Evangélikus Élet, 1963 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-07 / 14. szám
A nyugatnémet ,|KD”-betheli zsinat margójára Lapunkban állandóan tájékoztatást adunk azokról az ese- I menyekről és megnyilatkozásokról, amelyek Keleten és Nyugaton egyaránt örvendetes jelei annak, hogy az egyházak és az egyházi világszervezetek vagy egyes egyházi személyiségek egyre jobban felismerik és hangsúlyozzák a keresztyének hozzájárulásának lehetőségét és szükségességét a világban mutatkozó feszültségek enyhítésére. Maga a Prágai Keresztyén Békekonferencia is ezt tartja elsőrendű hivatásának. A békére őszintén törekvő emberek, keresztyének és nemkeresz- tyények egyaránt, mindig új reménységgel tekintenek azokra, a sokszor csak tájékozódó, megbeszélésekre is, amelyeket a nagyhatalmak képviselői a világbéke érdekében folytatnak. Ezeknek a megbeszéléseknek sorában nagyon jelentős helyet kapnak a nagyhatalmak Németország és Nyugat-Berlin kérdésével foglalkozó tágyalásai. Mindig azt tartottuk, hogy ez utóbbi kérdéseknek jó megoldásához, vagy azok megközelítéséhez elsősorban is maguk a németek, nem utolsósorban a mindkét Németországban élő német keresztyének nyújthatnak nem lebecsülhető hozzájárulást. Éppen ezért bizakodó reménységgel figyeltük a német tartományi egyházak zsinatait, de különösképpen is az „EKD” legutóbb Bethelbcn tartott zsinatát. Hogy e tekintetben a betheli zsinat milyen szolgálatot tett a német kérdés, sőt az egyetemes emberiség ügyének, arra álljon itt a Neue Zeit március 24-i vasárnapi számának alábbi kommentárja: Akinek az egészhez semmi köze Mindenki tudja, hogyan függött 0 akkor a kereszten és kik csoportosultak körülötte. Mária, az anyja és Mária a magdalai, Veronika és czirénei Simon, aki a keresztet vitte és arimáthiai József, aki vászonlepedőkbe burkolta öt. De valamivel távolabb a lan- kás oldalon, kissé lent még egy ember állott. Szakadatlanul figyelte öt, aki fenn függött és meghalt a kereszten. Eleitől végig figyelemmel kísérte haláltusáját. Neve Barabbás volt. 30 esztendős lehetett, erős termetű. Bőre azonban sárgásfakó volt, szakálla rőt, haja fekete. Szemöldöke is fekete, szemei szokatlanul mélyen feküdtek üregükben. Egyik szeme alatt hosszan mély sebhely húzódott s beleveszett szakállába. Nem sokat- jelent azonban, hogy milyennek látszik az ember. A tömeget követte bizonyos távolságból, elmaradva kissé a többiek mögött, — a prae- tóriumtól az utcákon át. Mikor a kimerült rabbi összerogyott keresztje alatt, megállt ö is és rövid ideig várt. Nem akcfrt közel kerülni a földön fekvő kereszthez. Helyette aztán azt a bizonyos Simont fogták elő és kényszerítették, hogy tovább vigye a keresztet. Most fenn állt a vesztőhelyen és bámulta a, középső kereszten függőt. Nem tudta levenni róla a tekintetét. Tulajdonképpen nem is akart velük feljönni ide. hiszen itt minden tisztátalan és őt is tisztátalanná teheti. Azután meg, ha az ember erre a boldogtalan helyre lép, biztos, hogy ittmarad valami belőle. Megtörténhet, hogy visszakényszerítik ide — akkor aztán sohasem hagyhatja el többé ezt a helyet. Koponyák és csontok szétszórva mindenütt és ledült korhadt keresztek, amelyek már semmire sem jók. Nem vitték el őket, mert senki sem akart itt hozzányúlni. De miért áll ő itt? Hiszen egyáltalán nem is ismerte ezt az embert. Nem volt semmi dolga vele. Mi keresni valója van neki a Golgothán, — neki, aki szabadlábra került? A megfeszített feje lelógott és nehezen lélegzett. Már nem sok lehetett neki hátra. Nem volt erős ember. Teste sovány és vézna, karjai olyan vékonyak, mintha sohasem használta volna semmire. Szakálla ritkás és