nem megy magátol az ember belső, lelki átállása a gépies munkára. Ehhez nevelés és megfelelő munkakörülmények kellenek. Sokrétűen fáradoznak ennek érdekében hazánkban is. Az igazi megoldást az automatizálás, a munkafolyamat teljes gépesítése fogja meghozni. De nem igaz, hogy keresztyén szempontból csak a kézi munkának van belső etikai értéke. Ellenkezőleg a modern élet keresztyén etikája azt kívánja, hogy minél nagyobb fokú gépesítéssel oldjuk meg az emberiség előtt álló feladatokat, s megfelelő munkakörülményekkel lelkileg is kedvezőbbé tegyük a gépi munkát végzőknek napi dolgukat.

3. Ezen dolgozik nálunk egy meglehetősen fiatal tudományág, a munkalélektan is. Az egyik óbudai textilgyárban például hasznos kísérleteket folytatnak a túlterhelés és elfáradás elleni védekezés céljából. A fáradság grafikai görbéjének tartós megfigyelése nyomán a szövőnőknél a munkaidő megfelelő pontjain pihenőt, iktattak be. Ezzel a napi teljesítményük nem csökkent, sőt minőségileg növekedett, ugyanakkor pedig lelkileg nyugodtabbá vált munkavégzésük. Sok helyen nemzetközi és hazai tapasztalatok alapján a munkahelyek falait meleg, barátságos szintiekre festették. Éjszakai műszóikban nappali hatást keltő fényerőt iktattak be. Vizsgálják a zaj szerepét és csökkentésének módját a gépek között dolgozók fizikai és lelki állapota érdekében. Sok más próbálkozás is van hasonló irányban. Mindez azért történik, hogy a dolgozó ember munkája könnyebb és kellemesebb legyen, s a korunk követelményei miatt szükséges gépi munkát is ugyanolyan jó kedéllyel, sőt szívesebben végezzék, mint a régimódú kézi munkát.

Prémium, futószalag, munkalélektan — ezek és hasonló, látszólag az egyház szótárától távoleső dolgok azért kerülnek szóba keresztyén mondanivalónkban, mert mi is drágának tartjuk a munka mögött az embert, hitünk szerint Isten teremtményét, Krisztus által megváltott szeretett gyermekét.

Veörcös Imre