melle teljesen szőrtelen, mintegy ifjúé. Nem bírta az ilyet Az első pillanattól, amikor a helytartó udvarán meglátta, érezte, hogy valami jelentős dolog történt vele. Nem tudta megmondani, mi az, csak érezte. Ilyen embert eddig még soha sem látott. Hát igy. És aztán kivezették azt az embert, hogy megfeszítsék, róla pedig levették a láncokat és szabadon bocsátották. Persze erről 6 nem tehet. Az ő dolguk volt. Választhattak, ahogy akartak, minden az ő tetszésüktől függött és véletlenül történt így, ahogyan történt. Mindkettőjüket halálra ítélték, de egyiküket szabadon kellett bocsátani. Maga lepődött meg a legjobban azon, ahogyan választottak. Mialatt megszabadították láncaitól, látta a másikat, hogyan tűnik el a szolgák között a kapun át. És a kereszt máris rajta volt. Megállt és az üres kapuboltozat alól kikémlelt. Ekkor az őr meglökte és rákiáltott: Mit állsz itt, mit bámulsz, hordd el magad, hiszen szabad vagy.1 Ekkor felriadt és kiment ugyanaz alatt a kapuboltozat alatt, amelyen a másik cipelte keresztjét le az utcára. Utána ment. Miért? Maga sem tudta. Azt sem, miért állt itt már órák hosszat és nézi a kereszrefeszí- iést és a hosszú haláltusát. Hiszen semmi köze az egészhez. Nem kellett volna itt lenniök azoknak sem, akik fenn álltak a kereszt körül. Nem. A maguk akaratából voltak itt ők is. Semmi sem kényszerítette őket, hogy vele együtt feljöjjenek és magukat tisztátalanná tegyék. De azok legalább a hozzátartozói, közeli barátai. Érdekes, mintha egyáltalán nem is törődnének vele, hogy itt tisztátalanokká lesznek. Az az asszony ott bizonyára az anyja. Pedig nem is hasonlít hozzá. De ki lehet hozzá hasonló! Mint egy parasztasszony, olyan morc és rideg. Időközönként kezefejével megtörli a száját és orrát, mert közel áll a síráshoz. De nem sír. Nem úgy gyászol, mint a többiek és nem Is úgy néz fel rá, mint azok. Minden bizonnyal az anyja. Valószínűleg a legmélyebb fájdalom tölti el és mégis mintha szemrehányást tenne neki azért, hogy itt függ, hogy megfeszítették. Valahogyan úgy viselkedett, hogy akkor is megtették volna vele, ha még annyira tiszta és ártatlan is. Ezt nem helyeselhette. Nagyon jól tudta, hogy ártatlan, hisz az anyja, és akármit tehetett volna, akkor is ártatlannak tartaná. Ami öt illeti — neki nincs anyja. Apját sem ismerte. Még hozzátartozója sem volt. Ha őt feszítették volna meg, nem lett volna ennyi szomorúság. Ennyi, mint e körül az ember körül. Azok pedig ott mellüket verik és úgy viselkednek, mintha ilyen gyászt sosem értek volna még. Egész idő alatt borzasztó sírás és sóhajtazás hallatszott. A kereszt jobbján levő jól ismerte. Ha az valahogyan meglátná őt itt állani, azt hihetné, miatta áll itt, hogy jól lássa szenvedését. De nem, egyáltalában nem ezért volt itt. Persze semmi ellenvetése sem volt, hogy keresztrefeszítve látta őt. Ha valaki, ez a fickó minden bizonnyal rászolgált a halálra. Semmi esetre sem • azért, amiért elítélték, hanem egészen másért. De miért figyeli ezt az embert — és nem őt, a középsőt, akinek a kedvéért itt van: őt, aki helyette függ ott. öt, aki idekényszerítette, akinek olyan különös hatalma van felette. Hatalma? Éppen ö az, akinek mindenkinél kevesebb hatalma van. Nála nyomorultabbvl senki sem függhetett még kereszten. A kettő mellette egészen másnak látszik, s mintha nem is szenvednének annyira, mint ö. Láthatóan sokkal több erejük van még. Neki annyi ereje sincs, hogy fenntartsa a fejét; mélyen lelógatja a mellére. Most azonban mégis kissé felemelte a fejét. Megemelkedett a sovány, szőrtelen mellkas, lihegett s nyelve kiszáradt ajkaira csúszott. Nyögve mondja, hogy szomjas. A katonák nem hallották meg, mert kissé távolabb a lankán heverésztek és kockáztak, bosszankodva, hogy a keresztrefeszítettek még mindig nem akarnak meghalni. Ekkor azonban a hozzátartozói közül valaki odament és szólt nekik. Egyik katona vonakodva feláll, odamegy; szivacsot márt egy cserépedénybe és botvégen felnyújtja neki. Mikor azonban 6 a dohosságot megízleli, nem fogadja el. A fickó erre vigyorogva visszamegy bajtársaihoz, azok is vigyorognak. Ezek az ördögök! A rokonok, vagy akik lehettek, csüggedten néznek a szegény megfeszítettre, ö pedig egyre liheg és egészen nyilvánvaló, hogy nemsokára kiadja a lelkét. És így volna jó, mert vége lenne a szenvedésének és nem kellene tovább kínlódnia. Bárcsak már vége lenne! Ha végetér, sietve elmegy innen, és soha többé nem gondol arra, ami itt történt...! Hirtelen azonban sötétség borította be a dombot, mintha elvesztette volna a nap a fényét, szinte koromsötét lett és ebbe a sötétségbe hangos szóval kiált fenn a megfeszített: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Borzalmasan hangzott. Mit akart ezzel mondani? És miért lett sötétség? Hiszen a világos nappal közepe volt! Teljesen megfoghatatlan. Ott fenn a három keresztet csak bizonytalanul lehetett sejteni. Barátságtalan volt az egész. Minden bizonnyal félelmetek dolog történt. A katonák felugráttak és fegyverükért nyúltak, — akármi történt, mindig fegyverükhöz nyúltak. Most fennálltak mindannyian a keresztek körül és hallotta, ahogyan ijedten suttogtak egymással. Most félnek! Most már nem vigyorognák. Természetesen babonásak voltak. O is félt. És boldog volt, mikor valamivel világosabb lett s minden ismét jobban látszott. Lassan világosodott, mintha reggel lett volna. A nappali világosság szétterjedt a dóm- bon és a körülötte álló olajfákon az elnémult madarak ismét megszólaltak. Egészen olyan, volt, mintha reggel lenne. Fenn a hozzátartozók csendben állnak. Nem lehet már sírásukat, jajukat hallani. Csak All-' nak ott és néznek fel rá, a kereszten függőre — és maguk a katonák is igy tettek. Minden csöndes lett. Most már semmi sem akadályozta, hogy útjára menjen. Mert most már mindennek vége. És a nap ismét ragyog az égen, és minden ismét egészen olyan, mint azelőtt. Csak egy pillanatig volt sötét, mert ő meghalt. Most aztán indulni akart. Ezt akarta tenni, világos dolog. Nem volt semmi, amiért itt kellett volna maradnia. Most már, hogy az a másik halott, nem volt maradásra semmi oka. Levették őt a keresztről — ezt látta még, mielőtt elment. Látta, hogy a két férfi finom lenkendőbe takarta. Teste egészen fehér volt s ők olyan óvatosan bántak vele, mintha attól félnének, hogy a legcsekélyebb mozdulattal is fájdalmat okoznak neki, megsértik, vagy hasonló. Olyan különösen viselkedtek. Különös emberek voltak ezek. Anyja pedig könnytelen szemekkel nézett arra, aki egykor az 6 fia volt. Kemény, elborult tekintete nem tudta kifejezni szomorúságát, csak azt, hogy nem képes felfogni a történteket és soha — soha meg nem bocsátja. Nagyon megértette az anyát. Együtt mentek el mellette mind bizonyos távolságra, a férfiak, akik a lepedőbe burkolt testet vitték és az asszonyok, akik követték a szomorú menetet. Ekkor az egyik asszony, valamit az anya fülébe súgott és Barabbásra mutatott. Az anya pillanatig megállt és olyan elesett és szemrehányó tekintettel nézett rá, amelyet soha többé nem felejthet el. Tovább mentek a golgothai úton és aztán balfelé egy mellékutcába tértek. Követte őket olyan távolságból, hogy ne ismerjék fel. Egy díszkertben temették el a halottat, kicsit távolabb egy sziklába vágott sírba. A sírnál imádkoztak és utána hatalmas követ hengerítettek a sír szájára és elmentek onnan. Ekkor odament 6 is a sírhoz és ott álldogált egy darabig. De nem imádkozott, hisz gonosztevő volt és imádsága nem lett volna érvényes, mindenekelőtt azért, mert bűnét nem bánta meg. Ezenkívül pedig nem is ismerte a halottat. Ott ácsorgott még egy ideig, aztán ... Aztán ő is elindult Jeruzsálem felé. m. „Hogy a nyugatnémet katona-egyház végzetes politikája, amely mindig az egyházi „egységről” beszél, valójában pedig állandóan mélyíti ós szilárdabbá teszi a két német államban élő evangélikus egyház közötti feszültséget, az március közepén a betheli zsinaton annyira láthatóvá lett, mint még soha. Sok év óta Világos, hogy az „EKD”-nak 1957. évi katona- lelkészi szerződéssel létrejött szerződéses kapcsolata Németország Bonnban székelő szakadásaival sajátos egyházon belüli szakadáshoz kell, hogy vezessen. Az, akinek a nyugatnémetországi és az NDK- ban levő egyházak közötti viszony megjobbítása valóban a szivén fekszik, ezért nem tehet semmi mást, mint hogy síkra száll a „Bonn és oltár” közötti áldatlan kapcsolat likvidálásához. A vita „nem kívánatos“ A betheli zsinat számára ez a világos követelés egyáltalán nem volt ismeretlen. Hiszen előtte feküdt a nyugatnémet egyházi Bruderscha ftok vezetőségi konferenciájának egy beadványa, amely követelte a „katona-lelkészi szerződés hatálytalanítását az egyház és annak megbízatása érdekében”. A részletekbe menő meglndoklás rámutatott arra, hogy a bonni szerződő partner „a katonai lelkészséget a saját pszichológiai hadviselése céljaira” használja fel. Ha akadtak volna is még valahol optimisták, akik a nyugatnémet „EKD” zsinattól elvárták, hogy foglalkozni fog a Bruderschaftoknak ezzel a2 igehirdetés tisztaságát és az egyház egységét (Németországban Szerk.) szívén viselő felhívással, úgy azoknak most alapvetően ki kellett ábrán- dulniok. A zsinat nemcsak khogy nem hozott a legkisebb mértékben sem eligazító határozatokat — hanem egyszerűen nem volt hajlandó a kérdés nyílt megvitatására sem. Nem tiltakozott, amikor Raiser professzor, a beadvány- bizottság elnöke, a plénumban a beadvány megtárgyalását „nem szükségesnek” jelentette ki, mert állítólag a katona- lelkészség kérdésében „semmi új esemény nem történt”. Egyszerűen nem vették tudomásul azokat a beterjesztéseket, amelyek már csaknem két éve a tanács előtt fekszenek és leleplezik, hogy a katona-lelkészséggel visszaélnek a bonni pszichológiai hadviselés érdekében. Ernst Wolf professzor és Metzger zsinati tagoknak azt a kezdeményezését, hogy azonnal létesítsenek egy bizottságot, amely megvizsgálná a katona-lelkészség gyakorlatát, Raiser professzor visszautasította. Hogy ennek az ügynek az elutasítását Nyugat-Németor- szágban is széles egyházi körök — nemcsak a katona-egyház további fennállása érdekében tett hűség-nyilatkozatnak értették, hanem a nyugatnémet zsinat egyértelmű azonosításaként a bonni állammal, az egyébként még egyszer világosan kifejezésre jutott, amikor Raiser professzor nyers élességgel visszautasította az egyházi Bruderschaftok egy másik beadványát, amely a bonni szükségállapot-törvénnyel szemben követelt állásfoglalást a zsinattól. Egyáltalán nem érti meg — jelentette ki Raiser, hogy bizonyos egyházi körök mindig újra „a mi államunk” fundamentumát rengetik. Félreérthetetlen pártállás Bonn mellett Az Adenauer, Schröder, v. Hassel és Globke állama melletti félreérthetetlen pártállás kérdésében még ennél is messzebb mentek el Gersten- maiernek, a bonni Szövetségi Parlament elnökének provokációi. Amikor D. Heinrich Vogel professzor az NDK kormányéinak augusztus 13-i intézkedését úgy merte jellemezni, hogy az az egy ház számára bűnbánati felhívás, Gerstenmaier a mi Köztársaságunk (NDK. szerk.) elleni féktelen uszító beszéddel torkolta le öt. Jól értesült egyházpolitikai megfigyelők szerint éppenséggel egyedül Gerstenmaier számlájára íratható, hogy a CDU-hoz tartozó egész nyugatnémet sajtó agyonhallgatta Jung (Pfalz) zsinati tagnak azt a felszólalását, amely a két német állam közötti megértésért szállt síkra, és a plenum előtt kifejezetten hivatkozott Krum- macher püspöknek arra az írására, amelyet az Egyházak Világtanácsához a célból intézett, hogy vitassák meg Walter Ulbricht hét pontból álló javaslatát. Mindezekből a leplezetlenül kifejezésre juttatott kiállásokból, a nyugatnémet katóna- egy ház-politika és a bonni szükségállapot diktatúra mellett, elégségesen kitűnik, hogy a betheli zsinat formájában és tartalmában tudatosan „nyugatnémet zsinat” volt, amint azt a nagypolgári „Frankfurter Allgemeine” már a zsinat megnyitása előtti napon kénytelen volt elárulni. Hogy az NDK'-beli evangélikus egyház képviselőinek egy Ilyen demonstratív nyugatnémet zsinaton, amely újra és újra támadásokat indit a mi munkás- és parasztállamunk ellen, csak az lett volna a szerepük, hogy kitöltsék a helyet — az kézenfekvő. Már most az, hogy Bethel- ben „egészen maguk között voltak”, nem jelenti semmiképpen, hogy megelégedettek lehetünk a nyugatnémet zsinatnak adott státusával. Mindenekelőtt egyáltalában nem volt határozatképes. És ezt a defektet csak egy nagyon is kérdéses „jogászi bűvészmutatvánnyal” lehetett áthidalni. Amint a „Spiegel” a mandátum vizsigálattal kapcsolatban ezt megállapítja. Ennek ellenére azonban mindjárt a zsinat megnyitása után azzal az igénnyel álltak elő. hogy a jelen nem levő NDK-beli evangélikus egyház nevében is beszélnek. „Mi vagyunk az össznémet zsinat”, — jelentette ki Scharf prases. „Ennek a zsinatnak a határozatai — így jelentette ki annak elnöke, Puttfarken — Kelet számára is kötelezőek.” Lilje püspök pedig követelte, hogy a „törzszsinatot” úgy kell tekinteni, „mintha valamennyi zsinati atya jelen lenne”. Hogy az NDK-beli evangélikus egyházzal szemben támasztott eme értelmetlen igényre egy látszat-jogászi bázist teremtsenek, másfél napig titkos bizottsági és plenáris üléseken pepecseltek „a zónában levő tagegyházak új szervezeti formáján”, amint a „Welt” (március 13.) azt elárulta. Jól lehet, jelentkeztek erők, amelyek a berlin-branderburgi mintára önálló NDK regionális zsinatéit szálltak síkra, mégis — mint a Welt végül is elégtétellel jelentette — „ezt nem tudták keresztül vinni”. Egy másik csoport bizonyult erősebbnek. Ez olyan katonaegyházi politikusokból állt, mint Walter Bauer, fuldai Bundeswehr-szállító, a D. Wil- helmi bonni szövetségi miniszter és Böhm professzor, CDU Bundestag képviselő, akik egy sor más Bonn-kreálta zsinati taggal együtt Gerstenmaier Bundestag elnök köré csoportosultak, aki Bethelben, mint az „EKD”-zsinat tulajdonképpeni drótonrángatója, egyre inkább került az előtérbe. Gerstenmaier kikényszerítette a szükségállapot törvényeket Ez a Gersten maier-csoport már a második tárgyalási nap estéjén a külvilágtól gondosan elzárt titkos plenáris vitában keresztül erőszakolta két törvényjavaslat elfogadását, amelyek értelmében „az egyetlen törvényadó forrás” a nyugatnémet zsinat marad. Ez világosan következik a határozat- képesség megváltoztatásából: a határozatképességhez többé a zsinati tagoknak nem há- romnegyedrészben kell jelen lenniök, elegendő csupán az egyszerű többség jelenléte. Az új törvények értelmében a zsinat helyileg külön tárgyalásokat hívhat egybe. „Mint illetékes helyen közölték, olyan gyűlésekre gondoltak Nyugatéi Kelet-Berlinben, amelyeken a keleti gyűlés önmagában semmiféle törvényadó határozatot nem szövegezhet.” (Welt, március 14.) Ezzel a két „egyházi szükségállapot-törvénnyel”. amint azokat a nyugati újságok maguk kendőzetlenül jelölik, új életre kelt. a katona-egyház talaján az az időszerűtlen HalLstein-doktrina, amelyet Bonn már hosszú idő óta az abszurdumig vitt. Azt a bonni igényt, hogy „össz-Németor- szág” nevében beszéljen, nemr csak a semleges, de a kapitalista külföld is egyre kevésbé veszi komolyan, amire beszédes bizonyítékot nyújtott Wilsonnak, az angol munkáspárt elnökének legutóbbi nyilatkozata a lipcsei vásáron adott interjújában. Most pedig arról van szó, hogy a megjegyzésre méltóan szolgálat- kész betheli katona-zsinat új életet akar lehelni a levitéz- lett bonni egyedüli-államlság agyrémébe, amikor magát jelenti ki érvényes „törvényadó forrásnak”, nemcsak a nyugat-németországi egyház, de az NDK’-ban levő egyház számára is. Innen kell tehát Bethelben vagy Nyugat-Ber- linben elhatározni ezután mindazt, ami az egyházi életben Görlltzben, Greifswald- ban, Drezdában és Magde- burgban — hogy csak néhányat említsünk meg NDK-beli egyházi központjainkból — történni fog. Egyébként az új egyházi „szükségállapot-törvény” nyilvánvalóan azt a célt is szolgálja,* hogy az „EKD”-tanács hatalmi helyzetét az egyes zsinatokkal szemben megerősítse. Mindkét törvény „felhatalmazza” a tanácsot arra, hogy azok hatályba lépésének időpontját meghatározza, továbbá „végrehajtási rendelkezéseket” bocsásson ki és végül saját tetszése szerint mindkét törvényt egészben vagy részben újra hatályon kívül helyezze. Nyilvánvaló, hogy mindkét szükségállapot-törvény a Tanács számára egy, mindenkor a napi politikai helyzethez alkalmazkodó, eszközt nyújt, hogy saját ízlése szerinti „össznémet” egyházpolitikát űzzön. Fején találták a szeget azok az újságírók, akik ezeket a törvényeket mindjárt, amint Bethelben ismeretesekké lettek, egyházi „föl- hatalmazási törvén yek”-ként jellemezték. A tiltakozás többé nem elég A katona-egyház vezetősége által szinte már teljesen „gleichschaltolt” zsinatnak nyújtott ez a növekvő felhatalmazás kell, hogy porondra hívja Nyugat-Németországban mindazokat az evangélikus keresztyéneket, akik nem érzik magukat képviselteknek egy olyan egyházi gyűlés által, amely szilárdan kitart a katona-lelkészi szerződés és ezzel a belső egyházi széttagoltság mellett, sőt azt még el is mélyíti. Az egyetlen kiút abból a dilemmából, amelybe az értelmetlenségnek és a rosszakaratnak ez a szerződése juttatta a nyugatnémet egyházat, csakis a két német állam közötti békés megértésért való elszánt síkraszállás lehet, amint azt pregnánsan szöve- gezte meg az NDK által előterjesztett tervezet, a józan ész és a jóakarat tervezete. Csak ha valóban bekövetkezik a lemondás mindenfajta erőszak-alkalmazásról, és a határok kölcsönös tiszteletbentar- tása, a közös lemondás a magfegyverekről és a közös fegyverkezés-leállítás, támad olyan légkör, amelyben bekövetkezhet a két német állam egyházai közötti viszony jobbul ás a is. Ennek előfeltétele azonban, hogy megfosszák hatalmuktól azt a megértés-ellenes klikket, amely Bonnból nemcsak a nyugatnémet politikát, ae a. nyugatnémet egyházat is uralma alatt tartja. Alkalomszerű tiltakozások és megnyilatkozások nyilván nem elegendők. Itt a legfőbb ideje annak, hogy Nyugat-Nérne tors tág belátással bíró keresztyénéi minden megértésre kész, békeszerető erővel összefogjanak, hogy a bonni klerikalizmus és militarizmus elleni harcban ki kényszerítsék a nyugatnémet politika már oly régen esedékes fordulatát. G.
